Kérjük, hogy a személyi jövedelemadójának 1%-val segítse a Vármegye Galériát, az Erdély Művészetéért Alapítvány működését!

adószám: 19006451-1-41 

Kérjük, segítsen! Győzze meg barátait is, hogy támogassák a Vármegye Galéria működését személyi jövedelemadójuk 1%-val!

Az Egri Polgári Szalon és a Vármegye Galéria tisztelettel meghívja (3300 Eger, Széchenyi u. 40.)
2010 a bor éve Egerben című rendezvénysorozat keretében

Csathó Pál grafikusművész

A Szőlő és a Bor dicsőítése

című kiállításának megnyitójára 2010. február 24-én 17 órára.
Köszöntőt mond: Demeter Ervin országgyűlési képviselő
A munkákat bemutatja: Csathó Pál
Közreműködik: Vámosi László és Csergő-Herczeg László
A kiállítás megtekinthető 2010. április 30-ig.

Az Erdély Művészetéért Alapítvány Vármegye Galéria tisztelettel meghívja
az Időhidak című programsorozata keretében az

„Itt és most”
című csoportos grafikai kiállításra.

A megnyitó 2010. február 10-én 17 órakor volt. A tárlatot megnyitotta Dr. Losonci Miklós művészettörténész.
A tárlat 2010. február 10. és 2010. március 5. között, kedd – péntek, 10 – 18 óráig látogatható.
Résztvevő művészek: Árkossy István, Bardócz Lajos, Bíró Gábor, Cseh Gusztáv, Gálfy-Bódi Tamás, Gy. Szabó Béla, Haller József, Imets László, Kerékgyártó László, Molnár Dénes, M. Lovász Noémi, Miklós János, Nagy Pál, Paulovics László, Péter László, Plugor Sándor, Portik Sándor, Székely Géza, Torró Vilmos, Tóth Dezső, Varga Tamás, Vecserka Zsolt, Vilhelm Károly, Xantus Géza.

Petrás Mária (Diószén)

Hitvallásom

“Abban a világban, amelyben születtem, imádságos harangozással kezdődött a nap, és avval is ért véget.
A családok gazdagságát nyolc-tíz-tizenkét gyermek jelentette. Az öt évestől a legöregebbekig mindenkinek nélkülözhetetlen szerepe volt. Hétköznap azért dolgozott az ember erővel és szorgalommal, mert előtte állt egy-egy ünnep. Az ünnep előtt mindig nagy készülődések voltak.
Az emberek kitisztították lelküket, életüket, házukat, istállóikat, ólaikat, kertjeiket, falujukat, megbocsátottak, megbékültek, misére mentek szép ünneplő ruhában, és délután megjárták egymást. Az ünnepek nagy örömmel teltek, mindent meg tudtak maguknak teremteni úgy, hogy nem voltak senkinek a szolgái. Tudták, hogy mi a rendje a világnak, mert a nap, a hold, a csillagok, az időjárás és a mélységes hitük útbaigazították őket. Akármit nem cselekedtek, akármit nem ejtettek ki a szájukon.

Névtelen szentek között nőttem fel, akik a sereg gyermekükkel körülvéve tudtak énekelve szőni, fonni, gyönyörűen hímezni, varázslatossá tenni azt a nehéz világot. Böjttel és imádsággal, Mária erejével elmesszítették a testi-lelki bajokat. Az ő képüket szeretném példaként a világ elé tárni.”

Petrás Mária

Petrás Mária Szervátiusz Jenő-díjas, csángó iparművész és lánya Petrás Alina karácsonyi kiállításának megnyitója, 2006. november 29-én volt. A kiállítást megnyitotta: Döbrentei Kornél költő A tárlat 2006. november 29. – 2007. január20. között volt látogatható.

A remény jelképei

Akadnak kivételes tálentumok, személyiségek, akiket nemcsak a nevük - nomen est omen -, predesztinál kivételes sorsra, de a születési helyük is; többrétegű, képzelet-elindító, végzet beteljesítő gondolatok elgondolására sarkaltatnak. Mintha beengedni engednének az Isten titkaiba, amelyeknek egyik legnagyobbika maga a Kezdet. A honnan hová kérdése, amely, meggyőződésem, egyenértékű a Hamlet-i „lenni, vagy nem lenni” dilemmájával. Természetesen, azért egyértelmű: inkább lenni, a magyarság helyzetében kivált. És önérzetünk se felejtse: mindenkivel egyenrangúak vagyunk a Teremtésben.
„Születtem a Bákó megyei Diószénben, Romániában. Édesapám Petrás Vazul, édesanyám Miklós Nyica. Mindketten tőzsgyökeres moldvai csángó fölművesek. Nyolcan vagyunk testvérek” - vallja önéletírásában Petrás Mária legidősebbként a nyolc közül. (Ezek után nem értem, mitől mitikus a hetes szám.) Mert e nyolcas után, már a puszta tények tudomásul vétele után is, micsoda erőtér, sugallatosság keríti hatalmába az embert. Pedig ezek „csak” jelzések - ott és akkor - egy leendő, majdani nagy ívű pálya lehetséges pillérei.
Az édesapa annak a Vazulnak a nevét viseli, akit a későbbiekben szentté avatott István király, mint a „pogány rendet visszaállítani kívánó” herceget - akiről tudjuk, hogy szintén megkeresztelkedett - mint az Árpádok legidősebb sarját, megvakitatta. S lám egy későbbi Vazul ivadék - még ha névleges is, bár Isten dimenziói rejtélyesek - Petrás Mária jobban lát a tehetségével és nemesebben keresztény a maga őstermészetességével, mint a meredt szeműek és a felhígított hitűek, a formálisan kenetteljesek. Vagyis a farizeusok. Mert hogy ezek sokan vannak! Mostanában pedig különösen nagy a tolongás a Damaszkuszi úton. Szerencsére nem ír mindenki ennek kapcsán levelet. Ami onnan jön hitelesen, az viszont megegyezik Petrás Mária életmeggyőződésével: „mert ha énbennem nincsen szeretet, olyan vagyok, mint a zengő érc és a pengő cimbalom”. Az más kérdés, hogy az utóbbi zeneszerszámmal kapcsolatban, mennyivel különb tudással rendelkezett Rácz Aladár.
Hát igen, senki sem próféta a saját házában, honában, ám a kiválasztottnak kötelessége megpróbálni, szükség van rá, sőt, itt és most, kategorikus imperatívusz ez a vállalás. Ebben való belső engedelmességgel az Isten iránt, ám hajlíthatatlan kíméletlenséggel a sátán ellenében. A kettő tűz és víz. De hogy menyivel hatalmasabb az Isten, bizonyítja, éppen azáltal, hogy minden eszköz az övé, mert van olyan dimenzió, amelyben kibékíthető és egy cél szolgálatára fogható a két őselem. S ez a sík a tisztaság, a megtisztulás, tisztítás a tűz, avagy a víz ereje által. Máglyatűz és keresztvíz!
Nézzük a tüzet, mint a legősibb ábrándozás szakrális közegét, nézzük a születés helyét és nevét, Diószén. Elsőként a szelíd faszénparázslás, sajátos illatú örökmécsvillogás jut eszembe. Aztán a földmélyi magma elemésztő szenvedélye, amely kiégeti az esendő matériából a salakot, és a tűz tisztító ereje által megszületnek a Babba Máriák: a remény és a folyamatosság kikezdhetetlen, berekeszthetetlen jelképei. Mert szülnek. Édesanyák, úgy tündökölnek itt a falakon, oly erővel tapadnak meg, mint csírasejt a méhfalon, megtartanák magukat akkor is, ha nem volna rögzítésre szolgáló szög, fonál. Ott vannak, mágikusan betöltve helyük, ahol a hazának kéne lennie, és a mi emberi minőségünknek: a magasban!
Micsoda szakralitáson és a nemesen emberi őspogányságon túli delej tartja meg ott ezeket a szobrokat, kinyilatkoztatott magyarázatra nem szoruló, ám eligazító jelképeket. És mi tartja őket meg bennünk, a lelkünkben, mihez érnek, mit horzsolnak meg? Ki ad erre választ? Ki tudja, vagy merészeli felfejteni a titkot, amely egyszerűségében, sallangmentességében az emberi talentum segédletével „közbenjárásával” egyféle isteni megnyilatkozás. Tényleg: egyétek és vegyétek - de ne fogyasszatok!, mert az más - azt a létezésen túli lényeget, amely azért jeleníttetik át, hogy a mindennapi élet jelenvalóságát szolgálja.
Ennek a misztériumnak papnője, titokhordozója - előidézője? - oka és következménye Petrás Mária. Aki a mélységekből - de profundis - kiáltva hozzánk, föld- és embertörténeti korszakok megszűnő rétegein át jött, fakadt fel, mint a tiszta forrás, éppen a tisztulás, a tisztítás szándékával, amelyre akár Istenáldotta hangjával, vagy Isten vezérelte keze munkájával, vagy egyéni életpéldájával a szelíd szeretet, az együttérzés ítéletelőtti egyetemességével mozgósít.
Ám, amikor a mezítelen tisztasággal találkozunk, mint eme művekben is, az életpéldát tettekben is fényességesen felmutatóval, magunkba kell szállnunk, szembesülnünk kell bűneinkkel, mert vannak olyanok is, amelyeket nem kellett, nem lett volna szabad elkövetnünk. Gondolok hamarjában a 2004-es népszavazásra, mely alkalomkor végül is megtagadtuk, nem vállaltuk a leszakított nemzettesteken élő magyar testvéreinket, sem a vérségi, sem a történelmi szolidaritást, egybetartozást. Évszázadok óta tetézi bennünk a bűntudatot - úgy tűnik, a „keresztény Európát” s a Vatikánt mintha nem - a csángó nép elárulása, magára hagyása. Hűtlenség és testvérárulás a vád, amely napjainkban sem évül el. Megint egy magyar önsors-rontásra utaló gyilkos paradoxon: keserves konoksággal fogyunk, illetve elemésztenek minket, miközben azon véreinket, akik ide akarnak tartozni nem vállaljuk, nem védjük meg, nem engedjük közel, nem vesszük fel a harcot értük. A csángók már rég megértek a jézusi magányra. De lesz é megváltás?
Nem úgy ígérkezik. Tán két évvel ezelőtt, 2004. májusában egy Szatmárnémetiben tartott püspöki konferencián a kérdésre: a moldvai csángó falvakban miért celebrálják a szentmisét román nyelven, Robu érsek azt válaszolta, hogy „a szentmiséket csak anyanyelven lehet celebrálni, csángó nyelv meg nem létezik”. Szerinte. Úgy tesz, mintha arról sem tudna, hogy még az a csángó ember, aki bár már nem beszél magyarul, magát önazonosítva: „ungur catolic-ként nevezi meg. Ami azt jelenti, hogy a katolikus vallás - idézve Benda Kálmánt - egyszerre testesíti meg a hitet és a magyarságot a csángókban, ez tudatosította a görög-keleti románoktól eltérő kultúrájukat és lehetővé tette, hogy megőrizzék hagyományaikat”. Ilyen hagyományőrző - ez művészi életprogram is egyben - Petrás Mária munkálkodása. Pontosabban: az Isten által rátestált tehetség összes energiájának egy célra, a kihalás, a pusztulás ellen összpontosított, felsőbbrendű dimenziókból áradó akarata. Az eredendő igazság képviselete, megjelenítése az eredendő szépség felmutatásával.
Dosztojevszkij szerint a szépség váltja meg a világot. Keats azt mondja: ami igaz, szép, s ami szép, igaz. Régebbi romlatlanabb korok ember arányú álmodozásai, idealizmusa. Mintha nem tudnánk, tapasztalnánk napjainkban hogyan, és hányszor kísért a sátán, a démon a szépség maszkjában. Vezet félre, taszít szakadékba, bénítja meg a lelki felemelkedés felhajtó erőit. Elhitet és kifordít. Elválaszt önmagunktól, a mennytől megtartó eszméinktől. Megoszt, atomokra szaggat szét és egy feketébb, alvilági minőségű egésszé tákol össze. Pontosabban: az önámítás szintjéig elhiteti, hogy az a valódi Egész, amit ő teremtett meg. Valójában az nem más, mint erkölcsi fekete lyuk.
És akkor nézzünk menekülve, vezekelve, védekezőn Petrás Mária kerámiáira. Belőlük az integráló, egységesítő erő árad, ránk szakadó, megújhodást kísérő bodzavirág szaggal. S az ismét fellelt önazonosság-tudat mámorával. És a tiszta forrás utáni elementáris szomj keltette vággyal. Mert a tisztaságból, mint eredendő újrakezdésből következik a benső harmónia, és e kettős együttállásból egy új minőségű, ronthatatlan szépség születik, amelyet már nem kísérthet az ördög, mert ez az Isten hímpora.
Ezt hírelik hamvasan a művek a legegyszerűbb kinyilatkoztatás erejével. Mert itt már egybe esik talentum, jellemerősség, hit, tisztaság, kiválasztottság, és ami mindebből következik: a rendíthetetlenség. Bár korunkban, sajnos, az a ritkább eset, amikor ezek a nemes tulajdonságok egy alkotóban összegződnek. Hány, de hány nagy művésznek - kiábrándító módon tapasztalhattuk meg - főként, mikor a gyökerekről vagy a hazáról volt szó, jellem és erkölcsgyöngeségét, hogy ne mondjam eltévelyedését vagy árulását. És hogy ilyen, ekkora disszonancia létrejöhetett, a népből vétetett értelmiségiekben, e kis létszámú országban életveszélyes lehet, merthogy mindez „idegen vircsaft” az ország-lakosok életébe kerülhet. Hosszútávon feltétlenül. A rontásnak, az önsors-rontásnak szörnyű pompájú fényűzése ez.
Ezt a gyilkos disszonanciát, gyötörtető és öngyötrő hiányérzetet oldják fel a Petrás alkotások, egy mágikusan gyönyörű rét önfeledtségével, virágzanak feltartóztathatatlanul, rajtuk, s általunk bennünk is valóban Isten hímpora a szépség, amely - a konokul újranövő füvek példájára - a világba beleterebélyülő szabadság. Az efféle szabadságot érzékeljük olykor némely öreg arcokon, történelem-viseltes kezeken, merthogy ez nem korfüggő.
Aki tehát, mint Petrás Mária, ilyen mindenki által érthető, de rendkívül sokrétűen értelmezhető műveket alkot, az magát az emberi szabadság méltóságát védi. Egy olyan korban, amely ezt a szabadságot - intézményesített, tehát állami formában is - szét akarja zúzni, fel akarja számolni, mint a végső ellenállást. Ezt a minőségi létezésünkért dacolást, értékmegőrzést szolgálja magas lelkesültséggel, de mély művészi alázattal Petrás Mária, az Istentől fakadó emberszeretet, a krisztusi együttérzés jegyében. Naponta gyakorolja, önégetőként is akár a szent fehér mágiát, a Jó erőinek megidézését és hadra foghatóságát. Mert vissza akarja foglalni a lelkünket és így a hazát, vissza a Földet a gonosztól.
Amit művel szelíd életében, mit kegyelmi pillanatok összességében, mindennapi kérlelhetetlen ördögűzés.
Segítse a Fentvaló!

