Archivum: » július, 2009 «

2009. július 22., szerda 

Salló István szobrászművész (1932. Csíkszereda – 2004. Tatabánya)

Salló István Árpádházi királyok című kiállítása a Győri Galériában 2000. augusztus 18-án nyílt meg. Megnyitót mondott Nagy Gergelyné.

Salló István Árpádházi királyok című kiállítása a Vármegye Galériában 2000. március 21-én nyílt meg. Megnyitót mondott Dr. Nemeskürty István, közreműködött Kovács Gergelyné.

Rege a csodaszarvasról
Rege a csodaszarvasról

Tovabb…

Kategoria: Nincs kategorizálva  | Cimkek:  | Szoljon hozza
2009. július 22., szerda 

Varga Nándor Lajos grafikus-, festőművész (1895. Losonc – 1978. Budapest)

Varga Nándor Lajos kiállítása a Vármegye Galériában 1995. március 25-én nyílt meg. Megnyitót mondott Hajdú Demeter Dénes.

Magyar múlt metszeteken

Akik ismerik az Erdély Művészetéért Alapítvány elmúlt hét éves tevékenységét, azok minden kiállításunk alkalmával tapasztalhatták: ezt a közösséget, ezt a kis szellemi műhelyt, nem kizárólag a művészetpártolás szép szándéka hozta létre. Az is, de mi ennél mindenkor többet akartunk tenni.
Akkor szerveződtünk meg, léphettünk a nyilvánosság elé a művészet eszközeivel, amikor a Ceausescu–diktatúra, az erdélyi magyar kultúra több évtizedes pusztítása mellett, megkezdte a székelyföldi falvak buldózeres rombolását is. Valamennyien láthattuk – csak az akkori bolsevik kormány nem akart tudomást venni róla –, hogy az erdélyi magyarság végveszélybe került. Ebben vergődik mindmáig. Sorsukban azóta sem történt lényegi változás. Csupán a felszín alakult át. A soviniszta fojtogatás brutalitása maradt a régi.
Az alapítvány 1988 tavaszán kibocsátott felhívásában a következőkben fogalmazta meg feladatát: „A végső veszélybe került erdélyi magyar és szász művészet, képző– és iparművészeti kultúra megsegítése, számukra kiállítások rendezése, ma nem csak művészetpártolás, hanem életmentés is.”
Így gondoljuk ma is. A Vármegye Galéria, az alapítvány kiállító helyisége, azóta otthonává vált az erdélyi magyar képzőművészetnek. Felesleges volna felsorolni azoknak a művészeknek a nevét – hiszen barátaink jól emlékeznek rá –, akiket egyéni kiállítás keretében mutattunk be a hazai közönségnek. Emellett lehetőséget adtunk a kevésbé ismerteknek is, seregszemléket rendeztünk, pályázatokat írtunk ki azok részére, akik elszigetelt magányban eszik a határon túli magyar művész keserű kenyerét.
Rendszerint olyan alkotókat állítottunk ki, akik magatartásukkal is személyes példát mutattak, hűek maradtak szülőföldjükhöz, ma is otthon, Erdélyben élnek, dolgoznak. Néhány esetben azonban kivételt tettünk. Miként ezúttal is, Varga Nándor Lajos esetében, születésének 100. évfordulóján.
Okunk van rá. A kiváló grafikusművész, a Képzőművészeti Főiskola egykori tanszékvezető tanára, élete javát ugyan nem Erdélyben élte le, ám gyökereivel, de kivált művészetének szellemiségével elszakíthatatlanul kötődik Székelyföldhöz. Nyugodtan vélhetjük székely magyarnak, bár ő maga az északi elszakított területen, Losoncon született. Szülei azonban székelyek voltak, és 10. éves korában már visszakerül Erdélybe. Sepsiszentgyörgyön érettségizik, a Székely Mikó Kollégiumban. Innen indítja útjára első mestere, Gyárfás Jenő. Tarsolyában a székely ember szívóssága, művészi tehetsége és hazaszeretete.
Ifjúságát két döntő élmény határozta meg, mindkettő domináns művészetében is. Az első világháború – a galíciai fronton szolgált – és a szabadkőműves–bolsevik nemzetgyilkossági kísérlet, a Trianoni tragédia. Maradandót ugyancsak két területen alkotott: grafikai műveivel, valamint művészpedagógiai munkásságával írta be nevét a magyar művészettörténetébe.
1931 és 1948 között tanított a Képzőművészeti Főiskolán, mint a grafikai tanszékvezető tanára. Természetesen – már ahogy a Rákosi–diktatúrában ez természetesnek tekinthető volt! – 1948-ban eltávolították a Főiskoláról. „Nyugdíjazták” – nyugdíj nélkül.
Aligha meglepő, hogy alapítványunk – vállalt feladatának megfelelően – nem csupán Varga Nándor Lajost, a művészt, de a hazafit is be kívánja mutatni 100. születésnapján. Példaként állítva, bizonyságul, hogy csak e kettő együtt teszi valóban művésszé, maradandóvá ezen a tájon az alkotót meg a művet.
A magyar múltat megidéző 40 fametszetből álló sorozatát még 1934–35-ben készítette. Eddig, leszámítva egy szűk körű és hiányos anyagú kisebb tárlatot, nagy nyilvánosság ezeket a metszeteket még nem láthatta. Igaz, 1941-ben nyomtattak belőle egy kötetet, 500 példányban. A háborús körülmények miatt azonban ez az album nem terjedhetett el, majd a későbbiekben 200 példány megsemmisült. Ki tudja mennyit égettek el, zúztak be az internacionalista uralom alatt? Ma már magán könyvespolcokon alig látható. Ritkaságnak, féltve őrzött kincsnek számít. Az is.
Ezek a metszetek elfeledve, közel hatvan évig szunnyadtak. Vajon mi okból? Mi volt a „bűnük”?
Már a sorozat címe is árulkodik: Magyar múlt. Vajon szabad volt-e az internacionalista diktatúrában őszintén, hazafias hittel az igazi, hamisítatlan magyar múltról beszélni? Még álmodni sem! Vajon nem irritálta – és irritálja még ma is! – az internacionalista–kozmopolita farizeusokat, ha Attiláról, mint hun–magyar ősünkről beszélünk, ha Árpád dicső tettei büszkeséggel töltenek el bennünket, vagy ha országalapító nagy királyunk, Szent István Magyarországáról ejtünk szót? Valamennyien tudjuk a választ, szomorú tapasztalatok okán. A Révai–Aczél emlőkön nevelkedett ellen kultúrpolitika úgy fél az őszinte, tiszta hazafias érzéstől, a nemzeti öntudat minden önérzetes megnyilvánulásától, mint ördög a tömjénfüsttől. Az ellen kultúrpolitika a tisztesség és erkölcs kigúnyolását, a káoszt fokozó zagyvaságot, a brutális erőszakot, a nemzeti szimbólumok gyalázását és a homoszexualitást dicsőítő fabrikálásokat mecénálja. A nemzeti művészet ellenében. Az ellen kultúrpolitikusok számára annak van értéke, ami rombol Isten–hitet, hazát, családot.
Varga Nándor Lajos Magyar múlt című metszetsorozata nemzeti kultúránk olyan kincse, mint a középkori kereszténységnek a Biblia Pauperum. Egyszerű, közérthető, mégis elementáris erővel közvetíti, sugározza a magyar igazságot: helyünk és sorsunk Európában.
Az első metszetlapon csodaszarvast űző őseink mondabeli alakja tűnik elő, majd a vérszerződés, a honfoglalás csodálatos mítosza elevenedik meg. Az a felemelő magyar történelmi múlt vonul végig ezen a kiállításon, a 40 metszetlapon, melyből erőt, igazi hazafiságot meríthetünk. Azáltal, hogy a sorozat felmutatja régmúltunkat – reményt, önbizalmat ad a jövőhöz.
Ez az oka, hogy közel fél évszázadig nem láthattuk ezeket a metszeteket. De annak is, hogy az Erdély Művészetéért Alapítvány ezt a sorozatot választotta Varga Nándor Lajos életművéből.
A metszetsorozat a XX. századi, de talán egész eddigi történelmünk leggyászosabb eseményével, a trianoni nemzetgyilkossági kísérlettel zárul. Az utolsó képen külföldi politikusok arcmását látjuk, a megcsonkított ország körvonalai fölött. A tragédia döntnökei néznek ránk élettelen szemmel. Azok a nemzetközi szabadkőművesek, akik eldöntötték a történelmi Magyarország elpusztítását. Akik elszakították az ország területének kétharmadát, a magyar ajkú lakosság egyharmadát. Nem látjuk azonban a magyarországi ítélet végrehajtók, Károlyi Mihály és Kun Béla figuráját. Ám mi így is tudjuk: nélkülük Trianon nem történhetett volna meg. Ők is részesei a bűnnek. A dátum emlékezetes marad: 1920. június 4. A nemzetközi liberalizmus és az internacionalizmus első közös győzelme Magyarországon. Pontosabban: Magyarország felett.
Mit várhatunk a jövőtől? Nem csüggedhetünk. Még él megmaradásunk reménye: kultúránk és művészetünk. E két kincs jussán, ha elperelni nem hagyjuk, olyan fegyver birtokosai vagyunk, mely biztosítja a nemzet megmaradását és újjászületését. „Hogyha akarunk, ha merünk” – miként Ady mondotta. És soha nem szabad felednünk Kossuth Lajos intelmét: „Eltiport nemzet újjászülethet, de öngyilkos nemzetre nincs feltámadás.”
Varga Nándor Lajos metszetei a nemzet akaratát erősítik és a feltámadás reményét hordozzák.

Hajdú Demeter Dénes
Elhangzott 1995. március 25-én Varga Nándor Lajos születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett emlékkiállítás megnyitóján.

2009. július 22., szerda 

Pallos Sch.Jutta 1952.január.12.

