Cimke archivum » Korondi székely fazekasság «

2009. július 17., péntek 

A Korondi székely fazekasság című kiállítás a Vármegye Galériában 2004. december 9-én nyílt meg. Megnyitotta Rákay Philip, közreműködött Mackó Mária. A tárlat 2004. december 23-ig volt látogatható.
Erdély Művészetéért Alapítvány első alkalommal 1989. május 11-én mutatta be az Országos Széchenyi Könyvtárban, megalapítva az Országos Széchenyi Könyvtár „vitrintárlatát”, a székely népművészet e sajátos, jellemző műfaját, a korondi fazekasságot.
Az Északi Hargita lábánál elterülő székely község ősi magyar település. Fazekas őslakosai, Csomor Lajos megállapítása szerint, „olyan szabad székelyek, akik elvesztették földjeiket és sem a jobbágysorsot, sem a kivándorlást nem tartották magukhoz méltónak, inkább kézműves szakmát választottak. Így szabadok is maradtak és hazájukat sem kellett elhagyniuk”.
A kiállításon bemutatott kerámiák a Páll család keze munkáját dicsérik. A Páll család a XIX. században költözött Korondra Székelypállfalváról, ahol őseik szintén fazekasok voltak.
Id. Páll Lajos múlhatatlan érdemeket szerzett a hagyományos minták és színek felelevenítésében. Ezt folytatja Páll Antalné.
Kiállításunk aktualitása az elmúlt 15 év hatásának bemutatása. Új nemzedék nőtt fel. A néhai Páll Antal fia is aktív; Páll Ágoston fia, Páll Domokos pedig időközben elvégezte a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskola iparművészet-kerámia szakán az első évet. Páll Árpád csempekályhákat készít. Az új generáció új szemléletet hoz a korondi székely fazekasság életébe. Korond élő, működő hagyományainak bemutatójára készült a Vármegye Galéria.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nagyon sok szeretettel köszöntök mindenkit!

