Archivum: » július, 2009 «

2009. július 22., szerda 

Gyarmathy János szobrászművész (1955. Nyárádszereda)

Gyarmathy János és Kulcsár Edit a megnyitón

Gyarmathy János és Kulcsár Edit a megnyitón

A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében Haller József grafikus és Gyarmathy János szobrász marosvásárhelyi művészek kiállítása 2005. március 22-én nyílt a Vármegye Galériában. Megnyitotta Nagy Miklós Kund. Közreműködött Ferencz Éva. A tárlat 2005. május 28-ig volt látogatható.
A Vármegye Galériája a 25. Budapesti Tavaszi Fesztivált a 70. születésnapját ünneplő Haller József és az 50. születésnapját ünneplő Gyarmathy János kiállításával köszönti.

Lélekharang

Lélekharang

Gyarmathy János 1955-ben született Nyárádszeredában. A kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti főiskola szobrász hallgatója volt. A főiskola után a Marosvásárhelyi Művészeti Iskola szobrász tanára lett és ma is ott tanít.

„Bronzait vizsgálva, a kincstaláló izgalma fog el. A patinás felületek, szobrok, domborművek, plakettek csillogása az arany- és bronzkincsek vonzását idézik… Erőssége a mintázás, a tapogató, lapogató, taktilis érzés. Ez az, ami utánozhatatlan, ösztönös gesztusokat rejt, hazulról a fafaragó ősöktől hozott képesség,…egyenesben közvetít minden lelki remegést, rengést, mozdulatot, moccanatot.”

Molnár Dénes

kiallitason

Mítoszok képben, szoborban

Egy ideje vidékiek is – jelen esetben a debreceniek – köszöntik a Budapesti Tavaszi Fesztivált. Elképzelhető, hogy a nem túlzottan távoli jövőben határon túli magyar kulturális központokat is hasonló megtiszteltetés ér, és vendégként mutatkozhatnak be ezen az európai rangú, széles pászmájú rendezvénysorozaton. Talán Marosvásárhely is a kiválasztottak között lehet. Addig is a Vármegye Galéria igyekszik kellő rendszerességgel és kitartással népszerűsíteni az anyaországon kívüli művészeket, bekapcsolni őket a fesztivál pezsgő programjába. A főváros szívében működő, Kulcsár Edit vezette létesítmény a 25. alkalommal zajló eseményre két olyan marosvásárhelyi alkotót hívott meg, akik maguk is jubilálnak az idén. Haller József grafikusművész a 70., a szobrász Gyarmathy János az 50. életévét töltötte be néhány héttel ezelőtt.
Erőteljes, markáns alkotóegyéniség mindkettő, a legértékesebb vásárhelyi művészeti hagyományok éltetői. A folytonosság megtestesítőinek is tekinthetők, akik hűségükkel és egész eddigi életművükkel azt példázzák, hogy a hatalmas vérveszteségek ellenére, amelyek az eltelt évtizedekben érték a Maros parti város képzőművészetét, a tehetség továbbra is bőven terem ezen a tájon. És olyan maradandó alkotások születésének forrása, amelyek nemcsak a hely szellemét hordozzák magukban, hanem fogantatásukban döntő szerepet játszott mindaz, mi emberi és egyetemes. Haller a hatvanas évek elejétől kapcsolódott be Marosvásárhely művészeti életébe, és járult hozzá ahhoz, hogy az akkoriban még aránylag kis helység rövid idő alatt Románia egyik legfontosabb képzőművészeti centrumává nőtte ki magát. Gyarmathy húsz esztendő teltével végezte ugyancsak a kolozsvári képzőművészeti főiskolát, ő már a később köz- és elismertté vált avantgárd tömörülés, a MAMŰ jeleseinek a létszámát gyarapította. Ma mindketten az 1994-ben újjáalakított, nagy múltú Barabás Miklós Céh tagjai, akik díjakban is elismert, jellegzetes, öntörvényű művekben valósítják meg a klasszikus és modern értékek szerves ötvözését.
Elkoptattuk a kifejezést, de ki kell mondanunk: művészetük fő jellemzője az emberközpontúság. De miközben Haller József az élet és a humánum teljességét a műfajok sokaságával közelíti meg, Gyarmathy János „csak” szobrászkodik, azt viszont teljes művészi fegyverzetben teszi. Idősebb pályatársa és immár évek óta nyaranta iserlohni művésztelepi kollégája is szobrászként indult. 1965-ben azonban Haller szakított a plasztikával, illetve más vonatkozásban hasznosította annak sajátosságait. Négy évtizeden át, mint a Marosvásárhelyi Bábszínház eredeti, iskolateremtő báb- és díszlettervezője, majd a rajz, a grafika kiváló mestereként kamatoztatta szobrászi látásmódját, dimenzióhódító képességeit. Egy újabbal, az idő dimenziójával próbálva tetézni mindezt. Aztán líraian finom, szuggesztíven töredezett fekete-fehér birodalma kiegészítéseként a XX. század utolsó évtizedében a színek is feltörtek belőle. A női szépség ihlette, gyorsan elkelt több ezer darabos olajgrafikai sorozata szerteszóródott a világba. Utóbb szikárabb, dinamikusabb, élénkebb pasztellek derítették koloritját. Valamennyit mindenikből elénk tár ez a május 28-ig megtekinthető kiállítás. Sőt azt is szemlélteti, hogy Haller kitűnő illusztrátor is. Illetve nem pontos a fogalom: a költők – ezúttal Poe, Lorca, Gergely Ágnes, Pilinszky, Szilágyi Domokos, Verlaine – konzseniális grafikus partnere.
Mediterrán mítoszok és mondák, bibliai történetek hősei tekintenek a látogatókra a falakról, áldozatvállaló emberek, elbukók és győztesek. Többen közülük bronz kisplasztikaként is feltűnnek az állványokon. Gyarmathy számára is nagyon fontos mindaz, amit képviselnek. Őt is izgatják az emberiség örök megváltói, a veszteségeikben is naggyá válók, a reménytelen küzdelmeikben is felmagasztosulók, a gyarlóságaikban is igazak. Groteszk a szobrász univerzuma, de milyen is lehetne ebben a fejtetőre állított mai valóságban?! Groteszkségében azonban elnéző megértés van, empátia, a művész csak az embertelenséggel szemben kíméletlen. Bronzmetaforái különleges formai bravúrral rengeteg ötletet felvillantanak, és rejtett értékekkel is megajándékozzák a szemlélőt, ha körbejárja a munkákat, figyel a fényesre csiszolt visszatükröző felületekre is. Tíz szobor a Gyarmathy készítette több mint háromszázból? Természetes, hogy csupán elenyésző részt mutathat fel az egészből. A néző nem tudhatja, mennyi lenyűgöző plasztika lehet még a szobrász otthoni műtermében, vagy a németországi művésztelepeken, ahol rendszeresen megfordul, esetleg a köztereken, ahol egyik-másik monumentális kivitelben megjelenik. S a bukaresti Bartók-portréjáról, a marosvásárhelyi Kós Károly-szobráról se értesülhet. Azt viszont érzékeli, hogy jelentős alkotóval van találkozása, és biztos felmerül a gondolat benne: jó lenne ezt a felfelé ívelő pályát közelebbről nyomon követni. Hátha alkalmat kínál erre valamikor egy újabb élménygazdag budapesti kiállítás.

Nagy Miklós Kund
Elhangzott Haller József és Gyarmathy János kiállításának megnyitóján
2005. 03. 22.

kiallitason2

Kategoria: Nincs kategorizálva  | Cimkek:  | Szoljon hozza
2009. július 22., szerda 

Haller József grafikus-, festőművész (1935. Szatmárnémeti)

Haller József a megnyitón

Haller József a megnyitón

A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében Haller József grafikus és Gyarmathy János szobrász marosvásárhelyi művészek kiállítása 2005. március 22-én nyílt a Vármegye Galériában. Megnyitotta Nagy Miklós Kund. Közreműködött Ferencz Éva. A tárlat 2005. május 28-ig volt látogatható.
A Vármegye Galériája a 25. Budapesti Tavaszi Fesztivált a 70. születésnapját ünneplő Haller József és az 50. születésnapját ünneplő Gyarmathy János kiállításával köszönti.

Haller József 1935-ben született Szatmárnémetiben. A kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán szerzett diplomát. Nyugdíjba vonulásáig a marosvásárhelyi bábszínház díszlet- és bábtervezője volt. 1995-ben, művészi munkásságának elismeréseként a Magyar Köztársaság Érdemrendjének Kiskeresztjével tüntették ki.

„De amíg az ember megőrzi szemét, száját, karjait, emberi megjelenését, amíg a természet megőrzi a fákat, a földet, az eget, a társadalom az utakat, a hidakat, az építészetet, a test a lelket, a fej a szellemet – addig a művészetnek is vissza kell térnie időnként az örök dolgok, örök alakzatok mitikus erejéhez, Időt legyőző érvényességeinkhez.
Ilyen értelemben Haller József művészete is olyan hagyományt gyarapít, amely a jövő tartaléka.”

Banner Zoltán: Erdélyi magyar művészet a XX. században

kiallitason4

Mítoszok képben, szoborban

Egy ideje vidékiek is – jelen esetben a debreceniek – köszöntik a Budapesti Tavaszi Fesztivált. Elképzelhető, hogy a nem túlzottan távoli jövőben határon túli magyar kulturális központokat is hasonló megtiszteltetés ér, és vendégként mutatkozhatnak be ezen az európai rangú, széles pászmájú rendezvénysorozaton. Talán Marosvásárhely is a kiválasztottak között lehet. Addig is a Vármegye Galéria igyekszik kellő rendszerességgel és kitartással népszerűsíteni az anyaországon kívüli művészeket, bekapcsolni őket a fesztivál pezsgő programjába. A főváros szívében működő, Kulcsár Edit vezette létesítmény a 25. alkalommal zajló eseményre két olyan marosvásárhelyi alkotót hívott meg, akik maguk is jubilálnak az idén. Haller József grafikusművész a 70., a szobrász Gyarmathy János az 50. életévét töltötte be néhány héttel ezelőtt.
Erőteljes, markáns alkotóegyéniség mindkettő, a legértékesebb vásárhelyi művészeti hagyományok éltetői. A folytonosság megtestesítőinek is tekinthetők, akik hűségükkel és egész eddigi életművükkel azt példázzák, hogy a hatalmas vérveszteségek ellenére, amelyek az eltelt évtizedekben érték a Maros parti város képzőművészetét, a tehetség továbbra is bőven terem ezen a tájon. És olyan maradandó alkotások születésének forrása, amelyek nemcsak a hely szellemét hordozzák magukban, hanem fogantatásukban döntő szerepet játszott mindaz, mi emberi és egyetemes. Haller a hatvanas évek elejétől kapcsolódott be Marosvásárhely művészeti életébe, és járult hozzá ahhoz, hogy az akkoriban még aránylag kis helység rövid idő alatt Románia egyik legfontosabb képzőművészeti centrumává nőtte ki magát. Gyarmathy húsz esztendő teltével végezte ugyancsak a kolozsvári képzőművészeti főiskolát, ő már a később köz- és elismertté vált avantgárd tömörülés, a MAMŰ jeleseinek a létszámát gyarapította. Ma mindketten az 1994-ben újjáalakított, nagy múltú Barabás Miklós Céh tagjai, akik díjakban is elismert, jellegzetes, öntörvényű művekben valósítják meg a klasszikus és modern értékek szerves ötvözését.
Elkoptattuk a kifejezést, de ki kell mondanunk: művészetük fő jellemzője az emberközpontúság. De miközben Haller József az élet és a humánum teljességét a műfajok sokaságával közelíti meg, Gyarmathy János „csak” szobrászkodik, azt viszont teljes művészi fegyverzetben teszi. Idősebb pályatársa és immár évek óta nyaranta iserlohni művésztelepi kollégája is szobrászként indult. 1965-ben azonban Haller szakított a plasztikával, illetve más vonatkozásban hasznosította annak sajátosságait. Négy évtizeden át, mint a Marosvásárhelyi Bábszínház eredeti, iskolateremtő báb- és díszlettervezője, majd a rajz, a grafika kiváló mestereként kamatoztatta szobrászi látásmódját, dimenzióhódító képességeit. Egy újabbal, az idő dimenziójával próbálva tetézni mindezt. Aztán líraian finom, szuggesztíven töredezett fekete-fehér birodalma kiegészítéseként a XX. század utolsó évtizedében a színek is feltörtek belőle. A női szépség ihlette, gyorsan elkelt több ezer darabos olajgrafikai sorozata szerteszóródott a világba. Utóbb szikárabb, dinamikusabb, élénkebb pasztellek derítették koloritját. Valamennyit mindenikből elénk tár ez a május 28-ig megtekinthető kiállítás. Sőt azt is szemlélteti, hogy Haller kitűnő illusztrátor is. Illetve nem pontos a fogalom: a költők – ezúttal Poe, Lorca, Gergely Ágnes, Pilinszky, Szilágyi Domokos, Verlaine – konzseniális grafikus partnere.
Mediterrán mítoszok és mondák, bibliai történetek hősei tekintenek a látogatókra a falakról, áldozatvállaló emberek, elbukók és győztesek. Többen közülük bronz kisplasztikaként is feltűnnek az állványokon. Gyarmathy számára is nagyon fontos mindaz, amit képviselnek. Őt is izgatják az emberiség örök megváltói, a veszteségeikben is naggyá válók, a reménytelen küzdelmeikben is felmagasztosulók, a gyarlóságaikban is igazak. Groteszk a szobrász univerzuma, de milyen is lehetne ebben a fejtetőre állított mai valóságban?! Groteszkségében azonban elnéző megértés van, empátia, a művész csak az embertelenséggel szemben kíméletlen. Bronzmetaforái különleges formai bravúrral rengeteg ötletet felvillantanak, és rejtett értékekkel is megajándékozzák a szemlélőt, ha körbejárja a munkákat, figyel a fényesre csiszolt visszatükröző felületekre is. Tíz szobor a Gyarmathy készítette több mint háromszázból? Természetes, hogy csupán elenyésző részt mutathat fel az egészből. A néző nem tudhatja, mennyi lenyűgöző plasztika lehet még a szobrász otthoni műtermében, vagy a németországi művésztelepeken, ahol rendszeresen megfordul, esetleg a köztereken, ahol egyik-másik monumentális kivitelben megjelenik. S a bukaresti Bartók-portréjáról, a marosvásárhelyi Kós Károly-szobráról se értesülhet. Azt viszont érzékeli, hogy jelentős alkotóval van találkozása, és biztos felmerül a gondolat benne: jó lenne ezt a felfelé ívelő pályát közelebbről nyomon követni. Hátha alkalmat kínál erre valamikor egy újabb élménygazdag budapesti kiállítás.

Nagy Miklós Kund
Elhangzott Haller József és Gyarmathy János kiállításának megnyitóján
2005. 03. 22.

kiallitason5

Kategoria: Nincs kategorizálva  | Cimkek:  | Szoljon hozza
2009. július 22., szerda 

Szervátiusz Jenő szobrászművész (1903. Kolozsvár – 1983. Budapest)

Szervátiusz Jenő emlékkiállítása a Vármegye Szalonban 2003.március 19-én nyílt meg. Megnyitót mondott: Csoóri Sándor. Közreműködött: Juhász Zoltán. A kiállítás 2003. június 30-ig volt látogatható. A tárlatot a Kolozsvári Szervátiusz Múzeummal közösen szerveztük.

Szervátiusz Jenő

Szervátiusz Jenő

 

Szervátiusz, a latinból magyarrá lett családnév azt jelenti: a jótevő, szolgálattevő. Szervátiusz Jenő szobrászata szolgálat, a magyarság szolgálata.
A XX. század erdélyi szobrászatának kiemelkedő személyisége, műveit szemlélve két sajátossággal is találkozunk: tudás és alázat. Szerves részei ezek Szervátiusz Jenő nagy tehetségének.
„…Egyik méltatója önéletíró szobrásznak nevezte Szervátiusz Jenőt, utalva a sok-sok önarcképre s azokra a szobraira, melyekhez egy-egy szóban is elmondható személyes élmény kapcsolódik. (…) S ahogy a magyar szellem világa elképzelhetetlen arany balladái nélkül, ugyanúgy elképzelhetetlen már Szervátiusz Jenő balladaszobrai nélkül is…Volt néhány nagy szobrászunk ebben a században is. Elég, ha csak olyanokat említek, mint Medgyessy Ferenc, Mészáros László, Ferenczy Béni. De ők kivétel nélkül a görög-római mintákból merített európai szobrászat követői voltak. Kortársukként Szervátiusz Jenő volt az első, aki a reneszánsz óta eluralkodott példával és esztétikai világképpel szakítani mert…”


Csoóri Sándor: Szervátiusz Jenő szobrai Sopronban, 1976.

