Archivum: » március, 2011 «

2011. március 23., szerda 
Pallos Sch. Jutta

Pallos Sch. Jutta

Erdély üzenete a Nemzet Tavaszán
A székelység írófejedelme, Tamási Áron nagy lélegzetű trilógiájában többek között arra a kérdésre keresi a választ: „mi célra vagyunk a világon?” A választ talán mindannyian ismerjük: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Azt azonban már ritkábban tesszük hozzá, hogy Ábelnek, a farkaslaki székely ifjúnak ezt a választ Amerikában adja meg egy öreg néger, aki „ahogy ezt kimondta, ismét kacagni kezdett, de nem egészen úgy, mint az előbb, hanem a keserves és az örökké hontalan ember könnyes kacagásával.” A folytatásban Ábel, minekutána megismétli a választ, érzelmeiről ekképpen vall: „És éreztem, hogy a szívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem megtelik a derűs idő nyugalmával, és a szemem megtelik a hajnal harmatával.” Utóbb Ábel hazajön „Erdélybe, a Hargitára”, arra a helyre, melyet nem sokkal később, nagyhatalmak diktátuma nyomán már más nemzet sajátít ki hazájának, és amelynek magyar őslakóit a hivatalos államnyelven immár „bozgor”-nak nevezik, ami – köztudomásúlag – „hazátlant” jelent. Habár önmagában már az is igen fájdalmas, hogy szülőhazánkat, Erdélyországot kizárólagosságra törekvő honfoglalók elvitatják tőlünk, a rossz emlékű 2004. december 5-i népszavazásra visszagondolva, ennél is inkább fájdalmunkra szolgál, hogy Tamási legendás hőse annak idején nem máshová, mint a későbbi „huszonhárom millió román” országába tért haza.
Ennek a korszaknak azonban – Istennek hála – immár vége van. A tétlen csodavárás és a múltból örökölt felelősségáthárítás „következmények nélküli országának” passzív sodródásával szemben – végre – a teljes körű összefogáson alapuló, felelősségteljes cselekvés útjára léphetünk.
malerei_16Számunkra, erdélyi magyarok számára éppen kilencven esztendővel ezelőtt a „programbeszédet” már megfogalmazták: „Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája” – ekképpen hangzik Kós Károly jelszó-tömörségű hitvallása. Az autonómia hallatán általában belső Anyaországunk, Székelyföld sajátos jogállására szokás gondolni. Nekünk viszont az a meggyőződésünk, hogy Székelyföld mellett a határ mentén húzódó Partium tömbben élő magyarságának is jár a területi autonómia. És területi kötöttségektől függetlenül, egész erdélyi – romániai – közösségünket megilleti továbbá: az ún. személyi elvű, kulturális autonómia.
A nemzeti önrendelkezéshez vezető utat – Kiáltó Szavában – szintén Kós Károly fogalmazta meg a legpontosabban: „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk”. Az autonómia erdélyi apostolának szellemében tehát: munkához láttunk. Azzal a különbséggel, hogy azóta Kós Károly helyzetértékelését a történelmi idő részben már meghaladta. Ő ugyanis még így fogalmaz: „De csak magunkban ezentúl, magunkért! – majd ekképpen folytatja – : Napnyugat felé pedig ne nézzünk többé! Attól csak nehéz a szívünk, és fáj a szemünk. Ott lebukott a nap, és csak az ég veresedik még, és az égen gomolygó nehéz sorsfellegek. Attól csak a könnyünk csordul ki már.” Ezzel szemben viszont mi már abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy most, az új nemzeti kormánynak köszönhetően nem „magunkban magunkért” kell küzdenünk, hanem egy erős Anyaországot és – vele együtt – az egész magyar nemzetet tudhatjuk magunk mellett.
malerei_1De az is legyen világos előttünk: a formális összetartozás – még hogyha oly erős közjogi végzés is hitelesíti – csupán elodázza, de meg nem állíthatja az utódállamokban élő nemzetrészek beolvadását és elsorvadását. A törvény betűjét meghaladóan, valamint azt kiegészítve: gyökeres szemléletváltozásra van szükségünk. Hinnünk kell abban – amint Ady Endre mondja –, hogy „a perc-emberkék ideje lejárt”. Hinnünk kell saját erőnkben, és abban, hogy erőink összeadódnak, és hogy – amint a Költő folytatja: „…építésre készen a kövünk, / Nagyot végezni mégis mi jövünk. / Nagyot és szépet, emberit s magyart.” Ebben kell hinnünk! Mert hiába készítünk szórványstratégiát és alakítjuk át a támogatáspolitikát, hiába dolgozunk az egységes, kárpát-medencei magyar gazdasági, kulturális és oktatási térség megteremtésén, ha az Anyaország segítő kezét nem lesz, aki megfogja. Ha „megszámláltatunk és híjával találtatunk”, semmire sem megyünk. Szülőföldjükön élő, atyáik örökéhez ragaszkodó, erős identitású magyarokra van szükségünk. Önálló és önigazgatásra képes közösségre, sorsuk irányítását saját kezükbe vevő, nemzetük iránt elkötelezett emberekre: Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos és Kós Károly követőire – akik nem mások ellenében, hanem saját népük jövője érdekében szóltak és küzdöttek. A XXI. század elején ismét esélyt nyertünk egy „rendes – nemzeti – feltámadásra”. Ezt az esélyt és lehetőséget vétek volna elszalasztanunk!
A prófétai ige üzenetével köszöntöm a tehát nemzet- és – 2011. március 14-től immáron – polgártársaimat: „Megépítik fiaid a régi romokat, az emberöltők alapzatait felrakod, és neveztetel Romlás Építőjének, ösvények Megújítójának, hogy ott lakhassanak” (És. 58,12). Együttes erővel hadd építsük meg a „régi romokat”, hogy „itt lakhassunk”, hogy közös Kárpát-medencei Hazánkban végre valóban otthonra leljünk.