A kiállításon

A kiállításon

Igazán örömmel mondhatom azt, hogy nagyon megtisztelő, hogy én mondhatok két ilyen kiváló művész előtt néhány keresetlen szót. Azért is megtisztelő ez, mert nem csak a magyar kultúra és a magyar hagyományok nagy rajongója és kedvelője vagyok, de nagyon szeretem, kimondottan szeretem az erdélyi, a székelyföldi fazekasok gyönyörűséges munkáit és természetesen nincs olyan ember, szerintem ebben a hazában, akinek legalábbis jól dobog a szíve, és helyén van az esze, akinek például a Korond szó hallatán ne ugyanaz jutna az eszébe, ne ugyanazok a gyönyörűségek.
Nagyon sokat lehetne beszélni a mellettem álló két művészről és arról a rendkívül tehetséges családról, amely hosszú-hosszú évtizedek óta, talán már évszázadok óta foglalkozik fazekas-művészettel, fazekassággal. Sokat lehetne beszélni ezekről a gyönyörű tárgyakról, amelyeket mindannyian körbe fogunk járni, és meg fogunk tekinteni, de mivel ma 2004. december 9. van, azt gondolom, hogy egészen másról kellene nekem beszélni ezen a mai estén. Ha két vagy három hónappal ezelőtt lett volna ez a megnyitó, akkor biztos vagyok benne, hogy őket méltatnám legalább tíz percen keresztül, nem mintha rászorulnának, egyébként az én méltatásomra, hiszen a munkáik önmagukért beszélnek.
De hát négy napja történt valami az ebben az országban, amely mellett én nem tudok elmenni szó nélkül, és ha ezt a felkérést kaptam erre a mai estére, akkor nézzék el nekem, hogy nem műelemzőként vagy műértő emberként próbálom közelíteni ezt a témát, hanem egészen másképpen. És talán azok sem bántódnak meg, akik úgy gondolják, hogy a politikának és a művészeteknek, és a magyar kultúrának vajmi kevés közük van egymáshoz, mert ki kell, hogy ábrándítsak mindenkit, a magyar kultúra és a magyar művészetek nem létezhetnek politika nélkül, minden művész politizál, akár akar, akár nem. Politizál azzal, hogy témát választ, politizál azzal, hogy az értékrendje átsugárzik a műveken, és Hölgyeim és Uraim, ilyen világot élünk, politizál manapság azzal is, hogy hová született, (és hogy hová szavaz, ez is nagyon fontos, valóban).
2004. december 5-e óta, négy napja, azon gondolkodom, hogy vajon van-e még jogom ahhoz, hogy ma este ennek a két kiváló művésznek és a Páll családnak a munkáit úgy vezessem föl, hogy ezek a munkák mindannyiunké. Hogy ezek a munkák, ezek a gyönyörű edények, kályhacsempék, tányérok, nemzeti címerek, feszületek itt a falakon, ezek valóban mindannyiunké, mondhatom én e ezt? Van-e jogom azt mondani, hogy mindannyiunk ősi hagyománya mindaz, ami itt a falakon lóg? Van e jogom azt mondani december 5., vasárnap óta hogy ősapáink, dédapáink, ükapáink közös hagyománya, közös nemzeti gyökere mindaz, ami itt megjelenik, van e nekem arra jogom anyaországi magyarnak, bár én vasárnap óta csak anyagországinak nevezem sok-sok honfitársunkat, van-e jogom, hogy mindannyiunk közös kincsének nyilvánítsam a megnyitó beszédemben mindazt, amit itt láthatunk a falakon.
Függetlenül attól mondom ezt, és ezzel biztos nem csak én vagyok így ebben a teremben, nekem tiszta a lelkiismeretem, mert természetesen két igennel szavaztam vasárnap. De ettől a tény még tény marad, és ami a legszomorúbb, hogy néhány év vagy néhány évtized múlva a magyar történelem lapjain, a történelemkönyvek lapjain bizony ott lesz 2004. december 5. Persze attól függ, hogy kik írják majd akkor a történelemkönyveket, hogy milyen kontextusban, de mi mindannyian fogjuk tudni, hogy mit gondoljunk erről a napról. Ott lesz a lapjain, a magyar történelem lapjain, mégpedig a legsötétebb és legszomorúbb lapjain 2004. december 5.