Szervátiusz Jenő 1903. július 4-én született Kolozsvárott Újfalussy Szervátiusz Károly kereskedősegéd és Zattler Berta varrónő harmadik gyermekeként. Mindössze másfél éves volt, amikor tragikus hirtelenséggel elvesztette édesapját.
Édesanyjával a nagyszülőkhöz kerül, ahol már 7-8 évesen megismerkedik a kerekes mesterséggel, bepillantást kap a faanyagok természetének titkaiba, a fafaragás mesterségét már korán elsajátítja.
A Magyar utcai katolikus elemibe jár, majd elvégzi a polgári iskola négy osztályát, miközben nagybátyja szekérgyárában dolgozik. Az üzem bútorgyárrá fejlődik és Szervátiusz Jenő immáron bútorokat farag. 21 éves korában reprodukció alapján megfaragja első szobrát, a Judit és Holofenész című domborművet, ami olyan sikert aratott, hogy az iparos egylet 5000 lejes ösztöndíjat szavaz meg az ifjú művésznek, hogy tudását külföldön tudja gyarapítani.
Így kerül 1925-ben Párizsba, ahol különböző bútorfaragó műhelyekben dolgozik. Vasárnaponként a múzeumokat látogatja, majd beiratkozik egy iparművészeti tanfolyamra, ahol rajzot és mintázást tanul.
Édesanyja betegségének súlyosbodása miatt hazatér Kolozsvárra. Tanulmányainak kiegészítése végett beiratkozik a kolozsvári Képzőművészeti Iskola szobrászati tagozatára. Közben bútorfaragásból tartja fenn magát. 1928-tól szerepel szobraival a nyilvánosság előtt.
1929 tavaszán a Hivatalos Szalon kiállításán díjat nyert.
A kolozsvári művészeti oktatás megszüntetése őt is villámcsapásként érte. Ekkor Szolnay Sándorral közösen szabadiskolát nyitott Kolozsvárott egy Brassai utcai épület padlásterében.
1933 óta rendszeresen kiállított egyéni és csoportos, belföldi és külföldi tárlatokon. Bejárta Erdélyt, élt és dolgozott Nagybányán, Gyergyószentmiklóson, Csíkmenaságon és Csíksomlyón.
A Kolozsvári Művészeti Intézetben mintázást tanított. Műveit múzeumok és magángyűjtemények őrzik. Köztéri szobrai állnak Farkaslakán, Csíkmenaságon, Székelyudvarhelyen, Pápán. Műveinek száma ezernél is többre tehető.
Ehhez Szervátiusz Jenőnek nagy utakat kellett bejárnia. Valóságosan és jelképesen is. Bartókhoz hasonlóan ő is évekre, évtizedekre alámerült a népélet mélységeibe, vállalta népének nemcsak ünnepnapjait, hanem keserűségeit, drámáit is… Nagy társadalmi mozgások, a valóság döbbenetes erejű hatásaiból természetesen el kellett jutnia a balladisztikus megjelenítés sorspillanatokat összefoglaló kompozícióig. Ezért jelképein is elbeszél, megjelenít, értelmez. A fából felderengő női testek sugárzása, a bartóki ihletésű remeklések.
Családi élete felbomlik, nyugtalan természete vándorlásba kezd.
1937 nyarán elindult körbejárni Erdélyt. Hat éven át vándorol fiával együtt, otthontalanul. Ez járult hozzá, hogy munkássága korán kiforrjon, megtalálja nyughatatlan élete rendező elvét. Járja Székelyföld és Kalotaszeg falvait. Vési szívébe a megélt emlékeket. Az egykori kolozsvári kerék- és kocsigyártó-segéd így ismeri fel, hogy művészi kiteljesedését nem pályakezdésének városában, Párizsban kell keresnie. Az emberiség, az egyetemes kultúra szolgálatának lehetőségét, elsősorban a szülőföld sorsának vállalása adja.
Ebben az időben lát hozzá a magyar népi díszítő és ábrázoló faragás hagyományaira épülő új, modern művészeti formanyelvének kialakításához. Új hang ez a magyar szobrászatban, a népi történeti tudat mély rétegeit juttatja kifejezésre. Egy elfeledett világot, érzelem- és gondolkodásmódot. Azt teszi, amit előtte Bartók és Kodály sikeresen művelt a zenében.
Visszanyúl az eredeti tiszta forráshoz, ennek csillapító erejével kíván hatni a magasabb kultúrától elzárt népi tömegekre, az egyszerű székely vagy kalotaszegi parasztra és proletársorba taszított városi emberre egyaránt. Témájában is egyre inkább az erdélyi néplélek múltba gyökerező kulturális hagyományai felé fordul. Olyan kifejezési formára törekszik, mely közérthető művészi megnyilatkozás, ugyanakkor sajátosan magyar. Így jut el a székely és csángó magyar népi kultúra egyik legjellemzőbb értékéhez, a népballadákhoz. A balladák világának megelevenítéséhez új formát talál: a faragott domborművet. Ezek a színes domborművek – amelyeknek gyakran a színdinamikája is tovább fokozza a drámaiságot – félúton vannak a szobrászat és a festészet között.
A választott epikus megjelenítés szinte kibővíti a térművészet lehetőségeit, gazdagítja a tér és idő kölcsönhatását a művön belül. Színes domborműveiben – Szarvasokká vált fiúk, Molnár Anna, Vihar, Menasági ballada, Kokojszaevők – a XX. századi erdélyi magyar szobrászat legrangosabb alkotásait teremti meg.
A tragikus felépítésű balladai eseménysort tömör, zárt kompozíciókban, érzelemgazdag kifejezéssel szakaszolja. A tökéletes harmóniájú képsor szerkesztésében megmutatkozik Szervátiusz határozott elvonatkoztató képessége és mitológiai teremtő ereje. Különösen nőalakjai erőteljes karakterűek, a Molnár Anna balladából ugyanúgy sugárzik valami mélabús dallam, mint korai madonnaszobraiból. A műveiből sugárzó erő – mivel jelképrendszere a közösség bármilyen műveltségi szintű személye számára érthető – egyaránt fogva tartja az egyszerű székelyt vagy a városi értelmiségit. Témája az örök emberi sors: a születés, a munka, a halál – közép-kelet-európai vetületben.
Szikár, középtermetű, munkában edzett, szívós aszkéta ember volt. Szűkszavú, amolyan korán kelő fajta, aki sajnálja alvással tölteni az időt, mikor ahelyett faragni is lehet. Kora reggeltől késő estig képes egyfolytában dolgozni. Kitartóan járja a hegyvidéket, szürkés-zöld szeme fürkészve keresi az embereket, kutatja életüket, munkájukat, örömüket, bánatukat. Naiv, gyermekes rácsodálkozással veszi tudomásul az élet természetes jelenségeit, s az élményt lelkében rohamosan átgyúrva pár nap múlva vagy éppen azonnal szoborrá formálja. Az életből indul ki, ez ihleti művészetét, de hogy mit vesz el onnan és mit ad hozzá, mivel gazdagítja, az már a műalkotás és a művész nehezen megfejthető titka. Szobrait szekérre rakva küldi haza, s mikor összegyűl jó néhány, kiállításon mutatja be.
Komponálása mindig tiszteletben tartja az anyag íratlan törvényeit. Kőszobrai többnyire alakosak, s bennük sommázott egyszerűséggel kelti életre lelkének rezdüléseit. E szobrok a fa növekedési irányát követve mindig klasszikusan függőlegesek, felfelé ívelők, inkább hosszúak, mint szélesek. A belső életet a formák ritmusa tolmácsolja, s a mozgás csak, mint jelkép jelentkezik.
Domborművei frízszerűek, ritmikusan tagoltak vagy a cselekmény plasztikai magját egyetlen szimultán kompozícióba összefogó alkotások.
1980. szeptember 15-én halt meg Budapesten.

 

Az eredetiség természete

reszletKét esztendővel ezelőtt Németh László születésének századik évfordulóját ünnepeltük meg országosan, tavaly pedig az 1902-ben született Illyés Gyuláét.
Ha ez a két évforduló csupán a naptári idő természetes eseménye lett volna, jó lelkiismerettel mondhatnánk, hogy becsületes örökösökként emlékeztünk meg a nemzet két nagy írójáról, ahogyan ez kiművelt, rangos nemzetek szokásrendjében nemcsak illendő, hanem kötelező is.
De valljuk be gyorsan, hogy egyik évforduló se csak a naptári idő eseménye volt, sokkal inkább a lelkiismeret furdalásunké. Ugyanis mindkét író körül már régóta méltatlan és fölháborító volt a csönd, a hallgatás, hallhatatlanságukat látványosan fölverte a gaz és mi, hanyagok vagy erőtlenek voltunk ahhoz, hogy megtisztítsuk körülöttünk a terepet.
Ha nem lép elénk az Idő, a Herkules erejű Századik Év, talán még ma is bénák vagyunk.
De elénk lépett és megrázott minket: „térjetek magatokhoz, és figyeljetek a tieitekre!”
Amit eddig mondtam, hasonlatnak szántam. Példabeszédnek egy újabb, száz éve született alkotó emberünk megünnepléséhez: Szervátiusz Jenőéhez.
Nagyjából vele is az történt, ami Németh Lászlóval és Illyés Gyulával. El kell ismernünk, hogy volt olyan két évtizednyi időszak, amikor megnyomorító évtizedek után Szervátiusz Jenő is kitörhetett a rákényszerített politikai, kisebbségi és művészeti illegalitásból. S ez az időszak elég volt ahhoz, hogy végre megmutathassa magát, megmutathassa szobrait, a fia, Szervátiusz Tibor világával együtt. Erdélyben, természetesen, addig is ismerték őket, de művészetük ott, csak véka alá rejtett gyertyaként világíthatott. Az anyaország ocsúdása, döbbenete, rácsodálkozása, sőt akarata kellett hozzá, hogy a lefojtottság csöndjében épülő két életmű megelevenedjen, és rangjához méltó helyet kaphasson a magyar művészet világában.
Emlékszem, kezdetben sok hazai képzőművész ferde szemmel figyelte mindkét Szervátiusz sikerét, térhódítását. Népszerűségüket mindenféle nemzeti mítosszal s Erdély föltámadó történelmi romantikájával magyarázták.
Mítosz és romantika? Bárcsak ezek emelték volna őket! A romantikusnak és magyarkodásnak gondolt képzetek mögött nem bearanyozott történetek izzottak, hanem a trianoni és a párizsi béke utáni Erdély valóságosnál is valóságosabb tragédiája. A magyartalanítás magabiztos eszméje.
Az Apa és a Fiú testében hordozta ezt a tragédiát. A tartásában, a mozgásában, az öltözetében. És abban is, ahogyan fölnéztek a Hargitára, a Kelemen-havasokra, a Nagyhagymásra; ahogyan megnéztek egy szekéren ülő csíki embert, egy temetőt, egy földre döntött daliás fát. Életem egyik legsűrűbb időszakában sokat voltam együtt velük. Együtt a házukban, munkájuk közben, hegymászás közben, meghányva vetve súlyos gondjaikat, de bármilyen élethelyzetbe sodródtak is bele, viselkedésükből újra és újra azt a tanulságot szűrhettem le, hogy a művészi tehetség legközelebbi viszonyban mégiscsak az erkölccsel van. Követ faragni erkölcstelenül – maga a bukás.
Azt hiszem, négy évtized után ma már dadogás nélkül vallhatom be, hogy azokban az időkben nemcsak mi, magyarországiak segítettünk a két Szervátiusznak, de konokságukkal és emberi tartásukkal ők is nekünk.
Sajnos, a hatvanas-hetvenes évek megtermékenyítő légköre a kilencvenes évekre egyszerűen szétfoszlott. Jól példázza ezt Szervátiusz Jenő sorsa is. A szerény Mester 1983-ban halt meg s halála óta alig hallani róla valamit. Mintha csak vendég lett volna közöttünk. Balladás, furcsa vendég. Tagadhatatlan, hogy balladásnak balladás volt, a különösek között is különös, de nem vendég! Mint ahogy a Prágában látható Szent György lovas szobrát megalkotó Kolozsvári Testvérek sem voltak azok.
Azt gondolom: ennek az évfordulós emlékkiállításnak egyik fő célja épp az, hogy az erdélyi Szervátiusz Jenő végre ugyanolyan otthonos legyen a magyar szobrászat világában, mint Tamási Áron az irodaloméban.
Jean Paul Sartre Tintorettóról szóló könyvében azt írja: Michelangelo lecsúszásnak érezte, hogy a pápának kell dolgoznia. S föltehetően azért érezte ezt, mert ő egyenesen az Istennek szeretett volna dolgozni. Ne tekintse senki szentségtörésnek a hivatkozást, de meggyőződésem, hogy a százszorta mostohább körülmények között élő Szervátiusz Jenőben is hasonló becsvágy munkálhatott: dolgozni ő is a Fennvalónak és saját népének akart.
Erről tanúskodik kezdeti, keresgélő ösztönössége és későbbi tudatossága. Erdélyben, mint tudjuk, volt irodalom, tudomány, teológiai műveltség, színház, festészet, zene, de a föntebb megemlített Kolozsvári Testvérek korszakos jelentőségű művészete óta szobrászat nem volt. Legföljebb csak templomi szobrokat vagy épületdíszeket faragó mesterek voltak. Épp oly személytelenek, mint a kő, mint a megmunkált fa. Kellett valaki, aki a mesterséghez a maga belső világának, egyedi életének a szakralitását hozzáadja: hitét, szenvedéseit, kijátszottságát, ellenállását. Egyszóval: a maga költészetét.
A költészetet nem szakmai elfogultságból emlegetem, hanem a valóság mélyebb megértése miatt, mivelhogy Szervátiusz Jenő minden szobra mögött épp oly történetekkel hitelesíthető élmények parázslanak, mint Petőfi versei mögött. Talán nem véletlen, hogy szobrász létére Szervátiusz Jenő a harmincas években és persze később is, úgy járta Erdélyt, mint ahogy annak idején Petőfi járta az országot. Tudta, hogy Erdély összetéveszthetetlen szelleme, lelkülete nélkül nem születhetik meg Erdély szobrászata. Meg kellett ismernie az Emré bákat, a Kokojzaevő családot, a Bivalyosokat, a hegyi patakokban mosó, sulykoló lányokat, hallgatni énekeiket, elképzelni a balladák szereplőit, akik épp a halál szakadéka felé indulnak el.
Akadtak és sajnos még ma is akadnak fölkent, de ferdeszemű műkritikusok, akik Szervátiusz Jenőt épp a balladás és úgynevezett „népies” tulajdonságai miatt Bartók és Kodály művészetének az illusztrátoraként próbálják meg értelmezni. Mondjuk ki nyersen: az esztétikai provincializmus bélyegét szeretnék a homlokára sütni.
Ideje szembefordulnunk a „napnyugati bölcsek” hazátlan okoskodásával. Már csak azért is, mert a fölényes és hanyag minősítések nem csupán az életrajzi, hanem a művelődéstörténeti tényekkel is hadilábon állnak. Az őstehetségnek számító ifjú szobrászt a húszas évek Párizsában sokféle hatás éri. Az asszír, a sumér, az egyiptomi, a görög művészet mellett a modern művészetek legújabb izmusaira csodálkozhat rá: a futurizmusra, a kubizmusra, az expresszionizmusra, a szürrealizmusra, s ezeken belül olyan alkotókra, mint Modigliani, Picasso, Brancusi, Kandinszkij, a szobrász Archipenko, Barlach és mások. A bartóki modell ekkor még csak eszményi értelemben létezett, jóval később találta meg a maga karakteres formáját és sugalmazó erejét. De létezett valami más, ami hasonlított rá, s mint valami frissítő Golf-áramlat élénkítette meg Európa szellemi életét. Ez pedig, az őskultúrákra, az ős-művészetekre és velük párhuzamosan a népi kultúrákra való rácsodálkozás volt. Elég, ha csak néhány szimbolikus nevet említek: az orosz Jeszenyin, a spanyol Garcia Lorca, és a mi Sinka Istvánunk, aki Csokonai, Petőfi, Arany realista és irodalmi népiessége után olyan soha nem hallott népiséget szólaltatott meg, amely, ha a teljesítményben nem is, de mélységben és eredetiségben méltó társa a bartóki és a kodályi hangnak.
Meggyőződésem, hogy Szervátiusz Jenőt ugyanaz a hang szólította meg, mint Sinka Istvánt. Sőt, ugyanaz, amely valamikor, Körösi Csoma Sándort. Ha nem így lett volna, talán épít magának egy műtermet, ahol a klasszikus vagy a modern Európa ízlése szerint szobrászkodik élete végéig. De az ő műterme: Erdély lett, a helyszíneivel és a sorsával együtt.
Ez, a századik születési évhez kapcsolódó emlékkiállítás, eléggé töredékes, de így is méltóan képviseli Szervátiusz Jenő munkásságát. A fölidézhető élmények és képzetek világából azonban nagyon hiányzik valami: a másik Szervátiusz világa. Szervátiusz Tiboré. A hiányt egyetlen példával tudom érzékeltetni. A két Bolyaiéval. Az Apát és a Fiút, különbözőségük ellenére is csak hideg elmével, illetve agyafúrtsággal lehetne elválasztani egymástól. Ugyanezt gondolom a két Szervátiuszról is.
De miért is kellene őket elválasztanunk? Paul Éluard, a neves francia szürrealista költő egy különös aforizmát fogalmaz meg lírai tapasztalata alapján. Azt állítja, hogy a költő az, aki inkább ihletet ad, mintsem az, aki ihletett. Szervátiusz Jenő egész életének és művészpályájának nemcsak a szobrok a részei, de szerves része az imént emlegetett ihlető erő is.
Ennél a mondatnál azonban meg kell állnunk egy pillanatra, s véglegesen tisztáznunk kell valamit. Ha úgy tetszik filozófiailag. Mégpedig azt, hogy egy fiú sok mindent örökölhet az apjától: hajlamot, érdeklődést, ilyen-olyan képességeket, de eredetiséget soha. Mivelhogy az eredetiség nem szakma, hanem a lét fejleménye. Szervátiusz Tibor Kolozsvári Krisztusa, hegesztett apokaliptikus Dózsa-szobra, andezitbe faragott Ady feje bizonyára nem született volna meg az Apa, Szervátiusz Jenő megtermékenyítő világa nélkül, de a megnevezett szobrok nem az átöröklés eredményei. Miként a bibliai Újszövetség sem egyszerű folytatása az Ószövetségnek.
Természetes, hogy a száz éve született Szervátiusz Jenő emlékkiállításán csakis az ő szobrait látjuk, de azt gondolom, épp ennyire természetes, hogy a sors különlegességét figyelembe véve, az Apa szobrai mögött, egy bensőséges látomás keretében Szervátiusz Tibor műveire is rátekinthessünk.

Csoóri Sándor
Elhangzott a Szervátiusz Jenő emlékkiállítás megnyitóján 2003. március 19.

Mert az teszi az embert,
Hogy alkot emberül,
És többre, jobbra vágyik
Betelhetetlenül,…

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kedves Művészetbarátok, Kolozsváriak, és a világ bármelyik pontjáról érkezett Szervátiusz Jenő tisztelők!