Brüsszel, 2011. március 22.

Tőkés László
az Európai Parlament
alelnöke

2011. március 21., hétfő 

Erdélyi íróportrék kiállítás a Vármegye Galériában 2002. július 31. – október 10.

erdelyi-irok-portrek-11A nyolcvanas évek eleje még otthon találja szülővárosában Paulovics Lászlót. 1985 nyarán távozott Romániából. .Három évvel később ezt írja a szatmári műhely elhagyásáról: „Töretlen hittel és kedvvel dolgoztam addig, amíg hagytak a körülmények Szatmárnémetiben, szülővárosomban.”Ebben a kijelentésben nem a személyes akadályoztatását, hanem az általános gazdasági és politikai helyzet romlását kell látni, ami számos színész, író, képzőművész menekülésével, kitelepedésével járt. Paulovics Németországba, először Münchenbe, majd a délvesztfáliai kisvárosba, Iserlohnba ment családjával. Az a világ, amely Szatmáron a maga színházával körülvette természetesen távol került tőle, bár a város kötelékében végzett, egzisztencia-teremtő munkájának előzményei megtalálhatók az alkalmazott képzőművészet szatmári gyakorlásában is.
Tulajdonképpen Szatmáron is a festészet rovására ment végbe a nemzedéki váltás, talán ezért is avatták a szükségletek és lehetőségek a grafikus Paulovics Lászlót előbb városi művészi mindenessé ( kisgrafika, főleg ex libris, rajz- és metszet-sorozatok, plakát, kerámia, díszlettervezés stb.), majd elsősorban festővé. Festészetében a kezdettől kezdve nemcsak alapozza a felületet, hanem egy-egy részlet alá vásznat kasíroz, de legalábbis késsel, vastagon aláfesti, hogy minél „megtörténtebbé” avassa az elszakadást a kétdimenziós festői képvalóságtól a tudatos álomvalóság felé.
…..Az egyetlen vagy néhány tárgyra leegyszerűsített, mondhatni metafizikai térbe helyezett táblaképek után Paulovics átpártolni látszik a sokalakos kompozíciókhoz, a felület szándékos telezsúfolásához emberi figurákkal, arcokkal-írja 1983-as Paulovics-tanulmányában Kántor Lajos. Színvilágát Paulovics László a képek gondolatiságával összefüggően alakítja. Régi, expresszionista vétetésű festményein rikítottak a pirosak, zöldek, sárgák, kékek, később kezdtek felmelegedni a színei, aztán a fehérnek adta meg a tiszteletet; neorealista, pontosabban analitikus szakaszában felfedezte a szürkéket és a barnákat- színben is kifejezve, hogyan szűrődnek át az emlékek, ahogy távlatba rendeződnek az események, az összefüggések.
Ha ezek után jellemezni akarnánk a Paulovics-stílust, ennyit mondhatunk: közeli és távoli jelenségeket, a környezetében és a nagyvilágban felismert összefüggéseket elemzőgrafikust és festőt értékelhetünka meglehetősen gyakori „átváltozásokban”, stílusváltásokban.Mert nem a divat, hanem egyre határozottabban a belső-külső szükséglet vezeti Paulovics Lászlót, a kisvárosi környezete ellenére Európához igazodó intellektuális művészt új és új utakra.
Paulovics László mai témái és modelljei, ugyancsak folytatásképpen a húsz-harminc évvel ezelőtti művészeti gyakorlatának, részben nemzetköziek, vagy éppenséggel a klasszikus s a modern német világhoz kötődnek. Az igazán meghatározó grafikák és olajfestmények azonban nem ilyen könnyen „azonosíthatók” – legalábbis azok számára nem, akik a magyar históriát, a közép-kelet-európai jelent csak hírből, hírekből ismerik. Márpedig Paulovics László kilencvenes évekbeli művészetének pontos olvasata mindezzel összefügg, mint ahogy összefügg az iserlohni-barendorfi műteremmel, a szabad száguldásokkal – és az álmokkal.