Döbrentei Kornél
Elhangzott 2006. november 29-én,
Petrás Mária és Petrás Alina kiállításának megnyitóján

Szervátiusz Jenő-díj átadása
Petrás Mária ének és szobrászművész laudációja

Annak a legtávolabbi és legelhagyatottabb magyar néprajzi tájegységnek az első szobrászát tünteti ki 2006-ban Szervátiusz Jenő-díjjal az alapítvány kuratóriuma, amelynek népe éppen a két Szervátiusz, apa és fiú, csángó leányainak, siratóasszonyainak és Szeret-parti vászonteregető párkáinak a tündöklésében és keserveiben pillanthatott először önmagára.
Ezek a csodálatos, színes faszobrok és kőbálványok azonban, amelyek új fejezetet nyitottak az erdélyi magyar művészetben, sohasem juthattak el őhozzájuk; e kútmélységű lélekrajz kávájára csupán mi hajolhattunk, akkor az ötvenes-hatvanas években, még nem sejtve, hogy az ő sorsukra juthatunk magunk is, ha az égiek meg nem segítenek.
Költőjük ismert volt már, szabófalvi Lakatos Demeter verseit talán éppen a kolozsvári UTUNK-ban közöltük először; ma már több fiatal költőt is ismerünk. Azóta számos moldvai magyar értelmiségi tanult Erdélyben és/vagy Magyarországon, s kísérti a lehetetlent, hogy tudniillik legalább saját szakmája területén, vagy csupán személyiségével bekapcsolja a magyarság vérkeringésébe ezt a lappangó, lebilincselt, végveszélybe sodort őserőt.
Az ilyen és ehhez hasonló történelmi sodrások szoktak olyan ritka értékű ásványi kincseket felszínre dobni, mint amilyen Petrás Mária egyénisége.
Ásványi kincset mondtam, hiszen Ő egy olyan bányamély jeleit, rétegeit, üzeneteit csillantja meg, amelyben még tapinthatóan, láthatóan, hallhatóan visszhangzik a Teremtés csodája, az a pillanat, amikor az Isten megteremtette a magyar nemzet lelkét és karakterét.
Pedig Petrás Mária útja, ide közénk, oly egyszerű, ahogy ő meséli: „ A Bákó megyei Diószénben születtem, Romániában. (…) Nyolcan vagyunk testvérek. Három öcsém és négy húgom van. Elvégezve a tíz osztályt, Hétfaluban folytattam tanulmányaimat egy szakmunkás képzőben, amelyet kitűntetéssel végeztem, mint elektroműszerész. Munkába álltam, és mellette a brassói népművészeti iskolában, a grafika szakon Klement Béla osztályában tanultam három évig. Esti tagozaton elvégeztem a gimnáziumot, sikerrel tettem érettségit. Egy hétfalui gyárban dolgoztam, mint dekoratőr. Színházi plakátjaim országos első helyezést kaptak egy akkoriban rendezett grafikai versenyen. 1988-ban kényszerűségből önálló lettem, és kizárólag festésből, rajzolásból tartottam fenn egyedül az akkor már 8 illetve 10 éves gyermekemet.
1990-ben jöttem először Magyarországra egy csángó küldöttség tagja ként, Domokos Pál Péter születésnapi köszöntésére. Az ünnepségen többen meglátták Péter bácsinak készített rajzaimat. Ezek közül valaki meghívott a Nemzetközi Előkészítő Intézetbe. Ekkor kezdtem írást-olvasást tanulni magyarul. 1991 szeptemberében már a Magyar Iparművészeti Egyetem hallgatója voltam kerámia szakon. ’95-ben jelesen diplomáztam Csekovszky Árpád növendékeként. Azonnal felvételt nyertem a Mester Képzőre is, amelyet azután kitüntetéssel végeztem. Három és fél méter magas, két méter széles, közel életnagyságú, öt alakos, mázatlan kerámia, diplomamunkám a dévai Ferences Kolostor kerengőjében áll.
1997-ben volt az első önálló, jelentősebb kiállításom, Olaszországban öt alkalommal, Franciaországban két alkalommal állítottam ki, nemrég tértem haza Torontóból, meghívásom van Rómába és az Egyesült Államokba. Budapesten négy, vidéken, határon belül és túl legalább nyolc köztéri munkám, Sitkén, Százhalombattán és Száron egy-egy keresztutam áll.
1990 óta, folyamatosan és aktívan veszek részt a csángó ügyeket szolgáló anyaországi és határon túli szervezetek munkájában. Hét, mint hét énekelek csángó népdalokat különféle kulturális és nemzeti rendezvényeken, rádió vagy televízió stúdiókban. (…)
Névtelen szentek között nőttem fel, akik a seregnyi gyermekkel körülvéve tudtak énekelve fonni, szőni, gyönyörűen hímezni. Varázslatossá tudták tenni azt a nehéz világot. Böjttel és imádsággal, Szűz Mária erejével elmesszítették a testi-lelki bajokat. Az ő képüket szeretném példaként a világ elé tárni.”
Tette ezt eddig több mint 170 egyéni kiállításon.
Petrás Mária csak a mesterséget, különösképpen a mázas (vagy mázatlan), samottos agyag kezelésének a technikáját tanulta meg az iparművészeti főiskolán a kiváló Csekovszky Árpádtól – témái, motívumai, és igen: plasztikai mondanivalója természetszerűen fakadnak fel onnan, ahol születésétől kezdve természetszerűen lappangtak. Ahogy Kő Pál jellemezte egyik megnyitójában: „Van ezekben a művekben valami – már a reliefek alakja is ezt sugallja – a középkor névtelen mestereinek az áhítatából.”
Gondolatmenetét folytatva: ezekben a művekben a művészet visszanyeri szakrális és rituális funkcióját, hiszen azáltal, hogy nem csak templomok félhomályából, hanem középületek belső terében, és családi otthonok falán is felderengenek a bibliai jelenetek aranykontúrba foglalt és nemesen, archaikusan összehangolt tört színek harmóniájából megelevenedő alakjai, életünk hétköznapi színtereit is megszentelik.
Petrás Mária valóban, akár a középkori vagy a reneszánsz festő és szobrász, az utcáról, a környezetéből, falutársai és a család tagjai közül válogatja össze Krisztus, Szűz Mária, Szent István, az Angyali üdvözlet, a Keresztlevétel, a kompozícióit körbelengő angyali karok arcvonásait és öltözetét, mintegy azt sugallva, hogy ma is minden emberben ott lakik a Teremtő, s rajtunk áll milyen szerepben szolgáljuk világmegváltó szándékait.
A pusztuló magyar közösségi életforma küldötte, s mivel a különös szobrászi képesség az imával, a népdallal, az egyházi gregorián dallamokkal, a mesével és a legendával együtt tőr fel belőle, példája, tevékenysége visszavezeti képzeletünket abba a reménységgel és szeretettel átszőtt világba, amelyben a reggeli keresztvetéstől a déli fohászkodáson át az estéli hálaadásig a nap minden munkáját, feladatát, kötelességét, kínját és örömét a Boldogasszony nevében és kegyelmével végezte, viselte, hordozta mindenki, és mindenki tudott mindent, ami a közösség összetartozásához és fennmaradásához szükséges volt.
A csángó falvak imái és énekei öltenek testet szobraiban, amelyek aztán újra imádságot és éneket fakasztanak.
Magyarország erkölcsi, lelki és szellemi halódásának körülményei közepette – tisztelet a kitűnő kivételeknek – elsősorban a megtagadott határon túli magyar alkotók lophatják be a karácsonyi és a húsvéti ünnepkör sugarait reménytelenségünkbe, az olyan művek, életművek és magatartásformák, mint amilyent Petrás Mária, a Magyar Örökség Díjas ének- és szobrászművész képvisel.
A patrióta művészettörténet számára bíztató elégtétel Petrás Mária kitüntetése, mert a kis igazságtételekből egyszer talán majd összeáll a nagy igazságtevés, s a művészetek visszanyerik helyüket és rangjukat a társadalom mindennapi életében.

Banner Zoltán
2006. november 14.

Petrás Mária csángó iparművész kiállítása a Vármegye Galériában 2003. december 3-án nyílt
A kiállítást Kallós Zoltán Kossuth-díjas néprajzkutató, a Corvin-lánc tulajdonosa nyitotta meg. Közreműködött Ladányi Ferenc és Horváth Gyula a Tatros Együttes tagjai.
A kiállítás 2003. december 3-tól 2004. március 5-ig volt látogatható.