Az imént idézett verssorokat a költő – barát, a marosvásárhelyi Székely János írja „egykori hadifogolytársának, mesterének”, Szervátiusz Jenőnek ajánlott versében. Teszi a dolgát, alkot emberül. Mennyire egyszerű, mennyire kifejező és mennyire találó értékelés ez Kolozsvári Szervátiusz Jenő művészetére.
Alig akad a XX. században olyan erdélyi tollforgató, aki valamiképpen ne került volna kapcsolatba Szervátiusz Jenővel és ne fogalmazta volna meg csodálattal és megbecsüléssel keveredő érzéseit a művész munkásságáról. Nem kizárólag csak a szűken vett írástudók tettek hitet mellette. Méltatta művészetét a két világháború között Kolozsvárott élt Hunyadi Sándor, a polihisztor Kós Károly, a régész-őstörténész (és kiváló festő) László Gyula, a művészettörténész Lyka Károly és az erdélyi műemlékek kiváló értője, a Herder-díjjal jutalmazott Entz Géza is.
Szemet gyönyörködtető alkotásai tisztelgő kritikára inspirálták a megnevezetteken kívül Szász Jánost, Juhász Ferencet, Hervay Gizellát, Gazda Józsefet, Szőcs Istvánt, Csoóri Sándort, Csurka Istvánt és a nem régiben elhunyt Varga Domonkost is. Csodálatos munkásságát emlékalbum kiadásával örökítette meg nemzeti kultúránk legtermékenyebb napszámosa, a kortárs Püski Sándor könyvkiadó is.
Az elsők között ismerte fel Szervátiusz Jenő tehetségét Erdély másik európai hírű és rangú képzőművész alkotója, a fametsző Gy. Szabó Béla is.
Méltó társaság! Aligha kell bizonygatnom, hogy a megemlített névsor egyben értékjelző is. azt hivatott bemutatni, hogy a szakmai kvalitásain kívül Szervátiusz Jenő alkotásai valami inspiráló, művészi többletet is hordoztak és hordoznak magukban. Valami olyan többletet, amivel Szervátiusz Jenő mindenkor felkeltette a magyar, s kiváltképp az erdélyi szellemi élet érdeklődését. S hogy mi ez a többlet? Ez az emberül alkotás művészete. Nézzünk csak körül, például itt a Kolozsvári Szervátiusz Múzeumban. Az alkotások sugárzó, kimondhatatlan szellemi erejét bizonyára mindannyian érezzük. Ha szavakba kell foglalni, ez nem más, mint az erdélyi magyar művészsors tudatos vállalása, az erdélyi népi élet kifejezése.
A trianoni trauma utáni évtizedekben mindkét szó – magyar és művészsors – súlyos életnyomorító tartalmat takart. Kisebbségi sorsban még az anyanyelv és a nemzeti tudat megtartása is komoly próbatételt jelent.
Ebből jutott ki a hányatott sorsú Szervátiusz Jenőnek is, bőven. De állta a próbát. Állta a próbát az alkotó, és állta (és állja ma és még sokáig!) a próbát teremtett művészi világa is.
Ilyen időkben látott hozzá a művész a magyar népi díszítő és ábrázoló faragás hagyományaira épülő új, modern művészeti formanyelvének kialakításához. Új hang volt ez a magyar szobrászatban, ami a népi történeti tudat mély rétegeit juttatta kifejezésre. Egy elfeledett világot, érzelem- és gondolkodásmódot. Azt tette, amit előtte Bartók és Kodály sikeresen művelt a zenében.
Visszanyúlt az eredeti tiszta forráshoz, ennek csillapító erejével kívánt hatni a kultúrától elzárt népi tömegekre, az egyszerű székely vagy kalotaszegi parasztokra és proletársorba taszított városi emberekre. Témájában is egyre inkább az erdélyi néplélek múltba gyökerező kulturális hagyományai felé fordult. Olyan kifejezési formára törekedett, mely közérthető művészi megnyilatkozás, ugyanakkor sajátosan magyar is. Így jutott el a székely és a csángómagyar népi kultúra egyik legjellemzőbb és legbeszédesebb értékéhez, a népballadához.
Olyannyira harmonikusan alkotta meg a balladákat, hogy például a Kőműves Kelemen színes domborműve előtt megállva, a kompozíció nyugtalanító ritmusa, s az ábrázolt karakterek kifejező ereje szinte kántálni kezdi a Kallós Zoltán által gyűjtött klézsei változatot:
Ud rakják, ud rakják
Magas Gyivó várát
Magas Gyivó várát,
Tizenkét kőmijes.
Műveit szemlélve két sajátossággal is találkozunk: tudás és alázat. Szerves részei ezek Szervátiusz Jenő nagy tehetségének. Míg a lélek finomságával megfaragott madonnás szobrai a középkori székely egyházi faszobrászattal mutatnak rokonságot – addig a balladák világának megelevenítéséhez új formát keresett és ezt a faragott domborműben találta meg. Ezek a színes domborművek – amelyeknek például a színdinamikája is tovább fokozza a drámaiságot – félúton vannak a szobrászat és a festészet között.
Ezekben a szobrászi alkotásokban a magyar népi történelem képi világa tárul fel!
A legismertebb színes domborműveiben (Molnár Anna, Vihar, Menasági ballada, Kokojzaevők) a XX. századi erdélyi magyar szobrászat legrangosabb alkotásait teremtette meg. A tragikus felépítésű balladai eseménysort tömör, zárt kompozíciókban, érzelem-gazdag kifejezésekkel határolja. A tökéletes harmóniájú képsorok szerkesztésében megmutatkozik Szervátiusz Jenő határozott elvonatkoztató képessége és mitológia teremtő ereje. Alakjai erőteljes karakterűek, a balladákból valami mélabús dallam sugárzik.
A műveiből kisugárzó erő – mivel jelképrendszere közérthető – egyaránt fogva tartja az egyszerű székelyt, és egyaránt fogva tartja a városi értelmiségit is. Minden témája az örök emberi sors: a születés, a munka, a halál. És ez valamennyi alkotásában egy sajátos, összetéveszthetetlenül magyar vetületben jelenik meg. Mindezek mellett Szervátiusz Jenő egyetemes érvényű műveket alkotott.
Tegnap este – miután megérkeztünk Kolozsvárra – megcsodálhattuk az emberi hit fantasztikus alkotó erejének eredményét is. A Szent Mihály templom mögötti utcában, a prelátus úr jóvoltából és megtisztelő társaságában a vacsoránkat egy olyan helyen költhettük el, ami az emberi alkotóerő szinte határtalanságáról adott bizonyságot. Az újonnan elkészült AGAPE étteremben és szállodában jártunk. Az ott elvégzett hatalmas munka megcsodálását követően, a vacsora alatti beszélgetésben természetesen szó esett nemzeti sorskérdéseinkről is. A prelátus úr ott hallott egyik szuggeszív mondata most is itt cseng a fülemben: „Az a nép, aki ragaszkodik a kultúrájához, az elpusztíthatatlan.”
Megítélésem szerint ennek példázatát adja Kolozsvári Szervátiusz Jenő is, aki az emberiség és az egyetemes kultúra szolgálatát a szülőföld sorsának vállalásával végezte. Alkotott emberül. Nem csak ragaszkodott elődei által felhalmozottakhoz, hanem ápolta, felhasználta és tovább örökítette azt.
És művei a trianoni diktátum szégyenteljes napját 75 esztendővel követve, mintegy válaszként idekerültek, ebbe a szellemi erőközpontba, ebbe a végvárba Czirják Árpád várkapitány prelátus úr gondoskodása és a Teremtő oltalma közé. Most már még erősebbek lehetünk hitünkben, hogy a beszédes művek jó helyre kerültek, és Szervátiusz Jenő alkotásai immáron a XXI. században is, itt Erdélyország ősi fővárosában nemzetünk megmaradását szolgálják.

Demeter Ervin
Elhangzott 2003. július 4-én, Kolozsváron, a Szervátiusz Jenő emlékünnepélyen

Szervátiusz Jenő emlékkiállítása a Vármegye Galériában 2000. szeptember 5-én volt. Megnyitót mondott: Demeter Ervin miniszter. Közreműködött: Juhász Zoltán és a Szervátiusz dédunokák. A tárlat 2000. október 12-ig volt látogatható.

Szervatiusz Jenő szobrászművész kiállítása Kecskeméten

kiállításFából faragott királyfi

 

2009. július 22., szerda 

Szervátiusz Tibor szobrászművész (1930. Kolozsvár)

Szervátiusz Tibor 1956-os szobortervek-kamara-kiállítás a Vármegye Szalonban 2003.november 6-án nyílt meg. Megnyitót mondott Orbán Viktor, közreműködtek Sipos Mihály és Takács Bence.

Szervátiusz Tibor millenniumi kamara-kiállítása és a Millenniumi Emlékhely avatás a Vármegye Galériában 2001.március 20-án volt. Az emlékhelyet avatta Rockenbauer Zoltán miniszter. Megszentelte Horváth Zoltán az Esztergomi Papnevelde prefektusa. Közreműködött Petrás Mária és Juhász Zoltán. A tárlat 2001. május 20-ig volt látogatható.

Trianon

Trianon

Az 1977-ben Kolozsvárról áttelepült szobrászművész az anyaországi szellemi légkörben – megtartva erős magyarságtudatát és a nemzeti szobrászművészet hagyományaihoz kötődését – a század második felének legjelentősebb művészévé fejlődött. Munkásságát nemcsak a hazai közvélemény, de az európai művészetkedvelő közönség és a szakma is elismeréssel fogadta. Kiemelkedő alkotásai közterekre és múzeumokba kerültek. Nem öncélú művész, munkáságával – különösen pályája első szakaszában – a kisebbségi élethelyzetbe került magyarság sorsélményét is igyekezett kifejezni, művészi eszközökkel. Olyan kifejező stílust alakított ki magának, melyben egyetemes érvényűen sikerült ábrázolni a század második felének uralkodó érzéseit, a diktatúra évtizedeiben. Példaként a magyar történelem tragikus sorsú alakjait (Dózsa György, Petőfi Sándor) és egyszerű népi hősöket önt formába. Művészi alkotásai erőt és reményt sugallnak. „Lüktetés faragódik /jajdulás faragódik / de forgács sikolyából / amellyel te is játszol / zeng a megtartó hit” – írja róla Kiss Dénes találó megfogalmazással.
Emberi magatartása és művészi szemlélete annyira etikus és példamutató, hogy műveiből is kiárad, erkölcsi tartást és hitet sugároz. Témáival esetenként visszanyúlik az emberiség nagy misztériumaihoz. A megváltó című mahagóniból faragott domborműve, a Kolozsvári Piéta mészkőből formált alkotása, miként a szárazajtai embertelen mészárlást megidéző munkája, az európai képzőművészet egyetemes értékei közé emelkedtek, dicsérve nem csupán Szervátiusz Tibor művészetének határokon átívelő értékeit, de érdemeket szerezve a magyar népnek is. A Gellérthegyen felállított Szabó Dezső szoborfeje, andezitből megformált Móricz Zsigmond portréja, Bartók Béláról készített szobrai magas szintű erkölcsiséget hirdetnek sajátosan egyedi, rendkívül szuggesztív formákkal. Az általa kialakított művészi forma nagy emberi kérdéseket és érzéseket – a XX. század második felének emberi érzéseit – képes megszólaltatni. Munkáiból kiérezni emelkedett szellemiségét és azt a rendkívül művészi képességét, hogy nagyfokú mesterségbeli tudása mellett felismeri az emberi élet, a társadalom belső logikai rendszerét. Nagyobb alkotásaiban kozmikus viszonylatokban lát és gondolkodik. Mindezt azonban magyar érzésvilággal teszi, határozottan és elszakíthatatlanul kötődve ahhoz a szűkebb táji közösséghez, ahol született, Erdélyhez.
Maradandó emlékművet készített az 1956-os magyar tragédia emlékére, és a főváros Kőbánya kerületében került felállításra, 1996. augusztus 18-án, a honfoglalás 1100. évfordulója alkalmára készített Magyar Oltár című szoborkompozíciója.
Mindkét mű a XX. századi magyar szobrászat kiemelkedő művészi alkotása.

Hajdú Demeter Dénes

Szervátiusz Tibor kiállítása a Vármegye Galériában 1992. október 9-én volt.  Megnyitót mondott Csurka István. Közreműködött: Petrás Mária.

Harc életre-halálra

19561Joó Tibor írja „A magyar nemzeteszme” című alapvető munkájában: „Magyarnak lenni nem könnyű és természetes dolog. Nem olyan állapot, amit ingyen lehet nyerni. Nem elég annak születni. Bátran mondhatjuk, annak nem is lehet egyszerűen születni. Azzá válni kell. A magyarság nem boldogság. Nem előnyt, biztonságot, ajándékot jelent. Örökös szorongás és egy elhanyatlott múlt keserű önérzete: ez a magyar állapot. A méltatlanság örökös lélekemésztő érzése. A magyarságot vállalni kell, s csak vállalni lehet.”
Ezek a mondatok a kuruckori magyar önazonosítást jellemzik. Azt a döntést, amely a legnagyobbak – egy Bocskai és egy Rákóczi – sorsválasztásának példájának nyomán a kor minden egyes magyarjának életében, életének minden órájában és percében jelen volt.
De hát vajon nem életünk legközvetlenebb valósága-e ez a kuruc-labanc vagy-vagy, nincs e ma is egy hatalmas dúlás utáni állapotban az ország, amikor a vállalás nélkülözést, harcot és esetleg halált jelent, míg az árulás nemcsak jóléttel kecsegtet, hanem még a másként használás, a korszerűbbnek látszó életformák behozatalának önigazolásával is felvértez.
A magyarság minden korfordulóján új nemzeteszményt teremtett. A szabadságharcokat leverték, a seregeket szétszórták, megtizedelték, a vezéreket kivégezték vagy száműzték, a győztesek berendezkedtek, palotákat emeltek, de az elárvult mezőkről, a száműzöttek leveleiből, a gazzal benőtt temetőkből felszivárgott a libertásos eszme, a szabadságharcban megszületett hűségszerződés, és újrateremtette a megváltozott összetételű nemzetet.
Ami ma történik velünk, az is korforduló. Nevezhetjük akár békés átmenetnek, akár rendszerváltozásnak, a történés alapkérdése most is az, hogy sikerül-e új nemzeteszményt teremtenünk. Milyen alapelvek, összetartozásunknak milyen Aranybullája fogja megszervezni a jövendő Magyarországot. A helyzetünk nem könnyebb attól, hogy most, ebben a fordulatban nincs szabadságharc és nincsenek fizikailag és fegyveresen is szembenálló frontok, a kurucoknak nem kell letenniök a fegyvert Nagymajtény síkján, mert most a harcot az új nemzetért közvetlenül az eszmék és a képek ütközeteiben kell megvívni. A harc most is életre-halálra megy, csak ez most ráadásul még a résztvevők nagy része számára sem világos, és csak kevesek számára átélhető. Több millió ember él ma ebben az országban, akinek fogalma sincs arról, hogy merre megy vele az a csuklós busz, amelynek az utasa. Valamennyien szorongunk, mert nem tudjuk, hová lesz a megérkezésünk.
Szervátiusz Tibornak igen komoly hozzászólása van az utasokhoz. A lényeget tárja elénkbe. Minden térbe kiáltott alakja azt kérdezi tőlünk: nem látod, hogy az életedről van szó.
Nemzeti létezésünk több mint négy évtizedig szünetelt. Annak a két hétnyi csodának a kivételével nemzetből lakosság lettünk. A lakossági létezési forma ugyan elviselhető, de az alkotásra és a történelemben való részvételre alkalmatlan. Márpedig az az embercsoport, amelyik tartósan nem alkot és nem teremt, az kizáróik, azt alávetik és kinézik a történelemből. Ma a harcot ebben a kérdésben kell megvívni. Maradjunk-e meg a lakossági állapot vegetatív nemtörődömségében, és engedjük-e át szobáink falát, meg az összes többi lakossági felületet – mint például a képernyő – idegen poszterragasztóknak és tánckomikusoknak, vagy pedig negyven évnyi szünet után álljunk vissza történelmünk szabadságharcos, mindig megújuló zászlós seregébe, és teremtsünk új nemzeteszményt, ami a fogyatkozó lakosságból újra közösséget teremt.
Szervátiusz Tibor hozzájárulása ehhez a küzdelemhez nélkülözhetetlen. Ő azt mutatja fel nekünk, mi az, ami nélkül nem élhetünk. Magunkat látjuk itt azokban a formákban, amikor még voltunk. Voltunk hősök, szenvedésben diadalmasok, hűségben felmagasztosultak, szelídek és bátrak. Ilyenek voltunk mai önmagunk előtti állapotunkban. De mert egyszer már voltunk ilyenek, megtöltekezve Szervátiusz üzenetével, újra lehetünk másként ugyanilyenek.
Az intő szót, a tragikus figyelmeztetést meg kell hallani és vissza kell igazolni. Szervátiusz Tibor magányának feloldása mindannyiónk bénultságának a feloldása. Lépnünk, tennünk, cselekednünk együtt – nemcsak kötelesség, hanem egyetlen lehetőség. Itt körülöttünk minden arc, minden test, minden megteremtett lélek ezt mondja nekünk.

Csurka István
Elhangzott Szervátiusz Tibor kiállításának megnyitóján, 1992. október 9-én

Szervátiusz Tibor 80 éves!

Köszöntjük a 80. éves Szervátiusz Tibort!

Jó egészséget és munkakedvet kívánunk!

http://tdyweb2.wbteam.com/TF_Estek_138.htm

http://szervatiusz.hu/

 

2009. július 22., szerda 

Szécsi András festőművész (1934. Bukarest – 1991. Marosvásárhely)

Szécsi András festőművész születésének 70. évfordulója alkalmából megrendezett emlékkiállítás 2004. október 26-án a Vármegye Szalonban nyílt. A megnyitón Fülöp G. Dénes szövegét felolvasta fia, Fülöp G András, közreműködtek Dévai Nagy Kamilla Krónikás Ének-zene Iskolájának diplomás növendékei Szabó Gyula Győző és Győri József Attila. A tárlat 2004. november 20-ig volt látogatható.