 

Paulovics László grafikus-festőművész (1937. Szatmárnémeti)

Paulovics László kiállítása Egerben, a Polgári Szalonban Erdélyi íróportrék címmel 2006. március 3-án nyílt meg. A tárlatot megnyitotta Demeter Ervin országgyűlési képviselő.

Paulovics László kiállítása Erdélyi magyar íróportrék címmel a Kriterion Házban 2004. szeptember 17-én volt. Megnyitotta Márton Árpád festőművész.

Paulovics László Erdélyi íróportrék című kiállítása Kolozsvárott 2004. május 21-én volt. Megnyitót mondott: Dr. Kántor Lajos.

Paulovics László Erdélyi íróportrék című kiállítása 2003. augusztus 18-án volt a Pulszky-kúriában, Mádon. Paulovics László Erdélyi íróportrék című kiállítása a Tokaji Írótáborban 2003. augusztus 13-án volt. Megnyitót mondott: Székelyhidi Ágoston.

Paulovics László Erdélyi íróportrék című kiállítása a Pápai Református Kollégiumban 2003.február 11-én volt. Megnyitót mondott: Szőcs Géza

Paulovics László Erdélyi íróportrék című kiállítása az Erdélyi Házban, Sopronban 2002. szeptember 29-én volt. Megnyitót mondott: Dr. Kántor Lajos

Paulovics László Erdélyi íróportrék című kiállítása a Vármegye Galériában 2002. július 18-án nyílt meg. Megnyitót mondott Szőcs Géza, közreműködött Varga Viktória. A tárlat 2002. október 10-ig volt látogatható.

Hullócsillag Hullócsillag

Paulovics László 1937. augusztus 15-én született Szatmárnémetiben. 1985 nyarán távozott Romániából. Három évvel később írja a szatmári műhely elhagyásáról: „Töretlen hittel és kedvvel dolgoztam addig, amíg hagytak a körülmények Szatmárnémetiben, szülővárosomban.” Paulovics Németországba, először Münchenbe, majd a Dél-vesztfáliai kisvárosba, Iserlohnba ment családjával. Az a világ, amely Szatmáron a maga színházával körülvette természetesen távol került tőle. Több mint száz darabhoz díszletet és 65-höz kosztümöt is tervezett. Munkájának nyomai napjainkig megtalálhatók az alkalmazott képzőművészet szatmári gyakorlásában. Első kiállításai 1964-ben Kolozsváron, Szatmárban, Nagyváradon voltak. Számos egyéni és csoportos kiállításon vett részt, megfordult a világ különböző részein, láthatták alkotásait Chilében, Brazíliában, Olaszországban, Spanyolországban, Hollandiában, természetesen Magyarországon és Németországban is. Több mint 2000 alkotását magángyűjtemények és múzeumok őrzik szerte a világban.

 

Paulovics László kiállítás

Paulovics László festő és grafikusművész  „1956” című kiállítása 2010. szeptember 28-tól november 1-ig volt látogatható a Városháza Polgármesteri Galériában.