Pallos Sch. (Schönauer) Jutta (Szászrégen, 1925 – Stuttgart, 2020.12.03.) festô, grafikus. 1948-ban nyert felvételt a Kolozsvári Magyar Mûvészeti Intézet festészeti szakára, mesterei Kovács Zoltán, Miklóssy Gábor és Nagy Imre. 1954-ben, amikor végez, már Ion Andreescu Képzômûvészeti Fôiskola néven kétnyelvû, egyetemi rangú intézmény. A következô két évben a kolozsvári Népi Mûvészeti Iskola tanára, majd ezt követôen szellemi szabadfoglalkozású mûvész. Szivesen keresi fel a középkori erdélyi városokat, ahol az építészet megmaradt értékeit örökíti meg, és a falvakat, ahol a népi kultúra akkor még fellelhetô gyökerei inspirálják munkáit. Az erdélyi városok mellett (Kolozsvár, Nagyenyed, Zilah, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Kézdivásárhely, Bánffyhunyad) a hatvanas évek végétôl munkái rendszeresen eljutnak Németországba (Düsseldorf, Stuttgart, Berlin, Bréma, München) is. Bécsben elôször 1972-ben, Budapesten 1994-ben mutatkozik be.1986-ban kivándorol családjával Németországba, elôször Karlsruhéba, késôbb Stuttgartba költöznek.2008-ban Banner Zoltán tollából, a Marosvásárhelyi Mentor Könvkiadó gondozásában monográfia jelenik meg munkásságáról. 2012-ben húsz jelentôs, negyven éver átfogó alkotását a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumnak adományozza.

http://www.varmegyegaleria.hu/evfordulosok/

Pallos Sch. Jutta festőművész

Pallos Sch. Jutta kiállítása a Vármegye Galériában 1994. január 13-án nyílt meg. Megnyitót mondott Dr. László Gyula. A tárlat 1994. március 10-ig volt látogatható.

Magánbeszéd Pallos Sch. Jutta képei előtt

A megnyitón

A megnyitón

Izgalmas lenne akként nézni egy-egy képet miképpen írásismerők kezünk írását. Hiszen a kép is kézmozgás szülötte, bár az ecsetvonások felületekké válnak rajta, s így keletkezik a kép új valósága. Vajon lehetne-e olvasni, úgy nézni képet, mint kezünk írását? Jellemet, képességet, borúlátást, vagy vidám természetet, elandalodást, vagy magába zárkózást, szorongást, életvidámságot vagy kétségbeesést? Nos, Pallos Sch. Jutta művészete van olyan rangos erre a kérdés-feleletes vizsgálódásra. Kezdjük azon, hogy minden őszintén –nem ügyességből- festett kép egyúttal a festő vallomása önmagáról, otthonáról, kétségeiről, a látott, átélt világról, embertársairól, egyszóval az életről és a világról.
Itt, a falakról egy komoly, nagy értékű festő vallomásai tárulnak elénk. Magunk is ezzel a komolysággal közeledjünk feléjük s kérdezzük őket. Kezdjük a legegyszerűbbel. Vajon a kép egésze él-e vagy sötét, közömbös háttérből villantja fel, amit lényegesnek tart? Pallos Juttánál a kép egész felülete közöl valamit, nincsen nála lényegtelen, sötétbe burkolt felület, hanem minden négyzetcentiméternek van közölnivalója. Avatott lélekbúvárok figyelték meg, hogy az önkéntelen rajzoknál, hosszantartó firkálásoknál az egész felület telítődik, méghozzá egy tengely köré rendeződve. Van-e ilyen tengely Pallos Juttánál? Nincsen. Tehát ember voltának tudata felülkerekedett az ösztönvilágán. Kinyitja-e a kép síkját végtelen terekre és egekre? Nem, terei aránylag zártak és zsúfoltak. Sok, nagyon sok az élménye: ezek teszik zsúfolttá képfelületeit; nem vágyik leérhetetlen távlatokba, marad a maga teremtette világában. Melyek témái? Amiket környezetében lát, emberek, házak, tárgyak. Lefesti ezeket? Nem, újjáteremti. Képeinek hangulata ezért borzongató, amit látunk olyan, mintha láthatnók valahol s mégsem azonos azzal, amit ábrázol. Hozzájárul ehhez, hogy nagyon szűkösen bánik a fény-árnyékkal, azzal tehát, ami térbeli testet ad az ábrázoltnak. Inkább valami fátyolos légkört sugároznak képei. Emberei nem szólnak, nem beszélnek, inkább csak vannak, talán maguk sem értik önmaguk létét. Hiszen nem anyától, apától lettek, hanem egy művészasszony teremtette őket, mint önmaga más és más alakban megjelenő másait.
Nos, valahogy ilyenfajta töprenkedéssel néznők a képeit, ha megkisérelnők a kézíráshoz hasonló elemzésüket. Ezek a képek nem a valóság egyik szeletének másai, hanem Pallos Sch. Jutta képzeletének teremtményei. Egy embertársunk vall bennük életéről. Szeretettel kell közelednünk hozzájuk.
Valamit a művészasszony életéről: az ’’emberélet útjának felén’’ túl van már. Képességeit Kolozsvárott kiváló mesterek művelték, megadván a festői kifejezés eszközeit. Miklóssy Gábor, Kovács Zoltán, Nagy Imre csiszolták tehetségét. Ám egyikük stílusából sem maradt képeiben semmi sem. Mintha Szabédi Lászlót hallanám, aki nem akart senki helyett gondolkozni, mint ahogyan azt is elképzelhetetlennek tartotta, hogy más gondolkozzék helyette. Mestereinek bölcs tanítása inkább csak felszabadította egyéni képességeit.
Szólnunk kell még képeinek színvilágáról. Ez általában tompa, nem annyira a tiszta pasztellszíneknek örvend, hanem inkább keveri, megtöri őket. Ezáltal képei szomorkásak lesznek, szomorkásak és magányosak.
Eddig számos nagy sikerű kiállítása volt otthon és külföldön.
Én még kolozsvári éveimből emlékezem arra a tehetséges fiatalasszonyra, aki most kiteljesedve áll előttünk. Kérem, fogadják szeretettel képeit, sőt áhítattal, mert egy embertársunk vall arról, hogyan történt meg benne mindannyiunk közös élete.

László Gyula
1993. Óesztendő napján

PALLOS KIÁLLÍTÁS AZ E-GALÉRIÁBAN

Pallos

  Pallos -Sch. Jutta legutóbbi kiállítását az Erdély Művészetéért Alapítvány Vármegye Galériájában Dr. László Gyula  Tanár úr nyitotta meg 1994 január 13-án

Nagy öröm, hogy most lányával közös kiállításon üdvözölhetjük a Művésznőt az E-Galériában.

Mindenkit szeretettel várunk 2013.szeptember 10-ig az E-Galériába 

( Budapest V.,Falk Miksa utca 8. )

Tudósítás a Pallos kiállításról képekben

Pallos  Sch.Jutta és Kulcsár EditMegnyitón

GalériaBanner Zoltánnal

2009. július 22., szerda 

Nagy Pál festőművész

Nagy Pál 1929.január.12.

Nagy Pál (Szatmárnémeti, 1929 – Erdôszentgyörgy, 1979) festô, grafikus, mûvészeti író. Református lelkész család gyermekeként született. A Marosvásárhelyi Református Kollégiumban kezdi tanulmányait 1935-ben. Rajztanára Piskolti Gábor itt fedezi fel tehetségét és egyéni képzéssel is fejleszti. 1938 – 44 között párhuzamosan a Marosvásárhelyi Városi Festôiskolában is képezi magát, itt Bordi András és Aurel Ciupe a tanárai. Ezt követôen elôször a Magyar Mûvészeti Intézet, majd átalakítását követôen a Kolozsvári Ion Andreescu Képzômûvészeti Fôiskola hallgatója 1948 és 52 között. Itteni mesterei: Kovács Zoltán és Miklóssy Gábor. A végzés után a Marosvásárhelyi Képzômûvészeti Középiskolában tanít 1952 és 76 között. Ô indítja el a mûvészeti pályán a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándort, a marosvásárhelyi Vass Tamást és a gyimesközéploki Antal Imrét is. A kortárs mûvészetrôl alkotott gondolatait a “Barangolás a képzômûvészetben” címû kötetében fogalmazta meg.

1979-ben tragikus autóbalesetet szenvedett feleségével, Kemény Zsuzsannával és Varga Katalin mûvészeti szerkesztôvel. Munkái eljutottak az erdélyi városokba és halála után az anyaország fôvárosába is.

(A fotók részben Nagy Pál emlékoldaláról valók.)

   http://www.varmegyegaleria.hu/evfordulosok/

Nagy Pál kiállítása a Vármegye Galériában 1994. március 17-én nyílt meg. Megnyitót mondott Markó Béla, közreműködött Jancsó Adrienne.

A megnyitón

A megnyitón

Az önfeledt játékos kedv

Gyakran tartogat meglepetéseket az alkotómunkában, szakmai magasugrások lehetőségét rejtegetvén, stílus-, avagy periódusváltásra sarkallva az alkotót. Hogy mennyire így van, azt gazdag példatárral illusztrálhatnánk, különösképpen a XX. századi művészettörténet szolgálhatna meggyőző esetekkel, de csak az elsőbbséget vitatva ezzel, hiszen előző korok alkotási módszerei sem zárják ki – a hosszantartó, intenzív műhelymunka mellett – a szellemi „lazítás” ilyenszerű jelenlétét.
Időközben csak a hangsúly változott: korunk művészetében eluralkodó módszerré „tornászta” fel magát, az amúgy is komoly előjogokat élvező alkotási „fogások” sűrűjében. Mindezt tulajdonítván annak, hogy ez nem más, mint visszamenekülés egy elveszett gyermekkor játékos kedvvel megalkotott világába.
Nem tudhatjuk, s talán nem is fontos ennek felmutatása, százalékos bizonygatása az alkotómunka folyamatában, mert annál meggyőzőbb, minél rejtettebben összefonódó a mű egészében. Stílusformáló erejét érezhetjük.
A „Buja Formák” címet viselő rajzsorozat Nagy Pál eddigi egész művészetében olyan kitérő, amelyhez fogható jellegében, kutatási céljában már van. Több is. Alkotói karakterének örök elégedetlensége közismert. Most is csak e belső kényszer rabjaként tesz, látszólag, ekkora kitérőt. Ezt is csak festészetének eddigi állapotával szemben érezzük, hiszen híre-hamva sincs annak ismert eredményeinek, jól körülhatárolt, stabil tartalmi, avagy formai jellegének. Csak világlátását, életvizsgálódásainak nyugtalanságát hozza abból.
E lapok tiszta grafikai jelei mögött nem találunk rá a művészt régóta foglalkoztató gondolati csomópontokra. Ezzel szemben mostani törekvése is világos: nincs számára fontosabb, mint a vonal, ami két pont között húzódik. Ennek egyértelmű megfogalmazása. Amely ha időben nézzük, akkor években mérhető, mert a több száz darabból összeálló sorozat a pálya egészében is jelentős eredmény. Úgy vizsgálja, alakítja eddigi tapasztalatait a vonalról, hogy ezzel más következtetésekre jut: ha a forma részeként is taglalja, de elsősorban „hajlékony” voltát bizonyítja, abba az irányba viszi tekintetünket, amerre, amilyen sokfele haladhat a vonal. Az egymás mellett haladásukkal, avagy eltávolodásukkal éreztetvén a forma magasodó, avagy mélyülő pontjait. Szemléletében helyenként az op-arthoz közelít, eredményei azonban más irányba mutatnak.
Rajzai láttán jutunk végül is az általa megcélzott szándék felismeréséig, amelynek lényege: a forma az emberi test formaegységében; de az más, egy újabb harmónia megsejtett útján. És még valami: a művészetben rejlő játékösztön „komoly” jellegére is figyelmez.

