Archivum: » március, 2011 «

2011. március 23., szerda 
Pallos Sch. Jutta

Pallos Sch. Jutta

Erdély üzenete a Nemzet Tavaszán
A székelység írófejedelme, Tamási Áron nagy lélegzetű trilógiájában többek között arra a kérdésre keresi a választ: „mi célra vagyunk a világon?” A választ talán mindannyian ismerjük: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Azt azonban már ritkábban tesszük hozzá, hogy Ábelnek, a farkaslaki székely ifjúnak ezt a választ Amerikában adja meg egy öreg néger, aki „ahogy ezt kimondta, ismét kacagni kezdett, de nem egészen úgy, mint az előbb, hanem a keserves és az örökké hontalan ember könnyes kacagásával.” A folytatásban Ábel, minekutána megismétli a választ, érzelmeiről ekképpen vall: „És éreztem, hogy a szívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem megtelik a derűs idő nyugalmával, és a szemem megtelik a hajnal harmatával.” Utóbb Ábel hazajön „Erdélybe, a Hargitára”, arra a helyre, melyet nem sokkal később, nagyhatalmak diktátuma nyomán már más nemzet sajátít ki hazájának, és amelynek magyar őslakóit a hivatalos államnyelven immár „bozgor”-nak nevezik, ami – köztudomásúlag – „hazátlant” jelent. Habár önmagában már az is igen fájdalmas, hogy szülőhazánkat, Erdélyországot kizárólagosságra törekvő honfoglalók elvitatják tőlünk, a rossz emlékű 2004. december 5-i népszavazásra visszagondolva, ennél is inkább fájdalmunkra szolgál, hogy Tamási legendás hőse annak idején nem máshová, mint a későbbi „huszonhárom millió román” országába tért haza.
Ennek a korszaknak azonban – Istennek hála – immár vége van. A tétlen csodavárás és a múltból örökölt felelősségáthárítás „következmények nélküli országának” passzív sodródásával szemben – végre – a teljes körű összefogáson alapuló, felelősségteljes cselekvés útjára léphetünk.
malerei_16Számunkra, erdélyi magyarok számára éppen kilencven esztendővel ezelőtt a „programbeszédet” már megfogalmazták: „Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája” – ekképpen hangzik Kós Károly jelszó-tömörségű hitvallása. Az autonómia hallatán általában belső Anyaországunk, Székelyföld sajátos jogállására szokás gondolni. Nekünk viszont az a meggyőződésünk, hogy Székelyföld mellett a határ mentén húzódó Partium tömbben élő magyarságának is jár a területi autonómia. És területi kötöttségektől függetlenül, egész erdélyi – romániai – közösségünket megilleti továbbá: az ún. személyi elvű, kulturális autonómia.
A nemzeti önrendelkezéshez vezető utat – Kiáltó Szavában – szintén Kós Károly fogalmazta meg a legpontosabban: „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk”. Az autonómia erdélyi apostolának szellemében tehát: munkához láttunk. Azzal a különbséggel, hogy azóta Kós Károly helyzetértékelését a történelmi idő részben már meghaladta. Ő ugyanis még így fogalmaz: „De csak magunkban ezentúl, magunkért! – majd ekképpen folytatja – : Napnyugat felé pedig ne nézzünk többé! Attól csak nehéz a szívünk, és fáj a szemünk. Ott lebukott a nap, és csak az ég veresedik még, és az égen gomolygó nehéz sorsfellegek. Attól csak a könnyünk csordul ki már.” Ezzel szemben viszont mi már abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy most, az új nemzeti kormánynak köszönhetően nem „magunkban magunkért” kell küzdenünk, hanem egy erős Anyaországot és – vele együtt – az egész magyar nemzetet tudhatjuk magunk mellett.
malerei_1De az is legyen világos előttünk: a formális összetartozás – még hogyha oly erős közjogi végzés is hitelesíti – csupán elodázza, de meg nem állíthatja az utódállamokban élő nemzetrészek beolvadását és elsorvadását. A törvény betűjét meghaladóan, valamint azt kiegészítve: gyökeres szemléletváltozásra van szükségünk. Hinnünk kell abban – amint Ady Endre mondja –, hogy „a perc-emberkék ideje lejárt”. Hinnünk kell saját erőnkben, és abban, hogy erőink összeadódnak, és hogy – amint a Költő folytatja: „…építésre készen a kövünk, / Nagyot végezni mégis mi jövünk. / Nagyot és szépet, emberit s magyart.” Ebben kell hinnünk! Mert hiába készítünk szórványstratégiát és alakítjuk át a támogatáspolitikát, hiába dolgozunk az egységes, kárpát-medencei magyar gazdasági, kulturális és oktatási térség megteremtésén, ha az Anyaország segítő kezét nem lesz, aki megfogja. Ha „megszámláltatunk és híjával találtatunk”, semmire sem megyünk. Szülőföldjükön élő, atyáik örökéhez ragaszkodó, erős identitású magyarokra van szükségünk. Önálló és önigazgatásra képes közösségre, sorsuk irányítását saját kezükbe vevő, nemzetük iránt elkötelezett emberekre: Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos és Kós Károly követőire – akik nem mások ellenében, hanem saját népük jövője érdekében szóltak és küzdöttek. A XXI. század elején ismét esélyt nyertünk egy „rendes – nemzeti – feltámadásra”. Ezt az esélyt és lehetőséget vétek volna elszalasztanunk!
A prófétai ige üzenetével köszöntöm a tehát nemzet- és – 2011. március 14-től immáron – polgártársaimat: „Megépítik fiaid a régi romokat, az emberöltők alapzatait felrakod, és neveztetel Romlás Építőjének, ösvények Megújítójának, hogy ott lakhassanak” (És. 58,12). Együttes erővel hadd építsük meg a „régi romokat”, hogy „itt lakhassunk”, hogy közös Kárpát-medencei Hazánkban végre valóban otthonra leljünk.