 

Paulovics László Marosvásárhelyen és Szatmárnémetiben

hullocsillag

Paulovics László festőművész kiállítása nyílt 2011. április 19-én Marosvásárhelyen a Bernádí György Alapítvány rendezésében. Az új anyaga megtekinthető lesz Szatmárnémetiben. A kiállítást megnyitja Szakolczay Lajos művészettörténész.

 

 

 

 

 

 

 

Paulovics László kiállítás

Erdély Művészetéért Alapítvány tisztelettel meghívja Önt és családját PAULOVICS LÁSZLÓ FESTŐ- ÉS GRAFIKUSMŰVÉSZ

“SZATMÁRNÉMETI IDE TÉRT” című kiállítására.

A kiállítást 2012. augusztus 15.-én megnyitotta:

Sümegi György művészeti író,

Gellért Sándor verseit előadta:

Óss Enikő színművésznő.

Nyitvatartás: kedd – péntek 10 – 18 óra

A kiállítás 2012. október.13-ig látogatható.

E-GALÉRIA Budapest, V. Kerület Falk Miksa u. 8. sz. 

 

Korábbi kiállításunkról  http://www.varmegyegaleria.hu/?p=1441

Még több http://www.szatmar.ro/Megnyilt_Paulovics_Laszlo_kiallitasa/hirek/35843

Paulovics László életrajza http://www.szineszkonyvtar.hu/contents/p-z/paulovicslelet.htm

 

Paulovics László

Sümegi György  Paulovics 75

 VármegyE-Galéria, 2012. VIII. 15-IX. 30.

A 75. éves Paulovics Lászlót köszöntjük ezzel a kis tárlattal: megbecsüléssel, baráti szeretettel. Egy életmű van mögötte, s ezért húsba vágó kérdés: hogyan, milyen valóságos és méltó formában, mi módon lehet összefogni, kiállításban vagy írásban összefoglalni a több mint fél évszázad óta épülő művet. Lényeges kérdés: hogyan határozható meg a képzőművészetek európai térképén az ő alkotói teljesítménye, festői attitűdje.

Paulovics – Kocsis István drámaíró lényegbevágó meghatározása szerint -: zarándokfestő, noha egész életében állandóságra vágyott, mindig a műterme moccanatlan magányában szeretett dolgozni. De a műtermét, a szatmárit a történelem, a Causescu-diktatúra fölcseréltette, s először az NSZK-ba vitte, sodorta, majd végső révként, utolsó műterem-kikötőként Szentendrére. Paulovics a 20. századi erdélyi, romániai magyar festőgenerációk negyedik rendjéhez, a Bardócz Lajos-Deák Ferenc-Gaál András-Cseh Gusztáv-Tóth László generációjához tartozik. Ők 1960 körül diplomáztak a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán. Mestere a modern képzőművészet legfőbb kolozsvári terjesztője, Kádár Tibor volt, akiről vallja Paulovics, hogy „felnyitotta a szemem”. Szülővárosában, Szatmáron színházi díszlet- és jelmeztervező (1962-85), 1985-ben emigrál az NSZK-ba, ahol sajátos képletű magyar kulturális közegben dolgozik, bár kiállíthat német kollégákkal is.

„Az NSZK-ban magyar témákban mozogtam, a német művészetbe nem lehet integrálódni. Azokat a témákat dolgozom föl, amiket ott Causescu idejében nem lehetett” – vallja. Ott kezdi el a Don-kanyart és az 1956-os forradalmat megidéző grafikai-sorozatait. Majd Magyarországon telepedett le, de Szentendrén élő és dolgozó festőként is látszólag megmaradt zarándokfestőnek, ugyanis volt olyan eset, amikor nem fért bele egy ottani kiállításba. Kicsoda is valójában ő? Magyarországon is emigráns, változatlanul vándorfestő? Sorsrendeltetése (Áprily Lajos kifejezése) szerint Paulovics László erdélyi, még pontosabban szatmári, partiumi, romániai magyar festő, aki németországi emigrációjából Magyarországra települt. „Sokszor úgy ébredek, hogy Szatmáron vagyok. Mindig úgy megyek haza, mint aki el se jött”.