Balázs Imre
Nagy Pál kiállítása 1994. március 17-től május 20-ig

Tovabb…

Kategoria: Nincs kategorizálva  | Cimkek:  | Szoljon hozza
2009. július 22., szerda 

Incze István festőművész (1905. Kézdivásárhely – 1978. Marosvásárhely)
Incze István Botond festőművész (1975. Marosvásárhely)

A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében megrendezésre került Erdélyi művészek üdvözlete Európának – az erdélyi művészeti élet élő hagyományainak bemutatója című kiállítás a Vármegye Galériában 2004. március 19-én volt. Incze István és Incze István Botond tárlatát megnyitotta Szilágyi Zsolt az RMDSZ országgyűlési képviselője, közreműködött Berecz András és Bőzsöny Ferenc. A kiállítás 2004. április 30-ig volt látogatható. A Budapesti Tavaszi Fesztivál hivatalos programjaként a kiállítás az erdélyi művészet élő hagyományait a 99 éve született Incze István művészetén keresztül mutatta be, aki a jelenleg Erdélyben alkotó művész-generáció tanítómestere volt. Az élő hagyományokat unokája, a 2001-ben végzett Incze István Botond képviselte.

Marosvécsi vár

Marosvécsi vár

Erdély Van Goghja – Incze István

A mai fiatalok sokan, sokszor kérdik, ki volt Incze István? Ilyenkor nagy csodálkozva kérdem magamtól, ilyen rövid az emlékezés? Hiszen csak most járt itt közöttünk a kézdivásárhelyi festő, aki rövid időn belül vált izzig vérig marosvásárhelyivé, aki itt alkotott, tanított nagy szigorral, de mégis nagy szeretettel. Nagyon hiányzik a Maros, a Poklos-patak partjának festője, az alkotó ember, ki ha esett, ha fújt a szél, ha havazott, ha fagyott, ő mindig kint volt, festette szeretett tájait, szinte kelléke volt e tájnak.
A festő Incze István 1905. szeptember 21-én született Kézdivásárhelyen és elhunyt 1978. augusztus 12-én, Marosvásárhelyen. Középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte. Az 1930-as év fordulópontot jelentett életében, ekkor jutott be a kolozsvári Szépművészeti Akadémiára, ahol a fiatal Aurel Ciupe irányítása alá került. Az ambiciózus fiatal növendék mindent szeretne tudni, ez készteti arra, hogy 1934-ben átiratkozzék a bukaresti Szépművészeti Akadémiára, ahol Constantin Artachino osztályába kerülve, folytatja tanulmányait. 1935-ben már Marosvásárhelyen rajztanár. 1937-ben hosszabb tanulmányútra indult, bejárta nyugat-Európa képtárait, tájékozódott, rajzolt, jegyzetelt, hogy minél több élményt őrizzen meg a következő évekre.
Párizsban századunk művészeti irányzatainak forgatagában biztos ízléssel tájékozódva utat választ, melyhez egy életen át hű marad. A posztimpresszionistákhoz csatlakozik, akik a friss színekhez vonzódnak, a fényhez, a levegőhöz, a változóan napfényes tájhoz, reggeltől estig és tavasztól tavaszig.
Hazatérése után lázasan dolgozik, fest, járja a város utcáit, a városszéleket, felfedezi a Poklos-patak partjának festői szépségeit. Marosvásárhelyen és környékén festett tájképeivel 1939-ben jelentkezik először a nagy nyilvánosság előtt. Ez a kiállítás meghozza számára mind az erkölcsi, mind az anyagi sikert. A kritika a hazai táj és város jelentős festőjeként méltatja. A Barabás Miklós-céh tagjai sorába fogadja. Ma is egyetérthetünk azokkal az értékelésekkel, melyek az első kiállítás fő erősségének tartják kitűnő színhatásait, bravúros festői előadásmódját. Főleg olajképei cáfoltak rá arra az akkoriban divatos művészparadoxonra, miszerint szép az, ami a közönségnek nem tetszik. Nos, az Incze István képei mindenkinek tetszettek és tetszenek, anélkül, hogy a festő feladta volna művészi igényeit.
1949-ben megalakult Marosvásárhelyen a Művészeti Középiskola, amelynek nyugdíjba vonulásáig, tanára lesz. Töretlen lendülettel fest, tanít, részt vesz minden megyei kiállításon. Mesterségbeli tudása és emberi magatartása egyaránt nagy hatással volt növendékeire, akik közé büszkén sorolom magamat is. Emlékszem a festőtáborok hangulatára, s Incze István megnyerő egyéniségére, arra, ahogy közel engedett magához bennünket, engedte, hogy ellessük mesterségbeli fogásait, megszerettette velünk művészetét. De emlékszem arra is, mikor behozta az iskolába a festékkészítéshez szükséges összes eszközeit és egyszerűen ennyit mondott – „…mivel nem lehet kellő mennyiségben festéket kapni, hát ti készítitek el magatoknak az alkotáshoz szükséges festékeket, így jobban megbecsülitek az anyagot”.
Az Erdély Van Goghjának becézett festő képein mindenütt jelen van a megfoghatatlan derű, mely egyéniségéből fakadt. Művészete közvetlen és mindenki számára érthető, tiszta és ezáltal maradandó.

Simon Endre
Incze István 1996-os kiállításának katalógusa

Incze István Botond 1975. július 30-án született Marosvásárhelyen. 1989. és 1993. között végezte el Marosvásárhelyen a Művészeti Gimnáziumot, majd Budapestre jött.
1993. és 2001. között a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakos hallgatója Gaál József tanítványaként. Az egyetemet Kemény Zsigmond ösztöndíjasként végezte el.
Közös kiállításokon részt vett Marosvásárhelyen (1993.), Budapesten (Barcsay Terem, 1994.), Csongrádban (1997.), Hamburgban (1998.), és egy családi kiállításon, Marosvásárhelyen (1998.).
Egyéni kiállításai voltak Marosvásárhelyen (1993.), Pécsett (1998.) és Hamburgban (1999.).
A művészeti táborok rendszeres vendége (2002. – Mezőmadaras, Molnár Dénes Alkotótábor-Mezőpanit, 2003. – Mezőmadaras, Molnár Dénes Alkotótábor-Mezőpanit, Gyergyószárhegyi Nemzetközi Alkotótábor, Kund Faragótábor, V. Csontváry Alkotótábor-Mezőberkenye).
2000-ben hazatelepült Marosvásárhelyre.
Művészi hitvallása szerint konzervatív, keresztény és magyar. Úgy fest, ahogy diktálja a haza tája, lélektani ereje, élni akarása.

Köszöntő az “Erdélyi művészek üdvözlete Európának”c. kiállítás alkalmából

Egy bő hónappal Magyarország Uniós csatlakozása előtt, néhány héttel Románia teljes jogú NATO tagsága előtt, négy nappal az egyetemes magyar szabadságünnep 156. évfordulója után a Vármegye Galéria az erdélyi művészek üzenetét teszi a palackba, amelyet az európai áramlattal küld tovább nyugat irányába.
A határokon átívelő nemzeti újraegyesítés ugyanis az élni akarásnak az ösztönös kifejeződése. Ennek az élni akarásnak, a megmaradásnak az üzenetét célba juttatni, összefogást igénylő nemzeti ügy. Az életerő kifejeződése a szabadság nyelvén ma Erdélyben úgy neveztetik: autonómia, önigazgatás. Ennek a harcnak a letéteményese a tavaly létrehozott Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsunk, amely Erdély haladó történelmi hagyományainak alapján, az Európában ma is létező autonómia formák megvalósításával kívánja biztosítani a magyarok számára a megmaradást.
Az önrendelkezési igény megfogalmazásával máris üzenünk Európának: az erdélyi magyarok teljes értékű közösségként kívánnak az öreg kontinens újraegyesítésében részt vállalni.
Tegnapelőtt tárgyalta és utasította el a Román Parlament Önkormányzati Bizottsága azt a Székely Nemzeti Tanács által kidolgozott és őt képviselőkollégámmal együtt benyújtott törvénytervezetet, amely a Székelyföld Területi Autonómiájáról szól. Tizennégy évvel a változások után eredményként könyvelhetjük el, hogy a másfél órás vita civilizáltan zajlott…
De mit is mutat a környezet, ahol ez eredmény? Egy olyan román kormányt, amely kitiltja az országból azt az újságírót, aki közösséget vállal az erdélyi autonómiatörekvésekkel. Egy olyan román parlamentet, amely a tegnap elfogadott választási törvény által igyekszik megszüntetni a kisebbségi szervezetek közötti versenyhelyzetet. Egy olyan RMDSZ-t, amely az indítványozók elleni nyilatkozattal próbálja elmagyarázni, miért nem támogatja már az autonómiát. Egy olyan országot, amelynek a kormány betartatlan ígéretei és kétarcú politikája miatt, mélyponton vannak a kapcsolatai az Európai Unióval. Egy olyan anyaországi kormányt, amely a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemtől és a Segítő Jobbtól megvont költségvetési támogatást kitüntetések osztogatásával próbálja elkendőzni, miközben magán-televíziócsatornához irányítja át az elvont forrásokat. Egy olyan erdélyi magyarságot, amely a rossz anyagi helyzet, a jövőkép-hiány és az anyaország szívóhatása nyomán közel kétszázezer fővel apadt az elmúlt tíz év alatt.
A megmaradás üzenete éppen ezért a legőszintébb üzenet, amelyet Európának küldhetünk, számunkra pedig a legkeményebb kihívás amelyre magyar-magyar viszonylatban is válaszolnunk kell. A trianoni szétdaraboltságban élő kárpát-medencei magyarság megmaradása a legtömörebb ezeréves üzenet, amit a világnak és Európának küldeni tudunk.
A magyar szabadság, a történelem során, ha más és más formában is került kifejezésre, de Közép-Kelet-Európában immár történelmi tapasztalat az, hogy érte minden nemzedéknek meg kell harcolnia. A szabadság nélkül egyetlen nép sem képes a fejlődésre.
Ne feledjük azokat a 89 előtti időket, amikor  az emberi szellemet gúzsba kötni próbáló kommunista rendszer szorítása alól a belső szabadság megteremtése adta az egyetlen menekvést.
A művész: önálló, autonóm, alkotó, akinek üzenete van. Üzenet, amely ösztönös, őszinte vélemény a világról, egyben javaslat arra: hogyan is kellene kinézzen egy jobb világ.
Az erdélyi magyar egy olyan, szabadságától részben megfosztott túlélő, aki anyanyelvéhez, kultúrájához, temetőihez, földjeihez, erdőihez való kitartó ragaszkodásával üzen Európának: Élni akarunk!
A művészet vagy a politika nyelvén, csendben vagy hangosan, de egyértelmű üzenetünk.
Nem mondunk mást, mint amit a bukovinai székely bácsi: „Tudod fiam, mi rájöttünk, hogy az élet szebb velünk, mint nélkülünk…”
Szeretettel köszöntöm a Vármegye Galéria minden kedves meghívottját.

