2009 július 03., péntek

Csomortáni Gál László..

Sajtómegjelenések:

Interjú Csomortáni Gál Lászlóval az Akvarell c. műsorban Február 12-én, hétfőn 9:04-kor.

Itt lehet később visszahallgatni a felvételt (6 hónapig): https://www.katolikusradio.hu/musoraink/adas/1/452425
 Karc FM Karcolat című műsorában Csomortáni Gál László interjú csütörtök Február 14-. én 13 órától, ismétlés 22 órakor.http://karcfm.hu/

 

 

 

Megnyitó beszéd elhangzott 2018. február. 6. -án az E-Galériában.

Tisztelt Művész úr, kedves Vendégek !

Több mint húsz esztendővel ezelőtt  a székelyföldi szentegyházi gyerekek meghívták Kányádi Sándort – akinek  ezúton  is mindannyiunk nevében  jó egészséget és töretlen alkotóerőt  kívánunk – hogy meséljen nekik a világról, és benne a székelyek helyéről.

Az érdeklődéstől  csillogó szemű  gyerekek gyűrűjében a  költő –  elmondása szerint –  arról akart beszélni,  hogy székelynek lenni nem pusztán  egy emberi állapotot, hanem egy emberi minőséget kell jelentenie.  Ezen elvont gondolathoz kereste a költő a megfelelő és  közérthető szavakat, amikor is  eszébe jutott  beszélgetése egy észak-amerikai indiánnal, aki eképpen fogalmazta meg  közössége léttörvényét: : „ Indiánnak nem lehet menni, csak lenni”

Ezt az indiánbeszédet mi. magyarok pontosan értjük, mert saját  bőrünkön tanultuk meg,    hogy a sorsot nem mi választjuk, hanem a sors választ minket,  mert legbelül érezzük, hogy  a Kárpát-medencében sem lehet magyarnak menni, csak lenni, és Székelyföldön sem lehet székelynek menni, csak lenni.

Ma esti vendégünk egy ilyen székely ember,  olyan  amilyenné önakaratból  nem lehet válni, különösképpen nem lehet változni, csak lenni.

Csomortáni Gál László művész urat a jó sorsa székelynek teremtette, amit ő  növekvő hálával, alázattal és örömmel él meg. A műholdak és ballisztikus rakéták korában három gyermekes családjával egy elektromos áram nélküli csíkcsomortáni falusi házban élnek és háztáji kecsketejet isznak. Vannak, akik minderre azt mondják, ez  egy reménytelen múltba révedés. László barátunk csak mosolyog, és azt mondja, ez tulajdonképpen a reményteljes jövő.

Csomortáni Gál László egyénisége azért vonzó és művészete azért értékes,   mert nála  az esztétika és az etika, a sors és a jellem, az ihlet és a tehetség, az alkotás és az élet egymástól szétválaszthatatlanok. Fára festett művei az elfojthatatlan magyar  életösztön és a megtörhetetlen székely életerő kézzel fogható bizonyosságai.

 

A modern lélektan egyik kulcsfogalma az ösztön, a tudatalatti késztető ereje, amely az élőlényt valamilyen cselekvésre készteti. Az ösztön energia, amely feszültséget kelt a lélekben, és amely igyekszik ezen feszültséget levezetni. A lélektani alaptörvények szerint a legtöbb ösztönkésztetés azonban elfogadhatatlan a tudatunk  számára, azért a tudatunk elfojtja ezen ösztönöket és a tudatalatti tartományokba száműzi azokat.

Nem csak lélektani, hanem megkerülhetetlen magyar sorskérdés is – Tisztelt Hölgyeim és Uraim –  az, hogy mi történik akkor, ha saját életösztöneinket nem a saját tudatunk, hanem mások tudata, mások akarata és mások érdeke  akarja elfojtani ?

Mi történik  akkor, ha egy teljes tudatipari gépezet – oktatás, kultúra és média – évtizedek vagy évszázadok óta főszabály szerint  azon munkálkodik, hogy egy közösség életerejét  elfojtsa, identitását megmásítsa,  saját gyökereitől , múltjától és kultúrájától elvágja,  végső soron a meghasonlásra ítélt közösséget  önmagától elidegenítse ?