A Don-kanyart és az 1956-os forradalmat, a magyarság két 20. századi történeti áldozatvállalását megrögzítő sorozatai erős kulturális gyökereit, az áldozatokkal való sorsvállalását fejezik ki. Az emigrációban folytatta azon alkotói gyakorlatát, amelynek során  író-arcmásokat, író-jellemeket, alkotói habitusokat fogalmaz meg vizuális eszközökkel: „Szatmárnémetiben kezdtem, színészekkel: Csiky Andrást Ács Alajos és a költő Gellért Sándor. Kós Károlyt Kolozsváron rajzoltam le 1957-ben, akkor ő még a Széchenyi téren lakott. Volt, ami fotóról készült, pl. Kemény Jánosnál voltam, de akkor nem volt nálam rajzeszköz, aztán fényképről csináltam a rajzot. Ő őrizte az erdélyi melegséget, ahogy Barcsay Jenő is”. Paulovics íróportréi textúráját gyakorta azonosértékűen alkotja az írótól gondosan kiválasztott műrészlet, rövid életrajza, vagy kronológikus rendbe szedve élethelyszínei fölsorolása (pl. Ady Endre). Kós Károlyén könyvcímlapjai, rajzok s életrajza, vagyis bizonyos fragmentumok az arcképével  együtt képezik azt a  vizuális egységet, amely a sokat megélt alkotóhoz, jellemhez társul. Fontos az írásmód, a kalligráfia, hiszen Paulovics azt is igyekszik hűségesen visszaadni. Az írók, költők versíró mozdulata is fölidéződhet általa. De maga a betű, a szavak és mondatok töredezett vagy folyamatossá tett egymás mellettisége vagy egymás utánisága fontos vizuális elemnek minősül e képeken. Milyen vizuális elem lehet, milyen képi hordozóvá válhat szöveg, textus, amely alapvetően verbális természetű? Nincs itt valami  ellentmondás, nem érezzük ösztönösen is minden, képen megjelent szövegnél, már a szentek szájából kibomló mondatszalagoktól kezdődően, hogy az csupán magyarázat, konfesszió, semmi más? Vagy éppen figyelem elterelő? Van olyan eset, amikor a másik oldalra billent az egyensúly, amikor maga a szöveg vált képpé (Lakner László: Isa pur…). Paulovics megközelítése azonban merőben más: ő a portréra vagy az arra kiválasztott arcképhez munkásságára jellemzőt épít látvány-egyensúlyba. Jellem-képpé, életút-diagrammá, példa-energiává. Hiszen létrejöttük motivációja alapvetően a példa fölmutatása, példa-emberek galériája Paulovics sajátos arcképcsarnokában. Mindezekkel Paulovics gazdag erdélyi arcképfestői hagyomány-sorba kapcsolódik, hiszen a vándorfestők, vagy Barabás Miklós, Sikó Miklós és mások erdélyi értelmiségieket, írókat, alkotókat megjelenítő portréi sora jelentősen gyarapodott a 20. században. Nagy István, Szolnay Sándor majd Zsögödi Nagy Imre gazdag arckép-galériáját – hogy csak a legjellemzőbbeket említsem  –  Cseh Gusztáv Hatvan főembere és Paulovics mű-sora folytatja a zömmel kortársaink, a hozzánk közelebb állók tanúságtételét arckép- és életút-sűrítményekbe foglalva.

Ha csak fölsorolásszerűen vesszük számba gyakorlott műfajait, akkor is zavarban vagyunk, hogy a puszta listából ki ne hagyjunk valamit: folyóirat- és könyvillusztrációk, ex librisek, könyvborítók, plakátok, színházi díszlet- és jelmeztervek, műsorfüzetek, grafikák (az egyedi rajztól sokszorosított eljárásokkal készültekig), festmények temperával, olajjal, kis mérettől muráliákig. A muráliák sorában Szatmáron volt (megvalósított, majd később lebontott művek) üvegablakait, kerámiáit, textilkompozícióit, kovácsolt vas munkáit ugyanúgy számításba kell vennünk, mint szülővárosa, Szentlélek templomának 1998-ban készült főoltárképét (vászon, olaj, 7×6 méter) és a 2000-ben befejezett Keresztút sorozatát. Egyéni és kollektív bemutatókon való részvételeit, magán- és közgyűjteményekben őrzött műveit szám szerint is nehéz fölmérni. Ami bizonyosan tudható, hogy az erdélyi magyar íróportréiból negyvenhármat állandó kiállításon mutat be a Kolozsvár Társaság a város főterén lévő galériájában, és a Szatmárnémeti Múzeumnak adományozott harminckét festményét 2009 óta a Református Fiúgimnáziumban láthatni.