Petrás Mária kiállításának megnyitójára

Erdélyországon, s a nagy hegyeken is túl, ott, ahol Napunk kel, a régi Etelköz nyugati felén, ahol áldott Napunk szentül, a Szeret, és Száraz Szeret partján, idegen tenger fullasztó szorításában él egy nép, a magyar nemzet része, drága testvéreink. Mikor ottjártamkor megkérdeztem: -Maguk mióta élnek itt? – Egy öreg azt mondotta:
- A hunok ivadékai vagyunk, Attila urunk rendelt minket e tájra, itt élünk, itt születtünk, itt éltek, haltak apókáink, itt fogunk élni ezután is.
Amikor először – még diákkoromban – erre vezetett a sorsom, gyalog, szekéren bebarangoltam a tájat, megismertem népét, az első hajnalon a harmat öntözte mezőben megszólítottam egy legényt, aki marhákat őrzött, kívánva néki jó reggelt. Ő ékes magyar nyelven válaszolt: Adjon Isten!
Azután oldódott elfogódottsága, sokáig beszélgettünk, s a Halotti Beszéd ékes, veretes, ősi nyelvén elmondotta nekem, hol és kik között járok, s merre fordítsam szekerem rúdját. Ez a csángók földje, a magyarság csángónak nevezett törzsének szállásterülete, tudnak rólunk és várnak bennünket. Kései Julianus barátnak éreztem magam, s azóta is megmagyarázhatatlan vágy vonzott mindig e tájhoz és népéhez. Ők a világ legtisztább emberei, gyermeki tisztaságú lelkek, ősi műveltségüket hordozva, nyelvüket, zenéjüket, népköltészetüket, népművészetüket őrizve mai napig a legősibb részei a magyar nemzetnek. A magyar királyság idején volt ez a terület az ország védelmére szolgáló gyepű, volt Kumánia (Kunország), dúlták besenyők, kunok, törökök, szlávok, osztrákok, lengyelek, olaszok. Évszázadok óta román tengerben, román elnyomás alatt élnek, de őrzik mindazt, amit őseiktől örököltek.
Hogy is szól a csángó himnusz: „… Csángó magyar, csángó magyar, mivé lettél csángó magyar. Ágról szakadt madár vagy te, elvettetve, elfeledve…”.
Sajnos így igaz. Mélységesen vallásos, katolikus lelkek, mikor a harang hív, futva mennek a templomba, ahol román papneveldében tanult papjaik hirdetik Isten házának a szószékéről, hogy ne beszéljenek magyarul. Évszázadok óta intézményesen irtanak e népből öntudatot, nemzeti érzést, emberséget, mégis, mégis megmaradt e sokszorosan magára hagyott nép magyarnak. Ez számunkra tanulság. A történelmükből bizonyosan csak annyit tudnak, hogy a nagy hegyeken túl van Nagymagyarország, mindenikük titokzatos, elérhetetlen vágya, de ott nem jártak, hegyeit, völgyeit, városait, falvait nem ismerik. Amint nem ismerik a történelempusztító, igazságtalan, országot szaggató viharait sem. S vasárnaponként, amikor a test s a lélek Isten rendelése szerint megpihenhet, királynőhöz méltó szépségű ruháikban mennek a templomba, Isten igéjét idegen nyelven hallgatni, maguk szőtte selyemhernyó kendőikben, csodálatosan hímzett bundákban, szoknyákban, ingekben és mezítláb. Az ősi múlthoz való kötődést és az anyaföldhöz való hűséges ragaszkodást őrizte meg ez a nép ebben a szokásban. S ha bármikor választanom kellene, nem Amerikába, hanem a csángók földjére kívánkozom.
Közülük jött közénk, hozzánk Petrás Mária, aki munkáiban ezt az üzenetet tolmácsolja. Bennük érzem ennek a földnek, ennek a népnek a lelkét. A sokszorosan beteg, kábítós, diszkós világban, az élet sok nehézségén átment asszonynak van itt és most bátorsága mindezt vállalva megmutatni, nekünk ezt az üzenetet átadni.
Az ő művei előtt állunk, induló művész, aki a művészet sok virága közül az iparművészetet választotta magának. Keramikus, de nem kancsókat, tálakat korongol, hanem a szobrászathoz közelítve, a robbiákhoz hasonló módon kompozíciókat, figurális alkotásokat készít nagy méretekben is. Színezése kifinomult, nemes patinával átitatott, s mondanivalója a szülőföldből táplálkozó, mély vallásosság és tiszta emberség. Piéták, madonnák, változatok a csángó hitvilágra és életre. Milyen csodálatos egy művész indulása! Előtte az egész élet, minden küzdelmével, művészi harcával, de szépségével is. Kívánom, hogy ebben a harcban tiszta, érintetlen tehetségével helyt tudjon állni. Isten s a Boldogságos Szűz Mária, kiben oly nagyon hisz, áldja meg és segítse őt és népét, amelyből vétetett.

Szervátiusz Tibor

A Tokaji Borbarátnők Társasága és a Vármegye Galéria
megrendezte a Tokaji Kulturális és Konferencia Központban
(Tokaj, Serház u. 55.)
a Tokaji Borbarátnők VI. jótékonysági báljához kapcsolódóan

Csathó Pál
grafikusművész

A Szőlő és a Bor dicsőítése
című kiállítását.

A megnyitó 2010. február 5-én 16 órakor volt.
A kiállítást megnyitotta:
Majer János Tokaj polgármestere, a kiállítás fővédnöke.

Szőlő és bor dicsérete

E címmel rendeztek kiállítást Tokajban, a Kulturális és Konferencia Központban, Csathó Pál grafikus művész válogatott munkáiból.

Domesztikáció - Házasítás. A magyar nyelv fejezi ki talán a legszebben, hogy az ember a természet valamely darabját házasítja, ez azt jelenti, hogy a legintimebb szférájába, az otthonába engedi. A szőlő egy ilyen növény és a belőle készült nedű, a bor leginkább az.
A művésznek a szőlőről és a borról alkotott gondolatainak az idézetével nyitotta meg a kiállítását Májer János, Tokaj polgármestere.
A legkellemesebb, egy megnyitó személy számára az, ha egy olyan kiállítást nyithat meg, amelynek az alkotásai kivétel nélkül tetszenek, és beleilleszkednek abba a gondolatiságba, stílusba, amit a megnyitó is vall.
Májer János elmondta, hogy volt szerencséje a Vármegye Galériában a művész munkásságát szélesebb körben is megismernie, amely a reneszánsz életörömről szól. Egyébként vannak olyan képei, amelyek a Budavári és a Visegrádi palotákba illesztenek be embereket korhű ruhákba öltöztetett vidám embereket, és Csathó Pál művészetének egy másik szegmentesét a szőlő, bor és az ember kapcsolata köti le.
Ha a fentebb megidézett sorokra gondolunk, akkor az ókortól- máig nincs olyan korszak, művészeti ág, amelyben a szőlő és a bor ne szerepelne. Vagyis ez a kiállítás, Tokaj-Hegyalján igazi otthonra talált.
Ez a kiállítás egyébként a Tokaji Borbarátnők 6 báljának az elő nyitánya, amely jól illeszkedik a bál filozófiai életre hívásának. Hiszen ezen a bálon a hölgyek, a férfiaktól eltérően teljes egységben a mutatják be a borvidék legkiválóbb borait, amelyhez ételcsodákat rendeltek.
A hölgyek azok a személyek, akik könnyebben kötnek kompromisszumot a minőségi szigortól függetlenül, könnyebben megértik egymást, és toleránsabbak egymás iránt.
De ennek a kiállításnak van egy másik apropója is, amely szintén a borvidékhez kötődik. Újra felütötte magát a Szerencsi szalmatüzlésű erőmű hídjára, amely e borvidéknek az erkölcsi és minden bizonnyal minőségi leépüléséhez is vezethet.
Közös ellenségeink várva-várják az abbahagyott kapavágás folytatását. Nem véletlen, hogy magánszemélyek, borászati egyesületek felemelik a szavukat az erőmű ellen, a Parlament előtt tüntetést szerveznek, stb.
Nem túlzás, hogy ez az erőmű olyan évszázadokon fennmaradó megbélyegzést jelent Tokaj-hegyalja számára, mint Báthory Erzsébet szerepe évszázadokkal ezelőtt - akik egyes állítások szerint - szüzek vérében fürdött minden nap, hogy szépségét megőrizze. Az eset, ha igaz - ha nem akkor is ráveti magát a történelmi Báthory családra és Magyarországra. Éppen ilyen lehetne a Szerencsi Szalmatüzelésű erőmű megépítése is, aminek nem egy történelmi borvidéken, hanem, - ha annyira nagy szükség van rá -, akkor az Alföldön lenne a helye.
Csathó Pál amikor válogatott grafikáit közreadta műveit megtekintésre, akkor maga is a civilek mellé, és a reneszánsz gondolkodású emberek mellé, állt. Hiszen a szőlő és a bor az életöröm megtestesítője, a szabadság a szókimondás és az egyéni és a közösségi boldogság talán egyik jelképe. Művein, minden ember mosolyog, ami jellemző azokra az emberekre, akik boldogok, vagy kilátásuk van a jövőben a boldogságra.
Kérem így tekintsenek erre az igazán grandiózus kiállításra.

Szolnay Sándor festőművész kiállítása a Vármegye Galériában 1994. május 26-án nyílt meg. Megnyitót mondott Tempfli József, közreműködött Ferencz Éva.

A fény, ami a köveken is átdereng

Szolnay Sándor művészete és élete a huszadik századi erdélyi művészsors példaértékű ősmodellje. Neve azonban minden művészeti lexikonból hiányzik. Vagy éppen ezért?
Bizonyára. Hiszen a trianoni döntés után idegen állami keretbe kényszerült országrészek művészei egy olyan magyar művészetből szakadtak ki, amely éppen a közép–európai lencse szerepét kezdte betölteni a nyugati művészi látás egyre szelektívebb műszerében, tehát szabadság és elkötelezettség, aktivizmus és alföldi iskola kényes, de nemes egyensúlyában minden új értéknek helye lett volna. Az ország legkülönbözőbb pontjairól Budapest felé gyűrűző új hullámok között lett volna a helyük azoknak az erdélyi tehetségeknek is, akiknek Nagy István, Mattis Teutsch János, Borsos Miklós és a többiek mögött a következő évtizedekben kellett volna megmutatkozniuk. A megmutatkozás azonban bizonytalan időre, mint tudjuk, immár hetven évre eltolódott.
Ennek a nemzedéknek volt meghatározó tagja Szolnay, s nemzedékről beszélünk, hiszen, hogy csak a legismertebbeket említsük, rajta kívül 1893-as születésű volt például Nagy Imre, Gallasz Nándor, Jándi Dávid, Mund Hugó, s csak valamivel fiatalabbak voltak Mohy Sándor, Gy. Szabó Béla, Szervátiusz Jenő, Bordi András és Bene József.
Fővárosi, közép–európai megmutatkozás helyett azonban új művészeti fővárost, művészeti életet, művész–szervezetet, főiskolát s főleg egzisztenciát kellett teremteniök egy olyan társadalmi lelkiállapotban, amelyet Európában egyetlen azonos civilizációs–kulturális értékű népközösségnek sem kellett ebben a században átélnie.
Ama fennebb említett “ősmodell” elsőszámú jellegzetessége tehát: a művészetszervezői és az alkotói tevékenység elválaszthatatlansága volt. Ez alól a kötelezettség alól azóta sem kapott felmentést Erdély egyetlen jelentős magyar művésze sem.
Igaz, a most 100 éves Szolnay a most 110 éves Kós Károly oldalán vehette magára ezt a kötelmet, s nélkülük sohasem lett volna Barabás Miklós Céh, Műcsarnok s emlékezetes, kisebbségi öntudat–serkentő kiállítások.
De mindehhez eleget kellett tegyen a második számú kihívásnak is: kinyújtott kézzel közeledni a román és a szász művészek felé, hátha bennük is gyökeret ver a transzilván gondolat és hazafiság. Kós mítikus elméletét – többek között, de leginkább – Szolnay fraternizáló magatartása volt hivatott igazolásra, igazolódásra előkészíteni. Nem rajta múlott, hogy nem sikerült.
Leginkább persze a harmadik, azaz művészi vonatkozásban példaértékű Szolnay pályája: abban az erőfeszítésben és sikerben, hogy megszakított tanulmányok, barátságok, kapcsolatok ellenére is alkalmas festői formulát dolgozott ki a közép–európaiság legelszigeteltebb példájának a rekonstruálására és érvényesítésére. Hiszen művészetét – az öt évvel ezelőtti szombathelyi emlékkiállítást követően – éppen ez az 1994-es budapesti bemutató emeli ki először a homályból, s ad alkalmat a rekonstrukcióra, úgy hisszük, az egész huszadik századi magyar művészettörténet javára.
Első lépésként éppen két évtizede, 1974-ben jelent meg a Kriterion Könyvkiadó monográfia–sorozatában a tavaly elhunyt E. Szabó Ilona, a legelmélyültebb Szolnay–szakértő, romániai emlékkiállításának a rendezője tollából a már akkor visszhangtalanul maradt Szolnay–tanulmány. Elemzései pontosak, életrajzi meghatározottságúak, viszonyításai azonban, tekintetbe véve az akkori romániai művészetpolitikai és ideológiai kényszerűségeket, természetszerűen elsősorban visszafelé, Nagybánya irányában kimerítőek. Adott keretben sem pótolható persze az ellentétes irányú szálak felvetésének, tehát az eddig megrajzolt kép művészettörténeti finomításának a teljessége. Csupán jelezni szeretnénk, hogy Szolnay festészete éppen azáltal játszott alapvető szerepet az önállóságra és önellátásra kényszerített erdélyi szellemi életben, ami a két világháború közötti magyar művészeti törekvések törzsvonalát is alakítja: a minőség állandóságára és a hagyomány korszerű folytatására irányuló akarat következetességével. Azok közé tartozott, akik nemcsak vágyták, de hitték is a kiegyenlítődés csodáját, s akárcsak barátja, Szőnyi István, vagy az úgynevezett Gresham–kör többi tagja, például Egry József, Berény Róbert vagy Bernáth Aurél – Végvári Lajos szavaival élve – “kötéltáncosokhoz hasonlóan lebegtek” a konzervatívok és az avantgarde között. Annak az alkotói etikának és stiláris eszménynek szigorúbb, olykor zordabb, mégis anyagszerűen zengő, fényittas változata az ő festészete, amely a legkisebb ellenállás vonalán haladva a legtisztább vizuális értékek felmutatásával szándékozott tiltakozni az elembertelenedés és az elhatalmasodó politikai árnyékok: a fasizmus és a nacionalizmus ellen.
Az alkotó személyiségnek nem jogait, hanem kötelességeit követelve másoktól s önmagától egyaránt, mindenekelőtt a magyar művészetben örökérvényű hagyomány nevében a nemzethez (kisebbséghez) szólás korszerű nyelvét, hiszen magunkra utaltságunkban, elzártságunkban csak magunk állíthatjuk magunknak a mércét, márpedig “nem illik daróc főpapi talárhoz,/s királyi nyelvhez koldusdadogás.” (Reményik Sándor: Az Ige). Így aztán a Cezanne utáni festészet szerkezeti igényességével, a nagybányai, kolozsvári, nagyenyedi és segesvári évek kínlódásai, keresései, kísérletei nyomán mind áttetszőbb faktúrával, mind magasabb regiszterű színakkordokkal s mind átszellemítettebb formák és terek kiművelésével szolgáltatott példát a minden festői műfaj megújítására alkalmas, modern kifejezési nyelv lehetőségére. Mélylélektani érvényű személyiség–arcképkompozícióiban, önarcképei sorozatában, a történelmi városok bensőségességét felvillantó urbánus tájaiban, az utolsó évek Sétatér–változásaiban, a virágos reneszánsz Erdélyének a dekoratív, derűs, szemérmes pompájára utaló csendéleteiben az a sokszor fellegekben járó “erdélyi lélek” és “erdélyi gondolat” öltött testet, amely e régió népeinek az örök békéjét lett volna hivatott sugallni, sugározni – az alkotott értékek példázatával.
Az a fény, ami képein a köveken is átdereng – a kutató festői elme terméke, s nem az égitestekből, nap– vagy évszakokból sugárzik át a testekre. A látványosságtól elszakadni ugyan sohasem volt képes, de utolsó időszakában ez a valóság már olyan párlatként jelenik meg a vásznon, ahogy feketére és sötétzöldre főzött teáinak a gőzein át látta valaha, amíg rossz szívét még szabad volt továbbrontania.
Talán azt is megérezte: így, ebben az állagában, emlékeinkbe rejtve könnyebb lesz megőrizni a hazát, azt a Segesvárt, azt a Kolozsvárt, amelynek köveit elhordhatja a történelem, de a fény, amely rajtuk átdereng – megmarad örökre.
Ez a Kőműves Kelemen–szindróma az Ő ősmodellvoltának negyedik fővonása: Erdélyben, ebben a században a magyarországi művészeti közvélemény, ismertség és elismertség ösztönzése nélkül, rejtve és rejtőzködve lehetett, mert kellett magyar művészetet művelni.