Mi történik akkor, ha módszeresen, tudatosan, és hosszú időn keresztül  nyers vagy fortélyos hazugságok hálóját borítják   egy közösségre annak érdekében, hogy önismeretét és önbecsülését szétzúzva  szellemi és anyagi javaiból kiforgathassák ?

Nem költőiek ezek a kérdések, hanem inkább a történelem szegezi nekünk. A  magyarság történetében  a  legőszintébb  válaszokat ezekre a kérdésekre  nem a politikusok vagy katonák, hanem mindig a közösségük iránt felelősséggel tartozó írástudók és  művészek adják.

Az elmúlt   ezredév  minden  kárpát-medencei magyar sorsfordulóján felmerültek ezen kérdések és megfogalmazódtak a válaszok is.  Ma este   csak egyetlen  huszadik századi választ ajánlanék a figyelmükbe.

1919 nyarán, miután a magyarság megismerhette  az első magyarországi bolsevik uralmat és  éppen  román katonák taposták Budapest utcáit,  Móricz Zsigmond, magyar világunk egyik legjobb ismerője, az első világháború végére bekövetkezett tragikus magyar összeomlás legmélyebb okait abban látta, hogy 1867 után ugyan Magyarország látszólag kultúrát produkált, de egy olyan kultúrát, mely idegenül nőtt a magyarság fölé, amelyből hiányzik a nemzeti cél, hiányzik bármiféle önálló magyar élet vezérgondolata.

Móricz  szerint  minden fecsegő felszín ellenére a mélyben,   1867 után a magyar népben kihunyt, elaludt a hazaszeretet és a sorsközösség tudata. Mindez azért –  idézem Móricz szavait – „  mert hazug politikával, hazug irodalommal, hazug társadalmi szólásokkal misztifikálták a magyarok életét, amelynek hatására a magyar értelmiségi hűtlen lett, a magyar paraszt magára maradt, a magyar kisiparos szétzüllött, a magyar gyári munkás meg nemzetietlen szocialistává lett”

Ady Endre mindezt röviden  így fogalmazta meg  1914 januárjában,  a Szétszóródás előtt című versében: „ S elveszünk, mert elvesztettük magunkat”

A magyar életerő azonban a legnehezebb időszakokban sem vész el, csak a legnagyobb oltalmat biztosító  ösztönökbe menekül, vagy – ahogy a felvidéki Ghymes együttes énekli  – a magyarság a szívbe menekül.

Nekünk, magyaroknak, ez a legnagyobb erőnk, legnagyobb áldásunk és legnagyobb bizodalmunk is.

Az ország és a nemzet testét megtörhetik és szétszakíthatják, a magyarság tudatát időszakosan rabul ejthetik, ám az  ösztöneinkké váló   magyar  életerőt nem tudja eltiporni semmilyen külvilági  túlerő,  nem tudja felszámolni  sem külső, sem belső ellenséges tudatmérgező gépezet, legyen az  a  XX. században  Ceausescu elvtárs  gépezete Erdélyben, legyen az  Aczél elvtárs gépezete Magyarországon, vagy legyen az a XXI századi  globális identitásnélküliséget célként kitűző bármilyen  gépezet.

Ha a Kárpát- medencében  vállaljuk az életáldást, azaz vállaljuk a magyar gyermeinket és vállaljuk  a magyar nyelvünket,akkor az  ösztöneinkben lakozó magyar életerő mindig  minden körülmények között segít és segíteni fog  bennünket abban, hogy mindig önmagunkra találjunk,  hogy megvédjük, ami a miénk és  visszaszerezhessük mindazt, amit elveszítettünk és még visszaszerezhető.

A ma esti házigazdánk, az 1988-ban alakult  Erdély Művészetéért Alapítvány három évtizedes önzetlen szolgálata  és a mai napon éppen negyvenedik életévét betöltő   Csomortáni Gál László alázatos művészete egyazon  magyar életösztönből és életerőből  fakadnak.

Mindannyian emlékszünk talán a gyerekkori mesére, amelyben Jancsi és Juliska eltévednek az idegen sötét rengetegben és fától fáig haladva kukoricaszemeket hullatnak maguk után, hogy majd megtalálják a fenyegető erdőből a kivezető utat.