Ha köztünk lehetne most Szécsi András, akkor életében a gondviselés hetvenedik esztendejét ünnepelhetnénk tisztelettel.
A művész léte soha nem tűnik el nyomtalanul. Szécsi Bandi a világ közérthető, egyszerű ábrázolását élte… Az itáliai reneszánsz mestere az ihletettség pillanatainak szimbolikus mérhetőségét fejezte ki azáltal, hogy megjelenítette az Isten ujjának érintését. Amíg ez az érintettség be nem következik addig minden érthetetlen, széthulló. Isten és ember, sors és életút nem tud egységbe jutni, minden külön keresi mindenben a csak önmagában való értéket. Az érintettség állapota a létharmónia állapota. Egyfajta bizonyosság arról, hogy a táj – esetünkben az erdélyi táj – művészi megjelenítésében is teljes harmóniába hozható.
A Szécsi művek nem adnak okot nagy esztétikai és létfilozófiai eszmefuttatásokra… 70. születésnapján, szótlan jelenlétében nem is illene semmit művészetére erőszakolni. Nála minden olyan fenségesen egyszerű, mint ahogy a nagy dolgok fennkölt nagyszerűségét egyértelműségük rejti: megölelsz, hát tudom, hogy szeretsz. Ez elég is, akár a freskón az érintettség misztériumában fogant léthelyzet. Együtt vagyunk! – Nemcsak az van, amit Sartre egzisztencialista panasza emleget arról, hogy az együttlétben mindig valaki másnak a magányához társulhatok. Ez az együttlét azt jelenti, hogy együtt lehetek valaki egészen más emberrel a gondviselésszerűen számomra is adatott összhang átélésében. Ez az összhang a létezés közös élményéből születő barátság ember és ember között. Akár két idegen között is. Az erdélyi táj másik szülötte Kemény Katalin mondja, hogy nem idegen az, akiről első találkozásotok pillanatában érzed, hogy együtt voltatok már a paradicsomban…
Ma is az időt, teret leküzdő együttlétet és az erdélyi tájjal harmonizáló Szécsi András lelkét ünnepeljük! Küzdelmes életút, megharcolt művészeti életmű előtt állunk. Erdély tere nem egy művészeti élettér, az alkotás szabadságának tenyérnyi, műteremnyi meghitt tere, mely leválasztható volna az őt keretező világtól… hatalmak önkényuralmak áskálódások többszázados színtere Erdély a szülőföld. Amikor Ő az ihlet csendjére vágyott éppen a félelemkeltő hangoskodások, a csendesen gyilkoló besúgások és a koholt vádak nyomán lesújtó ítéletek korát éltük. Nem véletlen, hogy az ő sorsát is meghatározó módon érintette 1956 őszén a Mátyás kolozsvári szülőházában esett találkozás. Bandi egyetlen nyilvános mondata a zsarnokságról akkor csak a diákoknak nagyobb nyilvánosságot és mozgásteret kérő kiáltás volt. A börtönt megúszta, ám a főiskolát sohasem fejezhette be. Megmaradt viszont Erdélyben!
Művészetének egyszerű mértéke az Isteni érintettség hitele. Mindehhez számára elegendő egy törött kerítés, a messzi táj a nagy végtelenség képzetével… erdőrengeteg egy kicsi házzal, mondjuk Ábel kunyhójával… Ég, erdő, föld s a kicsi házikó. Színei a tépázott fenyők lombjáról és a vörös egekről kerülnek elő, keretet-feszítő vonalai a lombtalan törzsek kontúrjai baljós előestékről tanúskodnak, a legsúlyosabb személyes és közösségi tragédiák, a legteljesebb katarzisok néma díszleteként.
Egyszerű témák tiszta és egyértelmű művészi felfogásban… Nem másolta a manieristákat, a barbizoni tájon is csak átutazott egyetlen párizsi útja alkalmából.
„Dacia dat Tumulum!” mondta Apáczai Csere János Gyulafehérvárra jött tanítója: Opitz Márton. A latinos nagyvonalúsággal kimondott sommázat értelme: „Ez a táj sírhantot ád!”. A keresztúri földben fekszik, ő is abban a földben, azon a tájon, mely erős színeivel most itt lobog a teremben…
A paradicsombéli „idegeneknek” műveiben, barátainak emlékezetében is tovább él Szécsi András. Legyünk boldogok, hogy együtt lehetünk és örvendezhetünk e szép kiállítás felett. Köszönet Demeterné Kulcsár Edit asszonynak a szervezésért és az Erdély Művészetéért Alapítvány meghívásáért. Egy udvarhelyszéki köszönéssel búcsúzom Önöktől: Adjon Isten jó találkozást!

Fülöp G. Dénes, 2004. október 26. Szécsi András emlékkiállításán a megnyitó beszéd

Hargita

Hargita

Szécsi András kiállítása a Vármegye Galériában 1992. december 3-án nyílt meg.  Megnyitót mondott: Demeter Ervin. Közreműködött: Sinkovits Imre.

Szécsi András kiállítás megnyitó

A két világháború közötti évtizedekben Budapest után – megelőzve számtalan hazai kisvárost – Bukarestben élt a legtöbb magyar. Munkaalkalomban reménykedve hagyták oda végvárukat, szülőföldjüket. Moldva mellett – ahol a csángó magyarok őstelepesek – Bukarest a magyar szó, a magyar kultúra legnagyobb temetője.
Jelenleg mintegy kétszázezer magyar anyanyelvűt kényszerített a román kisebbségi politika a román fővárosba.
Bukarestbe szakadt székely családban született Szécsi András is 1934-ben. Iskoláit azonban már ismét odahaza, székelyföldön végezhette, a székelykeresztúri gimnáziumban, Orbán Balázs nyomaiba lépve. Innen került 1953-ban a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolára, a festészeti szakra. Csak három évet tölthetett Mátyás király reneszánsz szülőházának falai között, ahol Szervátiusz Jenő és Kádár Tibor voltak – többek között feledhetetlen tanítómesterei. 1956-ban kizárták az intézetből, s szabadságától is megfosztották. Később hazaköltözött Székelykeresztúrra, majd családalapítást követően Marosvásárhelyen lakott egészen haláláig.
Mióta egy székelykeresztúri szűk utcácskában eszméletre ébredt, és a mindig malterszagú szobafestő-kőműves nagyapja feltárta előtte Székelyföld csodálatos szépségeit, azóta ez a történelmi légkörű székely kisváros és a Festék – meg a segítségével teremtett személyes világa – örökös bódulatában él. Kijózanodás nélkül. S e kettőn kívül nem létezik számára más.
Festékszagban ébredt és nyugodott, ezzel telítődve szíve, idegei, agysejtjei. Ilyen színmámoros hangulattal járt-kelt „pót-szülővárosa”, a Nyikó-menti Székelykeresztú sikátoraiban, a fehéregyházi csatatéren, Hargita félelmetes vadonjaiban, a Szent Anna tó mélykék villózású víztükrénél, a gyimesi csángók havasi szállásán az esztenák félhomályában.
Csak ebben a világban, ezen a tájon érezte otthonosan magát, itt hasított bele beteg szívébe a szúró fájdalom, mely újabb remekművek alkotására késztette. Minden testrészében elvághatatlan hajszálgyökerekkel kapaszkodott székelyföldhöz, mert jól tudta, egyedül innen kaphat csak erőt a megmaradáshoz.

Demeter Ervin 1992. december 3.

Szécsi András kiállítása Egerben 1991. április 12-én nyílt meg.  Megnyitót mondott: Hajdú Demeter Dénes.

Szécsi András kiállítása Hatvanban 1991. március 14-én nyílt meg. Megnyitót mondott: Demeter Ervin.

Szécsi András kiállítása Bonyhádon 1990. április 2-án nyílt meg.  Megnyitót mondott: Vékás Domokos. Közreműködött: Szélkerék Együttes.

Szécsi András kiállítása Budapesten az Országos Széchenyi Könyvtárban 1990. január 25-én nyílt meg. Megnyitót mondott: Páskándi Géza.  Közreműködött: Budai Ilona, Sinkovits Imre.

Kettős szerelem szorításában

Szécsi András rögös életútját kettős szerelem szála fonja körül: a Festék és szűkebb pátriája, gyermekkorának színtere, Székelykeresztúr e holtig hevítő szerelem tárgya. Nem viszonzatlan, nem boldogság nélküli érzelem rabja lett a művész, mégis szüntelenül gyötrődik, kínzó gyönyörök áldozatává vált. Fájó, ám mégis éltető szerelmek hálójában vergődik. Megingathatatlanul, állhatatosan. Kutyahűségű vonzalmát e kettős szerelem tárgyai iránt sohasem leplezte, nem kívánta visszafojtani, sem szégyenleni. Érzéseit mindenkor nyíltan vállalta, szabadjára engedte a belső sugallatot.
Eközben ahogy peregtek élete homokóráján a porszemek, számtalan szentnek, tisztának tartott érzés –eszme, hit, reménység, családi szeretet- szeme ellőtt züllött cédává. De a kettős szerelem hőfoka a régi maradt. Mindmáig úgy érzi: kenyér és bor nélkül igen, de Festék és Székelyföld hiányában nem tudna tovább létezni. Céltalanná válna egész élete.
Imádja a Festék szagát, színét, ízét, képlékeny formáját, az ősmasszát. Elemésztené magát, ha nem kenhetné minduntalan vászonra a harsány zöld, a lázító vérvörös, a nyugtalanságot keltő sárga buja káprázatait. Mi vajon a múlhatatlan szerelem, ha nem ez a végzetes, mindent betöltő, sírig tartó vonzódás?
Amióta egy székelykeresztúri szűk utcácskában eszméletre ébredt, és a mindig malterszagú szobafestő-kőműves nagyapja feltárta előtte Székelyföld csodálatos szépségeit, azóta ez a történelmi légkörű székely kisváros és a Festék –meg a segítségével teremtett személyes világa- örökös bódulatban él. Kijózanodás nélkül. S e kettőn kívül nem létezik számára más. Festékszagban ébred és nyugszik, ezzel telítődött szíve, idegei, agysejtjei. Ilyen színmámoros hangulattal jár-kel „pótszülővárosa”, a Nyikó-menti Székelykeresztúr sikátoraiban, a fehéregyházi csatatéren, Hargita félelmetes vadonjaiban, a Szent Anna tó mélykék villódzású víztükrénél, a gyimesi csángók havasi szállásán az esztenák félhomályában. Csak ebben a világban, ezen a tájon érzi otthonosan magát, itt hasít bele beteg szívébe a szúró fájdalom, mely újabb remekművek alkotására figyelmeztet. Minden testrészében érzékeli: elvághatatlan hajszálgyökerekkel kapaszkodik Székelyföldhöz, egyedül innen kaphat erőt a megmaradáshoz.
De nem csak a táj élteti. Három személyes példa-csillag világítja meg előtte az egyre inkább sötétbe boruló utat: Petőfi Sándor, Orbán Balázs és Tamási Áron. A hazaszeretet tündöklő állócsillagai. Minden időben, így most is biztos tájékozódási pontok. Fényük messze bevilágít a Hargita legrejtettebb zugaiba, s tisztára világítja a lelkeket. Székelykeresztúr – a szeretett város- szentje mind a három. A pusztulásra kárhoztatott, romosodó Gyárfás-kúria Petőfi Sándor utolsó éjszakájának álmát őrzi omló vakolatú falai között: a zsarnok elleni küzdelemre figyelmeztet, a szabadság vágyát ébreszti. Orbán Balázs, a legnagyobb székely ugyancsak taposta egykoron a kisváros iskolájának lépcsőit, az egyszerű székely szellemi műhely –sok kiváló elme útnak indítója- a vallási türelem, a népszeretet, a magyar művelődés őrtornya volt évszázadokon át. Tamási Áronban pedig Nyikó-mente legnagyobb fiát tiszteljük. Farkaslakai kopjafája –meg hamvai felett a Szervátiuszok síremléke- néhány kilométerre fekszik Szécsi András keresztúri családi fészkétől. Lélekben ennél is rövidebb közöttük a távolság. Érthető tehát, hogy élete vezérgondolatát, az iránymutató igét is tőle, az útmutató csillagtól választotta: „Akármelyik dombon is áll a pásztor, ugyanazon a nyájon a szeme.” Ennek a mondásnak a szellemében él Szécsi András. Kettős szerelmét is ennek az igének szolgálatába állította: nemzetünk legmostohább népcsoportjait, a székelyt és csángót vigyázza minden tettével.
A két világháború közötti évtizedekben Budapest után –megelőzve számtalan hazai kisvárost- Bukarestben élt a legtöbb magyar. Számukat százezernél is többre becsülték. Munkaalkalomban reménykedve hagyták oda végvárukat, szülőföldjüket. Moldva mellett –ahol a csángó-magyarok őstelepesek- Bukarest a magyar szó, a magyar kultúra legnagyobb temetője. Jelenleg mintegy kétszázezer magyar anyanyelvűt kényszeríttet a román kisebbségi politika a román fővárosba. Bukarestbe szakadt székely családban született Szécsi András is 1934-ben. Iskoláit azonban már ismét odahaza, a Székelyföldön végezhette, a székelykeresztúri gimnáziumban, Orbán Balázs nyomaiba lépve. Innen került 1953-ban a kolozsvári Képzőművészeti Főiskola festészeti szakára. Csak három évet tölthetett Mátyás király reneszánsz szülőházának öreg falai között, ahol Szervátiusz Jenő és Kádár Tibor voltak –többek között- feledhetetlen tanítómesterei. 1956-ban kizárták az intézetből, s szabadságától is megfosztották. Később hazaköltözött Székelykeresztúrra, ahol befogadták, s egykori tanárai –Márkos András, Haáz Sándor- segítették továbbfejlődését.
Jelenleg Marosvásárhelyen él. Sokoldalú művész, széles látókörrel, elméleti felkészültséggel. Alapos ismerője az erdélyi magyar irodalomnak. Hosszabb ideig esztétikai munkásságot is folytatott, a marosvásárhelyi Magyar Rádió –amikor még létezett- munkatársaként dolgozott. Elismert művésszé Székelyföld tájait ábrázoló lírai hangulatú képeivel vált. Festményein a Hargita, a Déli-Kárpátok havasain élő székelyek és csángók komor lelkiségét, a zord tájat, annak különleges szépségeit mutatja be. Munkái pesszimista életfelfogásról tanúskodnak. Mélyen átéli népe tragédiáját, pusztulását allegorikus kompozíciókban is vászonra vetette. Visszatérő témái: kihalt paraszti házak, udvarok, természeti csapásoktól megnyomorodott fák és növényzet. Egyre gyakoribbá válik, hogy festményein a csupasz, meggyötört testű fák tehetetlenül merednek az ég felé… a szimbolikusan megnövesztett fakoronákról lehullott a levélzet, napjainkban már csak elhaló ágú, levéltelen koronák töltik be a vásznat. A nyolcvanas években festett munkáin szinte már síremlékké kövültek a megcsavart törzsű fák. Vásznaira vetített víziói egy reménytelen világot tárnak elénk: eltűnt a fény, homályba burkolózott az ég. Sütő András konok és keserű-szemű festőnek nevezte Szécsi Andrást. Találó megállapítás.
Az utóbbi években készített munkáin nemcsak színskálája egyszerűsödött le –képein a szürke és a vörös szín vált egyeduralkodóvá-, de témavilága is erősen beszűkült. A mostani kiállításon bemutatott képei gyógykezelése miatt engedélyezett hosszabb magyarországi tartózkodása alatt készültek. Örvendetes, hogy ezeken a festményeken ismét tapasztalhatjuk a művész régi erényeit: a pompázatos színgazdagságot, az erőteljes hangulat- és feszültségteremtő készséget.

Hajdú Demeter Dénes a Széchenyi Könyvtárban rendezett kiállítás katalógusának szövege

A keserű-szemű festő

Konok és keserű-szemű festőként ismertem meg a marosvásárhelyi Szécsi Andrást. Valamikor nyomorúságos albérleti szobája előtt, földszint alatti szinte, amidőn a fények és a kerti madarak idillikus színekben surrogtak, s verték ki valósággal kezéből az ecsetet, csendéletének tárgyául kopott kacatokat választott: talán épp egy törlőrongyot, seprűmaradványt.
Meg is mosolyogtam akkor ezt a szürkeség-űző derűt kerülgető indulatát. „No persze! –évődtem vele- Így jár az, aki megeszi saját csendéleteit: a szalonnát, vereshagymát, a foglyot, a fácánt.” Valahogy így vágott vissza: „Ne tetézzük a jólét bűneit azzal, hogy még meg is festjük!” Erdőrészleteit, fáit is lehetőleg megkopasztotta a lomjuktól. A tavasz zöldjei, a nyár puha, meleg tónusai csapodár természetűek, már-már illuzórikusak. Az alattuk, mögöttük szenvedő fatörzset, szélben síró ágat lássuk, cicomás fodrokon túl a mostoha sorsú lényeget. Valamit, ami Szécsi életérzésének közeli rokona.
Különben miért zúdítana akkora teleket-fagyokat székely és csángó falvaira! Honnan szivárog föl benne az egymás melege felé dőlingélő házak, zárt kapus, rendszerint néptelen-aprójószágtalan udvarok árvaságos hangulata? Amit mégis azzal old föl, hogy –mintegy önvigasztalásként- még súlyosabb, jégfellegesebb eget rak föléje. A másnál oly könnyű, menekítő magasságot Szécsi elzárja az alant élők tekintete előtt. Mintha hátán hordaná föl a homálynak sűrű cementfellegeit, vérvörös téglahegyeit. Mintegy ezzel is odakényszerítvén a figyelmet – önnön ragaszkodását e kihaltságukban is menedéknyújtó paraszti udvarokra.
Se ki, se föl, tessék csak helyt maradni. Ez a világ nem Kánaán, még csak nem is Tamási Ábel-replikáinak csillagszórós hangulatú játéktere. A hargitai kunyhó súlyos, bazaltos hátterében nem havasi rigók, pintyek énekes hangulata, hanem inkább a száműzetésé leselkedik. Mi végett vajon? Holmi világfájdalmas érzésbe kívánna hajszolni bennünket a festő?
Itt-ott hasadó réseken egy fényesebb világ küldi üzenetét. Szécsi lombtalan vagy jórészt lombjahullott festői világa –csupasz, görcsös, vonagló törzsek mély gyökerű kapaszkodása-, homályba fullasztott ege, sóbányalehelletű erdőrengetege épp arra késztet, hogy néhol kopját ültetve, másutt eget hasogatva, magunk világítsuk ki az ablakainkat.

Sütő András

Megbúvó élet a színekben
Árnyék és fény.

Emlékezés Szécsi András festőművészre.