És innentől kezdve persze az embernek sok minden kavarog a fejében, hogy ki tehet erről? Jó-e ha bűnösöket keresünk? Az egészen biztos, hogy a politikusok között nagyon sokan elévülhetetlen bűnöket követtek el, ezek az emberek, akiket már percemberkéknek sem illene nevezni, pillanatemberkének, ha mondjuk őket még az is talán dicséret. Ezek az emberek a történelem legsötétebb lapjaira és legsötétebb gazemberei közé írták be a nevüket, egészen bizonyos, hogy az, amit tettek már a talán a nemzetárulás fogalmával sem megfogalmazható és elmondható.
És ne felejtsük el a rendszerváltás előtti 40-45 esztendőt. Ugyanis, akkor kezdődött az, hogy egy nemzetből, egy öntudatos nemzetből – ahogy ők mondták annak idején – lakosságot faragtak, lakossággá devalváltak minket. És nehogy azt higgyük, hogy a rendszerváltás óta eltelt 15 esztendőben ez a folyamat bármit is változott volna pozitív irányban. Ugyanúgy, csak most sokkal több csatornán, tehát sokkal intenzívebben folyik a konzumidióta gyártás, folyik az emberek agyának kimosása, folyik a birkává, fogyasztóvá való devalválása az embereknek és az a baj, hogy nagyon sokan, köztünk élő, sokszor barátaink, családtagjaink is beleesnek a csapdába, és nem tudnak ellenállni. Ezért született vasárnap ez az eredmény. Ezért született az az eredmény, amelyet hosszú ideig nem tudunk, szerintem, elfelejteni és kitörölni az agyunkból és a fejünkből és a szívünkből. Nem lehet azt elfelejteni, hogy ezt az országot, megint, végérvényesen kettészakították, arról már ne is beszéljünk, hogy a határon túl élő magyarok milyen állapotban lehetnek vasárnap óta, és hogy ők mit gondolnak rólunk. Lesújtó az ő véleményük. Ahogy halljuk Székelyföldről, sok helyről, hogy bizonyos helyeken, kocsmákban, vendéglőkben ki van írva, magyarországi magyarok, hogy ne tegyék be ide a lábukat. Persze vannak egészen más fajta üzenetek is. Egészen biztos vagyok abban, hogy ha nem is gyógyítja be az idő a sebeket, de valamiféle fény vagy világosság – mondom ezt advent időszakában egyre bizakodóbban – de mégis csak elkövetkezhet még, nem is olyan sokára.
Olyan vélemények is megfogalmazódtak egyébként az elmúlt napok eseményeivel kapcsolatban, hogy talán nem véletlenül alakult így. Arról most ne is beszéljünk, hogy miért kellett kiírni ilyen gyorsan, ennyire előkészítetlenül, ebben a lelki, szellemi hangulatban, amit ebben az országban megélünk nap, mint nap, hogy miért kellet most kiírni ezt a népszavazást. Mindenféle, nem túlzottan szívderítő teóriát látnak azzal kapcsolatban napvilágot, mert nem volt véletlen, pontosan meg volt bizonyos köröknek az okuk arra, hogy kiírják ezt a népszavazást, hogy elbukjon, de ne is az okokat keressük, hiszen erről is sokat lehetne beszélni leginkább azt, hogy hogyan lehet ebből felállni, hogyan lehet igeneket mondani majd.
A népszavazás utáni órákban, két levél is eljutott hozzám, mind a kettőt elhoztam Önöknek, az egyiknek csak egy részletét olvasom fel, a másikat pedig teljes egészében, de ha már az okokat kutatjuk, hadd mondjak el Önöknek egy nagyon rövid Móricz Zsigmond idézetet, aki a következőt mondta:
