2016. május 25., szerda 

Az Erdély Művészetéért Alapítvány E-Galéria (Budapest, V. Falk Miksa 8.) tisztelettel meghívja Forster Jakab Összetartozunk című kiállításának megnyitójára, 2016 június 1.-én 17 órára.

A tárlatot megnyitja: Feledy Balázs művészettörténész

Közreműködik: Juhász Orsolya ének és Király Miklós hegedű

A kiállítás megtekinthető 2016 június 30-ig keddtől – péntekig 10-18 óráig.

cimlap 2 kép                                                     cimlap 1 kép

2016. május 09., hétfő 

faeago Névtelen

2016. május 04., szerda 

Meghívó

2016. április 26., kedd 

 

Kádár Tibor nem viccel

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kádár Tibornak és festészetének tisztelői!

Három dologról szeretnék beszélni a mai ünnepünkön. Először is, némiképp illetlenül, magamról néhány szóban, hogy láttassam azt a pozíciót, amelyből a témára – vagyis Kádárra tekintek. Másodszor egy kimeríthetetlen kérdéskörről, helyről, mondhatnám, hogy Erdélyről beszélnék, de csak a magam a legutóbbi években fölsejleni kezdő Erdély-képének néhány vonásáról fogok szólni. Mindezt természetesen a kiállítás központi témája, fogalma és személye kapcsán, vagyis harmadszor arról szólok majd, hogy mit látok most abból a szintén összetett és kimeríthetetlen problémakomplexumból, amit egyszerűen csak Tibornak, a Kádárnak, Kádár Tibor festőművésznek hívunk, Kádár Tibor festészetének nevezünk.

Első egyszerű, jól védhető mondatom, hogy huszonöt éve ismerem Kádár Tibort, azóta, hogy Veszprémbe költöztünk, ahová Kádárék is költöztek néhány évvel korábban. Mi a Vajdaságból költöztünk oda, ők Erdélyből. Mi azért költöztünk Veszprémbe, mert a Vajdaságban nincsenek hegyek, Veszprém pedig vadul hegyes-völgyes város. Kádárék azért költöztek Veszprémbe, mert a vadul hegyes-völgyes Erdélyből nem tudtak máshová költözni, mint egy mérsékelten ugyan, de mégiscsak hegyes-völgyes városba. Mindez persze nem igaz, csak jól hangzik utólagos magyarázatként. Sem ők, sem mi nem a vágyainkat kergetve költöztünk oda, ahol találkoztunk, hanem mert a rajtunk elég kevéssé múló körülményeink úgy hozták, hogy valahová költözni kellett. Kelletett.

Irodalmár vagyok, a régi magyarországi irodalom, a kortárs magyar irodalom, a határon túli magyar irodalmak kutatója és oktatója a veszprémi Pannon Egyetemen. Ahol, ezt csak kitérőleg mondom, ha kari tanácson vagy más hivatalos alkalmakkor az egyetemi nagy tanácsteremben ülök, akkor Kádár Tibor festményeit nézegethetem – az egyetem volt rektorairól. Mert ki másra is bízhatták volna Veszprémben azt a felelősségteljes feladatot, hogy művészi igénnyel s egyúttal a reprezentatív portréfestés követelményeinek is megfelelve elkészítse ezeket a képeket? Eredeti festményt, korszerű festményt, ún. kortárs alkotást mások is tudtak volna készíteni. De hogy egyedi, művészileg is értékelhető alkotás legyen, meg még hasonlítson is, ehhez a legtanácsosabb volt Kádárhoz fordulni.

Veszprémbe költözve az első és magától értetődő kapcsolataink a már ott lévő erdélyiekkel alakultak ki. Kialakultak, tiszteletteljessé, szeretetteljessé váltak, de bizonyos, nehezen pontosítható határt nem léptek át. Az erdélyiek azok valahogy erdélyiek. Jó, ha az ember, amikor a sajátjai között van, akkor mondhat ilyen semmitmondó mondatokat, és a többiek értik. Az egészről a semmitmondáson túl sokkal többet most sem fogok mondani, de egy nagyon erőteljesen megmutatkozó vonatkozásról bátorkodnék beszélni Erdély s Kádár kapcsán.