A több mint négy évtizedes nemzetellenes kommunista rendszer  erdejében való bolyongás után, a  rendszerváltoztatás küszöbén, az   Erdély Művészetéért Alapítványt egy ilyen kukoricaszemnek szánták az alapítói, akik közül hárman – Hajdú Demeter Dénes, Domokos Pál Péter és Csurka István – már az égi kuratóriumból szemlélik munkájuk eredményét, míg a másik két alapító, Kulcsár Edit és Demeter Ervin ma is azért dolgoznak,  hogy az alapítvány a maga eszközeivel és lehetőségeivel, a szépérzékünk  erősítése és a magyar művészeti teljesítmény  bemutatása  által  segítsen önmagunkhoz visszatalálni.Az elmúlt harminc esztendőben Erdély és a többi külhoni magyar világunk XX.századi és kortárs  művészetét itt, Budapest szívében bemutató    több száz egyéni és csoportos kiállítást köszönhetünk az Erdély Művészetéért Alapítványnak, amelynek egyébként mindezért nem sok köszönet és nem sok támogatás jutott . Az alapítványtevők azonban nem köszönetért dolgoznak, ők pontosan tudják, hogy számukra a legnagyobb ajándék, hogy  ez a feladat megtalálta őket és ők végezhetik ezt a feladatot.

Kedves Edit és Ervin, ma  este,  jelenlévő és távollévő sok magyar ember  nevében köszönjük mindezt Nektek !

Csomortáni Gál Lászlónak pedig köszönjük, hogy beavat minket a székely életösztönnek abba a misztériumában, amelyet festményei sugároznak, és köszönjük az alázatos, tiszta és derűs   székely életerőt ,  amelyről személyében tesz tanúbizonyságot.

Kívánom mindannyiunknak, hogy a majdan hatvan esztendős Erdély Művészetéért Alapítvány bemutathassa a majdan  hetven esztendős Csomortáni Gál László életmű kiállítását is, a maihoz hasonló szeretben, barátságban és bizakodásban.

Isten éltesse mindannyiukat, Isten éltesse  a magyar művészetet !

 

Csíkszeredában születtem 1978 február 7.-én. Csíkcsomortánban, falusi környezetben nevelkedtem , szüleim egy ideig a rendszerváltás után, kényszerből,az önellátó gazdálkodó életmódot választották.

A nagy nehézségek ellenére ez az időszak olyan nyomot hagyott bennem ,hogy nősülésem és három gyermekem születése után is ezt az életmódot követjük, újraépített többszázéves éves házakban élünk… villanyáram használata nélkül, természetközeli állapotban,mely nagy inspirációs erő számomra képzőművészként.

A csikszeredai Nagy István Művészeti Líceumban érettségiztem 1996-ban,majd a Nagyváradi Képzőművészeti Egyetem Szobrászat szakán államvizsgáztam 2003-ban. Azóta szülőfalumban élek és alkotok. Több mint félszáz egyéni kiállításom volt azóta, főleg Magyarországon és Erdélyben.Budapesten, Szentendrén,Esztergomban, Nagyváradon, Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Gyergyószentmiklóson,Szekelykereszturon, Csíkszeredában.. és még több kisebb településen is .. Az ősz folyamán New Yorkba,Los Angelesbe,Torontoba, Münchenbe is hivatalosak  vagyunk nagyszerű zenész barátommal  Heinczinger Mikaval  közösen…

Legmélyebb nyomot tanításukkal Bone Rudolf,egyetemi tanárom, és Beczásy Antal festőművész hagyták látásmódom alakulásában. Alkotásaimban a többszázéves fákat, deszkákat használom melyek leomlott épületek és régi bútorok maradvanyaiként kerülnek ki és ezekre a Mesefákra ráhangolódva a népművészet formanyelvén festem meg a pozitív és a negatív formák egyenértékűségén alapuló Fényüzeneteket…

A tárlatot megnyitotta: Veres László a Magyar Országgyűlés elnökének kabinet főnöke.