Paulovics László egész eddigi alkotói gyakorlatában, festői, rajzolói munkásságában „küzdelmes kereséssel”, „mindegyre megújulni” akarással dolgozik. A hatvanas évek modern hangú és elvont formarendbe fogalmazott figurális kompozíciói után eljut a montázsos szerkesztéshez, azon metódus szerint, hogy a kép alapanyagához másféle anyagot ad hozzá: „Egy időben még vásznakat is kasíroztam, ragasztottam, hogy megmozgassak velük egyes részleteket. Ez a mondanivaló kiugrasztására, kiemelésére kellett.” Tájképei már évtizedek óta belső tájak, nem a kiválasztott motívum előtt kerülnek vászonra, farostra, hanem a műteremben. Átírtak, átlényegítettek, emlékeztethetnek ugyan akár szatmárnémeti, kolozsvári vagy szentendrei részletekre, de emlékképekké átszűrve festői vallomásként fogalmazza újra az élményt. „ A portré is olyan ma már, mint egy tájkép”, vagyis konstrukciója, sajátos morfológiája van. A kettős portrék sorozatában a különböző karakterek, a másfelé figyelés, ellenkező irányba fordulás, a formai gazdagság megmutatása is célja lehet. Ahogyan a konkréttól az elvontig, szín-foltokig, harmonikus festék együttállásokig eljut, noha alapvetően motívumpárti. Egyfajta hullámzás, jó ütemű pulzálás figyelhető meg az életműben, téma és cél szerint a motívum közelibb vagy elvontabb megközelítéseit alkalmazza kompozícióin. Színvilágát, egyéni színhangját mély barnák, szürkék, kékek, általában a középtónusok uralják, s mindezek együttesen adnak egyfajta nosztalgikus haza-gondolást, a szülőföld, a szülőhely fájdalmasan vagy már éppen derűs nyugalommal hordozott emlékét megidézendő.

Paulovics László festői világa a szülőföld vonzásában fogant, és úgy teljesedett ki, művei egy részét kolozsvári és szatmárnémeti állandó kiállításai tárják közönség elé.  Partium, Szatmárnémeti küldte őt az erdélyi/romániai, a németországi emigrációs és a magyarországi képzőművészetekbe.  A Partium nagy költő követe, Ady Endre szavaival:

„Megjöttem. Hallod? Én vagyok itthon,

Aki rég elment, az a fiad.”

A kiállítás megnyitón elhangzott szöveg szerkesztett változata.

 

Paulovics László kiállítás Leányfalun

 

Paulovics László (festő és grafikusművész)

kiállítás nyílt 2012. szeptember.22-én a Leányfalui Faluházban!

A kiállítást megnyitotta: Szakolczai Lajos – művészeti író.

A kiállítás 2012. október. 5-ig látogatható a Faluház programjaihoz igazodva.

 

 

 

 

Paulovics László Szentendrén

meghívó2013

2011. március 21., hétfő 

 

kep1kiallitas-a-varmegye-galeriaban-00212011. évi Tavaszi Fesztivál keretében a
Vármegye Galériában
2011. március 23 – május 13-ig mutatjuk be az erdélyből elszármazott Nyugat-Európában élő alkotók kiállítását.

Résztvevő Művészek:

Isa Schneider  Marosvásárhely  Aachen
Fazakas Csaba  Csíkszereda  Bécs
Kovács Dénes  Temesvár  Graz
Pallos Sch. Jutta  Szászrégen  München
Paulovics László  Szatmárnémeti  Iserhlon
Szalay József  Nagyvárad  Genf

2011. március 08., kedd 

nepmese1Szeretettel várjuk Önöket
Faragó Miklós
kiállításának ünnepélyes megnyitójára
2011. március 24-én 17 órára
Pécsett
a Képcsarnok Ferenczy Károly Galériába.
Köszöntőt mond:
Dr. Andrásfalvy Bertalan professzor
Pécs díszpolgára
A kiállítást megnyitja:
Nagy Csaba
Pécs alpolgármestere
A kiállítást látogatható 2011. április 7-ig.

2011. március 02., szerda 

pallos-sch-jutta-cimlap1 Metamorphosis Transilvanie című kiállításunk megnyitóját

2011. március 23-án tartottuk

A kiállítást megnyitotta: Tőkés László az Európai Parlament alelnöke, közreműködött: Török Tilla népdalénekes.