Azt, hogy az erdélyiek másképp határon túliak, mint a vajdaságiak, és megint másképp, mint pl. a felvidékiek; hogy egyszerűen mások, és aztán most a többiekről ne is beszéljünk, ezt elég gyorsan beláttam. Sejtelmeim is voltak arról, hogy ebben ott vannak az Erdélyi Fejedelemség, az önálló, saját kulturális hagyományokat létrehozó közösség történelmi előzményei, ott lehetnek a hegyek, a székelység sajátos civilizációja, az erdélyi városodás, városiasság, polgárosodás régre nyúló előzményei, a szászokkal, románokkal való együttélés, a hozzájuk képest történő önmeghatározások, hogy ilyen finoman fogalmazzak.

Néhány éve, amikor erdélyi kulturális napokat szerveztünk az egyetemen, és a hosszú előkészületek után mintegy tíz napig töményen együtt munkálkodtunk, konferenciáztunk, irodalmárkodtunk, színházaztunk, kiállításokat rendeztünk és nyitottunk meg – s ettünk-ittunk erdélyi barátainkkal, végül, az egész elmúltával a legerőteljesebben az oktatás és a képzés, a nevelődés mássága, az egésznek a felelősségteljessége maradt meg bennem leszűrt tapasztalatként; az erőteljes hagyománytisztelet és az újra, nemcsak a már látható másra mint újra, hanem a még nem létező, most kialakítandó újra való nyitottság olyan töménysége vált számomra egészen nyilvánvalóvá, amit korábban ennyire világosan nem tapasztaltam. Azt, hogy az erdélyiség nemcsak hagyomány, megtanulandó tudás, másrészt nemcsak a Magyarországon belülitől eltérő érdeklődések jellemzik, hanem a nagyon komoly hagyománytiszteletnek és a már meglévőtől, ismerttől való kreatív elrugaszkodásnak olyan együttes kultusza, ami máshol nincs így együtt.

És ez jelen van az erdélyi képzésben és önképzésben, az önművelésről is szóló baráti körökben, ennek kötelezettsége közvetítődött a kontrollálni kívánt romániai intézményes oktatásban is a tanáregyéniségek révén, és az intézményeken kívül, a régi megtanulásának és az új keresésének családi és baráti közösségekben továbbörökített éthoszában. A magam szűkebb környezetében is látom, hogy az áttelepült erdélyiek nagyon komoly szakmai tudással és minimum három, de inkább négy vagy öt nyelv ismeretével érkeztek meg Magyarországra, és állnak helyt a legkülönbözőbb területeken.

Mi, vajdaságiak, erőteljes saját hagyományok híján az újítás, a szabályozatlan kreativitás bűvöletében éltünk, nekünk tulajdonképpen ez lett a hagyományunk. Az erdélyieknek önmagukhoz, a saját művészi, irodalmi, tudományos tevékenységükhöz való viszonyában mindig érzékeltem egy számomra ismeretlen komolyságot – egy határt, amin túl nem lehet viccelni.

Mi, vajdaságiak, ha úgy adódik, bármilyen határt át tudunk lépni a dolgok komolyan nem vételében. Tudunk dolgozni, beleállunk a munkába, nem kíméljük magunkat, vásárra visszük a bőrünket – aztán egyik pillanatról a másikra kiröhögjük a magunk komolyságát, és belátjuk, hogy az egésznek az égvilágon semmi értelme, hiszen – úgyis, és úgysem. És belefogunk valami másba.