Közreműködött: Heinczinger Miklós és Tolcsvay Béla

 

 

Európa kellős közepén, hogy lehet megmaradni emberként, ezek a művek nagyon szépen példázzák. Mielőtt a formavilága képekben beszélt anyanyelv útjára rátérünk, egy nagyon érdekes, és nagyon szép sajátossággal is érdemes megismerkedni. Hiszen itt az alapanyag amire a festmények rákerülnek az fa. Igen, ám de ezek a fából készült lapok több száz éves életnek a tartozékai, tehát itt több száz éves ládafia, ágy, bútorajtónak darabja és ugyanakkor pedig egy 1978-ban született kiváló képzőművésznek a gondolatai találkoznak…

Hogy lehet megbecsülni azokat a dogokat, amelyeket a múltból kapunk, mondjuk egyszerű alapanyagként, de a maga idejében egy élet szerves tartozékai voltak és annak a szerves élet tartozékainak pedig ugyanolyan szerves módon történik meg az újjá varázslása, átalakítása. Szó szerint mondhatjuk, hogy az a mitológiai főnix a poraiból így szokott föltámadni.

 

„S ennek a kiállításnak talán az egyik legszebb vezérlő gondolata maga a feltámadás.”

Szántai Lajos

Elhangzott Csomortáni Gál László kiállításának megnyitóján a Vármegye Galériában 2007. december 4-én.

 

 

“Az Isten nélkül élő művész az anyagra néz, az Istennel élő a lélekre. Az anyag emberének csupán lába van, a lélek emberének szárnya is. A láb kis téren mozog. A szárny a végtelenségben.”

Heinczinger Mika

 

„ Csomortáni Gál László festményei:… szakrális művészet, olyan ősképek jönnek a felszínre,amelyek messze a jövőbe mutatnak, a művész a teremtés képi nyelvén, a népművészet formanyelvén szól, munkáiról maga a mindenség néz vissza ránk. A jövő vagy szakrális lesz, vagy nem lesz.”

Fülöp Szabolcs

 

 

 

 

 

 

 