Szilágyi Zsolt képviselő
az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnöke

Incze István kiállítása a Vármegye Galériában 1996. március 28-án volt.  Megnyitót mondott Bába Iván, közreműködött Budai Ilona és Bánffy György.

Kategoria: Nincs kategorizálva  | Cimkek:  | Szoljon hozza
2009. július 22., szerda 

Bálint Zsigmond fotóművész (1937. Marosvásárhely)

A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében az Európai kézfogások-Transylvania című kiállítás a Vármegye Galériában 2002. március 20-án nyílt meg. Bálint Zsigmond marosvásárhelyi és Stephen Spinder amerikai fotóművészek tárlatát megnyitotta Bába Iván, a Külügyminisztérium államtitkára. Közreműködött Sebestyén Márta. A tárlat 2002. július 16-ig volt látogatható.
Két fotóművész két életúttal, ám azonos témával. Bálint Zsigmond marosvásárhelyi és Stephen Spinder amerikai fotós mutatta be saját szemszögéből Erdélyt, az ott élő embereket, szokásokat.
Bálint Zsigmond fotóinak ereje megragadó. Értékmentő és értékmegőrző tevékenység az övé, a magyarok és az európai kultúra gazdagítására.

„Itt a szemem képein a pillantásokat, arcokat és mozdulatokat, a játék örömét és a lélek sugárzását. Aztán hosszú beszélgetéseken megbarátkozva a végtelenül szerény, de csendességében határozott és konok kitartású mérnökemberrel, megéreztem, ő az, akivel a néprajzos elindulhat a közös szellemi felfedező úton.”

Barabás László Marosvásárhely 1994.

Stephen Matthew Spinder New Yorkban élő, amerikai professzionális fotós beutazta a világot. 1991-ben jött először Kelet-Európába, a tradicionális magyar tánc és zene vonzotta.

Bálint Zsigmond Marosvásárhelyen született 1937. október 21-én. Műszaki iskolát végez szülővárosában, majd mérnöki oklevelet szerez Kolozsvárott 1965-ben. A MOBEX bútorgyárban dolgozik 1997. november 1-ig, amikor nyugdíjba vonul.
A középiskolában kezd fényképezni, 1953-ban alapító tagja a napjainkban is működő Fotóklubnak. 1971-től tagja a Romániai Fotóművészek Egyesületének 1978-ban elnyerte a Nemzetközi Fotóművészek Szövetségének AFIAP-kitüntetését. 1992-től a Marosvásárhelyi Fotóklub elnöke.
Több mint 550 hazai és külföldi kiállításon mutatta be munkáit, egyéni kiállításainak száma meghaladja a 40-et. Fotói megtalálhatók a párizsi, varsói, kecskeméti és budapesti múzeumokban is.
1994-től minden évben részt vesz a Hortobágyi Nemzetközi Művésztelepen, megfordult a kazincbarcikai, homoródmenti, zsoboki és erdőcsinádi alkotótáborokban is.
Fotós pályafutása során számos néprajzi témájú könyv képanyagát készítette el.

Bálint Zsigmond: Téli előkészület

Bálint Zsigmond: Téli előkészület

Értékmentés a Vármegye Galériában

„Mindig az a fontos, ami nincs.
  Sose az a fontos, ami van.
  És mindig nem fontos, ami van,
  de fontos lesz, ha elveszett.”
      (Szabó Lőrinc)

A költő gyorsírással írt hagyatékában, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára Kézirattárában találtam a fenti sorokat. 1989-ben fejtettem meg. Azóta sokszor jutnak eszembe, ha a Vármegye Galéria kiállításait nézem, zenei délutánjainak megmentett dallamait hallgatom. Az Erdély Művészetéért Alapítvány – Kulcsár Edit galériavezető nagyon előrelátó munkája eredményeként – sok nemzeti értékre irányította rá a figyelmet. A budapesti bemutatók révén vajon hány művész talált magára, kapott hitet, erőt további munkájához!? S ami igazán jelentős: mennyi feledésbe merülő népi-művészi érték – kép, szobor, öltözék – kapott helyet egyre bővülő kiállítótermeik falain, tárolóiban.
Legutóbbi kiállításuk, mely július 16-ig tekinthető meg – „Európai kézfogások – Transsylvania” címmel –, két fotóművész képi értékmentésére hívja fel a figyelmet. Tájak, természeti képek, épületek, kisebb-nagyobb tárgyak, még élő szokások… Bálint Zsigmond, a marosvásárhelyi születésű fotóművész középiskolás korában kezdett fényképezni, alapító tagja a napjainkban is működő fotóklubnak. 1987-ben a Nemzetközi Fotóművészek szövetségének kitüntetését nyerte el. 1992-től a Marosvásárhelyi Fotóklub elnöke. Több mint félezer hazai és külföldi kiállítása volt. Párizstól Budapestig számos múzeum őrzi fotóit. Kedves témája a falu világa, az erdélyi falvak élete, szokások, kismesterségek, gyermekjátékok. Művészi munkásságának alapgondolata, amit Selmeczi László így fogalmazott meg kiállításán: ”   a nemzetközi műveltség tesz bennünket európaivá, de a néphagyomány tart meg bennünket magyarnak.”
Kiállítótársa a New Yorkban élő Stephen Spinder, aki a világot járva 1991-ben jutott el Magyarországra. Ide a hagyományos magyar tánc és zene vonzotta. Budapestről készített fekete-fehér fotósorozataival a Hyatt Hotelben mutatkozott be 1987-ben. A milleniumra, 2000-ben a Marriott Hotel megbízásából jelentős fotó- és képeslapsorozatot jelentetett meg, 2001-ben „Egy amerikai Budapesten” című kiállítását rendezte meg a Benczúr Galériában. Mostani kiállítása a „10 év Erdélyben” sorozat képanyagából készült.
A kiállítás nézőit, az érdeklődőket minden hónap utolsó szerdáján hat órától a Vármegye Szalonban nem mindennapi koncertre – zenés előadásra? – várja Dinnyés József előadóművész. Arról, hogy sokoldalú tehetségével meglepően leköti hallgatói figyelmét, magam is meggyőződtem március 27-én. Már a cím sem szokványos: Márczius Örökködike. Tizenöt dal a szabadságról. Tulajdonképpen CD-bemutató koncert volt. A programban április 24-én a Grádicsok éneke következik. Ez a tizenöt zsoltár készülődés az ünnepre (CXX-CXXXIV.). Május 29.: Száz (1849-1949) év magyar verseiből – az önkényuralomtól a diktatúráig 40 énekelt vers.
Irodalomra hangolt gitár, sajátos egyéni stílus – történelem és ismeretterjesztés. Mint Dinnyés József mondja: „A költészetből kihallható a családszeretet és anyanyelvi hagyományaink tisztelete. Az énekelt versek pedig támogatják, segítik az irodalom tanítását.” Érdemes meghallgatni!

Schelken Pálma, Hegyvidék, 2002. április 24.

Kategoria: Nincs kategorizálva  | Cimkek:  | Szoljon hozza
2009. július 22., szerda 

Véső Ágoston festőművész (1931. Nagybánya)

Véső Ágoston a Munkácsy-díjas nagybányai festőművész kiállítása 2001. július 31-én nyílt meg a Vármegye Galériában. Megnyitotta Tőkés László Püspök. A kiállítás 2001. október 10–ig volt látogatható.

Kőkrisztus

Kőkrisztus

„Elemi és középiskoláimat szülővárosomban, Nagybányán végeztem, majd a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskola festészeti osztályát Mohy Sándor irányítása mellet 1955-ben fejeztem be. Kezdetben a szobrászat vonzott, első kiállítási szereplésemre 1953-ban került sor, amikor mint szobrásznövendék a Nagybányai Tartományi Tárlatra beküldtem egy festményt.
1956-ban a Román Képzőművész Szövetség tagja lettem, ettől az időtől kezdve egészen 1990-ig rajztanárként dolgoztam. A festészet mellett érdekelt az oktatás elmélete, a művészetpedagógia, foglalkoztatott a vajon tanítható-e a művészet örök kérdése. A festék és az ecset mellett gyakran fordulok a fényképezőgéphez, hogy a környék rendkívüli embereit, tájrészleteit, műemlékeit más technikával is megörökítsem.
Nagybányai születésem döntően meghatározza hitvallásomat, mert megismerve nagy elődeim művészetét, tudatosan vállalom a „bányaiságot”, és arra törekszem, hogy annak szellemiségét, alkotómódszereit a modern kor követelményeihez alkalmazkodva használjam fel, s az újabb idők festészeti eredményeivel gazdagítsam.
E célból – az 1996-ban a Királyhágómelléki Református Egyházkerület szervezésében megalakult Nagybánya Festőtelep művészeti vezetőjeként – igyekszem e közös kulturkincset továbbadni azáltal, hogy minél több hívet próbálok toborozni kortárs képzőművész társaim és a művészetkedvelők köréből.”

 

 

Véső Ágoston

„A világ archaikus-historikus elemeit kiválogató és a fotólátás lehetőségeivel egyaránt kísérletező Véső Ágoston képein elsősorban a kubisztikus látásmód érvényesül, a kemény éleket azonban színekkel lágyítja, s ez által képes megláttatni a nézőkkel a táj, a városi környezet kettős természetét.”

Sümegi György (MNG) Három művész Nagybányáról című katalógusból

„Véső Ágoston elsősorban összefoglal: olyan tájszeleteket választ ki, melyek fényhatásait, hangulatait dokumentálja és a néző felé közvetíti. A művész látó szeme és komponáló készsége köti össze a hegyes-boglyás máramarosi tájat a sík vidékkel, a festőként is megörökített Hortobággyal, ahol kevésbé látványosak a természeti formák, talán jobban tapad a sár, messzebb szalad a hang, oldottabbak a színek és a fények.”

Szücs György

„Véső Ágoston a hagyományos nagybányai táj és embervilág rejtett expresszivitása, az iskolaalapítók előtti, főleg a holland mesterek stílusához fűződő, klasszikus belső ragyogás nyomán indult.”