Az erdélyi kollégák ugyancsak tudnak dolgozni, beleállnak a munkába, nem kímélik magukat, vásárra viszik a bőrüket – ki is nevetik magukat, a maguk komolyságát is, talán azt is megállapítják, hogy az egésznek semmi értelme, és aztán csinálják tovább; komolyan, következetesen, elszántan. Hogy most ne a tudományokról és ne a művészetekről beszéljek, mert azok nagyon bonyolultak – én olyan halálos komolysággal, elhivatottsággal és elszántsággal senkit nem láttam inni, ahogy az erdélyiek tudnak. Mintha az életük múlna rajta.

Egyszer, egy Kádár Tibornál tett látogatást követően elkezdtem írni Tibor dolgairól és művészi habitusáról. Az írás sosem készült el – csak saját ötlet volt, nem állt mögötte ihlető határidő –, a címére emlékszem: Kádár nem viccel.

Ezt a komolyságot, hagyománynak és az újra való érzékenységnek együttállását látom ezen a körülöttünk lévő anyagon is. Ott van rajtuk a modernség erdélyi hagyományait továbbvivő és a kortárs képzőművészeti keresésekben részes Kádár is, a széles, magabiztos ecsetvonásokkal dolgozó nonfiguratív művész, és ott van bennük a modernizmusnak, mármint a hagyományos modernizmusnak a népi kultúrában a megújulást kereső régi tapasztalata, ugyanakkor ezeknek egy olyan sajátos együttállása és ellentéte, amely Kádárnak azt a képzőművészeti gondolkodását láttatja, amely szerint a fent említetteket problémátlanul nem lehet folytatni.

Kádár jól ismeri, sajátjának tudja Bartóknak a népi zenekultúrából építkező örökségét, ennek formanyelvét aktualizálja a maga festői nyelvében. Jól ismeri Dsida Jenő költészetét, láthatólag azonosul annak nemcsak gondolati és érzelmi világával, hanem az erdélyi irodalmiság hagyományaiból táplálkozó modernségével is. Jól ismeri az erdélyi művésztelepek, köztük a nagybányaiak képzőművészeti örökségét. Ott van mindezekhez egy vállaló, továbbvivő, és nem csupán tiszteletteljes viszonyulás. De ott van ezeknek a hagyományoknak az értelmezése, szellemi és képzőművészeti továbbgondolása is. És itt most kockáztatni fogok, ingoványos talajon járok ugyanis, de zárásul szeretnék rámutatni néhány, számomra fontosnak látszó vonatkozásra ezeken a zömében új képeken.

Kádár interpretációs, továbbgondoló hozzáállása a számomra legismerősebb témánál, Szindbád irodalmi-művészeti figurájának a használatánál látszik. Szindbád, akit már Krúdy is a hagyományból kimozdítva használt fel, és akit aztán Márai is, Huszárik is a maga módján vitt tovább, Kádárnál a saját tapasztalati világából és művészi nyelvén fogalmazódik újra – Kádár-képpé válva, amelyet Szindbád, Krúdy, Márai, Huszárik és Latinovits inspirált, de „az idő és a tér keresztjére feszíttetés” gondolata nem csak az olvasó és művészetkedvelő Kádár tudása, hanem saját emberi és képzőművészeti tapasztalat is.

Látom Kalotaszeget, a tájat és a tájban benne élő embert, emellett látom a szétmállott modernitás hátterét is, és látom a mindenestül mai lányokat a modernitás széthulló díszletei és a kalotaszegi hagyománytisztelő viselet kettős idegenségében. Én nem a népi kultúrával azonosuló, reményt adó áhítatot látom itt, hanem, ha van valami áhítat, akkor az a pusztulás, az eltűnés szépsége előtti áhítat és az ezek között a díszletek között a mai életüket egyedi értékében megélő lányok életteli szépsége, mai szépsége előtti áhítat. Erre a nehezen kezelhető, nehezen értelmezhető kontrasztra van Kádárnak szeme és a megfestésére művészi bátorsága. Nem a múltba révedés gyönyörűségét vagy az etnográfiai megilletődöttséget látom, hanem – a szépség szemlélésében és megfestésében, ettől elválaszthatatlanul – az együttérző aggodalmat. Kádár színei, a megképzett terek széttagoltsága, a figurák tekintetei, ahogy kinéznek a képből – mindezek nem beleringatnak bennünket valamibe, hanem kiragadnak és felzaklatnak. Azt látom, hogy magukra próbálgatják ezek a lányok ezeket a gyönyörű viseleteket, és ugyanúgy vonulnak benne, mintha a múltban vonulnának, és olyan szépségesen maiak ezek a lányok, és olyan gyönyörűen lépegetnek vagy szemlélődnek ezek között a biztos kézzel megfestett, karakteres hátterek előtt, mintha ez a régóta és örökké tartó ma is már visszahozhatatlanul elmúlt volna.