Csomortáni Gál László képzőművész (1978. Csíkcsomortán)
Csomortáni Gál László képzőművész kiállítása a Vármegye Galériában 2007. december 4-én nyílt. Megnyitotta Szántai Lajos művészettörténész. Közreműködött Maczkó Mária Magyar Örökség-díjas népdalénekes. A tárlat 2008. január 20-ig volt látogatható.
Maczkó Mária dallamvilágának szárnyain egy ilyen kiállítást megtekinteni az majdnem azt jelenti, hogy a hallgatóság lélekben táltossá változott. Ez az átváltozás Csomortáni Gál László műveinek megértéséhez mindenféleképpen szükséges. Nem azért, mert érthetetlenek ezek a művek, hisz a legősibb formavilágból táplálkozik, a nyelve az az anyanyelv, és ahogy az anyanyelv a világot képi beszéd útján el tudja mondani, Gál László műveiben egy olyan képi világ mutatkozik meg, melyet ha bejárunk, és itt most ténylegesen érdemes úgy bejárni ezt az utat, mint a rejtelmekbe való beavatódásnak a csodálatos és hatalmas ívű útját. A mai emberrel egyetlen egy probléma szokott lenni, hogy embernek születik a világra, de életről, halálról, emberségről, néphez, nemzethez való tartozáshoz nem nagyon szokott hallani szinte semmit. Éppen ezért a legfontosabb gyökerek számára csak tehertételként jelennek meg.Viszont az értelem nélküli életet az élet-halál vihara egészen egyszerűen a világból olyan szépen, komótosan, csendesen, vagy viharosan kisöpri.
Európa kellős közepén, hogy lehet megmaradni emberként, ezek a művek nagyon szépen példázzák. Mielőtt a formavilága képekben beszélt anyanyelv útjára rátérünk, egy nagyon érdekes, és nagyon szép sajátossággal is érdemes megismerkedni. Hiszen itt az alapanyag amire a festmények rákerülnek az fa. Igen, ám de ezek a fából készült lapok több száz éves életnek a tartozékai, tehát itt több száz éves ládafia, ágy, bútorajtónak darabja és ugyanakkor pedig egy 1978-ban született kiváló képzőművésznek a gondolatai találkoznak. Ezt lehet hagyománynak és örökségnek és útmutatásnak nevezni. Hogy lehet megbecsülni azokat a dogokat, amelyeket a múltból kapunk, mondjuk egyszerű alapanyagként, de a maga idejében egy élet szerves tartozékai voltak és annak a szerves élet tartozékainak pedig ugyanolyan szerves módon történik meg az újjá varázslása, átalakítása. Szó szerint mondhatjuk, hogy az a mitológiai főnix a poraiból így szokott föltámadni.
S ennek a kiállításnak talán az egyik legszebb vezérlő gondolata maga a feltámadás. Erre a képanyagra, amit itt látunk és ugyanakkor, pedig ami megint csak sajátos, és ritka tünemény, hogy kivételesen – tehát ezt most tényleg így kell mondani – kivételesen itt a címadás is nagyon fontos. Csak azért kell külön hangsúlyozni, mert a kiállító művész, vagy költő, vagy zeneszerző, vagy bármelyik művészeti ágat felidézhetjük. Mondjuk költészet vonatkozásában, valamikor József Attila a maga idejében, fél évig azon tűnődik, hogy egy nagyon jó versnek milyen címet adjon. Tehát egy rossz cím az gyakorlatilag, egy ilyen címkóros világban, amelyben élünk félrevezethető is lehet, ugyanakkor, pedig hogyha gyenge a mű és egy nagyon jó címet találunk, akkor pedig érzi az ember, hogy ez a nagyot mondásnak az ideje.