„A legjellemzőbb magyar fa a diófa, ezt sose metszik, zúzzák és törik. Ha nem terem, meg kell verni hosszú rudakkal, és a fájó sebekből termő ágak hajtanak majd. Így verik a magyarságot a sors által rászabadított elemek és még a rossz gyermekek is. De a magyar fa egyre ősibb erővel sarjad.”
Móricz Zsigmond
Szóval lehet hogy ennek a vasárnapnak pont ez az egyik üzenete, hogy még nem volt itt az idő, a mi szívünkben és a mi lelkünkben persze, hogy itt van már az idő, réges régen, 84 éve itt az idő, de még mindenki nem érett meg erre a gondolkodásmódra. Ilyenkor jön az, hogy miből tud az ember meríteni, és akkor arra gondolunk, hogy vajon van-e nekünk okunk panaszra, szabad-e nekünk, az ittenieknek, a magyarországi, az anyaországi magyaroknak panaszkodnunk, amikor például az erdélyi magyarok az elmúlt évtizedekből olyan megpróbáltatásokat, olyan megaláztatásokat mesélhetnének el, amelyeket mi talán csak hírből ismerünk, és akkor ők üzennek nekünk onnan a túloldalról. A következő levélrészlettel hadd zárjam ezt a megnyitót:
„Nehéz szavakba önteni mindazt, amit most érzünk mi, Magyarország határain túl élő magyarok. Hát mégsem került az anyaországba elég magyar nemzetben gondolkodó magyar? Tényleg beteg Magyarország? Hát tényleg a vakok, eltévelyedettek, tudatlanok, és félrevezetettek országa lenne? Ez nem lehet igaz! Ez így nem igaz! Fáj, nagyon fáj, ami történt, de nem haragszunk rátok, mi ezután is magyarok maradunk továbbra is a magyar nemzet részének tekintjük magunkat, még akkor is, ha nincs erről hivatalos papírunk. Gyertek ezután is jó lelkiismerettel Erdélybe, és hozzátok magatokkal a hitetleneket is a Hargita köszöntésére és a Gyimesek hódolatára, azért, hogy személyesen tapasztalják meg az erdélyi emberek világát, vendégszeretetét. Szeretettel várunk mindnyájatokat, mert továbbra is szilárdan hisszük, hogy éljünk mi magyarok bárhol a világban, együvé tartozunk. Gyertek hát, de hagyjátok otthon azokat, akik tudatosan tették nevetségessé és megvetés tárgyává nem a magyar nemzetet, hanem önmagukat.” Deáki András, Gyimesbükk 2004. 12. 05.
A másik levél, ami talán még ennél is megrázóbb, bár megdöbbentő ebben a néhány soros üzenetben is, hogy megint azok tudnak megbocsátani, akiket százszor, ezerszer is megaláztak már a magyarságukban, volna mit tanulni tőlük. Mint ahogy volna mit tanulni Böjte Csabától is, attól a ferences szerzetestől, aki most már közel 500 gyermeket nevel Déván, 500 árva gyereknek ad minden nap, nem csak materiális szempontból mindennapi kenyeret, hanem természetesen szellemi feltöltődést is, szellemi útravalót. A következőt írta Böjte Csaba december 5-én:
„Kedves Testvéreim!
Nagyon sokan felhívtak és kérték, hogy mondjam el a magam véleményét december 5-ről. Úgy gondolom, hogy mindannyian éreztük, ha nem is akartuk tudomásul venni, hogy a mi nagy családunk, nemzetünk beteg. December 5. szétválasztotta az egészséges és a beteg részeket. Nem hittem a szememnek, amikor a televízióban láttam, hogy a kormánypártok képviselői győzelemről beszélnek. Kit győztek le? Saját népüket. Ezzel a győzelemmel örök szégyent hoztak önmagukra. Legyőztek engem, a szelíden kopogtató határon túlit és a gondjaimra bízott gyermekeket, akiket azért nevelek, oktatok összekoldult pénzből, hogy szomszédaikkal békében élő, jó magyar emberek legyenek itthon, Erdélyben. Legyőzték azt a kislányt, akit a napokban fogadtam be, 16 évesen, és most tanult kanállal enni, mert ahogy mondja még soha nem evett levest. Legyőzték azt a moldvai csángó falut, amelyről a román tanárnő azt mondta cinikusan, hogy 24 éve alatt amióta ott tanít, egyetlen gyerek sem ment 9. osztályba, mert buták azok az emberek.