Banner Zoltán: Erdélyi magyar művészet a XX. sz

http://www.varmegyegaleria.hu/?p=1583ázadban

Kategoria: Nincs kategorizálva  | Cimkek:  | Szoljon hozza
2009. július 22., szerda 

Zsögödi Nagy Imre grafikus-, festőművész (1893. Zsögöd – 1976. Csíkszerda)

Zsögödi Nagy Imre kiállítása a Vármegye Galériában 1992. március 13-án nyílt meg. Megnyitót mondott Kántor Lajos.

Zsögödi Nagy Imre kiállítása
Vármegye Galéria
1992.

zsogodi-nagy-imre-festmeny1„Uram, ezek a banditák…!”
–Nagy Imre galibáiból—

-Mi történt már megint, Imre bácsi?
-Uram, ezek a banditák engem tönkretettek!
És mesélte nekem fölháborodottan: az oroszok bevonulásakor csíkzsögödi otthonát feldúlták, kifosztották, állatait elhajtották, mezőgazdasági gépeit, szerszámait széthordták, méhesét jórészt megsemmisítették.
Volt, aki ezt felszabadulásnak, forradalomnak, új világ kezdetének, világtörténelmi fordulatnak nevezte. Mármint, hogy Imre bácsi mintagazdaságát a bevonulók s a környék garázda bandái szétlopkodták.
A föld persze –talán 30-40 hold- megmaradt. A Groza-kormány pedig garantálta a földtulajdont, a kisbirtok megőrzésének jogát. Imre bácsi tehát mindent előlről kezdve próbált gazdálkodni Zsögödön, a Hargita tövében. Szerelmes modellje volt ez a világ. Ezért hagyta ott Londont, ahol pedig művészi siker s anyagi támogatással egy Rotschild kecsegtette: „Maradjon itt, uram! Nem bánja meg.” „Haza kell mennem Csíkországba!” nevettek rajta. Ilyen ország nincs is a térképen. „Azért megyek, hogy legyen.”
Fura dolgok ezek. Kivált, ha elgondoljuk, hogy egy Chagall ugyanígy kötötte volna az ebet a karóhoz Párizsban: „Hagyjon, uram, ne próbáljon marasztalni. Ott a helyem, ahol születtem: Vityebszkben.” S visszament volna a zsidó pogromok világába. Jó, hogy nem ment. Hanem Párizsba költöztette a háztetőkön hegedülő fájdalmat s a szürrealista látomások csodás gomolygását.
Imre bácsiról meg azt mondtuk: jó, hogy hazajött. Önzés? Törzsi aggodalmakból fakadó ragaszkodás, mindenhez, ami éltető-megtartó erőnk lehet az örök fenyegetettségben? Bozontos kérdés. Tamási Áron barátja Ábel szellemében is így döntött és punktum.
Hogy aztán a negyvenes évek végén azt mondja nekem újból Kolozsvárott:
-Uram, ezek a banditák…!
No persze! A garantált földet elvették tőle. Azazhogy: nem vették, dehogyis vették! Adatták. A tulajdonos maga kínálta föl az államnak. Miként? Roppant egyszerűen: kulákká nyilvánították, aztán elkezdték adóval, beszolgáltatással nyomorgatni, míg végül azt mondta: vigyék, uram, azazhogy elvtársak. Vegyék, vigyék, itt a nadrágom s ingem is, csak hagyjanak engem festeni.
Megmaradt a ház és az udvar.
Jó meleg, napfényes műteremben születtek egyre-másra Zsögödön a képek. És egyebekben is: mintha rámosolygott volna a szerencse. Sőt a hatalom is.
Kolozsvárott létrejött a Képzőművészeti Főiskola. Imre bácsit kinevezték tanárnak.  Mit adott elő? Nem tudom. Bizonyos, hogy az esztétikát például másra bízták. Elméleti kérdésekben kizárólag saját gondolatait szokta nagy ritkán velünk megosztani. Iskolákból, irányzatokból csak ’’mazsolázott’’; nem szegődött el semmilyen irányba, hogy önmagát, szellemi függetlenségét megőrizze. Talán grafikát tanított.
Aztán újból így szólt 1950. januárjában:
-Uram, ezek a banditák…!
-Mi történt már megint Imre bácsi?
Ez már nem földügy volt a gazdálkodás szenvedélyének drámaiságával. Ez a politikai gazdálkodás kabaréja volt; úgy mesélte, akár egy csínytevést, csúfondárosan, apró nevetések közepette:
-Múlt év decemberében ünnepelték ugyebár Sztálin hetvenedik születésnapját. Mindenki megbolondult, uram! Az aktivisták, a rektorok és az iparosok, a cukrászok, a textilesek…de hiszen magad is jól tudod.
-De mennyire!
-Nohát. Azt kérdi tőlem egyik főmókus a főiskolán: mit festek én Sztálin elvtárs születésnapjára, mivel ez nekem is megtisztelő kötelességem. Elfogott a méreg, oldalt léptem s a főmókust profilból szemügyre véve azt mondtam: uram, én úgy gondolom, hogy Sztálin elvtárs születésnapjára egy hozzá igen-igen méltó témát fogok megfesteni. Micsodát, Nagy elvtárs? Az ön orrát, uram!
Ezen jót nevettünk, majd azt kérdeztem:
-És mi lett a vége?
-Kidobtak a főiskoláról. Mehetek haza Zsögödre zebraganét enni.
Kálváriájának ezzel új szakasza kezdődött. Miközben konokul, folyamatosan dolgozott, életművét hányattatások közben is kiteljesítette. Évek, évtizedek múltak s az Idő, amely embereken lépdel, az ő faun-arcát gyötrelmek között is kímélte, őrizte örök fiatalságában. Újabb s újabb csapások ellenére is, amikor át-átnyargalt a Tolvajos-tetőn, hogy elpanaszolja nekem:
-Uram, ezek a banditák…!
Ezekről – mert sok van belőlük – más alkalommal fogok szólni. Most az ő mindenkori kifakadásainak egy változatát, és a legutolsó galibát említem föl csupán. Vihar című festményét nézegetve azt mondtam neki a laikus okoskodásával:
-Több ez viharnál.
Nevetett és így szólt:
-Tudod mi ennek az igazi címe? Ha tartani tudod a szádat, megmondom: 1956. csak meg ne tudják ezek a banditák.
A legeslegutolsó galibájáról pedig azt mondhatnám profánul: közös volt. Kettőnkkel esett meg. Imre bácsi ezt most imígyen meséli tán odatúl, vagy odafönt Tamási Áronnak:
-Képzeld, amikor Zsögödön meghaltam, és koporsóm körül elkezdődött a szertartás, meg mindenféle búcsúztatás, ezeknek az volt a legfőbb gondjuk, hogy Sütőt megakadályozzák a beszédben. Hogy Marosvásárhelyről megérkezett, menten rácsaptak, szólni akar-e, és ha igen: van-e kézirata, mivel azt előzetesen a legilletékesebb Elvtársnak kell cenzúráznia. Cenzúra nem lesz, mondta Sütő. Akkor beszéd sem lesz, mondták a rendezők, a gyászbizottságiak. Különben is, hallgass ide, Áron, Bukarest hagyta jóvá, kik és mit beszélhetnek az én temetésemen. Uram, ezek a banditák…!

Sütő András
Marosvásárhely, 1992. február 24.