Itt gyakorlatilag egy ősi, régi, archaikus hitvilág, ez a magyar ősvallás és ugyanakkor pedig a kereszténység és az emberség és az istenség teljes egybefonódásának útját csodálhatjuk meg. Ez az igazi hitvallás. Amikor egy nép lélekből úgy tud beszélni, mondjuk a kereszténység nyelvén, hogy nem szorul rá ilyen lépegető gépezetekre, mankókra, fülbesúgó hittérítőkre, nyugati demokráciára, keleti unióra, ugyanarról van gyakorlatilag szó ebben az esetben. Tehát semmiféle globális segítő erőnek tűnő félrevezetésre nem szorul rá a magyarság Európa kellős közepén. Alapvető kérdésként szokott megjelenni az, hogy mi volt a magyarok régi hitvallása. Nézzük meg, ez volt.
Eltűnt? Befejeződött? Szent István kiirtotta? Ennyire idiótának, kárhozott butának Európa kellős közepén nem szabad magyarként lenni.
Tehát ezek az idióta rögeszmék, hogy itt, ami érték volt, és az ősvalláshoz tartozott, azt Szent István kiirtotta. Lehet, hogy az István a király rockoperának ez a fő üzenete, a magyar történelem viszont nem István a király rockoperák alapján üzeni a maga tanácsait és útmutatásait.
Ez a műveltség lélekben él tovább. Ady Endrének van egy nagyon szép és magasztos gondolata, hogy „ifjú szívekben élek és mindig tovább”, mindig tovább élünk, hiába törnek életünkre vén huncutok és gonosz ostobák, mert életünk millió gyökerű. Itt a millió gyökerű virágzásnak a tüneményét lehet látni és amennyire az ősvallás formavilágából is meg lehet érteni, az ember úgy látja, itt elevenednek meg szebbnél szebb, hogy úgy mondjam ágazatai a magyar lélek égig érő csodafájának, a minden magtermő fájának. A népmesék világa köszön vissza, a balladák világa, a népdalok világa, a táltos vallásunk ősi világa köszön vissza és bármennyire hihetetlen, végig olyan úton halad, hogy a kereszténység számára a régi hitvilággal egylényegű valóságként jelenik meg.
Ezt az utat tényleg érdemes úgy végigtekinteni, hogy ha én onnan bejövök, egy ajtón, akkor természetesen azon fogok kimenni. De miután az ember bejött, lehet látni, végül is úgy sugallta itt a kiállításnak a menetrendje az útmutatást, hogy szinte magától kerekedtek ki nagyon szép és életre való gondolatok. Itt az egyik oldalon látunk egy olyan készséget, amiben azért kemény munkát szoktak az élet útján végezni. Általában dagasztás vonalán pogácsa, sütemény és egyéb jó útravalók szoktak készülni. A másik az sokkal nagyobb, abban az élet maga a kenyér. S hogy ha a kettő között szépen betekintünk az utunk végére, ott van egy ilyen képjellegből felépülő – de most az épülés az pontosan úgy, ahogy az emberi élet szépen felépül és épületesen, egészséges a maga útján – egy fénylény, egy csodalény, egy edényféleségből, szó szerint, mint a szökőkút árad ki belőle az élet, középen ott van egy hatalmas nagy szív. Szépen lehet érezni a szívből jövő léleknek a hullámzó mozgását és egy világ-virág élő képjelként, pedig a szellemiségnek a szintje is megmutatkozik. A mű címének pedig bármilyen címet lehetett volna adni, nyugodtan azt is mondhatnánk: Az élet ura, vagy bármit adhatnánk neki. Hamuba sült pogácsa. Volt e olyan mesehős, aki eltévedt akkor, ha útravalóul édesanyjától hamuba sült pogácsát kapott. Ilyen a világtörténelemben és népmesékben még soha nem fordult elő. Tehát ebben a hamuba sült pogácsában, végeredményben az a minőség lappang, amit Jézus nagyon szépen így fogalmaz meg, hogy „én vagyok az életnek ama kenyere, a mennyből alászállott kenyér”, amelyik végeredményben ugyanabból az élő minőségből készül.