Micsoda botor gondolat, hogy Szécsi Andás most nincs velünk  a kissé megkésett 80-ik születésnapján, mi akik itt vagyunk majd mind ismertük őt, de elsősorban a munkáit. Rajzait, festményeit, s ha ezt látjuk, érezzük őt is, látjuk színeiben, árnyékaiban és sokszínű fényeiben. Ahogyan felismerjük a kínai tájképfestőket az első pillantásra, ahogyan Siskin képeit látva tudjuk ez az orosz erdő, ahogyan Corot képeit látva tudjuk ez a francia tájfestészet, ugyan így Szécsi Bandi képeit látva tudjuk, érezzük ez a Székelyföld. Ez a föld adta Bandinak mi lényege volt, így tudta saját igazságát megfesteni, hogy látva lássuk is. Sok képén sötét a táj, csupasz fák, sötét folyók és hegyek, az ám csak jobban meg kell nézni, mert mindeniken van egy világító ég, egy fényforrás vagy eltérő árnyék, mi reményt ad, ami oda vonzza a lelket, s így a szemet is. Ezek a fix pontok, a viszonyítás, mert így változik a kép lényege, s válik reménnyé a reménytelennek tűnő. Az Isten adta tálentum kevés, sok és néha keserves munka áll egy életmű mögött. Így volt ez Szécsi Bandinál is, alkotott, dolgozott akár a Bizánc kapujában, Bukarestben vagy székelyföld bármely pontján. Nem véletlen hoztam fel külhoni festők példáját, nem a mi hibánk –talán egy kicsit-, hogy nem ismerik eléggé külhonban a magyar festészetet, holott alkotásaik – az évszázadok bizonyítják-, megállják helyüket a nagyvilágban. Mikes Kelemennek nincs sírja, úgy hozta a sors, hogy még a rodostói temetőt is felszámolták, de Bandi megfestette az ő lelkében volt sírja ott Zágonban. Így kik e képet nézik, hihetik és miért ne hinnék el, hogy ott fehérlik sírja a vörös ég alatt, oltalmat adó vagy tán fenyegető fák tövében –ki mit lát benne-, s mögötte nyugalmat árasztó falú, piros tetős templomával. A Nyikó patak életet adó, de hirtelen haragú is, vigyázni kell vele, így válik szimbólummá a képén, mert az árnyakba és fényekbe rejtette belső indulatait. Ez nála nem kényszer volt, hanem természetes vállalása a művészetnek és az embernek a társadalomban. 1956 október 23-án mikor még semmit sem tudtak a budapesti történésekről, gyűlést hívtak össze képzőművészeti főiskola diákvezetői Tirnován Ari Vid, Balázs Imre és a többiek.  Az egyetemi autonómia kérdése kapcsán pontokat állítottak össze, felolvasásuk után, kérték a kollegákat szóljanak hozzá. Szécsi András elsők között jelentkezett és csak egyetlen mondatot mondott, idézem:”eleget beszéltek tanáraink, most engedjék, hogy mi beszéljünk”. Milyen egyszerűen hangzik most, de ott és akkor ez forradalmi tett volt, hisz az egész épületet már körbe fogta a szekuritáté. Ám Bandi egyetlen mondatát büntetés követte, kitették a főiskoláról az akkor harmad éves diákot, sőt az ország összes intézete bezárult előtte. Egyet nem tudtak, hogy már akkor festő volt és minden tehetséges művész lelke szabad, még ha egy életen át kételyek is gyötrik, hisz minden igazi művészben van alázat, de remény is. Felrémlik bennem egy kép, három fiatal férfi ember áll egy székelykapú előtt, barátok. Egy kiránduláskor készült a kép, Páll Lajos, Fülöp.G.Dénes és Szécsi András, jó barátok voltak, de immár az égi ösvényeket járják együtt. A keresztúri földben nyugszik, de nékem és sokunknak az a Bandikó marad, ki poharát emelve kópésan szemüvege mögül ránk mosolyog. Köszönet Demeterné Kulcsár Edit asszonynak, hogy életben tartja az Erdély Művészetért Alapítványt ezzel lehetőséget teremtve, hogy lássunk, emlékezzünk. Most ez alkalommal Szécsi András képeit újra láthatjuk, ne feledjük őt és munkáit, hogy értelmét megtarthassa, az amiért élt és alkotott.

Páskándiné Sebők Anna kultúra-kutató
Elhangzott 2015. április 28.-án az E-Galériában Budapesten, Szécsi András Fény és Árnyék című emlék kiállítás megnyitóján.

Szécsi András Falu Falu

Szécsi András emlék kiállítás

2015. április 28.-án nyitottuk meg Szécsi András “Fény és Árnyék” című emlék kiállítását az E-Galériában, kapcsolódva a Magyar Nemzeti Galéria “Sors és jelkép” kiállításához.
A tárlat 2015. május 22-ig tekinthető meg.
A tárlatot Páskándiné Sebők Anna kultúrtörténész nyitotta meg.
Közreműködött Ilyés Szabó Anna énekes.
IMG_1499 IMG_1514

Kategoria: Nincs kategorizálva  | Cimkek:  | Szoljon hozza
2009. július 22., szerda 

Simon Endre festőművész (1936. Székes)

Simon Endre Szolnay-díjas festőművész életmű kiállítása 70. születésnapja alkalmából, 2006. szeptember 19-én nyílt meg a Vármegye Galériában. A tárlatot megnyitották Banner Zoltán művészettörténész, Lászlóffy Aladár József Attila- és Kossuth-díjas költő. A kiállításon életművének jelentős alkotásai és új anyaga is látható volt. A tárlat 2006. október 14-ig volt látogatható.

A megnyitón

A megnyitón

Simon Endre 1936. október 19-én született Székesen, 1943-ban a család beköltözött Marosvásárhelyre. Tanulmányait itt kezdte, a rajztanára, Incze István festőművész javaslatára került át a Marosvásárhelyi Képző- és Zeneművészeti Középiskola és Líceumba. Mesterei voltak Piskolti Gábor, Bordi András, Incze István, Izsák Márton. A Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola magyar nyelvű festészeti karán végzett, mesterei voltak Abrudán Péter, Miklóssy Gábor. 1960 óta több mint félszáz egyéni és csoportos kiállításon vett részt. Művei megtalálhatók múzeumokban, hazai és külföldi magángyűjteményekben.
Művészeti munkásságán túl jelentős a képzőművészeti szervező tevékenysége.
1990-től több erdélyi képzőművészeti tárlatot szervezett Erdélyben, Magyarországon és Nyugat-Európában. A Bolyai Társaság vezetőségi tagjaként megalapította a Bolyai Képzőművészeti Alkotótábort. 1989 után több a marosvásárhelyi alkotókat, vagy az egész erdélyi magyar képzőművészeti társadalmat érintő kiállítást rendezett (Budapesten-Zsögödi Nagy Imre kiállítás szervezése a Vármegye Galériában, Marosvásárhelyi Tárlat, Barabás Miklós Céh Kiállítása, Miklóssy és növendékei, Erdélyi Magyar Művészek kiállítása; Zalaegerszegen és Párizsban-Marosvásárhelyi Napok). 2001-ben tizenöt évnyi szünet után sikerült visszaállítania a Nagy Imre Galériát Marosvásárhelyen, majd 2002-ben elérte azt, hogy a Bernádi Gyűjtemény és a Marosvásárhelyi Képzőművészeti Múzeum 1913-as induló anyaga teljes terjedelmében kiállításra kerüljön, ezzel a Kulturpalotában, több évtized után ismét magyar anyag látható. Díjai: 1991. Nivó-díj, Hajduböszörmény, 1991. Nivó-díj, Kamjanka, 1997. Szolnai-díj, 1999. Szerencsepetkó Rend-díj, Gyergyószárhegy, 2001. Maros megyei Prefektúra Kiválósági oklevele, Marosvásárhely, 2002. Nivó-díj, Hajduszoboszló, 2004. Tökés Sándor-díj, Berekfürdõ mûvészeti és kulturális díja.

A színek bűvös világában élek

Útmentén

Útmentén

A szín számomra ma is olyan, mint zenésznek a hang. Mindkettő, a szín és a hang is egyszerre vallanak külső és belső élményeinkről és hűen tolmácsolják érzelmi világunkat. Megtehetik, hisz egymás közeli rokonai. A zenész a hangon keresztül érzékelteti a világot. Sajátosan ábrázol. Elvontan, de mégis érzékletesen. Akár a festő a színnel. Akinek ezek árnyalat változatai jelentik és jelenítik meg lelki és természeti élményeit, ahol a színek önálló kifejező eszközök, amelyek a legalkalmasabbak e „képes” világ lelki-látvány leképzésére.  E lüktető két világ él bennem is. Egyrészről a természet valós formáinak szeretete, másrészről az elvont formák vonzása, melyek élményeimmel keveredve egy szimbolikus-absztrakt egységgé állnak össze. Az én kettős való-álomtér világommá. Kandiszky írásaiban találtam hasonló és nagyon is találó véleményt: „A művészi alkotás két elemből áll, belsőből és külsőből. A belső a művész lelki megindultsága, amely képes arra, hogy a szemlélőben is hasonló lelki állapotot idézzen fel… Amit érzékelünk, bennünk lelki reakciókat és indulatokat vált ki. Így az, amit érzékelünk, hidat – vagyis fizikai kapcsolatot – alkot az anyagtalan, a művész érzése és a művészi alkotásában alakot öltő anyag között. És megfordítva: amit érzékelünk, hidat alkot az anyag (a művész és a munkája) és az anyagtalan, a szemlélő lelkében kiváltott érzések között… A két érzés olyan mértékben hasonló és egyértelmű, amennyiben a műalkotás sikerült… A belső elem, vagyis az emóció elengedhetetlen feltétel, nélküle a műalkotás hamis és értéktelen. A belső elem meghatározza a műalkotás formáját.” Az előbbiekből is kiviláglik, hogy számomra mily fontos a szín, ami gyermekkorom óta elkísér és nagyon nagy hatással hat rám. Nélküle a világ fakó és sivár lenne, olyan hely ahol nem lennének évszakok, melyek a színárnyalatok és harmóniák örök változásai. Hiányoznának a tél vég nélkülire skálázott szürkéi, a tavasz serkenő-sarjadó zöldjei és piszkos barnái, a nyár telített kékjei, zöldjei, vidámkodó sárgái, és végképp hiányozna az ősz orgona fuvallatos deres színpompája. Be jó, hogy mindezt mégsem kell nélkülöznöm, hogy a külső és belső színek kavalkádja adja azt a teljes világot melybe belészülettem és belészerettem. Azt a világot, ahol gyerekkoromtól kezdve gyűjtögetem felhalmozódó élményeim, ahová nem csak elvonulni, de ahonnan megérkezni is jó. E színgyönyör élmény-világot féltve őrzőm és hordom magamban, melyből néha-néha merítek egy-egy pillantást, hogy tisztán tartsam látásom a sok támadó szürkeségtől. Ilyenkor szoktam a felszínre hozni magamból a fel-feltörő tiszta színeket, melyek hangot és önállóságot kérnek tőlem. Követelik, hogy éljem át a mámort, hogy ébrednem, látnom, észlelnem és észrevennem kelljen a magukkal hozott igézetet és mágiát. Ilyenkor sokszor visszacseng nagymamám intő szava: „A művészet nem kínszenvedés, legalábbis ennek soha nem szabad érződnie az alkotáson, a szín pedig soha ne legyen kosz.” Hát ilyen emberek közé léptem ki a fényből 1936. október 17-én, egy szombati napon, Erdélyország Maros-Torda vármegyéjének egyik csöppnyi dimbes-dombos falvában, Székesen, ahol valamikor Nagybercsényi Miklós bölcsőjét is ringatták. S, hogy mindjárt a kezdet jó legyen, rögtön két születésnapom is lett a Hivatalnak köszönhetően, az egyik 19-dike, – a bejegyzett csak úgy hivatalból, – és a másik 17-dike, a valódi érkezés. És ha már Hivatal, akkor élt is ezen jogával, felülbírálta szüleim névadási jogát, mondván az Endre nem hangzik jól románul, legyen hát Andrei. És így lett egy nem kívánt hivatalos nevem is, és egy az igazi is, amin mindenki ismer, mivel csak ez utóbbit vagyok hajlandó használni hivatalos és nem hivatalos helyeken egyaránt.  Mindez tűnhet mesének is, de sajnos igaz, a Hatalom mesés valója. Az igazi meséket azonban át meg átszőve igazi szeretettel és némi nevelési célzatból beléfonva az igazi valóságot is, hát azokat apai nagyszüleimtől kaptam útravalónak. Megtanítottak, és ösztönöztek, hogy keressem a valót és azt is ami mögötte van, az élő mondákat és mindezeket elegyítve a mesékkel tárjam fel a képzelet néha ijesztő, de mégis megejtő világát. Hasonlóképpen nagymamámhoz, aki mesélve okított engem és húgom, sokszor egy fecni papírra rajzolva a történeteket, mintha csak varrottas mintákat készítene. Később mikor már az emlékezés nem hagyott nyugodni, a visszatekintések a megélt valóval képekké sűrűsödtek és ekkor sok mese vászonra szökkent. Így született a Lélekmadár, a Sámántánc, a Madárijesztő, a Vármegye pávája, a Főnix, a Kis Golgota, a Papagálykór, a Bomló formák, hogy eligazítók legyenek.  Eligazítók, mint azok a Székesi fehér házak, amelyek oly kicsivé zsugorodtak össze képzeletemben a városi új életemhez képest, amikor is családom 1942-ben beköltözött Marosvásárhelyre. S bár játszani sokszor-sokszor visszatértem, mégis a városban sorban elém toppanó színes szecessziós és barokk épületek már más utat jelöltek. Ekkor lett meghatározó a Komor Marcell, Jakab Dezső, Körösfői Krisch Aladár, Nagy Sándor és Torockói Vigand Ede által épített, díszített Városháza és Kultúrpalota, a Teleki Sámuel által alapított Teleki Téka, a református vártemplom ahol Rákóczit fejedelemmé emelték egykor a rendek. A sor pedig folytatható a református kollégiummal ahol tanulmányaimat kezdtem és amelynek tanára volt régen maga Bolyai Farkas, mint ahogy az engem oktató Molter Károly is. A fentiek meghatározó szellemiségek és helyek számomra, hisz nem csak tanítottak kisugárzásukkal, de részeimmé is váltak. Elsősorban a Kúlturpalota hatott rám, mert az itteni városi szabad festőiskolában kezdtem rajzolni és festeni tanulni, és mert később a ma is itt működő képtár vezetője lettem.  A mesék a gyerekkorral nem értek véget, főleg nem a Hatalomé, aki a hirhedté vált tanügyi reformmal csupa fintorból az összes tudást és tartást adó tanintézményt egy mozdulattal átszabta, és számokat adott nekik nevek helyett. Így lettem a 4-es számú iskola tanulója. Az átalakulásokkal együtt a szabad festőiskolából is képzőművészeti iskola lett, csak így szám nélül, mintegy kivételként. Végül is ez lett a kiút a számozott létből. Ez és az, hogy Incze István lett a rajztanárom, aki később Bordi András, Piskolti Gábor és Izsák Márton mellett korai fejlődésem mestere lett. Alapos képzésben volt részünk, a szakma minden csínját-bínját megtanították, és igyekeztek a lehető legtöbbet kihozni belőlünk. Egy igazi közösséggé formáltak bennünket, ahol már a végén inkább kollégaként kezeltek minket, sem mint diákként. Ez a háttér jelentette azt az alapot, amely segített az egyetemi felvételinél – 450 felvételizőből 11 bejutó – és amely alapra az egyetemi években lehetett tovább építkezni. Építkezni, ami nem is volt annyira szabad, hisz az elvárt és üdvözítő szemlélet a dogmatikus akadémizmus és a szocialista naturalizmus volt. Az iskolai tanáraimhoz hasonlóan a főiskolai mestereim, Abrudán Péter, Theodor Harsia, Miklóssy Gábor és Fejer Péter sem kényszerítették ránk ezt az elvárt korlátozó zubbonyt, hagyták, sőt egyengették kibontakozásainkat. Ezért külön főhajtás jár mindnyájuknak. Dicséretet viszont keveset, építő kritikát annál többet kaptunk tőlük. Ebben is igazuk volt. Hisz sok okítás után az igazi tanulás, a lét önképzése azonban csak ezután kezdődött. A művész mifelénk amolyan mindenes, maga készíti rámáját, festékét, szoborállványát, eszközeit, alapozza vásznát, különböző receptek szerint restaurál, ír kiállításokról, szakirodalmat teremt, szervez, monumentális munkát, mozaikot készít, freskót fest, és ha kell, egy személyben alkotó és inas, tipográfus, szerkesztő, tanár, díszlettervező vagy éppen műszaki rajzoló. És mivel igazi műkereskedelem sincs, így hát egyikünk sem a szakmájából élt vagy él meg. 1960-tól, amikor újdonsült végzettként visszaérkeztem Marosvásárhelyre, mindezt végigcsináltam. Sőt, ha tehettem akkor ennél egy kicsivel többet is. A Képzőművészeti Múzeumban a tárlatvezetéstől a képtárigazgatásig minden munkakört végigjártam. Közben voltam kirakatrendező, utóbb tördelőszerkesztő és kultúrtanácsos is. Napi festői penzumomról azonban sosem mondotam le. Korán kelő ember lévén, még felkelés előtt behunyt szemmel magam előtt látva, már gondolatban megfestettem a képet, színben, faktúrában, méretben. Vászonra, farostlemezre vagy pappíra átültetni sosem volt gond, hisz gyorsan, koncentráltan dolgozok.  Főiskolai tanulmányaim befelyezése után folyamatosan részt vettem a város képzőművészeti életében fontos és tradicionális szerepet játszó tavaszi és őszi kiállításokon, melyeket a Romániai Képzőművészeti Szövetség szervezett és szervez ma is, és amelynek 1966-tól tagja vagyok magam is. E szakmai szervezetben 2002-ig a kollégák több ízben is a megyei testület vezetőségi tagjai közé vállasztottak. Bizalmuknak köszönhetően hosszú éveken át szerveztem és rendeztem a városi és a megyei kiállításokat, illetve az országos rendezvényeken való részvételünkben segítkeztem.  Mindezidő alatt, a szövetségen belüli munkám mellett, több – Marosvásárhely művészeti életében nagy tetszést arató – kiállítást rendeztem. Ezek közül is szívesen említem meg a következőket: Corneliu Baba, Nagy Imre, Nagy István, Ioan Pacea gyűjteményes kiállítását; Incze István, Piskolti Gábor, Teodor Harsia, Bordi András életmű kiállítását; Mohy Sándor, Izsák Márton, Ion Gheorghiu, Szervátiusz Jenő, Gaál András, Vass Tamás, Motli Román, Erdős Pál, Dési Incze, Nemes László, Francis Sirato, Benczédi Sándor, Bene József, Kusztos Endre egyéni kiállítását; az 1900-1950. között alkotó angol rajzolók és akvarellisták csoportos kiállítását, a mexikói metszetgrafikai kiállítást, a cseh festészeti kiállítást, a magyar képzőművészek szentendrei csoportjának kiállítását, a Victor Vasarely művészetének átfogó bemutató kiállítását és a francia impresszionisták tárlatát.  Hogy megmérettetésem teljes legyen 1978-1981 között kollégámal és jó barátommal, Oláriu Györggyel két nagyméretű márványmozaikot készítettünk. Vágtuk, törtük, raktuk és pászítottuk a kis kockadarabokat. Útikalauznak ott voltak a régmúlt neves és névtelen mestereinek remekei. Mi meg kiterített mérethelyes rajz felett illesztgettük a színköveket és létráról néztük, hogy mit készítettünk. Ingáztunk ég és föld között, míg falra nem került saját kirakós művünk.  De lassan más kocka is fordult, és más lett a rajzolat. Az akkori jövőből közelmúlt vált, de még 1989-ben meghozta Erdélyben is az európai szellemmel vegyített ortodox váltó változást. A falban résnyire nyílt egy ablak, s a huzatban megpróbáltam kiállításokat szervezni a soronpón túlra. Olyanokat, ami több marosvásárhelyi alkotót, vagy az egész erdélyi magyar képzőművészeti társadalmat érintették. Kiállítottunk hát Budapesten (Barabás Miklós Céh kiállítása, Miklóssy és növendékei (Vigadó Galéria), Erdélyi Magyar Művészek kiállítása (Vár Galéria)), Zalaegerszegen (13+1 Marosvásárhelyi Művész) és Párizsban (Marosvásárhelyi Napok).  Huzat viszont ide vagy oda, amit egykor egy tollvonással megszüntettek azt hosszú, kitartó „meneteléssel” lehetett csak valami hasonlóra visszahozni. 2001-ben tizenöt évnyi szünet után így sikerült visszaállítatnom a Nagy Imre Galériát, majd 2002-ben elérni azt, hogy a valamikori hatalmi rendszer retorziója miatt raktárlétre ítélt, XIX-XX. századi magyar klasszikusok művei (Bernádi Gyűjtemény és a Képzőművészeti Múzeum 1913-as induló anyaga) teljes összeségükben kiállításra kerüljenek megtámogatva, egy – a múzeológiai szempontokat figyelembe vevő – kiadvánnyal.  Mindamellett, hogy ritkán volt pihenésre és alkotásra annyi időm amennyit szerettem volna, mégis eleddig tizennyolc egyéni tárlatom volt, három közös kiállítás fiammal, valamint több mint hetven csoportos kiállításon vettem részt. Ezt a tevékenyéget díjazta az EMKE 1997-ben Szolnay-díjjal. Az elmúlt évtizedek alatt több képzőművészati tábor alapítója (Szárhegyi Képzőművészeti tábor, Marosvásárhelyi Bolyai tábor) és mégtöbbnek meghívott tagja voltam. 2003-tól pedig a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének is tagja lettem. Az örök változás és megújulás jegyében 2003-ban feleségemmel együtt áttelepültem Magyarországra lányomhoz, fiamhoz. Így most már a festett mesék mellé unokáimnak folytathatom a régen regélt meséket, s bővíthetem a sajátom az övékével.