Ez hangzatos zárómondat lehetne. Mégsem ezzel a mondattal zárom a megnyitót, hanem egy nyitó gondolattal. A figurativitáshoz való visszatérés jelentését a most látható anyagnál, többek között a Dsida-képek esetében is ezeknek az emberfiguráknak, embertesteknek és emberarcoknak az életességében látom, abban a mai fiúban például, aki Dsida lenne ugyebár egy ábrázoló képzőművészeti felfogásban. Én azt a fiút látom, aki most néz, nézi, hogy mit kellene csinálni, mert hisz itt van, és valamit tennie kell.

Hölgyeim és Uraim, köszönöm a figyelmüket, a kiállítást megnyitom.

2016. április 23., szombat 

IMG_5212 IMG_5213

2016. április 08., péntek 

MeghívóKádármeghbelső

2016. március 25., péntek 

Kép

2016. március 09., szerda 

1956

2016. február 16., kedd 

A Duna Tv Rúzs és Selyem című müsora beszámolt a tárlatról .

Az műsor itt megtekinthető

IMG_0721

 

Múltra épített ma                                                                                                                         

    Hideg Orsolya öltözéktervező iparművész kiállításáról

Sajátos színfolt a fővárosi művészeti életben az E-Galéria. A Falk Miksa utcai galériás tülekedésben kitűnik valamiféle külön állásával. Hogy miben, azt fejtsük meg a galéria nevét adó betűből. Az „E”  Erdélyre utal, s arra, hogy a galéria tulajdonosa, vezetője Kulcsár Edit – korábbi hagyományaihoz, érdeklődéséhez ragaszkodva – elsősorban olyan művészek munkáit mutatja be, akik vagy Erdélyben éltek vagy onnan származnak vagy ott élnek és sajátos művészeti teljesítményük bemutatása misszió. Azonban az E-Galéria kiállítja olyan művészek munkáit is, akik valamilyen módon kötődnek, kapcsolódnak ahhoz a kulturális atmoszférához, eszményhez, amelyet Erdély képvisel, de nem feltétlenül származnak onnan. Ebben a körben is különleges, hogy az E-Galéria nem csak képzőművészeti kiállításokat rendez, hanem úgynevezett iparművészeti karakterűeket is, s ezekből kiemelkedik az öltözködés kultúra. Volt itt kiállítása Tankó Juditnak, a közelmúltban elhunyt Madarászné Kathy Margitnak, akik azzal újították meg a magyar ruhatervezői gyakorlatot, hogy bátran és intenzíven építettek mai szellemű ruháik tervezésekor is a magyar népművészetmotívum világára, létrehozva ezzel egy egészen új szemléletű tervezői gyakorlatot. Most pedig a kiállítóhelyen egy olyan – a fiatalabb generációhoz tartozó – tervező munkái láthatók, aki ugyancsak ezen az úton jár, aki megvalósítja önmaga ízlését, tehetségét, ötleteit, szellemiségét, de egyben olyat hoz létre, mely -  miközben nagyon is eleget tesz a funkcionalitás és a kor követelményeinek, aközben –  jelentős többletként, forrásként tekint a magyar folklór világára.