Tehát itt a hamuba sült pogácsában az a döbbenetes ráérzés, hogy amikor mi úton járunk és kívül kaotikus a világ, akkor őseinktől kapott belső energiából táplálkozunk, és az bizony emberszabású. Ez nagy ívű kiállítás, nyugodtan mondhatjuk nagy ívűnek, bár két kis teremben van. Miért? Mert az emberségnek és a világnak, a teremtésnek, a megváltásnak útját nyugodtan végig tudjuk követni. Mindegyik az egyébként, csak hát itt még egy-két művet azért érdemes megemlíteni. A Mérföldlépő. A Mérföldlépőnek megint lehetett volna más címet adni, de igenis Mérföldlépő, és a következő tételben már a Három Királyoknál járunk, ez egy nagyon szép gondolat, gondolom, érzékeljük. A Három Királyok olyan úton járnak, amely őket elvezeti a csecsemő alakzatban lélegző, fénylő, emberi testben megszületett megváltóhoz. Lélekben meg kell tenni ezt a nagy lépést. Soha az életben nem jut el a három napkeleti bölcs, a három napkeleti mágus, vagy a három király a betlehemi jászolhoz, ha ők lélekben nem lépnek nagyot. Gondolom, tudjuk, hogy nehogy véletlenül ezt a lépést megtegyük, naponta duruzsolnak nekünk, hogy merjünk kicsik lenni. Egy törpének nyilván vágyálma az, hogy életben egyszer már kicsi legyen, és a törpének is megvan a maga szerepe a világban. De egy nagyra hivatott nemzet azért ilyen útmutatásoknak, tévutaknak még véletlenül sem dőlhet be.
Ott gyönyörűen, a legősibb, gyakorlatilag a bútorfestészet világáról, a népművészet világáról, festett kazettás mennyezetek képi világáról, egy olyan virágfejű, pontosabban nem is lehet meghatározni, hogy virágszirom sugárzik a kerekded szellemiségéből vagy tollakat látunk ott. Nem is az a lényeg, hogy én meghatározzam, hogy azt most egy virágfejű embernek mondjuk, mert azért mégiscsak lehet belőle érzékelni, kikerekedett világ-virág szellemisége, hogy az most tollkorona, virágkorona, teljesen mindegy. Sugárzik. Tehát egy szellemiségnek sugározni kell.
Ha innen nézem tollkorona, ha onnan nézem virágszirom. Pontosan ez a magyar népművészetnek a legnagyobb titka. Nem olyan válaszokat ad a világ működésére, hogy vagy ez, vagy az, hanem is-is. Szokjunk hozzá, mert ez alapvető tétel. Gyönyörűen lehet látni, hogy szépen a kezei így visszahajolnak a szellemiség felé és a lábfejei tulipánfejekben végződnek. Ez egy remekbe szabott, zseniális gondolat, mert amennyire végkiteljesedett virág arc szellemiség néz. Nem kell stilizálni, hogy akkor ott a szeme, ott van az orra, ott van a szája.
A népművészet képi beszédében látok egy virágfejet. Mit fogok látni? Teljes egész világot. Világ világa, virágnak virága. Nálunk a virág világosságra nyílik. A szellemiség szintjén pedig a legmaradandóbb, legkerekebb szellemiséget tudja megidézni.
Viszont az, hogy a lábfejek tulipánfejekben végződnek, ez tényleg egy csoda gondolat. Mert fönt az átló irányban megtett mérföldes lépésnek a tetején nem is annyira az égbe lép, hanem egy égitesten van a lába, a Napban van a lába. Ez a gondolat december 3. okán ismerős lehet nekünk valahonnan. József Attila egy nagyon szép gondolata. „Megalkotom a szerelmemet, égitesten a lábam. Elindulok az istenek ellen, szívem nem remeg könnyű, fehér ruhában.” Az égitesten a lábam. Egyik lába tulipánfejként a Földön van, a másik lába tulipánfejként már szinte kivirágzik a Napba. A tulipán azért olyan fontos a magyar népművészet képi világában, mert beszélő név. Egy biztos, hogy ha tulipán alakzatban mutatunk meg valamit, annak szabályos hangalaki változata lesz a telifény. Úgy lépni ebbe a világba, érett, kivilágosodott, megvilágosodott szellemiséggel, hogy az én léptem nyomába virágok nyíljanak, és mint fényúton, fény nyomban majd az utódok is bele tudnak lépni. S ha egy nemzedék életében csak egy ilyen mű születik, akkor, ha az a nemzedék inkább tévelyeg, megérdemli azt a büntetést, amit rosszirányú tévelygéseiért kap.
Ezen a helyen, ahol most tartózkodunk, itt a galériában érzékeljük, hogy miről van szó. Szépen felmegyünk, már fogad Bennünket Szervátiusz életművéből egy kis gyűjtemény, egy emelettel feljebb megint csak egy kiváló szobrászművésznek a kiállítása. Tűnődjünk el valamin! Melyik európai városban képzelhető el mindez? Hogy egy helyen, úgymond egymástól függetlenül ennyi kincs gyűlik össze, s szinte kortárs nemzedékről van szó. Itt az ifjúság, ott az érett öregkor. Egy nyelvet beszélnek és ez nem egyedi példa.