Simon Endre

Simon Endre és Simon Zsolt kiállítása a Vármegye Galériában 1994. augusztus 23-án volt. Megnyitót mondott Murádin Jenő.

 

Kiállítás az E-Galériában: Simon Endre

Kiállítás az E-Galériában: Simon Endre

Simon Endre festőművész Hazám tájai című kiállítás

 és könyvbemutató az E-Galériában!

 2012. junius 12. 16 órától

A kiállítást megnyitotta: Németh Zsolt Államtitkár

Közreműködött: Havay Viktória

Az albumot bemutatta: Szűcs György a Magyar Nemzeti Galéria megbízott főigazgatója

Mindenkit Várunk Sok Szeretettel a Falk Miksa utca 8-ba!

 

Simon Endre kiállítás megnyitó

SIMON ENDRE KIÁLLÍTÁSÁNAK MEGNYÍTÓ BESZÉDE

 

Cyprian Kamill Norwid lengyel költő szerint a művészet nem más, mint a szépre való rávezetés, illetve a szép nem más, mint inspiráció a művész számára, művének megalkotására és bemutatására.

Ebből a gondolatból kiindulva intézett üzenetet, a művészekhez II. János Pál pápa, aki lelkipásztorsága mellett maga is művész volt. Ő úgy folytatta Norwid gondolatát, hogy tehát az alkotás és az esztétikum túlmutat önmagán is, túlmutat az alkotón is és azon is, amit ábrázol: a világ valóságos képének a lelkünk belsejében való leképeződése.

Miért jut eszembe mindez Simon Endre kiállításáról?

Egyrészt bizonyára azért, mert II. János Pál maga is nagyon szerette azt, ami Simon Endre leggyakoribb múzsája: a hegyek világát: a Kárpátokét, amelyek körülölelve a Kárpát-medencét, mindkettőjük számára a kitörést jelentette a hektikusan változó vagy nyomasztóan változatlan mindennapokból a Teremtés örökségét tükröző világba.

Mohef, Cuze Voda, gyerekkora éles elméje a képekkel belepett művészlakás fala.

De azért is, mert Simon Endre alkotására is ráillik az önmagán és az alkotás tárgyán túlmutató jelleg. Amikor Simon Endre tájakat, hegyeket fest, alapvetően hangulatokat, kötődéseket ad vissza: értelmezi a világ, az otthon, a haza fogalmát. Képein tulajdonképpen az a szépséges kötelék szerepel, amellyel az ember a földjéhez ragaszkodik, amíg ott van, és amellyel oda kötődik, akkor is, ha esetleg távol van.

Közel két évtizede már annak, hogy a Megyeháza szomszédságában – mondhatnám a történelmi Pest közepén – érdeklődő és szakértő közönség gyűlik össze a két – három havonta nyíló újabb és újabb kiállításra, ahol a rendezők azt a feladatot tűzték ki maguk elé, hogy a főváros közönsége elé tárják Erdély művészetét. Tavaly szaporodott a bemutató helyek száma az E-Galériával, immár a Falk Miksa utcai kiállítótermek tengerébe, a pesti műkereskedelem központjába is jut egy cseppnyi belőle.

Szeretnénk köszönetet mondani az Erdély Művészetéért Alapítványnak mindezért és ma különösen is azért, hogy mi is meríthetünk Simon Endre világlátásából, hazalátásából, világértelmezéséből és hazaértelmezéséből. Magunkban érezve, itt a Belváros forgatagában is azt a szépséget, amely képeiből árad.

És ez által az éljük meg, amit Koltay Gergely úgy énekel meg, hogy:

„Az én hazám végtelen, nem csak a hegy, s az erdő.

Az én népem hatalmas. Egy haza van, nem kettő!”

Isten éltesse a Művészt, Mindannyiunk javára!

Németh Zsolt

Elhangzott Simon Endre kiállításának megnyitóján 2012.06.12.-én az E-Galériában.

Simon Endre és Simon Zsolt “Feketén-Fehéren” című kiállítása

Sok szeretettel várjuk 2014. szeptember 09-én 17:00 órától az E-Galériába  ahol az “Erdélyi művészek az autonómiáért” című kiállítássorozatunk folytatódik, Simon Endre és Simon Zsolt Feketén-Fehéren című képeinek kiállításával.

kép   kép2

 

Simon Endre és Simon Zsolt képkiállítása az E-Galériában

A kiállítás 2014. október 09-ig látható az E-Galériában!

 

SimonEndre--Hazak--2013 SimonEndre--HidegTel--2013 SimonEndre--SzekesiFak--2013 SimonEndre--Tel--2013 SimonEndre--Verofenyben--2013

 

Németh Zsolt beszéde Simon Endre és Simon Zsolt Feketén-Fehéren című kiállítás megnyitóján

Németh Zsolt külügyi bizottsági elnök úr beszéd tervezete Simon Endre és Simon Zsolt Feketén-Fehéren című kiállítás megnyitóján 2014. 09.09.-én az E-Galériában. Megnyitóbeszéd: Németh Zsolt külügyi bizottsági elnök úr beszéd tervezete

Simon Endre    /Udvar/                                                               Simon Zsolt /Kertvég/

SimonEndre--Udvar--2013 SimonZsolt--Kertveg--2013

Elhangzott 2014.09.09.-én Simon Endre és Simon Zsolt kiállítás megnyitóján az E-Galériában.

 

 Aktuális kiállításunk a sajtóban

A Kossuth rádió Vasárnapi újság című műsorában az aktuális kiállításról hallhatsz!
http://www.mediaklikk.hu/mediatar/ 2014. szeptember 14. 2:16:00-tól

SimonZsolt-Gardonyi-illusztacio-7-16

 

 

 

 

 

 

 

Kategoria: Nincs kategorizálva  | Cimkek:  | Szoljon hozza
2009. július 22., szerda 

Paulovics László grafikus-festőművész (1937. Szatmárnémeti)

Paulovics László kiállítása Egerben, a Polgári Szalonban Erdélyi íróportrék címmel 2006. március 3-án nyílt meg. A tárlatot megnyitotta Demeter Ervin országgyűlési képviselő.

Paulovics László kiállítása Erdélyi magyar íróportrék címmel a Kriterion Házban 2004. szeptember 17-én volt. Megnyitotta Márton Árpád festőművész.

Paulovics László Erdélyi íróportrék című kiállítása Kolozsvárott 2004. május 21-én volt. Megnyitót mondott: Dr. Kántor Lajos.

Paulovics László Erdélyi íróportrék című kiállítása 2003. augusztus 18-án volt a Pulszky-kúriában, Mádon.
Paulovics László Erdélyi íróportrék című kiállítása a Tokaji Írótáborban 2003. augusztus 13-án volt. Megnyitót mondott: Székelyhidi Ágoston.

Paulovics László Erdélyi íróportrék című kiállítása a Pápai Református Kollégiumban 2003.február 11-én volt. Megnyitót mondott: Szőcs Géza

Paulovics László Erdélyi íróportrék című kiállítása az Erdélyi Házban, Sopronban 2002. szeptember 29-én volt. Megnyitót mondott: Dr. Kántor Lajos

Paulovics László Erdélyi íróportrék című kiállítása a Vármegye Galériában 2002. július 18-án nyílt meg. Megnyitót mondott Szőcs Géza, közreműködött Varga Viktória. A tárlat 2002. október 10-ig volt látogatható.

Hullócsillag

Hullócsillag

Paulovics László 1937. augusztus 15-én született Szatmárnémetiben. 1985 nyarán távozott Romániából. Három évvel később írja a szatmári műhely elhagyásáról: „Töretlen hittel és kedvvel dolgoztam addig, amíg hagytak a körülmények Szatmárnémetiben, szülővárosomban.”
Paulovics Németországba, először Münchenbe, majd a Dél-vesztfáliai kisvárosba, Iserlohnba ment családjával. Az a világ, amely Szatmáron a maga színházával körülvette természetesen távol került tőle. Több mint száz darabhoz díszletet és 65-höz kosztümöt is tervezett. Munkájának nyomai napjainkig megtalálhatók az alkalmazott képzőművészet szatmári gyakorlásában.
Első kiállításai 1964-ben Kolozsváron, Szatmárban, Nagyváradon voltak. Számos egyéni és csoportos kiállításon vett részt, megfordult a világ különböző részein, láthatták alkotásait Chilében, Brazíliában, Olaszországban, Spanyolországban, Hollandiában, természetesen Magyarországon és Németországban is. Több mint 2000 alkotását magángyűjtemények és múzeumok őrzik szerte a világban.

 

Erdélyi íróportrék kiállítás a Vármegye Galériában 2002. július 31. – október 10.

erdelyi-irok-portrek-11A nyolcvanas évek eleje még otthon találja szülővárosában Paulovics Lászlót. 1985 nyarán távozott Romániából. .Három évvel később ezt írja a szatmári műhely elhagyásáról: „Töretlen hittel és kedvvel dolgoztam addig, amíg hagytak a körülmények Szatmárnémetiben, szülővárosomban.”Ebben a kijelentésben nem a személyes akadályoztatását, hanem az általános gazdasági és politikai helyzet romlását kell látni, ami számos színész, író, képzőművész menekülésével, kitelepedésével járt. Paulovics Németországba, először Münchenbe, majd a délvesztfáliai kisvárosba, Iserlohnba ment családjával. Az a világ, amely Szatmáron a maga színházával körülvette természetesen távol került tőle, bár a város kötelékében végzett, egzisztencia-teremtő munkájának előzményei megtalálhatók az alkalmazott képzőművészet szatmári gyakorlásában is. Tulajdonképpen Szatmáron is a festészet rovására ment végbe a nemzedéki váltás, talán ezért is avatták a szükségletek és lehetőségek a grafikus Paulovics Lászlót előbb városi művészi mindenessé ( kisgrafika, főleg ex libris, rajz- és metszet-sorozatok, plakát, kerámia, díszlettervezés stb.), majd elsősorban festővé. Festészetében a kezdettől kezdve nemcsak alapozza a felületet, hanem egy-egy részlet alá vásznat kasíroz, de legalábbis késsel, vastagon aláfesti, hogy minél „megtörténtebbé” avassa az elszakadást a kétdimenziós festői képvalóságtól a tudatos álomvalóság felé. …..Az egyetlen vagy néhány tárgyra leegyszerűsített, mondhatni metafizikai térbe helyezett táblaképek után Paulovics átpártolni látszik a sokalakos kompozíciókhoz, a felület szándékos telezsúfolásához emberi figurákkal, arcokkal-írja 1983-as Paulovics-tanulmányában Kántor Lajos. Színvilágát Paulovics László a képek gondolatiságával összefüggően alakítja. Régi, expresszionista vétetésű festményein rikítottak a pirosak, zöldek, sárgák, kékek, később kezdtek felmelegedni a színei, aztán a fehérnek adta meg a tiszteletet; neorealista, pontosabban analitikus szakaszában felfedezte a szürkéket és a barnákat- színben is kifejezve, hogyan szűrődnek át az emlékek, ahogy távlatba rendeződnek az események, az összefüggések. Ha ezek után jellemezni akarnánk a Paulovics-stílust, ennyit mondhatunk: közeli és távoli jelenségeket, a környezetében és a nagyvilágban felismert összefüggéseket elemzőgrafikust és festőt értékelhetünka meglehetősen gyakori „átváltozásokban”, stílusváltásokban.Mert nem a divat, hanem egyre határozottabban a belső-külső szükséglet vezeti Paulovics Lászlót, a kisvárosi környezete ellenére Európához igazodó intellektuális művészt új és új utakra. Paulovics László mai témái és modelljei, ugyancsak folytatásképpen a húsz-harminc évvel ezelőtti művészeti gyakorlatának, részben nemzetköziek, vagy éppenséggel a klasszikus s a modern német világhoz kötődnek. Az igazán meghatározó grafikák és olajfestmények azonban nem ilyen könnyen „azonosíthatók” – legalábbis azok számára nem, akik a magyar históriát, a közép-kelet-európai jelent csak hírből, hírekből ismerik. Márpedig Paulovics László kilencvenes évekbeli művészetének pontos olvasata mindezzel összefügg, mint ahogy összefügg az iserlohni-barendorfi műteremmel, a szabad száguldásokkal – és az álmokkal.

 

Paulovics László kiállítás

Paulovics László festő és grafikusművész  „1956” című kiállítása 2010. szeptember 28-tól november 1-ig volt látogatható a Városháza Polgármesteri Galériában.

 

Paulovics László Marosvásárhelyen és Szatmárnémetiben

hullocsillag

Paulovics László festőművész kiállítása nyílt 2011. április 19-én Marosvásárhelyen a Bernádí György Alapítvány rendezésében. Az új anyaga megtekinthető lesz Szatmárnémetiben. A kiállítást megnyitja Szakolczay Lajos művészettörténész.

 

 

 

 

 

 

 

Paulovics László kiállítás

 

Erdély Művészetéért Alapítvány tisztelettel meghívja Önt és családját PAULOVICS LÁSZLÓ FESTŐ- ÉS GRAFIKUSMŰVÉSZ

“SZATMÁRNÉMETI IDE TÉRT” című kiállítására.

A kiállítást 2012. augusztus 15.-én megnyitotta:

Sümegi György művészeti író,

Gellért Sándor verseit előadta:

Óss Enikő színművésznő.

Nyitvatartás: kedd – péntek 10 – 18 óra

A kiállítás 2012. október.13-ig látogatható.

                                                                                                      E-GALÉRIA Budapest, V. Kerület Falk Miksa u. 8. sz. 

Korábbi kiállításunkról  http://www.varmegyegaleria.hu/?p=1441

Még több http://www.szatmar.ro/Megnyilt_Paulovics_Laszlo_kiallitasa/hirek/35843

Paulovics László életrajza http://www.szineszkonyvtar.hu/contents/p-z/paulovicslelet.htm

Paulovics László

Sümegi György

Paulovics 75

 

VármegyE-Galéria, 2012. VIII. 15-IX. 30.

A 75. éves Paulovics Lászlót köszöntjük ezzel a kis tárlattal: megbecsüléssel, baráti szeretettel. Egy életmű van mögötte, s ezért húsba vágó kérdés: hogyan, milyen valóságos és méltó formában, mi módon lehet összefogni, kiállításban vagy írásban összefoglalni a több mint fél évszázad óta épülő művet. Lényeges kérdés: hogyan határozható meg a képzőművészetek európai térképén az ő alkotói teljesítménye, festői attitűdje.

Paulovics – Kocsis István drámaíró lényegbevágó meghatározása szerint -: zarándokfestő, noha egész életében állandóságra vágyott, mindig a műterme moccanatlan magányában szeretett dolgozni. De a műtermét, a szatmárit a történelem, a Causescu-diktatúra fölcseréltette, s először az NSZK-ba vitte, sodorta, majd végső révként, utolsó műterem-kikötőként Szentendrére. Paulovics a 20. századi erdélyi, romániai magyar festőgenerációk negyedik rendjéhez, a Bardócz Lajos-Deák Ferenc-Gaál András-Cseh Gusztáv-Tóth László generációjához tartozik. Ők 1960 körül diplomáztak a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán. Mestere a modern képzőművészet legfőbb kolozsvári terjesztője, Kádár Tibor volt, akiről vallja Paulovics, hogy „felnyitotta a szemem”. Szülővárosában, Szatmáron színházi díszlet- és jelmeztervező (1962-85), 1985-ben emigrál az NSZK-ba, ahol sajátos képletű magyar kulturális közegben dolgozik, bár kiállíthat német kollégákkal is.