Valóban, az egyszerű nép között járva azt látom, hogy a kisebbségi sors, a sanyarú élet bennünket, határon túli embereket elnyomorított. Nagyon sokan isznak, és más súlyos bűnök áldozataivá válnak, mert JAJ a legyőzötteknek. És most megértük, hogy a dicsőségesen uralkodó magyar kormány is legyőzött bennünket. Én nagyon szégyellném, ha az engem megölelni akaró gyermekeimet egymás torkának ugrasztanám, majd diadalmasan legyőzném őket. Nagyon szégyelleném magamat, ha a gyerekeknek azt mondanám, hogy nézzétek Ti nagyobbak, a kicsik meg akarják enni a kenyereteket, verjetek szét közöttük! Minden erkölcsi felelősség az uszító, riogató karmesteré, a kormányé. Ezeknek a leszegényedett, megtört, határon túli magyaroknak volt hazájuk. Ezeknek az embereknek az ősei adójukkal, munkájukkal Budapesten parlamentet építettek, egy csodaszép parlamentet, amelyben most őket legyőzték és elutasítják. Van egy ötletem! Vas megyét jó lenne, mondjuk, privatizálni az osztrákoknak, és akkor mindenkinek adhatnának úgy húszezer forintot, és egy fekete szegélyű zsebkendőt a nemzeti érzelműeknek. Mit mondjak még? Gratulálok a győzelmükhöz a kormánypártoknak, és konok székelységgel kijelentem, hogy amíg ők saját népük ellen uszítanak, és győzedelmeskednek, én nem kérek árváink nevében, és nem is fogok elfogadni tőlük egyetlen vasat sem! Ha már becsületük nincs, akkor a pénzük tegye őket boldoggá!
A jobb jövőben bízó lélekkel, Csaba Testvér.”
Egyetlen egy mondat még Hölgyeim és Uraim, mert megint eljött az az idő, amikor egyre határorozottabban és egyre megingathatatlanabbul és sziklaszilárdan kell igeneket és nemeket mondanunk. Nemeket kell mondanunk arra, hogy bizonyos emberek azt hirdetik, mindegy hogy vannak e hagyományaid és gyökereid, legyél kozmopolita, élj a nagyvilágban, nyissál nyugodtan cukrászdát Bécsben, boldogulj ahogy akarsz, járjál bukásmentes iskolába, nem kellenek a megmérettetések, nem kell, hogy tudd a történelmedet, ezekre mind nemet kell mondanunk. Nemet kell mondanunk azokra a bizonyos hamis prófétákra, akikkel tele van a mai magyar média, és a sajtó világa. Viszont igeneket kell mondanunk, nagyon sok igent. Igent a Makovecz Imrékre, igent a Petrás Máriákra, igent a Melloco Miklósokra, igent a Mackó Máriákra, igent az ő gyönyörű cd-jére, amely a napokban jelent meg, és amelyhez itt is hozzájuthatnak. És igent, a határon túli művészekre, igent a Páll családokra, ezekre a kiváló emberekre, akik nem csak művészek, de igazi megingathatatlanul magyar emberek, és azok is maradtak és azok is lesznek minden körülmények között. Sok-sok igent kell mondanunk ezen a mai estén is és akkor talán nem lesz baj. Igent kell mondanunk és egy olyan világban, egy olyan pillanatban kell ezt az igent mindennapjainkban kimondani, amikor talán még soha nem hangzott olyan aktuálisan ez a mondat, hogy:
Hajrá Magyarország! Hajrá Magyarok!