Ez a vég nélküli, buta, szánni való, vénasszonyos, nyekergő kesergés egy vitézlő férfias néphez nem illik. A sok nyavalygásnak, vénasszonyos kesergésnek mi a vége? Elfekvő valahol, de most már elfeküdni sem lehet, mert a kórházakat bezárják. Sírjunk akkor, amikor eljön az ideje. Megnyugtatok sajnos mindenkit lesz még sírni valónk. De eleve nagy történelmi változásokra ilyen hitvány lelki világgal rákészülni nem lehet. Holott ez a nemzet szinte minden napra adja nekünk a hamuba sült pogácsát. Itt van, ez a Te szellemi táplálékod. S hogy ha végigjárjuk ezt a kiállítást, angyalbárányok vezetnek be, „Aludj, aludj Istennek báránya, szerelemből jöttél a világra”, tényleg végig tudunk menni és ott az utolsó stáció, a feltámadás. Ez még nem egy életmű, egy fiatal művészről van szó, Isten áldotta tehetségről – de hogy ha egy ilyen fiatal ember lelkéből ennyi életre való fény és szikra, életszikra tud áradni, akkor ehhez viszont a kortársaknak néha fel kell tudni nőni. S illik felnőni. Soha nem késő, nem Heti Hetest kell odahaza nézni, nem Derrick felügyelővel kell követni a legújabb kalandokat, vagy Columbo hadnaggyal, nem a hírműsorokon kell csüngeni. Miért? Mert minden típusú hírműsornak a lényege a hamis információ.
Ezt tényleg jegyezzük meg. Egy népnek saját nemzeti önállóságából kell táplálkozni, s az nem tv képernyőjén, különféle csatornákon, hanem ilyen művekben születik meg. Hangsúlyozom, hogy ez a sorstól és a teremtőtől számunkra Európa kellős közepén, hogy egyáltalán ide születtünk, el nem tudjuk képzelni, hogy mekkora ajándék. Ha én végigutazok most a globalizált világon, s feltesszük a kérdést, hogy hol van eleven, élő, világos, tiszta beszédű népművészet, amely népművészet gyakorlatilag a legmodernebb korban is modern művészeti törekvések táptalajává tud válni. A világon egyetlen egy ilyen hely van. Akkor mitől félünk? Ez egy virágzó, táltos népnek a táltos lelke. Jézust a magyar néphagyomány nemes egyszerűséggel – nyilván nem vándorhittérítőkkel egyeztettek – így nevezi, hogy égi táltos. Ez a mi igazi hitünk.
S ott bizony a másik stáció – a kijárati és bejárati ajtón, az tényleg véletlen, de amikor ilyet hallunk, hogy én vagyok az ajtó, én vagyok az életnek a kapuja. Hát itt megkaptuk, mert a születő élet, angyalbárányok – a népmesékben más irányba megy el az ügy, de gondolom, tudjuk – hogy van egy nagyon szép karácsonyi énekünk, Mária ringatja a bölcsőben kisded gyermekét, Aludj, aludj Istennek báránya, szerelemből születtél a világra, nem ötéves terv, nem Ratkó korszak dolgaiként, vagy felzárkózás, hogy kevesen vagyunk. A szerelemből. Csontvárinak van egy nagyon szép, és világos, tiszta beszédű gondolata: ki lehet zseni. Erre ő nagyon szép választ ad: aki soron van. Magyarul mindenki soron van, csak lehet, hogy rossz sorba álltunk be. Az hogy bárkiből lehet, ha valaki magyarnak születik, zseni, az nem vita téma, de igen ám, tovább folytatja, aki telivérrel, szerelemmel jött a világra. Az ilyen művekben ezt az őserőt lehet érezni, pedig itt nem is az őserőnek a megmutatása a főtétel, hanem inkább egy útvonalnak színekben, tehát itt minden színnek külön világszínt idéző jelenése van és jelentése, tehát a sárgák, a fehérek, a pirosak, a zöldek, feketék különböző fokozatai gyakorlatilag a világosságnak a világszintjei által nyíló világot beszélik el és a kapuban, bizony ott a feltámadás.
Tényleg lehet látni, hogy amiből elindul a feltámadás, ott közvetlenül egy ilyen gyönyörű, lángcseppszerű virágszirmok, hatalmas nagy energia indul el. Nem is tudom megállapítani, hogy az egy központi parázsló tűzből lobbanó lángcsóva, emlékezzünk a főnix példára. Vagy egy fényre nyíló virág, de ott vannak az energiacseppek, utána fölötte már ott van ez a nagyon érdekes honfoglalás kori művészetbe vagy a kora magyar, késő avar kori Kárpát-medencei művészetből is visszatérő, úgynevezett S mintázatra épülő formaragozás. Tehát az úgynevezett késő avar kori művészetnek az egyik legáltalánosabb képjeléről van szó, ebből ragozza a szarvast, ebből indítja pl. a griffet is. Itt is az egyik vonulatból kanyarodik át a másikba.
Az alsó résznél nem is lehet megállapítani, hogy ismételget egy madárfejet, vagy pedig egy állatnak a feje már visszafelé néz, és amit én csőrnek gondolok, az az ő füle, tehát lent. Ez kétirányú mozgás, ugyanakkor fent lehet látni, nagyon szépen végződő kígyónyakból madárfejbe átmenő képződményről van szó. Ott viszont van egy lezáró tagozat. Nagyon szépen lehet látni, van egy kis szárnyas házikó. Ez a házikó maga a haza. A magyar nyelvben, ha azt mondom, hogy ház, vagy azt mondom, hogy haza, akkor nem árt tudni, hogy haza akkor van, ha a házakban a haza otthon van. Ha a házakból száműzik odahaza a hazát, akkor a haza nagyban nem fog létezni és nem fog működni. Bizony a legkisebb társadalmi egység az otthon, a család, az a ház teremti meg egy nemzet számára a feltámadásnak a lehetőségét. A Nap szépen elindul fölfelé, stilizált szárnyait látjuk, erre szokták azt mondani, hogy feltámadunk.
Én gratulálni tudok az erdélyi üzenetnek és remélem, hogy mindannyian megfogadjuk azt az üzenetet, ami messziről érkezett, de a mi hazánkból.
Szántai Lajos
Elhangzott Csomortáni Gál László kiállításának megnyitóján 2007. december 4-én

 

csomortani-gal-laszlo2

Csomortáni Gál László képzőművész kiállítása nyílt az
E-Galériában!
2012. február. 16.
Megnyitotta: Pap Gábor kultúrtörténész
Közreműködött: Petrás Mária
E-Galéria
(1055 Budapest, Falk Miksa utca 8.)