„Az NSZK-ban magyar témákban mozogtam, a német művészetbe nem lehet integrálódni. Azokat a témákat dolgozom föl, amiket ott Causescu idejében nem lehetett” – vallja. Ott kezdi el a Don-kanyart és az 1956-os forradalmat megidéző grafikai-sorozatait. Majd Magyarországon telepedett le, de Szentendrén élő és dolgozó festőként is látszólag megmaradt zarándokfestőnek, ugyanis volt olyan eset, amikor nem fért bele egy ottani kiállításba. Kicsoda is valójában ő? Magyarországon is emigráns, változatlanul vándorfestő? Sorsrendeltetése (Áprily Lajos kifejezése) szerint Paulovics László erdélyi, még pontosabban szatmári, partiumi, romániai magyar festő, aki németországi emigrációjából Magyarországra települt. „Sokszor úgy ébredek, hogy Szatmáron vagyok. Mindig úgy megyek haza, mint aki el se jött”.

A Don-kanyart és az 1956-os forradalmat, a magyarság két 20. századi történeti áldozatvállalását megrögzítő sorozatai erős kulturális gyökereit, az áldozatokkal való sorsvállalását fejezik ki. Az emigrációban folytatta azon alkotói gyakorlatát, amelynek során  író-arcmásokat, író-jellemeket, alkotói habitusokat fogalmaz meg vizuális eszközökkel: „Szatmárnémetiben kezdtem, színészekkel: Csiky Andrást Ács Alajos és a költő Gellért Sándor. Kós Károlyt Kolozsváron rajzoltam le 1957-ben, akkor ő még a Széchenyi téren lakott. Volt, ami fotóról készült, pl. Kemény Jánosnál voltam, de akkor nem volt nálam rajzeszköz, aztán fényképről csináltam a rajzot. Ő őrizte az erdélyi melegséget, ahogy Barcsay Jenő is”. Paulovics íróportréi textúráját gyakorta azonosértékűen alkotja az írótól gondosan kiválasztott műrészlet, rövid életrajza, vagy kronológikus rendbe szedve élethelyszínei fölsorolása (pl. Ady Endre). Kós Károlyén könyvcímlapjai, rajzok s életrajza, vagyis bizonyos fragmentumok az arcképével  együtt képezik azt a  vizuális egységet, amely a sokat megélt alkotóhoz, jellemhez társul. Fontos az írásmód, a kalligráfia, hiszen Paulovics azt is igyekszik hűségesen visszaadni. Az írók, költők versíró mozdulata is fölidéződhet általa. De maga a betű, a szavak és mondatok töredezett vagy folyamatossá tett egymás mellettisége vagy egymás utánisága fontos vizuális elemnek minősül e képeken. Milyen vizuális elem lehet, milyen képi hordozóvá válhat szöveg, textus, amely alapvetően verbális természetű? Nincs itt valami  ellentmondás, nem érezzük ösztönösen is minden, képen megjelent szövegnél, már a szentek szájából kibomló mondatszalagoktól kezdődően, hogy az csupán magyarázat, konfesszió, semmi más? Vagy éppen figyelem elterelő? Van olyan eset, amikor a másik oldalra billent az egyensúly, amikor maga a szöveg vált képpé (Lakner László: Isa pur…). Paulovics megközelítése azonban merőben más: ő a portréra vagy az arra kiválasztott arcképhez munkásságára jellemzőt épít látvány-egyensúlyba. Jellem-képpé, életút-diagrammá, példa-energiává. Hiszen létrejöttük motivációja alapvetően a példa fölmutatása, példa-emberek galériája Paulovics sajátos arcképcsarnokában. Mindezekkel Paulovics gazdag erdélyi arcképfestői hagyomány-sorba kapcsolódik, hiszen a vándorfestők, vagy Barabás Miklós, Sikó Miklós és mások erdélyi értelmiségieket, írókat, alkotókat megjelenítő portréi sora jelentősen gyarapodott a 20. században. Nagy István, Szolnay Sándor majd Zsögödi Nagy Imre gazdag arckép-galériáját – hogy csak a legjellemzőbbeket említsem  –  Cseh Gusztáv Hatvan főembere és Paulovics mű-sora folytatja a zömmel kortársaink, a hozzánk közelebb állók tanúságtételét arckép- és életút-sűrítményekbe foglalva.

Ha csak fölsorolásszerűen vesszük számba gyakorlott műfajait, akkor is zavarban vagyunk, hogy a puszta listából ki ne hagyjunk valamit: folyóirat- és könyvillusztrációk, ex librisek, könyvborítók, plakátok, színházi díszlet- és jelmeztervek, műsorfüzetek, grafikák (az egyedi rajztól sokszorosított eljárásokkal készültekig), festmények temperával, olajjal, kis mérettől muráliákig. A muráliák sorában Szatmáron volt (megvalósított, majd később lebontott művek) üvegablakait, kerámiáit, textilkompozícióit, kovácsolt vas munkáit ugyanúgy számításba kell vennünk, mint szülővárosa, Szentlélek templomának 1998-ban készült főoltárképét (vászon, olaj, 7×6 méter) és a 2000-ben befejezett Keresztút sorozatát. Egyéni és kollektív bemutatókon való részvételeit, magán- és közgyűjteményekben őrzött műveit szám szerint is nehéz fölmérni. Ami bizonyosan tudható, hogy az erdélyi magyar íróportréiból negyvenhármat állandó kiállításon mutat be a Kolozsvár Társaság a város főterén lévő galériájában, és a Szatmárnémeti Múzeumnak adományozott harminckét festményét 2009 óta a Református Fiúgimnáziumban láthatni.

Paulovics László egész eddigi alkotói gyakorlatában, festői, rajzolói munkásságában „küzdelmes kereséssel”, „mindegyre megújulni” akarással dolgozik. A hatvanas évek modern hangú és elvont formarendbe fogalmazott figurális kompozíciói után eljut a montázsos szerkesztéshez, azon metódus szerint, hogy a kép alapanyagához másféle anyagot ad hozzá: „Egy időben még vásznakat is kasíroztam, ragasztottam, hogy megmozgassak velük egyes részleteket. Ez a mondanivaló kiugrasztására, kiemelésére kellett.” Tájképei már évtizedek óta belső tájak, nem a kiválasztott motívum előtt kerülnek vászonra, farostra, hanem a műteremben. Átírtak, átlényegítettek, emlékeztethetnek ugyan akár szatmárnémeti, kolozsvári vagy szentendrei részletekre, de emlékképekké átszűrve festői vallomásként fogalmazza újra az élményt. „ A portré is olyan ma már, mint egy tájkép”, vagyis konstrukciója, sajátos morfológiája van. A kettős portrék sorozatában a különböző karakterek, a másfelé figyelés, ellenkező irányba fordulás, a formai gazdagság megmutatása is célja lehet. Ahogyan a konkréttól az elvontig, szín-foltokig, harmonikus festék együttállásokig eljut, noha alapvetően motívumpárti. Egyfajta hullámzás, jó ütemű pulzálás figyelhető meg az életműben, téma és cél szerint a motívum közelibb vagy elvontabb megközelítéseit alkalmazza kompozícióin. Színvilágát, egyéni színhangját mély barnák, szürkék, kékek, általában a középtónusok uralják, s mindezek együttesen adnak egyfajta nosztalgikus haza-gondolást, a szülőföld, a szülőhely fájdalmasan vagy már éppen derűs nyugalommal hordozott emlékét megidézendő.

Paulovics László festői világa a szülőföld vonzásában fogant, és úgy teljesedett ki, művei egy részét kolozsvári és szatmárnémeti állandó kiállításai tárják közönség elé.  Partium, Szatmárnémeti küldte őt az erdélyi/romániai, a németországi emigrációs és a magyarországi képzőművészetekbe.  A Partium nagy költő követe, Ady Endre szavaival:

„Megjöttem. Hallod? Én vagyok itthon,

Aki rég elment, az a fiad.”

A kiállítás megnyitón elhangzott szöveg szerkesztett változata.

 

Paulovics László kiállítás Leányfalun

 

Paulovics László (festő és grafikusművész)

kiállítás nyílt 2012. szeptember.22-én a Leányfalui Faluházban!

A kiállítást megnyitotta: Szakolczai Lajos – művészeti író.

A kiállítás 2012. október. 5-ig látogatható a Faluház programjaihoz igazodva.

 

 

 

 

Paulovics László Szentendrén

meghívó2013

 

2009. július 21., kedd 

Maszelka János festőművész (1929. Máramarossziget – 2003. Székelyudvarhely)

Maszelka János könyvbemutató és emlékkiállítás a Vármegye Szalonban 2004. január 23-án nyílt meg. Megnyitót mondott Nagy Miklós Kund, a könyv szerzője. Közreműködött Dévai Nagy Kamilla. A kiállítás 2004. március 10-ig volt látogatható.
A Pallas-Akadémia Könyvkiadó és Könyvkereskedés adta ki a Műterem sorozatban a Maszelka János albumot. A kiállítás és a könyv több erdélyi városban is bemutatásra került.
Maszelka János 2003-ban hosszas betegség után december 19-én hunyt el.

„Megkülönböztetett bátorság kell ahhoz, hogy napjaink tűzijátékos – halálugrásos művészeti kultúrája, közhangulata közepette valaki hűséges maradjon a tájhoz, tájképhez, egy-két alakos tájkompozícióhoz… – aki Maszelka képet függeszt a falra, nem egy darab természeti festői valóságot lopott be az otthonába, hanem ellenkezőleg: maga is teremtő, újrateremtő részesévé válik annak az örök pillanatnak, amikor környezetünk vagy akár egy távoli táj felölti saját arcvonásainkat.”

Banner Zoltán: Erdélyi Magyar Művészet a XX. században c. könyvéből

Maszelka Jánosról
2003. december 30-án

  

Berek

Berek

A Teremtő ad és elvesz, Maszelka János kapott egy életet, amit hittel és hivatástudattal végigjárt, elkötelezett napszámosa volt közösségünknek. Tisztességgel, becsületes munkájával szolgálta az egy ló két nyereg cselekvési képletet. Alkotói tevékenysége a nagy templomhoz, a természethez kötötte, a tisztaság, a jelenségek ezerarcúsága alázatossá tette a nagy teremtmény előtt és ezt meggyőződéssel szolgálta alkotói pályáján kezdetektől a végig. Naponta fejet hajtva a felkínált lehetőségek előtt, hogy ezekből képi igéket teremtsen hitéhez, elvéve vagy hozzátéve a lélek legbelső szolgálatának hullámhosszán. Képi üzeneteiben megismerteti a nézőt az őt körülvevő jelenségekkel, felhívja figyelmét szűk pátriánk sokféleségére, lelkeket nyugtató szépségére ebben a felgyorsult időben. A nagy templom maradt, a napórát sötét felhő borítja, megállt az idő, nincs nézelődés, csak emlékezés! A napként ragyogó, szellemet és lelket visszaszólították, a kép eltűnt, csak egy üres kert maradt tér és idő végtelen falán.

Márton Árpád

Maszelka János kiállítása a Vármegye Galériában 1998. december 2-án nyílt meg. Megnyitót mondott: Banner Zoltán. Közreműködött: Dévai Nagy Kamilla.

A kilencvenes évek pasztelljei Maszelka Jánostól

Elkésett naturalistának ajtó mögött a helye – mondják, akik nem értenek egyet Maszelka János művészetével. Figyelmük (és ízlésük) azonban felületes, mert nem kívánják, vagy képtelenek észrevenni, hogy az az ajtó, századunk művészetének ajtaja lassan bezárul, s a mögéje állított festőt nem takarja árnyék.
Mert hogy először is: ő nem a múlt századi, akadémiai naturalizmus értelmében valóságtisztelő, hanem az 1908-ban alakult Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre (a MIÉNK), tehát például Szinyei Merse Pál, Csók István, Rippl-Rónai József, Márffy Ödön, Ferenczy Károly, Vaszary János és a többiek által hitelesített, tipikusan magyar természetelvűség folytatójaként, márpedig e mesterek műveinek értéke (és ára) éppen napjainkban közelíti meg a csillagos ég magasságát. Másodszor pedig annyira másként, sokféleképpen szövődik életformánkba a művészet az új évezred küszöbén, hogy a festői ösztönösségnek és a mesterségbeli minőség tudatosságának olyan fokon megőrzött kiegyenlítettsége, amely Maszelkát pályája csúcsán jellemzi, minden időkben hozzátartozhat szem és lélek higiéniájához.
A kilencvenes évek pasztelljeiben a legszembetűnőbb az a megmagyarázhatatlan ( az elemzésben elillanó) egyszerűség és varázslat, ahogyan banális tájelemekből vagy ezerszer lejáratott „fenségességekből” a természeti formákban rejlő mitikus erőre utal. Ha nem tudnánk, hogy ma is kijár tájképezni, feltételezhetnénk, hogy tulajdonképpen már csupán automatikus írásként, jelekre redukált motívumokkal dolgozik, vagyis olyan tájakat fest, amelyek a valóságban nem léteznek, tehát akár absztrakt kompozíciókat is festhetne helyettük. Kétségtelen, hogy vannak bizonyos leitmotívumai, amelyek rendszeresen ismétlődnek, de bízvást egymás mellé rakhatsz belőlük akármennyit, mégsem a motívum tűnik ismerősnek, hanem az a bizonyos rejtelmes belső ragyogás, mi örökké új, más közegnek fogja mutatni az azonos kivágást.
De hát végül is ez a műalkotás igazi titka, tartozzon a mű bármely század vagy irányzat krétaköréhez. Ezért nem állíthatja senki sem ajtó mögé elkésett naturalistaként a hegyi táj s a transzilván életérzés romantikusát, aki nem szakmai felkészületlenség, hanem született szerénysége és humanizmusa okán választotta a progresszív művészet személyiség-érvényesítése helyett az otthonteremtő festészet intimitását.

Banner Zoltán
Maszelka János kiállítás megnyitó 1998. december 2.

Székely föld és székely ember

A kettő elválaszthatatlan. Mikor a Székelyföldet emlegetjük: nemcsak egy tájegységre gondolunk, hanem arra is, ahogyan berendezkedett ott a magyarság egyik legjellegzetesebb, legérdekesebb, saját közösségteremtő erőkben leggazdagabb belső fajtája. Mikor tehát azt mondjuk: Székelyföld, nemcsak fenyvesek jelennek meg előttünk, nemcsak borvízforrások, s nem is csak templomok és székely kapuk, hanem feledhetetlen arcok, tekintetek, hangsúlyok és figurák is. Valós vagy a valóságból szublimált, sokszor az élőknél is élőbb alakok.
Ám ahogy nincs székely föld székely ember nélkül, ugyanúgy a székely ember sem igen képes székelyként létezni máshol, mint Székelyföldön. Mihelyst kiszakad saját szűkebb közösségéből, árvává válik, akinek azonnal –ha mostohára is, de- új apára és anyára van szüksége. Ez magyarázza azt a paradoxont, hogy a székely ember, a legmarkánsabb autonóm értékvilág teremtője és hordozója oly védtelenné válik, ha e világon kívülre kerül, pl. Pesten rövid időn belül pesti magyarrá lesz. Amit aztán viszont sokan nem hajlandóak tudomásul venni, az a következő: Bukarestben a székely cselédlány, vagy ácslegény hihetetlenül rövid idő alatt asszimilálódik és románná lesz. Olyanná, aki a nagy aldunai olvasztótégelyben töri még ugyan a románt –s mindig is törni fogja-, de már szívfájdalom őt megszólalni hallani saját egykori anyanyelvén is.
A legnagyobbak, a székelység teremtő géniuszai, mint Orbán Balázs vagy Tamási Áron, vagy legjobb műveiben –ne féljünk leírni a nevét a legnagyobbak közt-: Nyírő József, képesek voltak magukkal vinni, megőrizni, és újra fogalmazni székelységüket Konstantinápolyban éppúgy, mint Amerikában vagy Spanyolországban, vagy Budapesten. Ők, ha földrajzilag –ideig-óráig vagy végleg- távol is kerültek a Székelyföldtől, képesek voltak a székely pátriát magukkal vinni, mint egy lelki hazát, mint a csiga a házát.
Igen ám, de a székelyek –bármilyen elragadtatással ír róluk Jókai Mór, már-már természetfölötti magyarokként ábrázolva őket- sajnos nem mind Orbán Balázsokból és Tamási Áronokból, vagy Márton Áronokból, vagy Gábor Áronokból állnak. A székely ember és a székely közösség, ha vezetésében valami megzavarodik, saját földjén is észbontó ostobaságokat képes elkövetni. Képes idegen zászlók alatt fegyvert rántani sajátjai ellen; képes az erdélyi történelem két bíboros-gyilkossága közül az egyiket elkövetni (ami egyben királygyilkossággal ért fel); vagy képes saját szülőföldjén megbuktatni az országgyűlési követválasztáson Orbán Balázst. (Na és –mondhatná valaki- ez még mindig semmi ahhoz képest, hogy mondjuk az athéni polgárok szépen, demokratikusan, annak rendje és módja szerint halálra ítélték például Szókratészt is. Akinek halála –a másik ókori bölcs Seneca tanulságaival összevetve- csak azt bizonyítja, hogy amilyen gazságot és ostobaságot képes elkövetni az imperátori önkény egyedül, ugyanarra képes sok ostoba ember közösen is.)
Mindezek után világos: a székely ember akkor képes magasrendű közösségi életet élni, a maga megható és magától értetődő módján, ha békén hagyják élni a Székelyföldön – szerencsés esetben saját bölcs vezetői irányításával. Ám manapság történelme legnagyobb veszedelme fenyegeti a székelységet; miután peremvidékei mindinkább elfogynak, miután lemorzsolódott róla Aranyosszék, miután vegyessé vált Marosszék és a Barcaság is, most legbelsőbb szerkezete került végveszélybe. Az, amit nem elérni sem tatár, sem török, sem osztrák, sem a román fasiszta kormányzatok, de még Ceausescu sem, az most –a székelység belső megroppantása és szétzilálása-küszöbön áll.
A magyarázat erre, amilyen világos, éppolyan fájdalmas. A székelység, amelyet váratlanul ért az ország demokratizálódása, nemhogy nem volt képes élni az új korszak lehetőségeivel, nemhogy nem találta meg a választ ennek kihívásaira, de nem tudta saját létérdekeit sem megfogalmazni; vagy ha ezt mégis meg tudta, ezek érvényesítésére már nem futotta erejéből. Mi több: legjobb embereit, legjobb politikusait leváltotta, megbuktatta, félreállította: s bár az utolsó mohikánok még itt-ott megyei tanácselnökként vagy polgármesterként egyelőre talpon maradtak, lassan kibontakozik a Székelyföld nagy drámája. A régió tébolyult ütemű betelepítésével, militarizálásával, apácás-csendőrös-laktanyás-pópás gyarmatosításával párhuzamosan beindult egy olyan folyamat, amely ellen nem is lehet tiltakozni, mert  a székelyek maguk is felelősek érte. E folyamat és a felelősség egyik pontján a székely tulajdonfelvásárlása áll; a székely kisember, aki portáját, kis erdejét annak adja el, aki többet kínál érte. A felelősség-görbe csúcsain viszont azok a –székely választók által közvetlenül vagy közvetve- megválasztott vagy kinevezett, mindenesetre elfogadott, tehát legitimált politikusok és kormánytisztviselők állnak, akiknek cinkosságával a székelység gazdasági erejének, autonómiája hátterének tönkretétele, elherdálása, kilopása zajlik. Hogy csak egyetlen példát említsünk: az erdélyi magyarság vagyonának legjelentősebb darabja nem valamely ingatlan, vagy erdő, vagy pénzintézet, hanem a borszéki ásványvíz-palackozó. Ennek jövedelméből kényelmesen fenntartható lenne például egy egyetem. No és mi történt ezzel a palackozóval? Egy szép napon arra ébredtünk, hogy a vállalat több mint hetven százaléka bukaresti –a Ceausescu-féle hadsereghez közel álló- mindenféle tábornokok és ezredesek kezébe került. És ez ellen nem is lehet tiltakozni, mert ez saját politikusaink részvételével –mit részvételével. Cinkosságával- történt, azalatt, amíg az RMDSZ kormányon volt, amíg a megye élén magyar prefektus állt és az állami privatizációs hivatalban magyar emberek is ott ültek.
A fentiek után az is érthető, hogy ennek az –illedelmesen szólva- érdekszövetkezetnek a szószólói verdesik legjobban az asztalt és csattogtatják leghangosabban a fogsorukat, ha megtudják, hogy bármilyen forrásból bármilyen erdélyi célt úgy finanszíroz valaki, hogy nekik ezekhez az összegekhez nincs hozzáférésük. Ilyenkor az a szokásuk, hogy tolvajt kiáltanak; ők, az erdélyi magyar közösség vagyonának szétherdálói, a tékozlás, pazarlás, felelőtlenség, önzés s mohóság gladiátorai.
Ezeket a magyar –részben székely- politikusokat székely emberek választották meg, s választották meg újra; székely emberek tapsolnak nekik, miközben ők luxusautóikból kifelé integetnek, és felavatnak egy-egy szobrot.
S miközben felrémlik előttünk egy már nem is székelyek lakta, letarolt táj, mely kincseivel nem azokat gazdagítja, akik e földet ezer éven át védelmezték –elnézést a közhelyért, de ez így igaz-, legalább annyi vigaszuk lesz, hogy néhány festményt –amilyenek Maszelka Jánosé is- falukra akasztanak, mint emlékképet egy mesés és elsüllyedt tartományról.