Banner Zoltán

Leiter Artúr festőművész emlékkiállítása és monográfiájának bemutatója 1999. május 13-án volt a Vármegye Galériában. Megnyitót mondott Banner Zoltán.

Átkelés a művészet folyóján

Mint annyiszor a magyar művészettörténetben: LEITER ARTUR-nak is a halála után szolgáltathatunk igazságot, amikor végre a budapesti közönség is megismerkedhet ennek a kiváló erdélyi festőnek és művészpedagógusnak a tevékenységével. Ebből az alkalomból kerül bemutatásra az a könyv is, amely a művész családjának áldozatkészsége folytán ezekben a májusi napokban kerül a magyar könyvforgalomba határon innen és túl.
Brassóban született 1904. augusztus 6-án és ott is hunyt el 1987. június 14-én. Főiskolai tanulmányait a bukaresti Szépművészeti Akadémián végezte, de ígéretes alkotói pályakezdése ellenére sem kerülhette el a rajztanársággal járó energia- és időveszteséget.
Az alkotásban azonban nem ismert megalkuvást – ha csak azt nem tekintjük annak, hogy életművében az olajfestésnél nagyobb teret kapott az akvarell. Ez azonban nagyon sok kiváló erdélyi (magyar, román és német) művészről elmondható, hiszen a sajátos hegyi táj, levegő, légköri viszonyok, fényjelenségek és maga a sokmozgásos életforma egyaránt kiemelt szerephez jutatta a vízfestés technikáját – a dokumentarista utijegyzettől az elvont, nonfiguratív kontempláció műfajáig.
Leiter Artur esetében pedig egyetlen életmű keretében valósul meg ennek az ívnek a teljessége: a húszas-harmincas évekbeli törökországi illetve brassói és székelyföldi feljegyzésektől az utolsó korszak elementáris erejű, absztrakt „vulkánikus tájainak” a szín- és fénygomolygásig.
Rendkívüli kompozíciós készségének és tudásának köszönhetően legegyszerűbb táji, életképi vagy virágcsendéleti motívumai éppúgy a küzdelmes emberi sors példázataivá nőnek ecsetje nyomán, mint a kimondottan ennek a témának szentelt, filozofikus mélységű Keresztrefeszítés előtt, Átkelés, Vízözön, A bolnoki út, a Környezetszennyeződés, a Menekülés, a Lázadók, a Lendület, az Atlantisz, stb. című főművek.
Szülővárosában, Brassóban szinte két-háromévenkénti rendszerességgel jelentkezett közönsége színe előtt, Magyarország fővárosában a Vármegye Galéria nyújtott először lehetőséget – sajnos, immár csak halála után, hogy Leiter Artur művészetének értékeiről azok is meggyőződhessenek, akik most találkoznak művével először.

Leiter Artur emlékkiállítás és könyvbemutató 1999. május 13.-július 29.-ig
Banner Zoltán

Csathó Pál grafikusművész

Az Egri Polgári Szalon és a Vármegye Galéria tisztelettel meghívja (3300 Eger, Széchenyi u. 40.)
2010 a bor éve Egerben című rendezvénysorozat keretében

Csathó Pál grafikusművész

A Szőlő és a Bor dicsőítése

című kiállítására. A 2010. február 24-én nyílt tárlaton köszöntőt mondott Demeter Ervin országgyűlési képviselő. A munkákat bemutatta Csathó Pál, közreműködött Vámosi László és Csergő-Herczeg László. A kiállítás megtekinthető 2010. április 30-ig.

A Tokaji Borbarátnők Társasága és a Vármegye Galéria megrendezte a Tokaji Kulturális és Konferencia Központban (Tokaj, Serház u. 55.) a Tokaji Borbarátnők VI. jótékonysági báljához kapcsolódóan

Csathó Pál grafikusművész A Szőlő és a Bor dicsőítése című kiállítását. A megnyitó 2010. február 5-én 16 órakor volt. A kiállítást megnyitotta: Majer János Tokaj polgármestere, a kiállítás fővédnöke. 

Szőlő és bor dicsérete

E címmel rendeztek kiállítást Tokajban, a Kulturális és Konferencia Központban, Csathó Pál grafikus művész válogatott munkáiból.

Domesztikáció - Házasítás. A magyar nyelv fejezi ki talán a legszebben, hogy az ember a természet valamely darabját házasítja, ez azt jelenti, hogy a legintimebb szférájába, az otthonába engedi. A szőlő egy ilyen növény és a belőle készült nedű, a bor leginkább az.

 
A művésznek a szőlőről és a borról alkotott gondolatainak az idézetével nyitotta meg a kiállítását Májer János, Tokaj polgármestere.
A legkellemesebb, egy megnyitó személy számára az, ha egy olyan kiállítást nyithat meg, amelynek az alkotásai kivétel nélkül tetszenek, és beleilleszkednek abba a gondolatiságba, stílusba, amit a megnyitó is vall.
Májer János elmondta, hogy volt szerencséje a Vármegye Galériában a művész munkásságát szélesebb körben is megismernie, amely a reneszánsz életörömről szól. Egyébként vannak olyan képei, amelyek a Budavári és a Visegrádi palotákba illesztenek be embereket korhű ruhákba öltöztetett vidám embereket, és Csathó Pál művészetének egy másik szegmentesét a szőlő, bor és az ember kapcsolata köti le.
Ha a fentebb megidézett sorokra gondolunk, akkor az ókortól- máig nincs olyan korszak, művészeti ág, amelyben a szőlő és a bor ne szerepelne. Vagyis ez a kiállítás, Tokaj-Hegyalján igazi otthonra talált.
Ez a kiállítás egyébként a Tokaji Borbarátnők 6 báljának az elő nyitánya, amely jól illeszkedik a bál filozófiai életre hívásának. Hiszen ezen a bálon a hölgyek, a férfiaktól eltérően teljes egységben a mutatják be a borvidék legkiválóbb borait, amelyhez ételcsodákat rendeltek.
A hölgyek azok a személyek, akik könnyebben kötnek kompromisszumot a minőségi szigortól függetlenül, könnyebben megértik egymást, és toleránsabbak egymás iránt.
De ennek a kiállításnak van egy másik apropója is, amely szintén a borvidékhez kötődik. Újra felütötte magát a Szerencsi szalmatüzlésű erőmű hídjára, amely e borvidéknek az erkölcsi és minden bizonnyal minőségi leépüléséhez is vezethet.
Közös ellenségeink várva-várják az abbahagyott kapavágás folytatását. Nem véletlen, hogy magánszemélyek, borászati egyesületek felemelik a szavukat az erőmű ellen, a Parlament előtt tüntetést szerveznek, stb.
Nem túlzás, hogy ez az erőmű olyan évszázadokon fennmaradó megbélyegzést jelent Tokaj-hegyalja számára, mint Báthory Erzsébet szerepe évszázadokkal ezelőtt - akik egyes állítások szerint - szüzek vérében fürdött minden nap, hogy szépségét megőrizze. Az eset, ha igaz - ha nem akkor is ráveti magát a történelmi Báthory családra és Magyarországra. Éppen ilyen lehetne a Szerencsi Szalmatüzelésű erőmű megépítése is, aminek nem egy történelmi borvidéken, hanem, - ha annyira nagy szükség van rá -, akkor az Alföldön lenne a helye.
Csathó Pál amikor válogatott grafikáit közreadta műveit megtekintésre, akkor maga is a civilek mellé, és a reneszánsz gondolkodású emberek mellé, állt. Hiszen a szőlő és a bor az életöröm megtestesítője, a szabadság a szókimondás és az egyéni és a közösségi boldogság talán egyik jelképe. Művein, minden ember mosolyog, ami jellemző azokra az emberekre, akik boldogok, vagy kilátásuk van a jövőben a boldogságra.
Kérem így tekintsenek erre az igazán grandiózus kiállításra.

Májer János

Elhangzott a Tokaji Kulturális és Konferencia Központban, Tokajban, 2010. február 5-én.

További információk olvashatók:

http://www.tokaj.hu/aktualis/hirek/hirek/reszletek.html?contentID=1711

Csathó Pál grafikusművész Életképek a történelmi Magyarországról című kiállításának megnyitója 2009. december 1-én volt a Vármegye Galériában. A tárlat 2010. január 30-ig volt látogatható.