Rengeteg ruhát, öltözéket látunk utcán, áruházban, filmen, színpadon, barátainkon. Látjuk, hogy az öltözködés sokszor egyforma, hasonlít egyik a másikra, érdekes módon még akkor is, ha az ezeket viselő emberek esetleg egészen más személyiségűek is. Nem látunk különbséget két ember öltözködése között, sőt, ha külföldre utazunk vagy külföldi filmeket nézünk, ott is hasonlóak az öltözetek, nincs különbség. Ez azuniformizálódás. A világ ízlése egységesül, a pillanatnyi divat meghatározó. Ennek vannak előnyei, s vannak hátrányai. Előnye, hogy bármi pótolható bármivel, s mindez elérhető. Igazodni lehet a trendekhez. Hátránya, hogy elveszítjük önállóságunkat, függetlenségünket. És egy kérdés: ha a nyelvben, a verbális kifejezés során őrizzük különbözőségünket, akkor képi nyelvünkben, művészetünkben, uram bocsá’ ruházatunkban miért ne lehetnénk szintén mások? Ezt a különbséget, eltérőséget egyikként a népművészet fejezheti ki, az azonban ma már nehezen épül be a városi kultúrába, mégis fontos, hogy tudjuk: nem csak nyelvünkben, de például ruházatunkban is magyarok vagyunk, pontosabban: lehetünk. Minden művészi értékben fontos, hogy őrizzük saját hagyományainkat, irodalomban, zenében, filmben, s ez valahol így van az iparművészetben és annak eme ágában is. S tapasztaljuk mindezt a világkultúrában is. A posztmodern, poszteklektikus világban miért ne lehetne jogos egy posztfolklór ízlés, felfogás? Nos, Hidegh Orsolya épp ebben ér el jelentős eredményeket, s ebben tér el kortársai többségétől. A mai felfogást követi formában, szabásban, de őriz valamit a múltból, a hagyományból és – fontos – motívumvilágában finoman érzékeljük, hogy például nem párizsi, de lehet, hogy nem is budapesti, de finoman magyar karakterű ruhát látunk munkáiként. Ezt úgy éri el, hogy a magyar népművészet széles díszítő- és minta-kincséből, a tradícióból, a folklórból motívumokat vesz át és ezekből, jellemzően mai szabás keretében, új díszítő funkciókat hoz létre. Hitvallása és tervezői, művészi gyakorlata is ez: a mai igényeket, a mai tudást alkalmazva hozni létre öltözéket, merítve a gyökerekből. Erre predesztinálja hajlama, érzelmei, származása, s így ötvöződik tervezői karakterében a mai és az ősi. Ahogy e sorok írója látja, mintha három fundamentuma volna tervezői habitusának: az első természetesen a szépség törvényei szerinti alakítás, a második: megfelelni a hasznosság, a gyakorlatiasság kívánalmainak, s mindehhez – harmadikként – szervesíteni a hagyományok szellemét. Ami döntő, hogy ennek a három összetevőnek milyenek a belső arányai. Ha bármelyik a szükségesnél nagyobb arányban érzékelhető, felborul a harmónia. Így viszont ruhái, ruhakabátjai jelképi erővel is bírnak, s így jelzik egyben alkotójuk világnézetét is. Bizonyítják, hogy például a matyó díszítés átemelhető egy mai, városi öltözékbe. Mindezt párosítja gazdag anyag- és kelme alkalmazásával, a pamutok, vásznak, selyembrokát változatosságával. Alkalmi, dísz ruháiban feltűnik a kivitelezés mívessége, a kézi plisszírozás, a strasszos díszítés nemessége. Meri felhasználni a nemzeti színeket, de azok diszkrét jelzés-szerű megjelenítése is igen kulturált, harsogás mentes. A paszományalkalmazásnak is van ma már egy szimbolikus jelentősége, de ezek is szervesülnek modelljeibe, miként bőrrátétjei (Molnár Imre iparművész segítségével) eredetibbé teszik pl. gyapjú blézerét. Racka karakterű ruhája, melyben fontos szerephez jut a nemeztechnika is, pályamű volt a 2015. évi Szombathelyi Textilművészeti Triennálén, s e ruháját most – egyéni kiállításán kívül – meg lehet tekinteni a Triennálé kollekciójának nagyszabású Pesti Vigadóban megvalósított bemutatóján. Hidegh Orsolya öltözéktervező iparművész sokféle funkciójú ruhát tervez, s közben tanít is. Azt a folyamatot próbálja folytatni, amelyet aModern Etnika néven működött és ismert művészcsoport hosszú éveken át megvalósított a magyar textilművészet ezen ágában. Összehangolja a hagyományt és a modernet, az európait és a magyart. S mindezt olyan szenvedéllyel teszi, ami ritka ebben a piacközpontú világban. Kiállítása április10-ig tekinthető meg az E-Galériában.