Brüsszel, 2011. március 22.

Tőkés László
az Európai Parlament
alelnöke

2011. március 21., hétfő 

Erdélyi íróportrék kiállítás a Vármegye Galériában 2002. július 31. – október 10.

erdelyi-irok-portrek-11A nyolcvanas évek eleje még otthon találja szülővárosában Paulovics Lászlót. 1985 nyarán távozott Romániából. .Három évvel később ezt írja a szatmári műhely elhagyásáról: „Töretlen hittel és kedvvel dolgoztam addig, amíg hagytak a körülmények Szatmárnémetiben, szülővárosomban.”Ebben a kijelentésben nem a személyes akadályoztatását, hanem az általános gazdasági és politikai helyzet romlását kell látni, ami számos színész, író, képzőművész menekülésével, kitelepedésével járt. Paulovics Németországba, először Münchenbe, majd a délvesztfáliai kisvárosba, Iserlohnba ment családjával. Az a világ, amely Szatmáron a maga színházával körülvette természetesen távol került tőle, bár a város kötelékében végzett, egzisztencia-teremtő munkájának előzményei megtalálhatók az alkalmazott képzőművészet szatmári gyakorlásában is.
Tulajdonképpen Szatmáron is a festészet rovására ment végbe a nemzedéki váltás, talán ezért is avatták a szükségletek és lehetőségek a grafikus Paulovics Lászlót előbb városi művészi mindenessé ( kisgrafika, főleg ex libris, rajz- és metszet-sorozatok, plakát, kerámia, díszlettervezés stb.), majd elsősorban festővé. Festészetében a kezdettől kezdve nemcsak alapozza a felületet, hanem egy-egy részlet alá vásznat kasíroz, de legalábbis késsel, vastagon aláfesti, hogy minél „megtörténtebbé” avassa az elszakadást a kétdimenziós festői képvalóságtól a tudatos álomvalóság felé.
…..Az egyetlen vagy néhány tárgyra leegyszerűsített, mondhatni metafizikai térbe helyezett táblaképek után Paulovics átpártolni látszik a sokalakos kompozíciókhoz, a felület szándékos telezsúfolásához emberi figurákkal, arcokkal-írja 1983-as Paulovics-tanulmányában Kántor Lajos. Színvilágát Paulovics László a képek gondolatiságával összefüggően alakítja. Régi, expresszionista vétetésű festményein rikítottak a pirosak, zöldek, sárgák, kékek, később kezdtek felmelegedni a színei, aztán a fehérnek adta meg a tiszteletet; neorealista, pontosabban analitikus szakaszában felfedezte a szürkéket és a barnákat- színben is kifejezve, hogyan szűrődnek át az emlékek, ahogy távlatba rendeződnek az események, az összefüggések.
Ha ezek után jellemezni akarnánk a Paulovics-stílust, ennyit mondhatunk: közeli és távoli jelenségeket, a környezetében és a nagyvilágban felismert összefüggéseket elemzőgrafikust és festőt értékelhetünka meglehetősen gyakori „átváltozásokban”, stílusváltásokban.Mert nem a divat, hanem egyre határozottabban a belső-külső szükséglet vezeti Paulovics Lászlót, a kisvárosi környezete ellenére Európához igazodó intellektuális művészt új és új utakra.
Paulovics László mai témái és modelljei, ugyancsak folytatásképpen a húsz-harminc évvel ezelőtti művészeti gyakorlatának, részben nemzetköziek, vagy éppenséggel a klasszikus s a modern német világhoz kötődnek. Az igazán meghatározó grafikák és olajfestmények azonban nem ilyen könnyen „azonosíthatók” – legalábbis azok számára nem, akik a magyar históriát, a közép-kelet-európai jelent csak hírből, hírekből ismerik. Márpedig Paulovics László kilencvenes évekbeli művészetének pontos olvasata mindezzel összefügg, mint ahogy összefügg az iserlohni-barendorfi műteremmel, a szabad száguldásokkal – és az álmokkal.

 

2011. március 21., hétfő 

 

kep1kiallitas-a-varmegye-galeriaban-00212011. évi Tavaszi Fesztivál keretében a
Vármegye Galériában
2011. március 23 – május 13-ig mutatjuk be az erdélyből elszármazott Nyugat-Európában élő alkotók kiállítását.

Résztvevő Művészek:

Isa Schneider  Marosvásárhely  Aachen
Fazakas Csaba  Csíkszereda  Bécs
Kovács Dénes  Temesvár  Graz
Pallos Sch. Jutta  Szászrégen  München
Paulovics László  Szatmárnémeti  Iserhlon
Szalay József  Nagyvárad  Genf

2011. március 08., kedd 

nepmese1Szeretettel várjuk Önöket
Faragó Miklós
kiállításának ünnepélyes megnyitójára
2011. március 24-én 17 órára
Pécsett
a Képcsarnok Ferenczy Károly Galériába.
Köszöntőt mond:
Dr. Andrásfalvy Bertalan professzor
Pécs díszpolgára
A kiállítást megnyitja:
Nagy Csaba
Pécs alpolgármestere
A kiállítást látogatható 2011. április 7-ig.

2011. március 02., szerda 

pallos-sch-jutta-cimlap1 Metamorphosis Transilvanie című kiállításunk megnyitóját

2011. március 23-án tartottuk

A kiállítást megnyitotta: Tőkés László az Európai Parlament alelnöke, közreműködött: Török Tilla népdalénekes.