„Déjá vu (dézsá vü). Olyan emlékezeti csalódás, amikor azt hisszük, hogy már egyszer átéltünk valamit, ami valójában sohasem történt meg” - írja az idegen szavak szótára erről a magyarban is meghonosodott furcsa francia szóról.
Egy nyelvésztől talán nem is vár el az ember nagyobb érzékenységet a misztikum irányába, de hát mi képzőművészek kicsit mások vagyunk. Én személy szerint meg nagyon más. Amióta az eszemet tudom, úgy tekintettem egy műtárgyra, festményre, régi épületre, hogy volt-e közöm hozzá valamikor. Gyermekkoromban, soha nem kóstolt ételek ízei jelentek meg számban egy tenger gyümölcseit ábrázoló festmény nézegetése közben, és amikor 40 év múlva, eredetiben egy tengerparti étteremben megkóstolhattam, tökéletesen azt az ízt éreztem. A székely kapuk látványa Malonyay Dezső könyveiben, mindig az otthonosság és biztonság érzését jelentették. Ma már a genetikai kutatások előrehaladtával egyre többször halljuk, hogy mennyi információt hordozunk sejtjeinkben, ezekben a tökéletes mikrocsipekben. Az ősanyától napjainkig mennyi problémával, bajjal, örökletes hibával terheljük utódainkat. De vajon csak a negatívumok öröklődnek-e, vagy minden más is? Pompeji utcáin, vagy középkori kisvárosok sikátoraiban járva vajon hányszor éreztük már, hogy igen, én itt már éltem.
Van, amikor nyomasztónak, másszor eufórikusan boldogítónak ítéljük a helyszínt, de mindenképpen ismerősnek. Azután, elkezdünk kutakodni és kiderül, hogy dédapánk töltötte Velencében tanulóéveit és alig párháznyira lakott attól a helytől, ahol reánk tört az a bizonyos furcsa érzés.
A képzőművészetnek ez az egyik legnagyobb feladata. Rögzíteni a jelent, hitelesen, és felruházni minden helyszínt, minden témát azokkal az emberi érzésekkel, melyek láttán a későbbi korok szemlélői egy különleges dimenzióutazás részesei lehetnek. Mert a jó mű - tartozzon a művészetek bármely ágához is - egy rejtett dimenzió, egy kapu a múltra.
Jelen kiállítás célja is ez, kapu a reneszánsz, a XV-XVII századi, és a magyar paraszti múltra eredeti mesterek munkáinak felhasználásával. Remélem, ha megtekintették a kiállítást, mindenki talál magának egy kaput, egy átjárót saját magyar múltjára.

Csathó Pál

Közhasznúsági jelentés 2008.

Az Erdély Művészetéért Alapítvány, mint közhasznú szervezet az 1997. évi CLVI. törvény 19. §- a szerint éves beszámolójának jóváhagyásával egy időben közhasznúsági jelentést készít az alábbiak szerint.
Az alapítvány non-profit közhasznú szervezet, vállalkozási tevékenységet nem végez:
- egyszeres naplófőkönyves könyvelést vezet,
- egyszerűsített éves beszámolót készít, üzleti jelentése nincs, közhasznúsági jelentést készít,
- a kuratórium ülése elé terjesztett a számviteli törvény szerinti egyéb szervezetek egyszerűsített beszámolójának eredmény-levezetése számszerűen tartalmazza a bevételek és kiadások részletezését.
2008. évben az Erdély Művészetéért Alapítvány központi alapokból normatív költségvetési támogatást nem kapott, benyújtott pályázatai csak részben voltak sikeresek, és az előző éviekhez képest a szakmai pályázatokon (Nemzeti Kulturális Alapprogram Képzőművészeti Szakmai Kollégiuma) csökkenő támogatási bevételt eredményeztek, de a Nemzeti Civil Alapprogram pályázatain eredményesek voltunk.

Tételes kimutatás intézményektől, szervezetektől és más alapítványoktól
megpályázott és elnyert összegekről
2008.

Nemzeti Civil Alapprogram      4.800.000,- Ft
Főpolgármesteri Hivatal Kulturális Bizottság     0,- Ft
Budapesti Fesztiválközpont Kht          100.000,- Ft
Belváros-Lipótváros Önkormányzata         850.000,- Ft
NKA Iparművészeti Kollégium           600.000,- Ft
NKA Képzőművészeti Kollégium       0,- Ft
Budapest Főváros Önkormányzata      0,- Ft
Szülőföld Alap Iroda       2.000.000,- Ft
SZJA 1% -ok             344.366,- Ft

Összesen:         8.694.366,- Ft

Az eredmény-levezetésben látható, hogy az Erdély Művészetéért Alapítvány 20. évfordulójára benyújtott pályázataink részben sikeresek voltak, így az évek óta áthúzódó hiány csökkent.
A költségvetési támogatásként is értékelhető alapokból elnyert pályázati összegek tételes elszámolása határidőben megtörtént, azok dokumentációja az egyes rendezvények és a pályázatok elszámolása dossziékban találhatók meg, amely megegyezik a hivatkozott naplófőkönyv adataival.

A cél szerinti juttatások az alábbiak szerint alakultak:
Nemzeti Civil Alapprogram      4.800.000,- Ft
Az összeget a 2008. évi programok megvalósításához, valamint a Vármegye Galéria és Szalon fenntartásához használtuk fel.
Az NCA Nemzetközi Civil Kapcsolatok és Európai Integráció Kollégium nyertes pályázatainak támogatásával bemutattuk az Agyagból épülő világ című kerámia kiállítást (1.600.000,- Ft), valamint az alapítvány 20. évfordulója alkalmából Én Isztenem hová leszünk címmel egy művészeti albumot adtunk ki (1.200.000,- Ft). Az NCA Országos Hatókörű Civil Szervezetek Támogatásának Kollégiuma működési célú pályázatán elnyert 2.000.000,- Ft-ot működési költségeinkhez, a Vármegye Galéria és Szalon fenntartásához használtuk fel.

Budapesti Fesztiválközpont Kht      100.000,- Ft
A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében Páll Lajos korondi festőművész kiállítását rendeztük meg, a művész 70. születésnapjára megjelent album bemutatójával összekötve. A kiállításhoz reprezentatív katalógust jelentettünk meg.

Szülőföld Alap Iroda       2.000.000,- Ft
Az elnyert támogatást a Vármegye Galéria működési költségeihez és a 2008. évi programok megvalósításához használtuk fel.

Belváros-Lipótváros Budapest Főváros V. kerület Önkormányzata 850.000,- Ft
Az önkormányzat pályázatán elnyert támogatást a Vármegye Galéria működési költségeihez és a 2008. évi kiállítási program megvalósításához használtuk fel.

NKA Iparművészeti Szakmai Kollégium     600.000,- Ft
A támogatási összeget az Agyagból épülő világ című kerámia kiállítás rendezéséhez használtuk fel, valamint készítettünk a kiállításhoz egy katalógust is.

SZJA 1% -ok         344.366,- Ft
Az Erdély Művészetéért Alapítvány köré tömörült művészetpártoló közönség, felhívásunkra, minden évben lehetősége szerint felajánlja SZJA adójának 1 %-át. A felajánlásról értesíti az alapítványt is. A nagylelkű támogatást megköszönve tájékozatjuk az adományozókat éves tevékenységünkről, rendszeresen, postai úton vagy elektronikus levélben értesítést, meghívót küldünk rendezvényeinkről. A felajánlott összeget kiállítási programunk megvalósításához használtuk fel.

A fenti pályázati támogatások esetében – melyek írásbeli szerződéseken alapulnak – minden esetben betartjuk az elszámolás határidejét, részletes szakmai beszámolót készítünk a támogatónak. Az elszámolás az egyes intézmények, elszámoltatók előírásainak megfelelő formában és tartalommal történik, és a támogatott rendezvény dokumentációi között kerül megőrzésre.

Az alapítványi vagyon felhasználásával kapcsolatos kimutatás:
Az Erdély Művészetéért Alapítvány 1988-as alapításakor induló vagyona 150.000,- Ft volt. Feladatait a beérkező támogatásokból végezte. Éves bevétele a 2006. évi közel 16 millió forinthoz képest ismét 15.047.000,- Ft volt. Az éves ráfordítások a 2007. évi 11.435.000,- Ft-hoz hasonlóan 11.922.000,- Ft volt. Ez az összeg az előző évekhez hasonló színvonalas működés fenntartását épphogy fedezte.
Az alapítvány lekötött tartalékokkal nem rendelkezik, forrásait a programjában szereplő kiállítások megvalósítására fordítja.
A költségtakarékos működés biztosította, hogy az előző évi 5.090.000,- Ft-ról 2.300.000,- Ft-ra csökkent a rövid lejáratú kölcsöntartozás.
Az alapítvány vállalkozói tevékenységet nem folytat. Államháztartási körbe tartozó és egyéb szervezettől nem pénzbeli támogatásban nem részesült.

Közhasznú tevékenységről szóló rövid tartalmi beszámoló:
Az Erdély Művészetéért Alapítvány alapító okiratának megfelelően 2008-ban is az Erdélyben élő és alkotó művészek megismertetése érdekében kiállításokat szervezett a Vármegye Galériában és Vármegye Szalonban, valamint vidéki helyszíneken. A kuratóriumi döntésnek megfelelő beszámolóhoz csatolt kiállítási programját maradéktalanul teljesítette, a kapott támogatásokat, adományokat e cél érdekében használta fel.

A Vármegye Galéria 2008. évi megvalósított programja

2008. január 30. – 2008. március 8.  Petkes József
Vármegye Galéria                                        festőművész kiállítása

2008. március 19.  Dinnyés József 60 éves
Vármegye Szalon    CD bemutató

2008. március 25. – 2008. május 20.  Budapesti Tavaszi Fesztivál
Vármegye Galéria                                          Páll Lajos festőművész kiállítása

2008. november 5. – 2008. november 30.  Magyar Trikolór
Vármegye Szalon                                                      a Nemzet naptára 2009. bemutató, díjkiosztás, fotókiállítás a díjnyertes képekből

2008. november 10. – 2008. november 30.  Somogyi Győző Magyar Hősök
Vármegye Galéria                                                       kiállítása a Szervátiusz Jenő-díj átadása alkalmából
 
2008. december 3. – 2009. január 30.  Agyagból épülő világ
Vármegye Galéria                                            Kárpát-medencében alkotó keramikusok kiállítása

2008. december 3.   Én Isztenem hová leszünk
Vármegye Szalon       című könyv bemutatója

A vezető tisztségviselőknek nyújtott támogatások kimutatása:
Az alapítvány tisztségviselői megalakulás óta bérben, tiszteletdíjban, költségtérítésben, megbízási díjban, folyósított kölcsönben, természetbeni juttatásban nem részesültek.
Tevékenységüket önkéntes segítőként végzik.

Az Erdély Művészetéért Alapítvány és a Vármegye Galéria vezetője 2008-ban Szervátiusz Jenő-díjban részesült.

Kiolthatatlanul

„…egy szinttel a Vármegye utca járdája alatt, de sok-sok szinttel a mai budapesti közízlés fölött.” Beke György író vetette papírra e szavakat a Vármegye Galéria tíz éves születésnapjára. Ám a galéria nemsokára fennállásának már a huszadik születésnapját ünnepelheti. Mert az erdélyi falurombolás idején, l988 tavaszán, néhány elszánt ember – köztük Hajdú Demeter Dénes, Kulcsár Edit és Demeter Ervin – létrehozták a galériát működtető Erdély Művészetéért Alapítványt.
– Úgy éreztük, tennünk kell valamit a magyar szellemi egységért a határok fölött is! – emlékezik vissza Kulcsár Edit, a Vármegye Galéria vezetője. Ezt a mindvégig töretlen szándékunkat jutalmazták 2001-ben a Márton Áron díjjal, közvetlenül a Határok nélkül címmel megrendezett nagyszabású kiállításunk után.
–  Melyek a legemlékezetesebb tárlataink? Képtelenség lenne itt felsorolni! Az egyéni és a csoportos kiállításaink száma mára meghaladta a százhúszat! Az első l988 márciusában nyílt meg a Kodály köröndi helyiségben, Páll Lajos, a korondi költő-festőművész ötvenedik születésnapja tiszteletére. Áttörést jelentett, amikor 91-ben, a zsivajgó belváros csöndes szigeteként megnyithattuk a Vármegye Galériát. Makovecz Imre mondott köszöntőt. Az Erdélyi csillagok ötvenkét művészt vonultatott fel (bejártuk vele szinte e fél világot!), ennek januárban még az ORSZK biztosított helyet és Tőkés László püspök nyitotta meg. A Szervátiusz-kertet pedig, a galéria zárt udvarán, Rockenbauer Zoltán adta át.
–  Nevek terén itt most csak jelzésekre szorítkozhatunk: Szécsi András, Futásfalvi Márton Piroska, Szervátiusz Jenő, Szervátiusz Tibor, Botár Edit, Véső Ágoston, Andrássy Kurta János, Bardócz Lajos, Xantus Géza egyéni kiállításai képviselték időrendben többek között a gazdag kínálatot. De érdemes a közreműködőket is megemlíteni: olyan személyiségeket találhatunk köztük, akiket nem kell bemutatnunk: Jancsó Adrienne, Pitti Katalin, Berecz András, Dévai Nagy Kamilla, Sebestyén Márta… Továbbá a megnyitók között: Csoóri Sándor, Páskándi Géza, Püski Sándor, Szőcs Géza, Demeter Ervin, Kányádi Sándor… Aki az alapítvány honlapjára kattint, végignézheti az erdélyi művészek nagy ívű panorámáját.
Befejezésül adjuk vissza a szót Beke György írónak: „A Vármegye Galéria jó szövetségest választott küldetése teljesítéséhez: a képzőművészetet, amely a lelkekre hat, ezért soha megunni nem lehet. Ide mindig sokan jönnek. Néha be sem férnek a pinceterembe. Mert itt Erdély ég és éget a lelkekben. Kiolthatatlanul.”