                                                                                                          Feledy Balázs

 

2016. február 12., péntek 

Debreceni Református Hittudományi Egyetem kápolnaszentelő ünnepségén 2016 február 12-én mutatták be  Madarász-Kathy Margit két utolsó munkája és két nagyméretű fali textiljét melyek a kápolnát díszítik.

Debrecen kollázs

2016. január 16., szombat 

Mindenkit sok szeretettel várunk!

meghívóvégleges

2015. december 30., szerda 

20161125_ (91)920161125_ (16)DSC_0202

 

Petrás Mária és Alina kiállítása új anyaggal 2016 január 5.-től látogatható az E-Galériában!

2015. december 10., csütörtök 
Petrás Mária csángó népdalénekest és keramikusművészt Dr. Juhász György
irodalom- és művelődéstörténész, a RETÖRKI tudományos főmunkatársa
méltatta.
Márton Áron-emlékérmet kapott a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum.
Petrás Mária Bethlen Gábor-díj
2015. november 27., péntek 

Budapest, 2015. november 25., szerda (MTI) - Petrás Mária csángó származású keramikusművész és énekmondó adventi témájú kerámiáit, valamint Petrás Alina magyar motívumokkal díszített munkáit mutatja be az a kiállítás, amely szerda este nyílt meg Budapesten, az Erdély Művészetéért Alapítvány E-Galériájában.

Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a megnyitón hangsúlyozta: Petrás Mária személyisége és a kiállításon látható munkák bizonyítékok arra, hogy a csángó hagyomány, kultúra és művészet integráns részét képezik az egyetemes magyar nemzeti kultúrának.
“Művészileg egyszeriek és megismételhetetlenek, miközben az autentikus csángó valóságot hordozzák magukban. Műveit nézve magunkénak érezzük a csángó világot, holott sokunknak nincs ilyen származása” – mutatott rá Semjén Zsolt.
A politikus szerint minden nemzet egyszeri és megismételhetetlen értékek hordozója. “Egy sajátos értékgazdaság, amit csak és kizárólag az adott nemzet adhat az egyetemes emberiségnek” – fogalmazott, majd hozzátette: egy nemzet eltűnésével az emberiség válik szegényebbé, ezért is tartja elsődleges célnak a magyar kultúra és hagyomány megőrzését, amelynek szerves része a csángó művészet is.
Petrás Mária adventi kiállításán a Szent Családot, Madonnát, angyalokat, valamint Árpád-házi szenteket ábrázoló kerámiákat mutat be, míg Petrás Alinától életfa-, tulipán- és napmotívumokat megjelenítő munkák láthatók. A tárlat december 20-ig tekinthető meg.
Az Erdély Művészetéért Alapítvány 2011-ben azzal a céllal hozta létre az E-Galériát, hogy a fővárosi közönséget is megismertesse az erdélyi művészek alkotásaiva

l.Petrás Mária és Alina - MTI Fotó Czimbal Gyula (1)

 

2015. november 24., kedd 

November 25-én 17 órára várunk mindenkit szeretettel Petrás Mária és Petrás Alina Adventi tárlatának megnyitójára.
Petrásmeghívóbelső (2)