Zsögödi patak

Zsögödi patak

Csíkzsögödi Nagy Imre és az ’56-os szabadságharc

Már elhallgattak a fegyverek.
Az Üllői úti házak homlokzatai, a Ferenc körúttól a Nagyvárad térig – miként a Széna téren, a Baross téren és sokhelyütt másutt – romokban hevertek. A közlekedés még nem mindenütt működött a városban. A Corvin köz körüli harcokban elesett hős fiúk és lányok holttesteit néhány napja már összeszedték. A ferenc- és józsefvárosi tereken és tisztásokon már domborodtak a virágokkal, könnyekkel borított ideiglenes sírhalmok. A nagyobb tűzharcok helyén napközben csonkig égett gyertyák százai tapadtak az aszfaltra. Szürkületkor pedig újra fellobogtak a mécsesek, gyertyák imbolygó lángjai. Annak jeleként, hogy a forradalom tüze nem aludt ki, tovább él a nemzet lelkében.
De Pongrátz Gergely és életben maradt bajtársai már bujkálásra kényszerülte. A Blaha Lujza téri sajtóházat –melyből rövid ideig a nemzet őszinte hangja hallatszott- már vörös csillagos tankok tucatjai vették körül. A pufajkás sajtópatkányok most másztak elő odvaikból, egyenként szállingózva, és telepedtek vissza népbutítást szolgáló szerkesztőségi székeikbe. A súlyosan sebesült Dudás Józsefet, aki a szabadság napjaiban irányította a sajtóház életét, már két hete elfogták és vallatták a pribékek. A Széna tériek is szétszéledtek és utolsóként Csepelen is elhallgattak a fegyverek. Tököl felől már orvul beszivárogtak, az éj leple alatt a páncélosok, pusztító lőtornyukat szegezték a munkáskerület házaira. Halotti csend ülte meg a külvárosokat.
A tömeges, a véres megtorlás azonban még nem kezdődött el.
A sokszoros túlerővel rendelkező idegen megszállók kegyetlen ereje mögött még csak gyér számban gyülekeztek a hazaárulók, a harminc aranyra éhes júdások. A kommunista helytartók bosszút lihegő brigádja még nem tért magához csúfos vereségéből, még nem volt ura a helyzetnek. Csak próbálgatták a vörös karszalagos pufajkát; ijedten markolászták a hódítóktól kapott fegyvereket. Bár már két hete elcsitultak az utcai harcok, de éjjelente még szórványosan kelepeltek a gépfegyverek. A vonatok azonban még nem jártak, a romokat most kezdték eltakarítani. A szétlőtt homlokzatú, kiégett ablakú házak körül még mindig torlaszként éktelenkedtek a benzines palackokkal felgyújtott páncélosok kormos maradványai. A harcokban elesett megszálló katonákat, akik egy kis nemzet szabadságvágyát jöttek parancsra eltiporni, azonban már tisztességgel eltemették. Parancsnokaik most fogalmazták a szűkszavú üzeneteket Üzbegisztánba, Tatárföldre, Azerbajdzsánba, Grúziába és a birodalom más távoli területeire a mit sem sejtő szülőknek – közölve bennük gyermekük halálhírét. Az értesítéssel egy időben indultak meg a hideg marhavagonok is Szibéria felé, az utcai harcok során elfogott pesti fiúkkal és lányokkal.
A hitványul tőrbe csalt Maléter Pált már vallatták a hódítók két nyelven beszélő zsoldosai. Már menekült a hazátlanná vált kétszázezres áradat a nyugati országhatárok felé. Moszkvában már kidolgozták a kegyetlen bosszú, a magyar történelem legnagyobb méretű megtorlásának véres módszerét. A hazájukban maradt fiatalok szívét már szorította a bolsevik jövőtől rettegés rémülete. Megkezdődött a néma tüntetések ideje, a sztrájkok időszaka, a gyászruhába öltözött anyák tömeges felvonulása, a nagyüzemi munkásság harca, a Munkástanácsok nemzeti ellenállása. Megfogalmazódott az újrakezdés reménye: a MUK.  A megtiport és megalázott nemzet, az európai kultúrával ezer éven át felvértezett Magyarország, melynek kezéből egy világhatalom kicsavarta az önvédelem fegyverét, a passzív ellenállást választotta. Így tiltakozott az idegen elnyomás és a visszaszivárgó janicsárok nemzetpusztító országlása ellen.
A fegyvert, kínvallató eszközöket, hazudozást, népbutítást alkalmazó júdások birtokukba vették a Magyar Rádiót és valamennyi legális sajtóterméket. Elkezdték kisajátítani az értelmiség nemzetfenntartó szervezeteit. Ha lehetett ármánnyal, durva és cinikus csalással, ha nem, akkor erőszakkal. A független magyar szellem magánlakások rejtett zugaiba vonult vissza. Itt hajoltak össze négyen-öten és tették a dolgukat. Vállalták a veszélyt, készültek a keservesnek ítélt elkövetkező időkre.
Ezt tették az írók is, akiknek jelentős szerepük volt a forradalom előkészítésében, a lelkek felrázásában.
Ekkor készültek – róluk – csíkzsögödi Nagy Imre történelmi jelentőségű portréi.
A század egyik legnagyobb talentumú magyar festője a háború befejezése óta szülőföldjén, a Csíkszeredával egybenőtt Zsögödön élt. Elszigetelve a magyar szellemi élettől. 1956. október 19-én családi látogatásra érkezett Budapestre. Eredetileg tíz napot szándékozott szerettei között, Magyarországon tölteni. A forradalom kirobbanása következtében azonban több mint egy hónapig maradt itt. Együttérzett, lélegzett a nemzet legjobbjaival. A forradalom szellemi zászlóvivőivel: Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, Tamási Áronnal, Sinka Istvánnal, Féja Gézával. Gyakorta összejöttek a forró napokban és közvetlenül utána is.
Mostanáig, érthető okból, kevés szó eshetett az erdélyi festő forradalom alatti, Budapesten töltött napjairól, együttérző magatartásáról pedig semmi. Különös súllyal esett latba, hogy Nagy Imre román állampolgár volt, ezért mindkét állam diktatúrájától tartania kellett. Ám a forradalom szellemi vezetőivel való kapcsolata így is vitathatatlan ténnyé vált. Sajnos a részleteket mindmáig homály fedi. Abban bizonyosak lehetünk,, Nagy Imrét bevonták az újjáalakult Nemzeti Parasztpárt – Petőfi Párt vezetőségének tanácskozásaiba. Erősen valószínű, hogy később részt vett a letiport nemzet jövőjéért aggódó tervezgetésekben is. Az írókkal való rendszeres találkozásairól, együttlétükről tárgyi bizonyítékok maradtak fenn.
Nagy Imre öt íróról készített portrét 1956. november 19. és 22. között, feltehetőleg Tamási Áron lakásán. A tanácskozásokkal tarkított rajzolásokon jelen volt Domokos Pál Péter is, Nagy Imre ifjúkori barátja és csíkszeredai harcostársa a harmincas években. Ez időben rajzolta le Németh Lászlót (dátum nélkül), Tamási Áront (november 19.), Féja Gézát (november 19.), Illyés Gyulát (november 20.) és Sinka Istvánt (november 22.). A ’’fekete bojtár’’ arcmását is elkészítette már az előző napokban, de nem volt a rajzzal megelégedve, ezért újra formázta.
Németh Lászlót és Illyés Gyulát ekkor örökítette meg első alkalommal. A többieket a háború előtt is lerajzolta már, Sinkát többször is, mivel a szívéhez nagyon közel állt a juhászbojtárból költővé emelkedett barátja. Magyarországon élő nevelt lánya, György Zsuzsanna azt írja 1983-ban megjelent visszaemlékezésében, hogy ugyanezen időben készített rajzot régi barátjáról, Szabó Pálról is.
A megörökített írók – Illyés Gyula kivételével, aki csak szignálta a rajzot- rövid szöveggel is kiegészítették a képeket. Sinka István a következőket véste szálkás betűivel a portréja alá: „Abban az időben, mikor a magyar angyalok betöltötték a Jelenések Könyvét: megverték a Sátánt a Dunavölgyben… 1956. nov. 22” Tamási Áron ugyancsak az angyalokra hivatkozik: „Isten angyalai segítsenek abban, hogy az újabb ezer év e véres küszöbén a magyar nemzet érdemei szerint léphessen át. 1956. XI. 19.” Féja Géza dedikációja szintén biblikus hangzású: „Úgyis a földön maradok, amíg csak élnek magyarok, míg pitvarodba nem veszed Uram ez árva nemzetet. 1965. nov. 19.”
A Németh Lászlóról készült portré már nyilvánosságra került. Az Ahogy csíkba megérkeztem… című, Nagy Imre önéletrajzi írásait tartalmazó kötet közli, mely 1983-ban jelent meg az Európa Könyvkiadónál. A többi író arcmása, valamint a történelmi légkört idéző kiegészítő szövegek a nagy nyilvánosság előtt eddig ismeretlenek. A festő nevelt leánya, György Zsuzsanna tette lehetővé, hogy az Erdély Művészetéért Alapítvány rendezésében március 13-án nyíló Nagy Imre kiállításon a közönség is megtekinthesse.

Hajdú Demeter Dénes
a galéria megnyitása alkalmából rendezett kiállítás katalógus szövege,
1992. 03. 13. Új Magyarország, 1992. 03. 15. Katolikus Magyarok Vasárnapja

2009. július 22., szerda 

Molnár Dénes grafikusművész (1947. Vadasd – 2000. Marosvásárhely)

A megnyitón

A megnyitón

Molnár Dénes kiállítása Debrecenben 2000. december 3-án volt. Megnyitót mondott Demeter Ervin, közreműködött Bölcskei Gusztáv.

Az európai lélek teremtményei

Sehol annyi erőd, vár és várrom Európa-szerte, mint amennyi Erdélyben található. Ez a vidék egyúttal a művészetek hazája, és a vallásszabadság otthona is immáron évszázadok óta. Különleges építészeti ritkasága – talán szimbólumnak is tekinthető – az erődtemplom.
Az itt élő emberek mindig Istennél kerestek oltalmat szorongatásaik közepette, miközben bizakodó szemmel tekintettek a Nyugat felé. Megmaradt épületei, műemlékei, az európai lélek teremtményei. Ha jól megnézzük a megmaradt alkotásokat, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy valamennyi jelentősebb művészeti áramlat otthonra talált Erdélyben. A gótika, a reneszánsz, a barokk – mind remeket teremtett itt, de a „genius loci” törtvényeinek engedelmeskedve: erdélyi formát öltött. Hozzásimult az itt élő népek lelkéhez és a tájhoz. A művészeti értékek ugyanúgy megtalálhatók az Árpád-házi királyok által emelt várakban, katedrálisokban, mint a királyföldi és barcasági szász polgárok által épített világi építményekben és erődtemplomokban, vagy a természeti szépségben bővelkedő Székelyföld csodálatos nép-remekei között. Különböző lelkiségek találkoztak itt össze, és mégis közös bennük az akarat: Erdély szeretete. A magyarok és a szászok évszázadokon át hullajtották vérüket ezen a tájon. Védekeztek. Nemzeti kultúrájukat, identitásukat védték. Ha kellett – és sokszor kellett – vérük árán is. Előbb a népvándorlás hatalmas túlerejét tartóztatták fel. Később az oszmán hadak pusztításait védték ki, majd a bizánci szellemiség térhódításának álltak ellen. Európa határait védték. Erdély mindig, (még ma is!) a nyugati kultúra keleti őrtornya. Ide invitálom most Önöket templomnézőbe. Nézzük meg együtt Erdély műemlék – templomait.
Molnár Dénes székelyföldi grafikusművész két évtizeddel ezelőtt indult vándorútra ceruzával, ecsettel templomot menteni, azaz átmenteni az Árpádkor óta felhalmozott értékeinket a művészet dimenziójába.
Ha valaha szobrot emelnek az élni akarásnak, a gyilkos és kegyetlen kór legyőzési kísértetének, akkor ezt a szobrot mindenképpen Molnár Dénesről a végvári grafikusról kell megmintázni! Élete utolsó éveiben is, ekkor már csonttá és bőrré aszottan, huszadik század végi Prométheuszként készítette az egyetemes magyar művészetben egyedülálló sorozatát az erdélyi templomokról. Ez a sorozat az ő szívszorító jajkiáltása: „Emberek, a teremtés koronái! Pótolhatatlan értékek, páratlan épület remekek pusztulnak a szemünk láttára! Nem csak a szászföldön, hanem Erdély minden részében! A megszentelt köveknek nincs már felezési idejük, mindent maga alá temet ez a balkáni mocsár!”
És ő elénk varázsolta a templomokat. Közöttük például az egyik legszebb román kori templomot, a felső-őraljaboldogfalvi református istenházat is. Ezek a templomok, kastélyok, udvarházak voltak Molnár Dénes jajkiáltásai. Esőben, sárban, csikorgó hidegben rajzolta Európában is egyedülálló értékeinket. Néha odafagyott a térde a földhöz, máskor kátyúba ragadt az autója, de Molnár Dénest – mint a mesebeli hőst – nem lehetett megállítani. Minél előbb be akarta fejezni az erdélyi magyar festészet talán legnagyobb méretű sorozatát. Jajkiáltásait agótikus falakra, az elhagyott, széthordott, lerombolt kastélyok, udvarházak, műemlék épületek falaira bízta, hátha a kétségbeesést tovább rezonálják a nagyvilág felé. Szinte a vérével rajzolta, metszette az utolsó templomokat. Még megérhette, hogy a budapesti Vármegye Galériában egy egész ország figyelt fel arra: itt valami csoda történt, a művészet nyelvén szól hozzánk Erdély, Európa leghuzatosabb régiója!
Molnár Dénes a legtermékenyebb alkotók közé tartozott. Minden műfajban alkotott. Ő volt talán az egyetlen képzőművész, aki bármikor, bárhol kiállítást tudott rendezni a műveiből. Több mint 80 egyéni kiállítás, albumok tucatjai jelzik, agyonhajszolta magát. A „belső parancs” űzte, ösztökélte: dolgozni kell, mert oly rövid az idő, mint a reggeli harmat felszáradása.
Fiatal korunkban (a 70-es, 80-as években) amikor csak tehettük Erdélybe kirándultunk. Élveztük – és talán nem túlzás mondani – habzsoltuk az ott tapasztaltakat. Az összetartozás ereje, a nehéz sorsban élő nemzettestvéreink szeretete mágnesként vonzott vissza. A források tiszta, friss vize mindig üdítően hatott, erővel töltött fel.
A rendszerváltozást megelőző tárgyalások alkalmával, – amikor a kádári diktatúra haszonélvezői a politikai hatalom pénzzé történő átalakítására összpontosítottak – a nemzeti erők, az Alkotmány módosítását érték el. Ennek eredményeként került be az alaptörvényünkbe: a Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja az anyaországgal való kapcsolatok ápolását. Erre alapozva mondhatta az első szabadon választott miniszterelnökünk, hogy lélekben tizenöt millió magyar miniszterelnöke kíván lenni.
Ma Magyarországnak újra olyan kormánya van, aki nem csak üres deklarációnak tekinti az Alkotmány szavait. Most, a millenniumi esztendőben a cél nem kevesebb, mint segíteni a magyarság megmaradását, gyarapodását, a magyar nemzet határokon átívelő szellemi újraegyesítését. Ez közös feladatunk, és ebben végez már tíz éve fontos munkát az Erdély Művészetéért Alapítvány. Ezzel a kiállítással is. Fogadják szeretettel.