Sághy Ildikó 2007.

Magyar mű, egyetemes érték
Márton Áron-díj a Vármegye Galériának

Szabó Dezső egyik mondatát választotta mottójául a Vármegye Galéria, illetve a kiállítóhelyet létrehozó, működtető Erdély Művészetéért Alapítvány: Minden magyar felelős minden magyarért. Többek között nyilvánvalóan ezt a felelősségérzetet, felelősséggel végzett munkát ismeri el a Márton Áronról elnevezett díj, amelyet ma adnak át.
Nem kevesebbet jelent az elismerés, mint azt, hogy a képzőművészet a magyar kultúra egészébe illesztve, mintegy a határokat légiesítve jelenik meg a galéria programjában, olyan területként, amely nem mellékesen kezelendő élményeket kínál, hanem komoly hozzájárulást jelent a nem kevés veszélytől fenyegetett, ám értékekben kivételesen gazdag magyar kultúra nagy kérdéseinek megválaszolásához.
Aligha véletlen, hogy a díjat éppen akkor kapja meg a galéria, amikor Határok nélkül címmel megrendezte a Kárpát-medencében élő, a hortobágyi nemzetközi művésztelepen dolgozott, dolgozó alkotók kiállítását, s amikor egy jeles – történetesen éppen a művésztelephez közel fekvő városban élő textilművész – műveit bemutatja.
Az a munka, amely a művésztelepen folyik, lehetővé teszi, hogy egymás mellé kerüljenek a magyarországi, erdélyi, szlovákiai, szlovéniai, ukrajnai, jugoszláviai – vagy éppen Európa más országaiban vagy a tengeren túl élő – magyar alkotók művei, az iparművészeti bemutató azt jelzi, hogy a határokat átívelő egység a műfajok között is megvalósul, a vizualitás egységes egészként jelenik meg.
Nem új vonások ezek az évtizedes múltra visszatekintő galériában, hiszen egyéni és csoportos tárlatain, a határon túli – és nem ritkán inneni – magyar művészet számos értéke megjelent már. Hagyományok és újítások, értékőrző és új értékek felé tájékozódó művészek alkotásai kerültek, kerülnek egymás mellé a falakon, posztamenseken, a szellem, a képzelet erejével újrateremtve-kovászolva azt a nagy, szerves egységet, amit az egyetemes művészet integráns része, a XXI. Századba átnövő XX. századi magyar művészet jelent.

P. Szabó Ernő Magyar Nemzet 2001. november 5.

„Erdély Művészetéért”

Budapest belvárosában, a Városháza közelében áll a Vármegyeháza műemléki épülete. Jobboldali keskeny és rövid utcája a világvárosi nagy forgalomban is csendes. Itt, a Vármegye utcában található az a Vármegye Galéria, melyet tíz évvel ezelőtt megalakult „Erdély Művészetéért Alapítvány” hozott létre azzal a céllal, hogy feladatának tekintse Erdély hagyományos kulturális kincseinek megőrzését és megismertetését itthon és szerte a világon. Az erdélyi művészetet és művészeket ezzel a hagyományokat ápoló és művészetet terjesztő tevékenységgel kívánja segíteni, kiállítások rendezésével, ösztöndíjak támogatásával.
Az erdélyi magyar művészet és művészek, közel fél évszázadon át, szinte alig lehetett valóságában ismert hazánkban. Az Erdélyben virágzó képzőművészet és iparművészet–festészet, szobrászat, fafaragó-művészet, a régi hagyományokon nyugvó kerámiák, az erőteljes grafika, a fametszet, mind jellegzetesen őrzi, ápolja és az egyes alkotóművészek sajátos stílusában, formavilágában fejezi ki és teljesíti ki azokat az értékes lelki, szellemi, kulturális, művészeti hagyományokat, amelyeket mindig is Erdély földje jelentett. A mai tehetséges alkotók a mi világunk számára fogalmazzák meg látható és érzékelhető különböző stílusbeli felfogásokban a messzi évszázadok örökségeinek történeti és művészeti tapasztalatait. Ezek az egyéni megélések és átélések képesek ötvözni az ősmagyar pogány idők jelképrendszerét, a székely népművészet történeti, technikai, kifejezésbeli hagyományait, összegző módon továbbépítve és sajátosan átlényegítve a keresztyén hittel és magyarság-tudattal.
Mindezt felismerve jött létre 1988-ban az „Erdély Művészetéért Alapítvány” a közös gyökerek ápolására, itt Budapesten.
Erdélyben az elmúlt évtizedek alatt több galéria is létesült, azzal a céllal, hogy bemutassa az erdélyi magyar művészek munkásságát. Legismertebb volt ezek közül a Korunk Galéria (és hasonló nevű folyóirat), Kolozsvárott. Ugyancsak fontos, de szerényebb bemutatótermek, galériák nyíltak meg pl. Székelyudvarhelyen, Kovásznán és az Arad megyei Nagyzerinden. Ezek az önkéntes kezdeményezések művészeti kiállításaikkal együtt a társadalmi és társas érintkezések, így a magyar nyelv és kultúra kis őrtüzei is voltak.
A budapesti Vármegye Galéria azidőtájt nyílt meg, amikor a Korunk Galériáját, majd a többieket is bezáratták.
Az „Erdély Művészetéért Alapítvány” első kiállítása tíz évvel ezelőtt 1988-ban nyílt meg egy Kodály köröndi helyiségben, Páll Lajosnak, a régi korondi fazekas család fiának alkotásaiból, a költő-festőművész 50. születésnapja tiszteletére. A kiváló művészcsalád utódja 1938. április 3-án született Korondon. A Kolozsvári Képzőművészeti Főiskola háromévi tanulmányai után (1958), számos egyéni és csoportkiállításon mutatkozott be és vált ismertté művészete.
A Vármegye Galéria önálló kiállítóterme 1992 tavaszán nyílt meg, az Alapítvány kezdeményezésére erőfeszítése nyomán. Ebből az alkalomból a Székelyföld, a székelyek nagy festőjének Zsögödi Nagy Imre életműve válogatott alkotásaival állítottak méltó emléket.
Az elmúlt tíz jubileumi év alatt mintegy 40 egyéni tárlaton láthattuk Erdély magyar alkotóit: festőket, szobrászokat, fafaragókat, grafikusművészeket, keramikusokat, a képző- és iparművészet számos területét képviselve. A megrendezett 25 csoportos kiállításon számos művészt ismerhettünk meg, hiszen volt olyan bemutató, pl. „Szülőföldem, Erdély” címmel, ahol 52 művész volt jelen műveikkel, és amely nemcsak a fővárosban -, hanem hasonlóan több más kiállításhoz – az ország több városában is bemutatásra került.
Nehéz lenne megemlíteni mindazokat a művészeket, akik e nagy ívű panorámában egy évtized alatt felsorakoztatták az erdélyi magyar művészetet, műfaji sokrétűségében, következetes kvalitásérzékkel, vitán felül álló művészeti értékkel.
Az egyéni kiállítók között példaként álljon itt Páll Lajos öt kiállítása, melyet pl. 1988-ban Szeged városa, majd 1993-ban az Erdélyi Világszövetség német tagozatának rendezvényeként, Stuttgart közönsége is láthatott, akvarelljeinek válogatásaként.
Az egyéni kiállító művészek között – a teljesség igénye nélkül – említsük még pl. Incze János, Szécsi András, Szalay Lajos, Szervátiusz Tibor, Zolcsák Sándor, Szinte Gábor, Szolnay Sándor, Varga Nándor Lajos nevét.
A csoportos kiállítások legtöbbször Erdélyhez kapcsolódó zenei eseményekkel, hangszeres, énekes szólistákkal tették még emlékezetesebbé a megnyitókat. Címeik jól érzékeltetik tartalmukat, az összeállítások tematikáját, s egyben az események jelentőségre is utalnak: „Erdélyi Csillagos”, „Korondi Székely Fazekasság”, „Erdélyi Színfoltok”, stb. A „Szülőföldem, Erdély c. tárlaton 52 művész vett részt, és anyagát hat vidéki városunkban is bemutatták. A Gy. Szabó Béla nevével jelzett kiállításon pedig 25 művész alkotásai voltak láthatók.
Az „Erdélyi Őszi Tárlat” 50 művésszel, a „Marosvásárhelyi Tárlat” 34 művésszel mutatkozott be, míg a „Temesvári Tárlat”-on 9 művész munkái szerepeltek. „Nagybánya Művészete” címmel a nagy múltú, a magyarországi festészet történetében meghatározó jelentőségű művésztelep hagyományait továbbvivő három művész festményeit Szolnokon is bemutatták (1996), Nagybánya testvérvárosában.
A 10 éves jubileumot, akár csak a kezdetet, Páll Lajos művészetének szentelték 1998. március 17-től pasztellképeiből rendezett tárlattal, 60. születésnapja alkalmából.
A kiállításokhoz szép kivitelű, igényes katalógusok, ismertetők készülnek, melyek a múló és bizonnyal halványuló vizuális látványon túl, fontos forrásként szolgálhatnak az erdélyi magyar művészet és művészek életéről és munkásságáról.
A csendes Vármegye utcában e háznál, a járda szintjénél mélyebben letekintve, az üvegablakokon át már hívogatóan pillanthatjuk meg a kiállítás egy-egy képét, plasztikáját.
Lemenve a lépcsőkön, a szőnyegekkel borított ápolt és kulturált környezetben, a csendes falak között, minden kiállításon körülvesz bennünket Erdély múltjának művészeti jelene, történelmének, kultúrájának ma is élő hite és ereje. Azzal a formavilággal, melynek csendes és szelíd hatalma művészetének igazságát sugározza felénk. Őseink régmúlt hitvilágát éppúgy, mint történelmünk évszázadainak, évezredének élő emlékképeit, keresztyénségünk hitében alkotott újabb műveket.

Dr. Koós Judith 1998.

Az egyetemesség jegyében Erdély művészetéért
Tízéves a budapesti Vármegye Galéria