2015. október 30., péntek 

November 25-én 17 órára várunk mindenkit szeretettel Petrás Mária és Petrás Alina Adventi tárlatának megnyitójára.
Áldott Szűzanya 45X24 1999_2 (1) Betlehemes 49X32 2006_2 Babba Mária 75X56 2006

2015. augusztus 24., hétfő 

Magyarország köztársasági elnöke Magyar Érdemrend Lovagkeresztje Kitüntetést adományozott Kulcsár Edit, az Erdély Művészetéért Alapítvány ügyvezetője, és a Vármegye Galéria vezetője részére. Az elismerést a Kárpát-medencei magyarság kulturális összetartozását és az erdélyi magyar képzőművészek anyaországi megismertetését szolgáló elkötelezett munkájával érdemelte ki.

F08195749IMG_2103Kitüntetés

2016. május 18., szerda 

Árkossy István

2016. március 29., kedd 

Múltra épített ma                                                                                                                         

    Hideg Orsolya öltözéktervező iparművész kiállításáról

Sajátos színfolt a fővárosi művészeti életben az E-Galéria. A Falk Miksa utcai galériás tülekedésben kitűnik valamiféle külön állásával. Hogy miben, azt fejtsük meg a galéria nevét adó betűből. Az „E”  Erdélyre utal, s arra, hogy a galéria tulajdonosa, vezetője Kulcsár Edit – korábbi hagyományaihoz, érdeklődéséhez ragaszkodva – elsősorban olyan művészek munkáit mutatja be, akik vagy Erdélyben éltek vagy onnan származnak vagy ott élnek és sajátos művészeti teljesítményük bemutatása misszió. Azonban az E-Galéria kiállítja olyan művészek munkáit is, akik valamilyen módon kötődnek, kapcsolódnak ahhoz a kulturális atmoszférához, eszményhez, amelyet Erdély képvisel, de nem feltétlenül származnak onnan. Ebben a körben is különleges, hogy az E-Galéria nem csak képzőművészeti kiállításokat rendez, hanem úgynevezett iparművészeti karakterűeket is, s ezekből kiemelkedik az öltözködés kultúra. Volt itt kiállítása Tankó Juditnak, a közelmúltban elhunyt Madarászné Kathy Margitnak, akik azzal újították meg a magyar ruhatervezői gyakorlatot, hogy bátran és intenzíven építettek mai szellemű ruháik tervezésekor is a magyar népművészet motívum világára, létrehozva ezzel egy egészen új szemléletű tervezői gyakorlatot. Most pedig a kiállítóhelyen egy olyan – a fiatalabb generációhoz tartozó – tervező munkái láthatók, aki ugyancsak ezen az úton jár, aki megvalósítja önmaga ízlését, tehetségét, ötleteit, szellemiségét, de egyben olyat hoz létre, mely -  miközben nagyon is eleget tesz a funkcionalitás és a kor követelményeinek, aközben –  jelentős többletként, forrásként tekint a magyar folklór világára.