Szőcs Géza

Maszelka János kiállítása a Vármegye Galériában 1994. november 30-án nyílt meg. Megnyitót mondott: Banner Zoltán. Közreműködött: Petrás Mária.

Maszelka János

a kortárs erdélyi magyar festészet „művészettörténeti” alakja; nem világraszóló új irányzat alapítása jogán, mégcsak amiatt sem, hogy nélküle negyven esztendeje nem történhetett meg Székelyudvarhelyen egyetlen művészeti esemény sem (sőt, valahogy véletlenül?! mindig úgy adódott, hogy a város valamennyi művészvendége legelőször az Ő „karjaiba omolhatott” a szép népművészeti–neoklasszicista Művelődési Ház lépcsőházában), hanem azért, mert alapító tagja volt a háború utáni első erdélyi művésztelepi kísérletnek, majd miután ez a kísérlet nem sikerülhetett, az Északról, Máramarosból jött festő a mindinkább terebélyesedő székely festőiskola egyik legjellegzetesebb képviselőjeként igazolta a Nagy István-i hagyomány máig ható és gyümölcsöztethető érvényét.
     Idejében áttette műfaji székhelyét is: az olajfestészetből a pasztellbe.
     Erdélyben persze mindenre rátelepedett a végzet árnya: Nagy István és kései követői, például Kusztos Endre, Sövér Elek, Sükösd Ferenc, Gaál András, Márton Árpád és mások kezében a színes kréta nem lágyította, hanem tekintetet fölsebző élességgel exponálta a földomlás szakadékait. Maszelka teljesítménye: az ellentmondás, a lélek vak rendíthetetlensége, sőt stentori kacaja, amivel a szakadék fölött átjárható függőhidat szőtt lila fákból, vörös csúcsokból, kék telekből, sárga egekből – a játéknak és a reménynek, mert tudva tudja: a művésznek nemcsak az a dolga, hogy elsőként riasszon, hanem az is, hogy utolsóként fütyürésszen.
     Megkülönböztetett bátorság kell ahhoz, hogy napjaink tűzijátékos–halálugrásos művészeti kultúrája, közhangulata közepette valaki hűséges maradjon a tájhoz, tájképhez, egy–két alakos tájkompozícióhoz, amellyel ma már jószerével csak a „zöldek”, a környezetvédők foglalkoznak. Maszelka János egyszerűen benne felejtette magát ebben a „tilos” műfajban, s még ha az utóbbi években az Ő motívumain is tragikus sajgások nyilallnak át, – aki Maszelka képet függeszt a falra, nem egy darab természeti festői valóságot lopott be az otthonába, hanem ellenkezőleg: maga is teremtő, újrateremtő részesévé válik annak az örök pillanatnak, amikor környezetünk vagy akár egy távoli táj felölti saját arcvonásainkat.

Banner Zoltán 1994.

Kategoria: Nincs kategorizálva  | Cimkek:  | Szoljon hozza
2009. július 21., kedd 

Györfi Sándor szobrászművész (1951. Karcag)

Györfi Sándor

Györfi Sándor

Márton Árpád festőművész és Györfi Sándor szobrászművész kiállítása 2005. május 31-én nyílt meg a Vármegye Galériában. A tárlat fővédnöke Szervátiusz Tibor szobrászművész volt, megnyitotta Cselényi László a Duna Tv elnöke, közreműködött Juhász Zoltán népzenész. Az Erdély Művészetéért Alapítvány Vármegye Galériája a Szervátiusz Alapítvány két díjazottjának, 65 éves Márton Árpádnak és Győrfi Sándornak rendezett kiállítást. A tárlat 2005. július 30-ig volt látogatható.

A Szervátiusz Alapítványt és a díjat Szervátiusz Tibor 2003-ban, édesapja születésének századik évfordulója alkalmából hozta létre. Az elismerést minden évben egy, a nemzeti kultúráért elkötelezett képzőművésznek ítélik oda.
Első alkalommal az elismerésben Győrfi Sándor szobrászművész részesült.

„…Györfi nem ismeri a konvenciót, a kötelező szabályokat, alkotás közben nem igazán kötik ortodoxiák. A szobrászat eszközeiben ősi technikákat alkalmaz, kézművesként dolgozik minden munkáján. Az első perctől az utolsóig maga teremt. De ebben a folyamatban nem ismer kötelmeket. Több dimenzióban, ha kell vegyes anyaggal, technikákkal varázsolja elénk mindazt, ami alkotásra ösztönzi. Sokszor olyan gondolatokat is megmintáz, amely addig a festészet privilegizált területe volt…”

Egri Mária

Szabolcs Vezér

Szabolcs Vezér

Györfi Sándor szobrászművész 1951-ben született Karcagon, s ma is ott él. 1969-ben elvégezte a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumot, 1978-ban a képzőművészeti Főiskolát. Évtizedek óta vezetője a Nyíregyháza Sóstói Nemzetközi Éremművészeti és Kisplasztikai Alkotótelepnek, s a Mezőtúri Művésztelepnek. Már csak azért is igen nehéz ismertetni Györfi munkásságát, mivel a háromméteres bronz emlékműtől a vegyes technikájú, többrészes térplasztikákig, portréktól reliefekig, fali fém-domborításokig félszáz körüli csupán köztéri munkáinak száma. S akkor még nem beszéltünk érmeiről, kisplasztikáiról, amelyekben kötelmek nélkül, szabadon bontakozik ki alkotó zsenije. Györfi a tér kis és nagy felületét egyaránt uralni képes. Mind a két, mind a három dimenzióban egyaránt otthonos. Ha végigtekintünk Györfi Sándor műveinek során, nem akármilyen konklúziót sommázhatunk. Főként történelmi indíttatású munkáit tekintve Györfi szervesen összetartozó világot teremtett. Lényegében a semmiből. Egy fogódzók, egy tárgy és objektumok nélküli ködös semmiből, egy csupán tudott, de csak zsigereiben érzett homályvilágból, a kun legendából. Mégpedig azt is egyedi módon, makacs következetességgel és minden példa nélkül. Györfi Sándor ezekből az emlékekből épített fel egy vizuálisan is értékelhető világot, tette láthatóvá az ősök emlékeit. Megjelenítette a kun-kutatás nagyjait, a kunok beolvadásának, magyarokká válásának csomópontjait, s a már magyarrá lett közös történelem kiemelkedő személyiségeit. Olyan személyiségeket formált bronzba, akik tevékenységükkel alakították, gazdagították a közös történelmet. Munkásságát elismerő jelentősebb díjai; 1978-81 Derkovits-ösztöndíj, 1986-ban Munkácsy-díj, 1998-ban Mednyánszky-díj, 2001-ben Magyar Művészetért díj, és 2004-ben a Szervátiusz Jenő díj.

Kategoria: Nincs kategorizálva  | Cimkek:  | Szoljon hozza
2009. július 21., kedd 

Márton Árpád festőművész (1940. Gyergyóalfalu)

Márton Árpád festőművész és Györfi Sándor szobrászművész kiállítása 2005. május 31-én nyílt meg a Vármegye Galériában. A tárlat fővédnöke Szervátiusz Tibor szobrászművész volt, megnyitotta Cselényi László a Duna Tv elnöke, közreműködött Juhász Zoltán népzenész. Az Erdély Művészetéért Alapítvány Vármegye Galériája a Szervátiusz Alapítvány két díjazottjának, 65 éves Márton Árpádnak és Győrfi Sándornak rendezett kiállítást. A tárlat 2005. július 30-ig volt látogatható.

Ébredés

Ébredés

A Szervátiusz Alapítványt és a díjat Szervátiusz Tibor 2003-ban, édesapja születésének századik évfordulója alkalmából hozta létre. Az elismerést minden évben egy, a nemzeti kultúráért elkötelezett képzőművésznek ítélik oda.
Első alkalommal az elismerésben Győrfi Sándor szobrászművész részesült.
2004-ben Márton Árpád csíkszeredai festőművész vehette át a díjat Szervátiusz Tibortól.

 

 

„…Ezek a drámai, többnyire egyalakos sorsképletek a figurális ábrázolás ma is kimeríthetetlen tartalékjait szemléltetik; expresszivitásukban a posztimpresszionizmus s részben az avantgárd első hullámából a magyar festészetben meghonosodott vívmányait hasznosítja, de a merész rövidülések, a forma-összevonások, a vörösek-zöldek-kékek feketébe hajló, vad titokzatossága annak a vesztésre álló küzdelemnek már-már a mitológia szférájába emelését szolgálja, amelyet a rendtartó székely falu vívott a földért, a kenyérért, az erkölcsi tartásért, az akkor már amúgyis megrendült közösségi életforma és hagyományok megtartó erejét…”
Banner Zoltán

Márton Árpád festőművész 1940. október 6-án született Gyergyóalfaluban. Középiskolai tanulmányait a marosvásárhelyi művészeti középiskolában végezte; Kolozsvárt a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festészeti karán szerzett oklevelet 1964-ben. A csíkszeredai Matematika-Fizika Líceum (1990-től Márton Áron Gimnázium), a Petőfi Sándor Általános Iskola és a Nagy István Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskola tanára. Az öt évvel korábban Csíkszeredában megtelepült Gaál Andrással vállvetve szervezi meg Csíkszereda, majd az új megye képzőművészeti intézményrendszerét. Gaál Andrással és Pálffy Árpáddal közösen 1967-ben készíti a csíkszeredai Városi Művelődési Ház színpada fölé a Cantata Profana kerámiamozaikot, s Aurel Nadellel közösen az épület samottégla díszítését. Ugyancsak Gaál Andrással közösen tervezte az 1974-ben kivitelezett színes csempemozaikot a gyegyószentmiklósi új művelődési ház homlokzatára. A gyergyószárhegyi (1974-1977, 1979-1990, 1993, 1999, 2000), paczkowi (1977), hortobágyi (1990, 1991, 1993, 1994, 2000), munkácsi (1991), rezi (1991), makói (1992) alkotótáborokban dolgozott. 1968-tól tagja a Romániai Képzőművészek Országos Szövetségének, 1968-1989 között a szövetség megyei fiókjának alelnöke, 1990-től pedig elnöke. 1993-tól a Magyarok Világszövetsége égisze alatt működő Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társaságának és vezetőtestületének tagja. 1990-ben a budapesti Szülőföldem Erdély pályázat I. díját, 1993-ban a Makói művésztelep II. díját, a kovásznai Körösi Csoma Sándor Emlékkiállítás III. díját, 1999-ben a Gyergyószárhegyért Emlékérmet, 2000-ben a Boromisza Tibor-díjat, és 2004-ben a Szervátiusz Jenő díjat kapta meg.

Kapcsolatépítés Székelyföld és az anyaország között
Márton Árpád képei a Vármegye Galériában

Lámpások

Lámpások

A hatvanas éveit taposó Márton Árpád gyergyói származású ugyan, de a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festőszakán szerzett diplomájával már a csíki medence kulturális életének egyik lelkes alakítója lett. Miközben csíkszeredai rajztanárként kereste mindennapi kenyerét, műtermében is fáradhatatlanul festett vagy művészkollégáival monumentális épületdíszítő munkákat kivitelezett és a szakmai szervezetekben is vezető pozíciót töltött be: előbb alelnöke, majd elnöke lett a Romániai Képzőművészek Országos Szövetsége megyei filiáléjának.
Még a diktatúra éveiben elkezdte a székelyföldi kapcsolatépítést az anyaországgal is, amely aztán az 1989-es temesvári „véres karácsony” és a magyarországi békés rendszerváltás után teljesedhetett ki igazán. A nyolcvanas évek első felében háromszor is vendégszerepelt a magyar fővárosban csoportos tárlatokon, de a lista a kilencvenes évek elejétől vált hosszúvá: előbb a Budavári Palotában erdélyi társaival állított ki 1990-ben, aztán 1993-ban Gyulán csíkszeredaiakkal, majd 1994-ben Székesfehérvárott székelyföldi kollégáival. A magyarországi nemzetközi alkotótáborok közül Reziben, Makón és a Hortobágyon dolgozott ismételten, amelynek nyomán a keszthelyi, nyíregyházi, debreceni, hatvani, gödöllői vagy kaposvári közönség is megismerkedhetett munkáival. Már 1990-ben elnyerte Budapesten a Szülőföldem Erdély elnevezésű pályázat első díját, 1993-ban Makón második helyezett és ugyanabban az évben a Magyarok Világszövetsége által alapított Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társaságának vezetőségi tagja lett, 2000-ben Boromissza Tibor díjat, tavaly pedig Szervátiusz Jenő díjat kapott.
Most ez utóbbi minőségében hívta meg az Erdély Művészetéért Alapítvány a budapesti Vármegye Galériába. Június és július folyamán tucatnyi válogatott olajfestménye tulajdonképp egész életművének keresztmetszetét nyújtja az alagsori termekben. Miközben festői stílusa időnként átalakult és ennek megfelelően színvilága is változott, az ábrázolt téma indulásától fogva mindmáig azonos maradt: szűkebb pátriája, a Székelyföld őserejű természeti szépségei mellett az emberkéz-alakította kultúr táj, és annak keményen dolgozó lakói tűnnek fel ismételten, akár kis méretekben is monumentális hatású, mert lényegre törően megfogalmazott formarendben. Bár erősen szűkszavú ember, minderről így vall a művész: „Gyermekkorom egyszerű munkás-hétköznapjai megtöltötték a tarisznyámat… Munkával-munkában éltünk, nőttünk és észrevétlenül részeseivé váltunk a hétköznapok gondjainak. Ugyanúgy elfáradtam szüleim mellett, mint ők, a rám kirótt munkát is olyan komolyan és felelősségteljesen kellett végeznem. Persze, játékra is jutott idő, de a lényeg: korán, munkában értünk tudatos emberekké. Minden kis mozdulatnak megvolt a jelentése. Szeretni kellett a munkát, tisztelni a pihenést, becsülni az ételt… Új erőt adott a tisztálkodás, hogy utána asztalhoz ülj és a kemencében sült gabonakenyérből egy sarkolatot szelj, a házi szalonnából egy szeletet vágj, a finom piroshagymát felaprítsd a lapítón, hogy aztán elfogyaszd a lehető legtökéletesebb étvággyal a vacsorád. Nyomatékul persze egy jó csésze savanyútej… Számomra ez volt a világ legszentebb eledele és itala, a tisztaság és a béke, a munka hétköznapjaiban. Beleszülettem, benne éltem, s ha sorsom egy adott pillanatban más fordulatot is vett, erről vallok, és ezt vallom ma is munkámban…”
Amikor piktúrájában is radikális fordulat állott be – mert szervezete már nem bírta az olajfestészetben használatos hígítót elviselni -, a tőle megszokott teljes vehemenciájával áttért az akvarellezésre. De ő ezt a lavírozott eljárást sem finomkodva műveli! A Vármegye Galéria magasföldszinti szalonjának falait most ezek a vadnak mondható, kolorit-gazdag lapok töltik be, lendületes ecsetvonásokkal és oldott színfoltokkal, a havasi táj hirtelenül támadó viharairól és utána annál lángolóbb napsütéséről, haragoszöld fenyvesekről és gerendákból összerótt esztenákról vagy az ablakba helyezett egyetlen szál virágról.

Wagner István

Kategoria: Nincs kategorizálva  | Cimkek:  | Szoljon hozza