Az Erdély Művészetéért Alapítvány Budapesten alakult 1988 márciusában. Alapítói felelősséget éreznek az egyetemes magyar kultúra megmentéséért, megőrzéséért. Elsősorban a határainkon kívül élő képző-, ipar-, és népművészeket támogatják, olyan tehetséges alkotókat, akik hűséggel megőrzik és továbbhagyományozzák a magyar szellemiség századokon át megőrzött értékeit. Az alapítók közösséget vállaltak és vállalnak az erdélyi szász népcsoporttal is, akiknek hagyományos kultúráját ugyancsak veszély fenyegette mind a diktatúra szorításában, mind pedig a posztkommunista rezsimben. Az alapítvány a két nép művészeit ösztöndíjban részesíti, számukra kiállításokat szervez. Ha megmaradni akarunk – fogalmazódott meg tíz évvel ezelőtt –, idehaza és másutt a Kárpát-medencében, egységesen kell szembeszállnunk a nemzetidegen eszmékkel, melyeket az őket kiszolgáló kultúrpolitikusok a képzőművészek világára is rá akart és akar kényszeríteni. A március 10-ig látható erdélyi tárlat lényegében az elmúlt tíz év eredményeire való visszatekintésre ad alkalmat. A több tucat tárlat – a Nagy István festészetét bemutató kiállítástól a nemrég zárult Benczédi tárlatig – bizonyítja: Trianon után a magyar szellemiség búvópatakként él tovább művészetben, hiszen ez az a megnyilvánulási lehetőség, amely még a valamikori egységet a maga módján őrzi. Enne jegyében született a mostani tárlat megnyitásakor elhangzott írói visszapillantás, ezért tesszük közzé.
A Vármegye Galéria Budapest szívében, egy szinttel a Vármegye utca járdája alatt, de sok-sok szinttel a mai budapesti közízlés fölött, engem a diktatúra korszakának erdélyi kiállításaira emlékeztet. Legismertebb közülük a kolozsvári Korunk Galéria volt, de ennek példájára és az önkifejezés igényének serkentésére, Székelyudvarhelyen, Kovásznán és az Arad megyei Nagyzerinden alakultak szerényebb társai. Az alulról kiinduló önszerveződés minden formáját szétromboló diktatúra – miközben a tömegek neveléséről beszélt – még a társas létezés legártatlanabb megnyilvánulásaiban is gyanakodott; az állampolgárokat lakásuk négy fala közé száműzte.
De az ember társas lény, barátokra vágyik, szeretné kicserélni gondolatait másokkal. Különösen érvényes ez a kisebbségi társadalmakra, amelyeknek tagjai intézményekben, hivatalokban, munkahelyeiken nem élhettek anyanyelvükkel, nem alakíthattak ki maguk körül és körében a hagyományaiknak, ízlésüknek megfelelő légkört, nem lehettek önmaguk. Elmenekültek hát a művészetekbe.
A Korunk folyóirat galériájának megnyitói Kolozsvár magyar szellemi életének majdnem egyetlen civil fórumává lettek, amelyeknek műsorát, szellemét, hangulatát nem pártbizottságok és hatalmi szervek tervezték meg, hanem – bátran mondható – maguk a nézők, hallgatók, a közönség. Ízlésükkel, igényeikkel, hűséges részvétükkel. Nem véletlen, hogy a mindjobban ingerlődő román nacionalista hatalom végül a legdurvább eszközhöz nyúlt: betiltotta a galériát. Megérezte, hogy a szépséggel és az igazsággal, a művészetekkel is tiltakozni lehet a nyelv, a nemzeti azonosság, a magyar gondolkodás mellőzése, elnyomása ellen.
Ez a galéria itt, a Vármegye utcában akkor nyílt meg, mikor Kolozsvárott már betiltották a Korunk Galériát és elsorvasztották a magyar művészeti élet szerény rendezvényeit is a Székelyföldön, egész Erdélyben. Az Erdély Művészetéért Alapítvány magára vállalta az Erdélyben megszakított folyamat folytatását. Nem egy vonatkozásban egyenesen alapító volt. Fel akarta kelteni Budapest és az egész anyaországunk figyelmét mindama művészi alkotások iránt, amelyek Erdélyben születnek magyar szobrászok, festők keze nyomán, és amelyek az egész nemzet szellemi tulajdonát képezik. Miként a kolozsvári, a székelyudvarhelyi, a kovásznai, a nagyzerindi művészeti csarnokok – amelyek éppenséggel szerény falusi és kisvárosi művelődési otthonok – az erdélyi magyarság túlélését szolgálták és jelképezték, ugyanígy a Vármegye Galéria kiállításai egy sokáig tilos gondolatot: a nemzet szellemi egységét mutatták meg, művész-Erdélyt bekapcsolták a magyar művészet egészébe.
Trianon óta szétszakították a magyar tudatot, a magyar művészetet, irodalmat, közgondolkodást, mindennapi nyelvünket, szókészletünket, mondatfűzésünket. Mindezeket sorra újra egybe kell ötvöznünk, hogy a nemzet testben-lélekben egészségessé válhassék.
Ebben a munkában 1988-as alapítása óta derekasan részt vállalt és szolgálatot teljesít a Vármegye Galéria. A képzőművészet terén végzi az ötvözést: Erdély sokszínű, gazdag magyar művészetét bekapcsolja a magyar szellemi vérkeringésbe. Az utóbbi fél évszázadban az erdélyi magyar képzőművészet soha eddig nem ismert gazdagságot épített ki. A diktatúra ellenére, éppen a tiltakozás jegyében. Sokszínű művészet, amelyben jelen van modern korunk majd minden áramlata, hatása, iskolája.
Az itt kiállításra került művek alkotói nemcsak földrajzilag képviselik egész Erdélyt: Bíró Gábor Székelyudvarhelyt, Botár Edit Kolozsvárt, Botár László Csíkszeredát, Kádár T. Tibor Kolozsvárt, Kusztos Endre Szovátát, Orbán Sándor Marosvásárhelyt, Páll Lajos Korondot, Pócsai András Kolozsvárt, Szilágyi Géza Sepsiszentgyörgyöt, Tőrös Gábor Nagybányát, de az Erdélyben ható és gyarapító stílusirányzatokat, alkotói felfogásokat is. Minden különbözésük ellenére azonban van egy összetartó erő közöttük: a művekből felénk sugárzó erdélyiség, olyan „mai transzilvanizmus”, amely nélkül csonka, félszeg lenne a magyar egyetemes művészet jelene és még inkább a jövője.
Nyílván, egy nemzet sem tud mindörökké csak a fájdalmában élni. Az idő koptatja az érzéseket is, ha azok csak a közélet, a politika, a történelmi borongás síkján jelentkeznek. Erdély sorsa nincs már annyira az anyaország óvó figyelmében, mint volt tíz évvel ezelőtt, az Erdély Művészetéért Alapítvány létrehozásakor. Akkor – emlékezhetünk – félmillió magyar tüntetett a Hősök terén a romániai falurombolások, a kisebbségi magyarság kíméletlen elnyomása ellen.
De a Vármegye Galéria nem kopott meg ebben az évtizedben. Ellenkezőleg: állandóan új színekkel frissült. Mivel jó szövetségest választott nemzeti küldetése teljesítésében: a képzőművészetet, amely a lelkekre hat és ezért soha megunni nem lehet.
Ide mindig sokan jönnek. Néha be se férnek a pinceterembe. Mert itt Erdély ég és éget a lelkekben. Kiolthatatlanul.

Beke György Új Pest Megyei Hírlap, 1997. december 30.

Galéria az erdélyi művészetért

Már kicsi koromtól kezdve hasznossá kellett tennem magam, malacok, marhák őrzésével, kaszálással, kapálással s más gazdasági munkával úgy, hogy játékra jóformán nem is maradt idő, pedig erősen szerettem játszani. Éppen ezért hatalmas éhség maradt bennem a játék iránt, hogy most, vénember létemre se tudok betelni vele. Reggeltől estig el tudnék játszadozni az agyaggal, kővel, fával – ha bírnám erővel… - mondja a magát is játékosan kifigurázó kolozsvári szobrászművész. Benczédi Sándor Tarcsafalván, Udvarhely (most Hargita) megyében született tanító-óvónő szülőktől. A nyolcgyermekes családban – mint mondja – korán ismerkedett a kétkezi munkával, s egyben a Nyikó menti emberek életével, mindennapjaival az élet sokszínű pillanatait, mozzanatait örökíti meg tréfás-komolyan, napjainkig. Pontosan úgy, ahogy Banner Zoltán művészettörténész jegyezte meg róla: „A több millió kisember társadalma állít önmagának emléket Benczédi groteszkbe hajló, édes-bús, önirónikus panoptikumába, s megközelítőleg tízezerre tehető azoknak a kisszobroknak a száma, melyek a szobrászat követeiként a legszerényebb erdélyi otthonokba is belopták az igazi plasztika szellemét”.
Mosolyra késztet ő munkái: a Nevető tuskó, a Nevelés, a Büszkeség és a többi éppúgy elgondolkoztatnak, mint a játékos vagy éppen magasztos pillanatokat idéző kisplasztikái: Öröm, Anyaság, Madonna, Szeretet.
Benczédi Sándor november 28-ig megtekinthető kiállításával a Vármegye Galéria (Budapest V. ker., Vármegye u. 11.) új évadját kezdi. Öt esztendővel ezelőtt húsz magánszemély hozta létre a belvárosi kis galériát, hogy az erdélyi művészeknek az anyaországban is lehetőségük legyen a rendszeres bemutatkozásra. A sorozat a Zsögödi Nagy Imre-emlékkiállítással kezdődött, s azóta egyre gyarapszik a kiállítások, tárlatok, egyéni bemutatkozások száma az Erdély Művészetéért Alapítvány adta lehetőség szerint. A mindig újabb érdeklődőkkel bővülő törzsközönség a műveken keresztül csodálatos értékeket, múltba vesző tájakat ismerhet meg, amelyek a szívekben élnek, de a térképről esetleg lemaradtak. Mint Kánya Sándor írja: „Nagy a világ! S a földgömbre, milyen igazságtalanság, kis folyónkat, a Nagyküllőt, bizony reá sem rajzolták.”
A kiállításokat olyan előadók, művészek, tudósok nyitják meg, akik az összetartozás érzését erősítik a művek alkotói és a nézők között: László Gyula professzor, Markó Béla, Tempfli József, Habsburg Ottó, Kántor Lajos, Sinkovits, Imre, Jancsó Adrienne, Makovecz Imre.
Benczédi Sándor érdekes világot bemutató szobrai mellett idézünk néhány festményt, szobrot, grafikát az elmúlt esztendők emlékezetes tárlataiból is.

Schelken Pálma Magyar Nemzet - Szombati Magazin 1997. november 22.

