Cimke archivum » Erdélyi Őszi Tárlat «

2009. július 17., péntek 

Az Erdélyi Őszi Tárlat című kiállítás 50 művészt mutatott be a  Vármegye Galériában 1993. szeptember 28-án. Megnyitót mondott Koltay Gábor, közreműködött Ferencz Éva.

A megnyitón

A megnyitón

Erdélyi Őszi Tárlat

Néhány évvel ezelőtt Erdély nevét nyilvánosan még kiejteni sem lehetett, s a legjelentősebb erdélyi alkotók, művészek munkáit, produkcióit csak áttekinthetetlenül bonyolult szervezés eredményeként, a legnagyobb titokban lehetett Magyarországra csempészni. Az elmúlt években a történelem kereke nagyot fordult, de Erdély nevének említésekor még mindig indokolatlanul sokan idegesek. Messzire vezető eszmefuttatás lenne most az okokat keresni, helyette inkább örüljünk annak, hogy az alkotók és műveik ma már könnyebben átjuthatnak a határon.
Kiváltképp missziós feladatot teljesítenek azok a személyek és szervezetek, akik mély belső meggyőződéssel minden cselekedetükkel vallják, hogy a század nemzetközi egyetértéssel létrejött leggyalázatosabb történelmi „békediktátumának” fájó sebeit, ha nem is lehet végleg begyógyítani, de a kínt talán lehet enyhíteni. Az óriási gazdasági, társadalmi és politikai különbségek belátható időn belül nem fognak eltűnni, az „átjárható határok” megváltó erejével összefüggő remények pedig csak e különbségek eltűnése esetén válhatnak valóra. S mi lesz addig? Mi történik addig?
Minden lehetőséget felhasználva törekedni kell a kultúra oda-vissza áramlásának biztosítására, a minél szorosabb kapcsolatok kiépítésére, hiszen a kultúra a legfontosabb közvetítő eszköz. Ezért is fontos azoknak a munkája, akik a magyar, ezen belül az erdélyi magyar kultúra sorsát fontosnak tartják, s áldozatos munkájukkal egy-egy apró kis építőkockával járulnak hozzá az egyszer majd újra felépülő nagy egészhez, amelyben jókedvűen, békében és biztonságban, egymás értékeire figyelve mindannyian elférünk.
Az Erdély Művészetéért Alapítvány létrehozói és működtetői ezt a „küldetéses” feladatot vállalták és teljesítik, s már megint egy szó, egy kifejezés, egy fogalom, amely sokunknak mindent jelent, mégis vannak, akik… de most ezt hagyjuk. Akik mélyen átérzik e feladat fontosságát, csakis nagyon pontosan meghatározott és mélyen átélt küldetéstudattal végezhetik munkájukat, mert a helyzet, a körülmények semmilyen formában nem segítik, olykor inkább csak gátolják ezt a tiszteletre méltó erőfeszítést. Most az Alapítvány 5 éves születésnapját ünnepli, s megérdemli, hogy az ország, világ előtt rögzítsük: az eltelt időszak alatt mély szakértelemmel, rendkívüli lelkesedéssel, tenni akarással, konok következetességgel és igenis példamutató küldetéstudattal mutatták be az Erdélyben élő, különböző művészeti ágakban tevékenykedő kortárs művészek alkotásait, az Erdély múltjával, jelenével és reménybeli szebb jövőjével is összefüggő erdélyi kultúrát. Tisztelet és becsület érte.
Eddigi tevékenységük mintegy összefoglalásképpen állandó bemutatkozási helyszínük, a Vármegye Galéria Erdélyi Őszi Tárlatán 50 kortárs grafikus és festőművész alkotásait mutatják most be. A kivételes pillanat iránti örömünk kinyilvánításán túl annak a reményünknek is hangsúlyt szeretnénk adni, hogy áldásos tevékenységüket töretlenül folytatni tudják a magyar kultúra fennmaradása és kiteljesedése érdekében.

Koltay Gábor
Erdélyi Őszi Tárlat, 1993. szeptember 28.

Hírhozók

Olvasom a névsort. A gyimesközéploki Antal Imre nyitja, a marosvásárhelyi Zolcsák Sándor zárja. A névsor önmagában is melengeti a szemet: íme, ma is, annyi elűzetés, annyi nekilódulás, annyi menekvő futás (vagy megfutás) után ötven művészfiát, művészleányát küldi-küldheti Erdély.
Néhányukat ismerem személyesen, jártam műtermükben, másoknak műveit láttam erdélyi kiállítótermekben, s ha ott nem, évkönyvekben, antológiákban.
Első pillanatban innen, a pesti Vármegyeháza szomszédságából a legmesszibbre, Gyimesközéplokra nyargal velem a képzelet. Jó évtizede a Szermászóról lefelé, keleti irányba sodródva hirtelen ott álltam egy deszkapalánkos kerítés előtt. Bévül a kerítésen ölbe kapható ház, reá boruló szilva- és eperfa lombokkal. A műteremnek berendezett szobácskába éppen csak beszivárog a fény. Álltam ott csodálkozva: hogyan választja ki a színeket Antal Imre? Látja őket a félhomályban, vagy csak az ösztöne segíti a színkeverésben?
Erdélybe még mindig csak beszivárog, csak be-beszökik a fény. És mégis: 50 művész csalhatatlanul rátalált a színekre. Ha vakoskodásra kényszerül a szem, lát helyette az ujj.
Lát, mert látnia kell, mert a tehetséggel megvert, megáldott embernek meg kell vallania: hová tartozik. Az erdélyi művészt a huszadik század reá szoktatta, hogy hírvivő legyen – ha szóval, tollal netán nem lehet, akkor ecsettel, ceruzával, tussal, szénnel. Hírt kell adnia a hovatartozásról, a baj-látta, baj-sújtotta együvé tartozókról. Az együvé tartozók életéről.
Erdély művészei, a szülőföldjükön maradottak, íme, 1993-ban hírt hoznak. Nehéz sóhajtások közepette is jön a hír, jelenvaló a bizonyság: annyi vérveszteség után is él Erdély művészete. Ha fogynak írói, éltetik képzőművészei.
S ha Erdély művészete él, él az Erdőn Túli Táj is.

Kósa Csaba
Erdélyi Őszi Tárlat 1993. szeptember 28.-október 15.