Demeter Ervin, 2000. december 3.
Debreceni Nagytemplom, Molnár Dénes kiállításának megnyitója

Molnár Dénes kiállítása a Hajdúdorogi Művelődési Házban 2000. június 26-án volt. Megnyitót mondott Hajdú Demeter Dénes, közreműködött Holbáné Imre Katalin, Szathmári Annamária.

Molnár Dénes kiállítása a Hajdúhadházi Dr. Földi János Általános Iskolában 2000. május 18-án volt. Megnyitót mondott Demeter Ervin, közreműködött Dánielffy Zsolt.

Molnár Dénes kiállítása a Vármegye Galériában 1999. december 2-án nyílt meg. Megnyitót mondott Dr. Kövér László miniszter, közreműködött Sebestyén Márta.

Ne hagyjátok a templomot!
Magyar Millennium – Molnár Dénes Erdélyi templomok

Az Úrnak 1301-ik évében III. Endre halálával megszakad az Árpád-ház férfiága. A trón betöltésének drámai küzdelmekkel terhes kora kezdődik el és csapolja erejét, vérét a nemzetnek. Kihalt a honfoglaló és országépítő Árpád-ház, de fennmaradt és rossz századok viharzónáin küzdötte keresztül magát napjainkig a magyarság.
Millenniumi emlékezéseink vezérmotívumaként hangzik el gyakorta, hogy megannyi kihalt vándor nép között csodával határos történelmi tény a magyar állam létrejötte a Kárpát-medencében. A csodának persze magyarázata van. Szent István által megtartó erőnkké lett, vén Európának fiatal, erős népévé növesztett minket a kereszténység felvétele.
Indulhatunk máris – templomnézőbe. Erről kell ugyanis röviden szólnom: Erdély műemlék-templomairól, amelyeket Molnár Dénes grafikusművész örökített meg – hogyan is? Mi végett? Különös művészi indítékról adok hírt, felebarátaim! Az első tatárjárás óta, megannyi borzalmas pusztítás, hungarocídium és templomdúlás, rablás, omlasztás, fölégetés után; a mohácsi tragédiánál is nagyobb veszteséggel járó trianoni országdarabolás után újabb tatárjárás veszedelmeként sújtott le ránk a 80-as években a falurombolás híre: Románia hírhedett diktátorának az a terve, hogy az ország tizenötezer falujából háromezret hagy meg, a többit eltörli a föld színéről. Templomostúl persze! Tájékozódásait ilyenformán, akár Batu kánét hajdan, karcsú, fehéren messze világító templomtornyaink is meghatározták. A magyarfóbiában szenvedő államelnök-pártfőtitkárt kiváltképp a Székelyföld magyarságának kompakt mivolta, nemzeti szellemiségének ereje nyugtalanította. Rángógörcsös indulat fogta el olyan fogalmak hallatán, mint: Árpádkori templom, ezeréves magyar műemlék Erdélyben. Ezt tudván, hallván Molnár Dénes: művészként, magyarként, székelyföldi születésű grafikusként indult vándorútra ceruzával, ecsettel templomot menteni, azaz átmenteni Árpád-kori értékeinket romboló szándék elől a művészet dimenziójába. Így született híressé vált sorozata, nevezvén magát újból sorozatok emberének. Epitheton ornansa lenne ez a művésznek, aki csillagképekben is elidőzik emberlétünk titkait fürkészve? Annyi bizonyos, hogy múzsáink sugallata sajátos nemzeti sorsot is jelez. Honfoglaló népét Árpád nem Árkádiába vezette. Lepkefogásból, idilltől virányos, csalogánydalos mezőkön a magyar művésznek jutott mindétig a legcsekélyebb lehetőség. Hisz gyakorta tűzből, vérzivatarból, halál csontkezéből kellett a Szépséget kimentenie. Erdélyi magyar festő,- és grafikusművésznek így lehet szellemőseként a várvédő, kardos poéta Balassi Bálintot is megnevezni. Változó időkben – úgy tűnik föl – változatlan vonása ez a magyar esztétikumnak. Németh László úgy hívta: sorsnyomás. Törvénye Molnár Dénesnek is.

Sütő András
A Vármegye Galéria Molnár Dénes kiállításának katalógusa elé, 1999.

Molnár Dénes templomai

Bevallom őszintén, hogy hetek óta szorongva készülök e mai megnyitóra. A felkérés nem csupán megtiszteltetés számomra, de elvállalnom egyben baráti kötelesség is volt, mellyel Kulcsár Editnek és Demeter Ervinnek tartoztam. Ugyanakkor egy kicsit nyomasztó feladat is: mit keres egy politikus a művészetek világában, mit keres egy miniszter – ráadásul a kultúrától meglehetősen távol eső szakterülettel – egy galéria kiállításának megnyitóján? Mi közük van ezeknek a képeknek, s a rajtuk szereplő csodálatos, ősi váraknak és templomoknak a politikához?
Aztán elolvastam Sütő András szép ajánlását e kiállítás katalógusának elején, és – egyáltalán nem nagy örömmel – beláttam: ahogy eddig volt, Magyarországon, Erdélyben, Kelet-Közép-Európában a jövőben is, még jó darabig minden „politika” lesz – a szó jó és rossz értelmében egyaránt.
Rossz értelemben: mint a mindennapi embertől elidegenedett, föléje telepedő, illetve nehezedő Hatalom játszmáiban kalkulált tényező. E Hatalom számára a kultúra – a templomok, a várromok, a képzőművészeti alkotások, a versek, a dalok, az ősök fejfáinak feliratai mind-mind – izgató tartalmú, ellenséges agitációs propagandaanyag. Fegyver, amellyel a materialista Világszellem által homogenizálásra ítélt személyiség és a kollektivista rémálmok útjában álló közösségek rendelkezhetnek. Fegyver, melyet hatástalanítani, megsemmisíteni a győzelem előfeltétele.
És jó értelemben: a politikát a „polisz”, a Köz ügyeiként felfogva, minden, ami érték, az egyúttal politikai tett is.
Valódi emberi értéket létrehozni, a közösség által létrehozott értékeket megőrizni, megmenteni és felmutatni egyúttal a közösségért vállalt áldozat is.
Molnár Dénes grafikusművész majd két évtizede folytatja dokumentumértékű munkásságát, mellyel Erdély építészetének történeti emlékeit örökíti meg.
Vajon ez az esztétikum, mely Molnár Dénes metszeteit is jellemzi, veszített-e politikumából? Szeretnénk a kérdésre egyértelmű igennel válaszolni. De vajon biztosak lehetünk-e abban, hogy a Conducator Drakula szelleme többé nem tér vissza soha e tájra? Vajon nyugodtak lehetünk-e, hogy e várfalakat, templomokat nem úgy csodálják majd egykoron a látogatók, mint a maja piramisokat, a Machu Picchut vagy Stonehenge köveit? Vajon néhány évtized távlatában mi lesz Magyarországhoz képest Erdély: a nyomor rezervátuma, a Nagy Fehér Civilizáció csodái után vágyakozó, reménytelenül asszimilálódni akaró bennszülöttekkel; vagy már a shopping centerek, plazák, night clubok által pacifikált terrénum, melyen az emberi degenerálódás beton- és üveg emlékművei, a hülyeség kultikus építményei minden falurombolásnál alattomosabban és egyben hatásosabban törlik el, ha nem is feltétlenül a föld színéről, de gondolataink, a lelkünk mélyéről e várakat és templomokat, melyek az őseink után nekünk is menedékül szolgálhatnának?
Ne haragudjanak meg a személyes példáért, de el kell, hogy mondjam: még a Meciar-i éra teljében, az előző parlamenti ciklus emberjogi, kisebbségi és vallásügyi bizottsága delegációjának tagjaként Érsek-Komáromban jártam.  A vita, melyet szlovák partnereinkkel folytattunk udvarias volt, de nem feszültségmentes. A vita egy pontján azt találtam mondani, hogy akár tetszik ez valakinek, akár nem, én itt Komáromban otthon vagyok, s ezt az érzést semmilyen kormány, semmilyen nemzetközi szerződés sem veheti el tőlem.
Legkedvesebb irodalmi idézetem Tamási Árontól való, aki szerint azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.
Nem tudom, feltűnt-e Önöknek, hogy milyen sokan vannak nemcsak a világon, de itt a Kárpát-medencében, itt Magyarországon is, akik otthontalanok. S amiért otthontalanok, azért boldogtalanok is. Boldogtalanok, rosszkedvűek és frusztráltak, s ezért fokról-fokra rosszak és gonoszok is lesznek. Nem tudom, feltűnt-e Önöknek, hogy ezek a szegény szellemi-lelki hajléktalanok milyen eszelős vandál dühvel tudnak nekitámadni mindennek, ami mások otthona, mindennek, ami a mi itthon-létünk jele, bizonyítéka. Ha lehet, kisajátítják, ha lehet lekicsinylik, lealázzák. De ha elveszik, akkor is idegenül érzik benne magukat, ezért hát le kell rombolniuk, el kell tüntetniük, ki kell törölniük mindenhonnan. Uralkodni csak akkor lehet rajtuk, ha mi is otthontalanok leszünk. Amíg a templomaink állnak, és mi felismerjük őket, addig mi vagyunk fölényben. Ezért követeli Sütő András, ezért kérik Molnár Dénes képei, hogy „ne hagyjátok a templomot!”
Magyarországnak ma olyan kormánya van, amely az Alkotmány szavait nem tekinti üres deklarációnak, amely tisztában van azzal, hogy abból a tényből, mely szerint Magyarország határai és a magyar nemzet határai nem esnek egybe, történelmi felelősség nehezedik a vállára.
Néhány nap, és magunk mögött hagyjuk a XX. századot, amely a török időket felülmúló gyötrelmeket hozott ránk. Mégis, úgy lépjük át az új évezred küszöbét, hogy immár újra elmondhatjuk: ezer évvel a Szt. István-i államalapítás után emelkedő nemzet lettünk. Túléltük mindazt, amit a Sors az elmúlt 85 évben ránk mért, és bizakodóbban nézhetünk a jövőbe, mint 1914 óta bármikor. Magyarország a világ egyik legfejlettebb régióját alkotó Európai Unió kapujában áll, mint jogos helyére igényt tartó gyarapodó, erősödő ország. E feletti örömünkben azonban nem feledkezhetünk meg arról, hogy nem csupán Magyarország Európába integrálása a feladatunk, hanem a határain kívül rekedt magyarság újra integrálása is, az európai adottságok figyelembe vételével.
S ahogy az orvos sem tudja meggyógyítani a beteget annak akarata, közreműködése nélkül, úgy semmilyen kormány sem képes összeforrasztani azt, ami szétszakadt, a szétszakított részek egységes életereje nélkül. Ezért van jelentősége annak, hogy az Erdély Művészetéért Alapítvány több mint tíz éve lankadatlan szorgalommal teremt esélyt az Erdélyben élő, alkotó művészeknek az anyaországi bemutatkozásra, arra, hogy Erdélyt – ahol Demeter Ervin barátom szerint 1000 lakosra a legtöbb művész jut a világon – mint az európai kultúra részét a figyelem központjába állítani. Ezért tekinthetjük joggal ezt a kiállítást is úgy, mint egy, a közügyeiért vállalt tettet, mint a magyar nemzet újraintegrálása irányába tett kis lépést.