Elszakíthatatlan gyökerek
Tíz éves visszatekintés

Tíz esztendő, ha történelmi távlatba helyezzük, picinyke idő. Arra mégis elegendő, hogy egy határozott szándék körvonala erőteljesen kirajzolódjék, amiből már könnyen kiolvasható nem csupán egy tétova óhaj, de szilárd akarat is, mely képes valami újat létrehozni a nemzet számára. Megbízható alapot a közösség jövőbeli munkálkodásához, utat nyitva a teremtő nemzeti akarat érvényesüléséhez.
Ma, ebben az átmeneti állapotban, a jövő megalapozása, a megmaradás útjának kikövezése legfontosabb tennivalóink közé tartozik.
Amikor tíz évi kitartó munkálkodás után az alapítvány számvetést készít és kiáll a közvélemény ítélőszéke elé, abban a biztos hitben teszi: nincs miért szégyenkezzen. Megtette, amit napi feladatként a történelem az alapítvány kicsinyke munkaasztalára helyezett. Ha a gyümölcs még nem is érett be – hiszen az a Mindenható Isten szabta történelmi időjárástól függ –, de a virágfüzér már illatozik, annak a fának az ágain, melyet a nemzeti művelődés kertjében saját akaratunkból tíz évvel ezelőtt elültettünk. Szépen fejlődő törzse és egészséges vezérágai bizonyítják: nem rövid életű cserjét, hanem több nemzedék igényeit szolgáló gyümölcsfát ültettünk el 1988. március 30-án.
Ezen a napon, felismerve a történelmi idő adta lehetőséget, a bolsevik típusú diktatúra gyengülő erejét, áttörtük a magyar kultúra elsorvasztóinak ellenállását: megnyitottuk első kiállításunkat. Páll Lajosnak, az ismert fazekas dinasztia művészi rangra emelkedett fiának 50. születésnapját köszöntötte ez a tárlat, melyet Csurka István író nyitott meg, egy Kodály köröndi félhomályos helyiségben. A nemzeti szolidaritást ünnepeltük akkor, közel negyvenévi hallgatás után. A testvéri érzést, hogy egyek vagyunk erdélyi véreinkkel, ha őket bántják, nekünk is fáj.
Ezt az érzést valljuk és hirdetjük immár tíz esztendeje.
A Korondon élő festő-költő, ekkor már több mint két évtizede rendszeres kiállító művész Romániában. Munkásságának híre eljutott távoli országokba is, oda, ahova a nacionálkommunista hatalom, a román művészet kihangsúlyozott dicsőségére, kegyelemből kiengedte képeit. Szerencséjére művészetének voltak más terjesztői is. A székely menekülők szétszórtságra ítélt kálváriás áradata vitte magával, ha tehette, szívbe markoló szülőföldi emlékként. Ausztráliától Vancouverig és Stockholmtól Dél-Amerikáig. Ahová az elmúlt évtizedekben a román nacionalizmus kiüldözte a székelységet.
De a bolsevik Magyarországon nem rendeztek számára kiállítást. Nem engedte a hatalom. Sem a magyarországi, sem a román. Tökéletes volt közöttük az egyetértés, miként manapság, ha magyar értékek pusztításáról van szó. Nem emlékeztek meg a kiváló művész születésének félévszázados évfordulójáról sem. A diktatúra sajtója egy mondat erejéig sem méltatta munkásságát, a székely lélek egyik példásan szép kifejeződését. Egy kurta képvillanás sem idézte fel arcát a bolsevik képernyőkön, amint hogy nem esett szó évtizedekig mostoha sorsú szülőföldjéről sem, ahol pusztít a nemzeti elnyomás, az erőszakos asszimiláció. Napjainkban alig másabb a helyzet. Páll Lajosra ezelőtt tíz esztendővel nem tellett műsoridő, mert lefoglalta más nemzet, sok évtizeddel ezelőtti bújának-bajának szüntelen felemlegetése. A másság dicsérete. Páll Lajos azonban nem „másságos” művész, a vérükből való, mostoha sorsú székely ember, aki megjárta Románia börtöneit magyarságáért.
A magát anyaországnak nevező bolsevik diktatúra, az Aczél György által vezényelt nemzetellenes kultúrpolitika, nem akart tudomást venni Páll Lajosról, az európai színvonalon alkotó székely művészről. Korántsem azért, mert nem fedezte fel erőteljes tehetségét, nem érezte meg pompás szín- és formavilágba öltöztetett, fojtott fájdalmat sugalló képein a székelységre nehezedő, több évtizedes szomorúság jegyeit. Éppen ezért mellőzte. Művészi tehetsége, magyarsága és állhatatos nemzetszeretete miatt. Ezek a tulajdonságok a diktatúrában, miként most a liberálisnak nevezett világban, megbocsáthatatlan bűnnek számítottak. Idehaza és a határon túl is. az ilyen művészből – jól tudják – soha nem lesz internacionalista bolsevik, vagy ennek továbbfejlesztett példánya, kozmopolita világfi. Az ilyen, Isten áldta-verte művészember megmarad erkölcsi elveihez ragaszkodó hűséges magyar alkotónak. Aki úgy válik európaivá, hogy a magyar lelkiséget és a nemzeti érzést, modern szemlélettel, tökéletes mesterségbeli tudással felvértezve, az egyetemes művészet eszközeivel önti formába. Páll Lajos ezek közé tartozik. Bárhol is él, nemzeti érték, munkássága a magyar kultúra része.
Büszkék vagyunk rá, hogy tíz évvel ezelőtt alapítványunk mutatta be a hazai közönségnek. A bolsevik kultúrpolitika gáncsoskodása ellenére. A kiállítás anyagát magán műgyűjtőktől szedtük össze, az ország különböző részeiről. Olyanoktól, akik már akkor ismerték, szerették és értékelték művészetét.
Tervünknek nem emelhettek gátat, az első kiállításunk után létrehoztunk egy olyan alapítványt, mely a becses múltú és magas színvonalú erdélyi kultúra csodálatos megnyilvánulását, az ottani képzőművészet megismertetését tűzte ki céljául. Szolgálatképpen. Vágyunkat régóta melengettük szívünkben. Éveken keresztül jártuk Erdély varázslatos tájait, ismerkedtünk népével és lelkiségének avatott kifejezőivel, írókkal, költőkkel, képzőművészekkel.
Ez időben már több nagyszerű kezdeményezés született, melyek – dacolva a diktatúra ellenérzésével, gyakorta megtorlásával – a határon túli magyar kultúra értékeit mutatták be idehaza, hogy belekerüljön az egyetemes magyar kultúra véráramába. Megtörve a négy évtizedes némaságot. Medvigy Endre és barátai, a Forrás Kör, az irodalmi műveltséget népszerűsítették, hozták át a határon. Az erdélyi és felvidéki magyar szó szépségét tették ismét az ajkukra. A Halász Péter vezette Népművészeti Baráti Kör pedig a folklór és tárgyi népművészet értékeit használta fel a megnyomorított nemzeti öntudat gyógyítására. Ezek a szellemi műhelyek azonban csak szűk térben, a diktatúra fojtogató ölelésében tevékenykedhettek.
Az ilyen és hozzájuk hasonló szellemi gócok, apró kezdeményezések vezettek el az örökre emlékezetes, másfélszázezres Hősök terei tüntetéshez. Évtizedek óta először történt meg, hogy magyar ügyért, határon túli véreinkért, önként vállalt szolidaritásból zsúfolásig megtelt a Hősök tere. Ekkor jelentette ki Csurka István író: „Bizonyos vagyok afelől, hogy a hányatott sorsú erdélyi magyarság, akármilyen szoros elzártságban is él, akármilyen magas falakkal és drótkerítéssel van is elzárva a világtól, meglátja és meghallja, hogy milyen óvó, féltő szeretet, milyen erős testvéri magyar együttérzés nyilvánult itt ma meg iránta.”
Ezt a testvéri együttérzést állandósítja immár tíz éve az Erdély Művészetéért Alapítvány a maga eszközeivel, a képzőművészet segítségével.
Küzdelmünk első állomásának gyümölcseként 1992 tavaszán létrehoztuk a Vármegye Galériát, önálló kiállító-helyiségünket. Itteni első rendezvényünket a század legnagyobb székely festőjének, Zsögödi Nagy Imre emlékének szenteltük. Őt követően egyéni és csoportos tárlat keretében elhoztuk ide –csak a jelentősebbeket említve- Szervátiusz Tibor, Gy. Szabó Béla, Mohy Sándor, Szolnay Sándor, Incze János, Maszelka János, Márton Árpád, Szécsi András, Balázs Imre, Antal Imre, Baranbás István, Benczédi Sándor, Tőrös Gábor, Plugor Sándor, Gaál András, Botár Edit, Hervai Katalin, Imets László, Kedei V. Zoltán, Petkes József, Porzsolt Borbála, Simon Endre, Zolcsák Sándor és Véső Ágoston műveit.
Úgy véljük, eddig és a jövőben is, kiállítani a Vármegye Galériában rangot jelent. Bizonyosság erre, hogy megnyitóval tisztelte meg missziónkat László Gyula, Sütő András, Kányádi Sándor, Páskándi Géza, Köteles Pál, Beke György, Eva Maria Barki, Szőcs Géza és nem utolsó sorban az erdélyi hitélet két kiváló személyisége: Tőkés László és Temfli József püspök úr.
Valljuk, hogy az erdélyi magyar kultúra, benne a képzőművészet, nem csupán az egyetemes magyar, de a nyugati keresztény magyar kultúra elvitathatatlan része is. Gyökerei és hajtása, a kortárs alkotók, nem az ortodox, bizánci kultúrkörből merítkeznek. Minden szálon, elvághatatlanul, 78 év után is, hozzánk tartoznak. Függetlenül az erőszak szülte politikai határoktól.
Erdély magyar szellemisége, kultúrája örök. Ha veszni hagyjuk, együtt pusztul vele az egész nemzet.

Hajdú Demeter Dénes 1998.

Köszöntjük az ötéves Vármegye Galériát!

Van fővárosunknak egy piciny kis kultúrközpontja, amely egyetlen kerület művészetszerető, művészetet értékelő polgára előtt sem ismeretlen. Egykor légiópince volt, súlyos idők menedékhelye, ma a szépet – néha a múltat – keresőknek ad szívszorító, egyben reményteli perceket. Képzőművészek, festők, szobrászok, iparművészek kitárulkozása, üzenete a közel-távolból, vagy a távoli közelből? Tiszta, szép üzenetek, lélektől lélekig megtalálják az utat – igaz néha egy sóhaj, egy könnycsepp kíséretében. Hatalmas sziklák alatt meghúzódó kis falvak a kiemelkedő templomtoronnyal, óriási fenyők tövében folydogáló kis patakok, virágos udvarok – beszélő tájak. Történelmi városok, történelmi események, féltve őrzött, tovább adott hagyományok, összetartást segítő népszokások – mindez két kicsi terem falairól árad a belépő felé. Ezt adja az „Erdély Művészetéért Alapítvány” által létrehozott Vármegye Galéria! A magyar lelkiség századokon át felhalmozott értékei így kerülnek a múltat nem feledő utódok munkáján, művészetén keresztül a ma embere elé, erdélyi magyarok művei az anyaország művészetbarátai elé.
A Vármegye Galériát (V. ker., Vármegye u. 11.) az 1976-ban Nagy Imre festményeinek bemutatásával 1992-ben nyitották meg. Ezt követte Gy. Szabó Béla fametsző csodálatos sorozatainak bemutatása. A harmadik kiállításon Szervátiusz Tibort köszöntötték és faggatták megrázó és egyszerre gyönyörködtető szobrainak, fa- és kőfaragásainak történetéről. Azóta egymást követik a szebbnél szebb tárlatok, Erdélyi Színfoltok, Sepsiszentgyörgyi Műhely, Erdélyi Őszi Tálat, Nagybánya Művészete, Marosvásárhelyi, Temesvári Tárlat, Székelyföldi Napok és sok-sok festő, szobrász, faragó, textilművész, fametsző művész egyéni bemutatkozása Kulcsár Edit elismerésre méltó szervező és rendező munkája révén.
„ERDÉLY MŰVÉSZETÉÉRT ALAPÍTVÁNY – 1988” EX LIBRIS-én Kós Károly mondata „Dolgozni kell, ha élni akarunk…” A Vármegye Galéria azért is dolgozik, hogy mások életét segítse. Egy jubileumi kiállítás az Alsófalván (Hargita megye) született Sükösd Ferenc sokoldalú művészetét mutatta be. A negyedszázada Marosvásárhelyen elhunyt, a székelységét és a hagyományokat haláláig híven őrző festőművész művei voltak megtekinthetők. Szép kiállítás volt, méltó a jubileumhoz.
„ A kultúra egy nemzet számára olyan szükséglet, mint a levegő” – írja egy helyen Kodály Zoltán. Az Erdély Művészetéért Alapítvány ennek tudatában segíti az erdélyi és anyaországi művészek találkozását, egymás művészetének megismerését, megismertetését: áldozatkész polgárokat, hazafiakat tömörít, akik felelősséget éreznek az egyetemes magyar kultúra megőrzéséért.

Schelken Pálma Hegyvidék 1993.

„Erdély Művészetéért” Alapítvány

Nagyszámú érdeklődő közönség előtt nyitotta meg első tárlatát az Erdély Művészetéért Alapítvány a Hazafias Népfront VI. Népköztársaság útja 94. szám alatti helyiségeiben. Páll Lajos, székely festőművész munkásságát mutatták be, a művész 50. születésnapja alkalmából. A képeket hazai magángyűjtők kölcsönözték a kiállítás időtartamára.
A megnyitót Csurka István író tartotta; a Muzsikás Együttes erdélyi népdalai után Torday Ferenc és Basa Annamária a költőként is jeles festőművész verseiből adtak ízelítőt.
A most szerveződő alapítvány – amelynek kurátorai: Domokos Pál Péter, Csurka István, Hajdú Demeter Dénes, Demeter Ervin és Kulcsár Edit – az Erdélyben élő magyar képzőművészek bemutatkozásának elősegítését tűzte ki célul.
„Legfontosabb feladatunknak tartjuk – mondotta Demeter Ervin, az Alapítvány titkára – hogy megismertessük a hazai művelt közvéleménnyel a mai erdélyi művészet eredményeit, ezáltal közelebb hozzuk egymáshoz a politikai határok által részekre szakadt nemzeti kultúránk különböző ágait. Napjaink erdélyi magyar művészete – talán gazdag öröksége jóvoltából – rendkívül színvonalas és nívós alkotókkal büszkélkedhetett. Idehaza, sajnos, alig ismerjük munkásságukat. Pedig ők is részei nemzeti műveltség-kincsünknek. Ma még kevés a bemutatkozási lehetőség, ezt szeretnénk bővíteni. Természetesen az a szándék is ösztönzi törekvésünket, hogy ezzel a tettünkkel is közelebb hozzuk a két nép – a magyar és román – művészetét. Jól tudjuk: az erdélyi művészet sajátos kölcsönhatásban él. Egyaránt táplálkozik az egyetemes magyar és a több nemzetiségű szülőföld értékes hagyományaiból. A művészet az erkölcsi értékek tiszteletére és a népek kölcsönös megbecsülésére nevel. Erre pedig szükségünk van.”
Az alapítvány ösztöndíjak adományozásával, kiállítások rendezésével, katalógusok, ismertetők megjelentetésével kívánja szolgálni ennek a nemes küldetésű művészetnek a jobb megismerését, s úgy döntött, hogy az ösztöndíjat Kájoni Jánosról, a csíksomlyói ferencesről nevezi el.

Schelken Pálma Új Ember, 1988. 04. 17.

Hajdú Demeter Dénes: Erdélyi mozaik

Hajdú Demeter Dénes: In memoriam Domokos Pál Péter

Hajdú Demeter Dénes: Erdélyi színfoltok

Hajdú Demeter Dénes: „…Nyelvünk iránt forró szeretettel viseltetünk…”

Erdély Művészetéért Alapítvány: Én Istenem hová leszünk