Rákay Philip
Elhangzott a Korondi székely fazekasság megnyitóján, 2004. december 9.

A Korondi Székely Fazekasság című kiállítás Budapesten, az Országos Széchenyi Könyvtárban 1989. május 11-én volt. Megnyitót mondott Csomor Lajos, közreműködött Budai Ilona, Birinyi József.

 

Korondi Székely Fazekasság
Vitrintárlat

Kedves Barátunk!

Az Erdély Művészetéért Alapítvány 1988. március havában jött létre, magán kezdeményezésre. Áldozatkész hazafiakat tömörít, akik felelősséget éreznek az egyetemes magyar kultúra megőrzéséért. A csatlakozók vállalták, hogy közreműködő tevékenységgel, vagy anyagiakkal támogatják a határainkon kívül rekedt, a Kárpát-medencében kisebbségi sorsba kényszerült nemzettársainkat.
Elsősorban a szülőföldjükön, kivált a mostoha életkörülmények között helytálló képző-, ipar és népművészeket ösztönözzük további színvonalas, nemzeti azonosságtudatunkat erősítő alkotásokra. Olyan művészeket segítünk alkotó munkájukban, akik töretlenül megőrizték, és önzetlenül továbbhagyományozzák a magyar lelkiség századokon át felhalmozott tapasztalatát. Ugyanakkor nem zárkózunk magunkba, nyitottak vagyunk más népek értékeire, együtt érzünk, és aktív szolidaritást vállalunk más kisebbségi népcsoportokkal, akiknek kultúráját ugyancsak veszély fenyegeti. Célkitűzéseinket független kulturális szervezetként, társadalmi erőből és nemzeti összefogással valósítjuk meg. Rendszeresen anyagi ösztönzésben részesítjük a határainkon túli tehetséges művészeket, alkotásaikat megismertetjük a hazai és a nagyvilágban szétszórtan élő magyarsággal. Kiállításokat rendezünk, katalógusokat, tájékoztatókat adunk ki, ismeretterjesztő előadásokon tárjuk fel az erdélyi művelődési hagyományokat. Ösztöndíjakat folyósítunk, kuratóriumunk évenként odaítéli a Kájoni Jánosról elnevezett művészeti díjat; ez évben első alkalommal, a kiváló székelyföldi polihisztor születésének 360. évfordulója alkalmával.
Következetesen törekszünk, hogy minél szélesebb körben ismerjék meg azt a gazdag örökséget, melyet napjaink soviniszta államhatalma végső megsemmisítésre ítélt. Jól tudjuk: ősi műveltség-javaink elpusztítása az erdélyi magyarság nemzettudatának elvesztésével jár együtt. Ezért ennek megakadályozása olyan elvitathatatlan kötelességünk, melyet politikai határok nem béníthatnak érvénytelenné. Kulturális hagyományaink megőrzése emberi kötelességünk, mely nem politikai, de etnikai határokhoz igazodik. Nyelvtestvéreinkért nemzeti felelősség terhel bennünket.
Tevékenységünk nem szorítkozhat kizárólag művészetpártolásra, az évezredes, keleti gyökerű, ám európaivá nemesedett magyar szellemiség megőrzésére és gyarapítására köteleztük el magunkat. Kiállításainkat eddig Budapesten, Szegeden és Kecskeméten mutattuk be a közönségnek. Páll Lajosnak, az európai rangú székely költő-festőművésznek első ízben rendeztünk tárlatot hazánkban, 50. születésnapja alkalmából. Erdélyi csillagok címen vándorkiállítást állítottunk össze öt erdélyi festő (Antal Imre, Kádár T. Tibor, V. Kedei Zoltán, Márton Árpád és Páll Lajos) képeiből. Jelenleg járja az ország városait, a közeljövőben Kaposvárott és Kőszegen kerül bemutatásra. Még az év folyamán eljutunk Lengyelországba, hogy ott is híveket szerezzünk az erdélyi magyar művészetnek, s megismerjék nemcsak az alkotásokat, de a népet is. Ősszel a 80. születésnapját ünneplő dési Incze János tárlatát szervezzük meg, s a művészt az egykori pályatársa és jóbarátja, László Gyula köszönti. Verniszázsaink alkalmával nem egyedül a képek előidézte hangulatra hagyatkozunk, gyakorta színesíti programunkat a Muzsikás Együttes, és megszólaltatjuk a Forrás Kör előadóművészeinek közreműködésével a mai erdélyi magyar irodalmat is.
Mostani kiállításunkon a székely népművészet sajátos, jellemző műfaját, a korondi fazekasságot mutatjuk be az érdeklődőknek. Az Északi Hargita lábánál hosszan elterülő székely községet sokan ismerik, keresték fel az elmúlt évtizedekben. Ősi magyar település, már a XIV. század első felében említi egy pápai tizedjegyzék, ám eredete ennél sokkal régebbi időre nyúlik vissza. Fazekas őslakosai, Csomor Lajos megállapítása szerint, „olyan szabad székelyek, akik elvesztették földjeiket és sem a jobbágysorsot, sem a kivándorlást nem tartották magukhoz méltónak, inkább kézműves szakmát választottak. Így szabadok is maradtak és hazájukat sem kellett elhagyniuk”.
Korond ma egyike a több ezer lerombolásra ítélt romániai településnek. Pedig mindmáig megőrizte népi építészeti ritkaságait és nem kizárólag jellegzetes települési rendje pótolhatatlan érték, de változatlanul virágzik a fazekasság is. A most bemutatott kerámiák a Páll család kezemunkáját dicsérik (id. Páll Lajos és gyermekei, Antal, Erzsébet, Ágoston, Magdolna, Ilona, Katalin). Alkotásaik idehaza nagy népszerűségnek örvendenek. Régi fazekas-dinasztia leszármazottai. „A Páll család a XIX. században költözött Korondra Székelypállfalváról, ahol őseik szintén fazekasok voltak” – írja a Korondi székely fazekasság című könyvében a Kocsi Mária-Csomor Lajos szerzőpáros.
A vitrinben kiállított korondi bokályok, tányérok és másfazekas munkák a keleti magyarság, a székelyek kifejlődött esztétikai érzékéről tanúskodnak. Ha rájuk pillantunk – a szépség érzetén túlmenően – akaratlanul is felidéződik lelki szemeink előtt az a kis közösség, ahol ezek a népművészeti tárgyak létrejöttek. Elibénk tárul a tárgy mellet a népművész személye is – a korondi székely fazekas, aki csak a szabadságot tartja maga számára méltó életformának.
Ennek a lelki képnek felidézése végett született meg a kiállítás gondolata. Avégett, hogy a magunk Duna-Tisza táji közelségébe hozzuk a Kisküküllő menti tájat, az ott élő és küzdő embert, annak teljes világát, ahogy manapság éli életét.
Valljuk: politikai határok nem változtathatják meg az erdélyi és az „anyaország”-beli magyarság egyazon szellemiségét. Nyelvünk, kultúránk több mint ezer esztendeje közös, egy tőről fakadt.
Ennek tanúságtétele ez a kiállítás is.

Hajdú Demeter Dénes
Országos Széchenyi Könyvtár, 1989. 05. 11. katalógus, 1989. 06. 10. Népszava