Dr. Kövér László
Elhangzott Molnár Dénes kiállításának megnyitóján, 1999. december 2-án

Kategoria: Nincs kategorizálva  | Cimkek:  | Szoljon hozza
2009. július 22., szerda 

Xantus Géza 1958.december.18.

Xantus Géza (Csíkszereda, 1958) festô, grafikus, szobrász születésnapja.Szülôvárosában kezdi mûvészeti tanulmányait (1982 – 86), mestere Beczássy Antal, majd Budapesten a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen teológiát végez (1990 – 95). Késôbb Rómában tanul ösztöndíjjal az Accademia di Belle Arti-ban (1999 – 2003), mester prof. Nunzio Solendo. Az így megszerzett tudásával egyházi alkotásokra szakosodott.Jelentôsebb munkái láthatóak Budapesten (a Magyar Püspöki Konferencia Kápolnájának szines üvegablakai, 1996), Miskolcon (az Avasi Templom szentélyfreskója, 1998 és a Jezsuita Gimnázium Kápolnájának oltárképe, továbbá szines üvegablakai, 2001), Szatmárnémetiben (a Szent Család Templom oltárképe 2005) és Csíkszeredában (a Csibai Templom Szent Lôrinc oltárképe, 2001, valamint a Csíktapolcai Ravatalozó Kápolnájának freskója, 2005).Alkotásaiból kiállítást rendeztek többek között Csíkszeredában, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Budapesten, Egerben, Gyôrben továbbá Helsinkiben és Rómában is.Xantus Géza tagja a Barabás Miklós Céhnek.



Xantus Géza (Csíkszereda, 1958) festô, grafikus, szobrász születésnapja.

Szülôvárosában kezdi mûvészeti tanulmányait (1982 – 86), mestere Beczássy Antal, majd Budapesten a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen teológiát végez (1990 – 95). Késôbb Rómában tanul ösztöndíjjal az Accademia di Belle Arti-ban (1999 – 2003), mester prof. Nunzio Solendo. Az így megszerzett tudásával egyházi alkotásokra szakosodott.

Jelentôsebb munkái láthatóak Budapesten (a Magyar Püspöki Konferencia Kápolnájának szines üvegablakai, 1996), Miskolcon (az Avasi Templom szentélyfreskója, 1998 és a Jezsuita Gimnázium Kápolnájának oltárképe, továbbá szines üvegablakai, 2001), Szatmárnémetiben (a Szent Család Templom oltárképe 2005) és Csíkszeredában (a Csibai Templom Szent Lôrinc oltárképe, 2001, valamint a Csíktapolcai Ravatalozó Kápolnájának freskója, 2005).

Alkotásaiból kiállítást rendeztek többek között Csíkszeredában, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Budapesten, Egerben, Gyôrben továbbá Helsinkiben és Rómában is.

Xantus Géza tagja a Barabás Miklós Céhnek.

Xantus Géza festőművész (1958. Csíkszereda)

Xantus Géza grafikus festőművész Csíksomlyótól Rómáig című kiállítása a Vármegye Galériában 2004. szeptember 7-én nyílt meg. Megnyitotta Németh Zsolt országgyűlési képviselő. Közreműködött: Ferencz Éva előadóművész. A tárlat 2004. október 8-ig volt látogatható.
Xantus Géza festőművész 1958. december 17-én, Csíkszeredán született. 2003-ban a római ösztöndíja után az Accademia di Belle Arti festészeti karán diplomázott. Több díjat kapott már ex libris kiállításai alkalmával, legutóbbi elismerése a Beato Angelico díj, melyet 2003-ban nyert el.
A Vármegye Galéria 2004. évi kiállításán főként római tartózkodása során készült munkái kerültek bemutatásra.

„Témái elsősorban a Biblia világából kerülnek ki, de megörökítik a magyar történelem tragikus fordulóit, az emberiségre leselkedő veszélyeket, sorscsapásokat, napjaink veszélyeit (a közöny, közömbösség) is, melyek figyelmeztetésként jelennek meg művein. Fontosnak tartja általuk felhívni a figyelmet a hagyományok megmentésére. Képein gyakran jelentkeznek az erdélyi gyökerek, az erdélyi látásmód.”

Schelken Pálma

„Xantus Géza témái gyakori tárgyai a képzőművészetnek: bibliai jelenetek, aktok, a történelem bennünket érintő vonatkozásai. Egyetemessége időtlenséggel párosul azáltal, hogy alakjainak öltözete legtöbbször drapériaként elfedő lepel, mely kortalanná tesz, és inkább az arcokra, a tárgyakra tereli figyelmünket”

Gebauer Imola művészettörténész

„Képeit nyugodt szívvel nevezhetjük látomásoknak, amelyek áttörik földi világunk három dimenzióját.”

Gáspár Dorottya

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Közönség! És nem utolsósorban: Tisztelt Művész Úr, kedves Géza!

A meglett ember tapasztalata, hogy csak vágyhat az isteni tökéletességre, ám soha nem érheti el azt. Mondják, a legközelebb még a művészek jutnak hozzá. Minden művészet transzcendens, mert olyan közeget hoz létre, amelyben elmosódik a határ Teremtő és teremtmény, tökéletes és gyarló, örökkévalóság és jelenbe zártság között Apámmal Németh Géza lelkésszel barátként talán azért vonzottátok egymást! Xantus Géza, nem csak művész és teológus, hanem az Istent ismerő művész, aki minden bizonnyal érzi ezt.
Kedves Közönség! Csíksomlyó és Róma között közel 2000 km a távolság. Ekkora távolságot köt össze Xantus Géza személye, hite és művészete. Csíkszeredából Ábelként indult el, hogy mezítlábas lélekkel álljon meg az Örök Városban: Uram, itt vagyok én, a képeim és a magyarjaim. Mert a művész egyben hírnök is: műveivel több száz vagy ezer km-re viszi el annak a nemzeti közösségnek a hírét, amely úgy engedi el messze földre, hogy egyben meg is tartja őt. Xantus Géza, az Istent ismerő székely magyar festő minden bizonnyal tudja ezt.
Tudja, hogy nemzettársai hírét el kell vinni messze földre. A hírüket kell elvinni messze földre – azért, hogy ők maguk, a székelyföldi magyarok otthon maradhassanak, a szülőföldjükön.
Hölgyeim és Uraim! Isten dicsőségét hirdetni és a Nemzetet szolgálni sokféleképpen lehet. A művésznek ecsetet, krétát, mindenféle finom szerszámokat adott kezébe az Úr, s jómagam, a politikus, aki nem ilyen nemes eszközökkel és technikákkal kell hogy dolgozzon, bizony kicsit irigylem őt ezért. Sóvárogva csodálkozom rá erre a művészi világra, amelyet nem szabdalnak szét országhatárok. Talán ezért is olyan örömteli itt köszönteni újra Xantus Gézát művészi zarándokútjának egyik állomásán, Budapesten.
Szívesen marasztalnám is, de nem tehetem. Meggyőződésem ugyanis, hogy Xantus Géza, az Istent ismerő székelyföldi magyar művész missziót teljesít. Az isteni tökéletesség után kutatva tovább kell járnia művészi zarándokútját, s el kell vinnie az erdélyi magyarság és Isten dicsőségének hírét mindenhová – Csíksomlyótól Rómáig s Rómától Csíksomlyóig

Németh Zsolt
Xantus Géza 2004. szeptember 7-én megnyílt kiállításának megnyitóbeszéde

Xantus Géza: Ex libris

Xantus Géza és Miholcsa József kiállítása a Hadtörténeti Múzeumban, Budapesten 1999. április 8-án volt. Megnyitót mondott: Dr. Ladocsi Gáspár. Közreműködött: Rajkai Zoltán.

Xantus Géza és Miholcsa József kiállítása a Győri Könyvtárban 1999. február 9-én volt. Megnyitót mondott: Szilágyi Albert

Xantus Géza és Miholcsa József kiállítása a Vármegye Galériában 1998. október 20-án volt. Megnyitót mondott: Németh Zsolt. Közreműködött: Maczkó Mária.

Xantus – Miholcsa kiállítás az E-Galériában

Az Erdély Művészetéért Alapítvány

E-Galéria

Tisztelettel meghívja Önt és családját

Miholcsa József – Xantus Géza

Szobrászművész – Festőművész

kiállítására.

A kiállítást megnyitotta: Balog Zoltán – miniszter

Közreműködött Dinnyés József – daltulajdonos

A kiállítás 2012.november 23-ig látható, keddtől péntekig 10 – 18-ig, az E-Galériában (Falk Miksa utca 8.)

 

Kategoria: Nincs kategorizálva  | Cimkek:  | Szoljon hozza