Rengeteg ruhát, öltözéket látunk utcán, áruházban, filmen, színpadon, barátainkon. Látjuk, hogy az öltözködés sokszor egyforma, hasonlít egyik a másikra, érdekes módon még akkor is, ha az ezeket viselő emberek esetleg egészen más személyiségűek is. Nem látunk különbséget két ember öltözködése között, sőt, ha külföldre utazunk vagy külföldi filmeket nézünk, ott is hasonlóak az öltözetek, nincs különbség. Ez az uniformizálódás. A világ ízlése egységesül, a pillanatnyi divat meghatározó. Ennek vannak előnyei, s vannak hátrányai. Előnye, hogy bármi pótolható bármivel, s mindez elérhető. Igazodni lehet a trendekhez. Hátránya, hogy elveszítjük önállóságunkat, függetlenségünket. És egy kérdés: ha a nyelvben, a verbális kifejezés során őrizzük különbözőségünket, akkor képi nyelvünkben, művészetünkben, uram bocsá’ ruházatunkban miért ne lehetnénk szintén mások? Ezt a különbséget, eltérőséget egyikként a népművészet fejezheti ki, az azonban ma már nehezen épül be a városi kultúrába, mégis fontos, hogy tudjuk: nem csak nyelvünkben, de például ruházatunkban is magyarok vagyunk, pontosabban: lehetünk. Minden művészi értékben fontos, hogy őrizzük saját hagyományainkat, irodalomban, zenében, filmben, s ez valahol így van az iparművészetben és annak eme ágában is. S tapasztaljuk mindezt a világkultúrában is. A posztmodern, poszteklektikus világban miért ne lehetne jogos egy posztfolklór ízlés, felfogás? Nos, Hidegh Orsolya épp ebben ér el jelentős eredményeket, s ebben tér el kortársai többségétől. A mai felfogást követi formában, szabásban, de őriz valamit a múltból, a hagyományból és – fontos – motívumvilágában finoman érzékeljük, hogy például nem párizsi, de lehet, hogy nem is budapesti, de finoman magyar karakterű ruhát látunk munkáiként. Ezt úgy éri el, hogy a magyar népművészet széles díszítő- és minta-kincséből, a tradícióból, a folklórból motívumokat vesz át és ezekből, jellemzően mai szabás keretében, új díszítő funkciókat hoz létre. Hitvallása és tervezői, művészi gyakorlata is ez: a mai igényeket, a mai tudást alkalmazva hozni létre öltözéket, merítve a gyökerekből. Erre predesztinálja hajlama, érzelmei, származása, s így ötvöződik tervezői karakterében a mai és az ősi. Ahogy e sorok írója látja, mintha három fundamentuma volna tervezői habitusának: az első természetesen a szépség törvényei szerinti alakítás, a második: megfelelni a hasznosság, a gyakorlatiasság kívánalmainak, s mindehhez – harmadikként – szervesíteni a hagyományok szellemét. Ami döntő, hogy ennek a három összetevőnek milyenek a belső arányai. Ha bármelyik a szükségesnél nagyobb arányban érzékelhető, felborul a harmónia. Így viszont ruhái, ruhakabátjai jelképi erővel is bírnak, s így jelzik egyben alkotójuk világnézetét is. Bizonyítják, hogy például a matyó díszítés átemelhető egy mai, városi öltözékbe. Mindezt párosítja gazdag anyag- és kelme alkalmazásával, a pamutok, vásznak, selyembrokát változatosságával. Alkalmi, dísz ruháiban feltűnik a kivitelezés mívessége, a kézi plisszírozás, a strasszos díszítés nemessége. Meri felhasználni a nemzeti színeket, de azok diszkrét jelzés-szerű megjelenítése is igen kulturált, harsogás mentes. A paszományalkalmazásnak is van ma már egy szimbolikus jelentősége, de ezek is szervesülnek modelljeibe, miként bőrrátétjei (Molnár Imre iparművész segítségével) eredetibbé teszik pl. gyapjú blézerét. Racka karakterű ruhája, melyben fontos szerephez jut a nemeztechnika is, pályamű volt a 2015. évi Szombathelyi Textilművészeti Triennálén, s e ruháját most – egyéni kiállításán kívül – meg lehet tekinteni a Triennálé kollekciójának nagyszabású Pesti Vigadóban megvalósított bemutatóján. Hidegh Orsolya öltözéktervező iparművész sokféle funkciójú ruhát tervez, s közben tanít is. Azt a folyamatot próbálja folytatni, amelyet a Modern Etnika néven működött és ismert művészcsoport hosszú éveken át megvalósított a magyar textilművészet ezen ágában. Összehangolja a hagyományt és a modernet, az európait és a magyart. S mindezt olyan szenvedéllyel teszi, ami ritka ebben a piacközpontú világban. Kiállítása április10-ig tekinthető meg az E-Galériában.

                                                                                                          Feledy Balázs

2016. március 25., péntek 

árkossy istván