2009 július 03., péntek

Csomortáni Gál László képzőművész (1978. Csíkcsomortán)

Csomortáni Gál László képzőművész kiállítása a Vármegye Galériában 2007. december 4-én nyílt. Megnyitotta Szántai Lajos művészettörténész. Közreműködött Maczkó Mária Magyar Örökség-díjas népdalénekes. A tárlat 2008. január 20-ig volt látogatható.

Maczkó Mária dallamvilágának szárnyain egy ilyen kiállítást megtekinteni az majdnem azt jelenti, hogy a hallgatóság lélekben táltossá változott. Ez az átváltozás Csomortáni Gál László műveinek megértéséhez mindenféleképpen szükséges. Nem azért, mert érthetetlenek ezek a művek, hisz a legősibb formavilágból táplálkozik, a nyelve az az anyanyelv, és ahogy az anyanyelv a világot képi beszéd útján el tudja mondani, Gál László műveiben egy olyan képi világ mutatkozik meg, melyet ha bejárunk, és itt most ténylegesen érdemes úgy bejárni ezt az utat, mint a rejtelmekbe való beavatódásnak a csodálatos és hatalmas ívű útját. A mai emberrel egyetlen egy probléma szokott lenni, hogy embernek születik a világra, de életről, halálról, emberségről, néphez, nemzethez való tartozáshoz nem nagyon szokott hallani szinte semmit. Éppen ezért a legfontosabb gyökerek számára csak tehertételként jelennek meg. Viszont az értelem nélküli életet az élet-halál vihara egészen egyszerűen a világból olyan szépen, komótosan, csendesen, vagy viharosan kisöpri.
Európa kellős közepén, hogy lehet megmaradni emberként, ezek a művek nagyon szépen példázzák. Mielőtt a formavilága képekben beszélt anyanyelv útjára rátérünk, egy nagyon érdekes, és nagyon szép sajátossággal is érdemes megismerkedni. Hiszen itt az alapanyag amire a festmények rákerülnek az fa. Igen, ám de ezek a fából készült lapok több száz éves életnek a tartozékai, tehát itt több száz éves ládafia, ágy, bútorajtónak darabja és ugyanakkor pedig egy 1978-ban született kiváló képzőművésznek a gondolatai találkoznak. Ezt lehet hagyománynak és örökségnek és útmutatásnak nevezni. Hogy lehet megbecsülni azokat a dogokat, amelyeket a múltból kapunk, mondjuk egyszerű alapanyagként, de a maga idejében egy élet szerves tartozékai voltak és annak a szerves élet tartozékainak pedig ugyanolyan szerves módon történik meg az újjá varázslása, átalakítása. Szó szerint mondhatjuk, hogy az a mitológiai főnix a poraiból így szokott föltámadni.
S ennek a kiállításnak talán az egyik legszebb vezérlő gondolata maga a feltámadás. Erre a képanyagra, amit itt látunk és ugyanakkor, pedig ami megint csak sajátos, és ritka tünemény, hogy kivételesen – tehát ezt most tényleg így kell mondani – kivételesen itt a címadás is nagyon fontos. Csak azért kell külön hangsúlyozni, mert a kiállító művész, vagy költő, vagy zeneszerző, vagy bármelyik művészeti ágat felidézhetjük. Mondjuk költészet vonatkozásában, valamikor József Attila a maga idejében, fél évig azon tűnődik, hogy egy nagyon jó versnek milyen címet adjon. Tehát egy rossz cím az gyakorlatilag, egy ilyen címkóros világban, amelyben élünk félrevezethető is lehet, ugyanakkor, pedig hogyha gyenge a mű és egy nagyon jó címet találunk, akkor pedig érzi az ember, hogy ez a nagyot mondásnak az ideje.
Itt gyakorlatilag egy ősi, régi, archaikus hitvilág, ez a magyar ősvallás és ugyanakkor pedig a kereszténység és az emberség és az istenség teljes egybefonódásának útját csodálhatjuk meg. Ez az igazi hitvallás. Amikor egy nép lélekből úgy tud beszélni, mondjuk a kereszténység nyelvén, hogy nem szorul rá ilyen lépegető gépezetekre, mankókra, fülbesúgó hittérítőkre, nyugati demokráciára, keleti unióra, ugyanarról van gyakorlatilag szó ebben az esetben. Tehát semmiféle globális segítő erőnek tűnő félrevezetésre nem szorul rá a magyarság Európa kellős közepén. Alapvető kérdésként szokott megjelenni az, hogy mi volt a magyarok régi hitvallása. Nézzük meg, ez volt. Eltűnt? Befejeződött? Szent István kiirtotta? Ennyire idiótának, kárhozott butának Európa kellős közepén nem szabad magyarként lenni.
Tehát ezek az idióta rögeszmék, hogy itt, ami érték volt, és az ősvalláshoz tartozott, azt Szent István kiirtotta. Lehet, hogy az István a király rockoperának ez a fő üzenete, a magyar történelem viszont nem István a király rockoperák alapján üzeni a maga tanácsait és útmutatásait.
Ez a műveltség lélekben él tovább. Ady Endrének van egy nagyon szép és magasztos gondolata, hogy „ifjú szívekben élek és mindig tovább”, mindig tovább élünk, hiába törnek életünkre vén huncutok és gonosz ostobák, mert életünk millió gyökerű. Itt a millió gyökerű virágzásnak a tüneményét lehet látni és amennyire az ősvallás formavilágából is meg lehet érteni, az ember úgy látja, itt elevenednek meg szebbnél szebb, hogy úgy mondjam ágazatai a magyar lélek égig érő csodafájának, a minden magtermő fájának. A népmesék világa köszön vissza, a balladák világa, a népdalok világa, a táltos vallásunk ősi világa köszön vissza és bármennyire hihetetlen, végig olyan úton halad, hogy a kereszténység számára a régi hitvilággal egylényegű valóságként jelenik meg.
Ezt az utat tényleg érdemes úgy végigtekinteni, hogy ha én onnan bejövök, egy ajtón, akkor természetesen azon fogok kimenni. De miután az ember bejött, lehet látni, végül is úgy sugallta itt a kiállításnak a menetrendje az útmutatást, hogy szinte magától kerekedtek ki nagyon szép és életre való gondolatok. Itt az egyik oldalon látunk egy olyan készséget, amiben azért kemény munkát szoktak az élet útján végezni. Általában dagasztás vonalán pogácsa, sütemény és egyéb jó útravalók szoktak készülni. A másik az sokkal nagyobb, abban az élet maga a kenyér. S hogy ha a kettő között szépen betekintünk az utunk végére, ott van egy ilyen képjellegből felépülő – de most az épülés az pontosan úgy, ahogy az emberi élet szépen felépül és épületesen, egészséges a maga útján – egy fénylény, egy csodalény, egy edényféleségből, szó szerint, mint a szökőkút árad ki belőle az élet, középen ott van egy hatalmas nagy szív. Szépen lehet érezni a szívből jövő léleknek a hullámzó mozgását és egy világ-virág élő képjelként, pedig a szellemiségnek a szintje is megmutatkozik. A mű címének pedig bármilyen címet lehetett volna adni, nyugodtan azt is mondhatnánk: Az élet ura, vagy bármit adhatnánk neki. Hamuba sült pogácsa. Volt e olyan mesehős, aki eltévedt akkor, ha útravalóul édesanyjától hamuba sült pogácsát kapott. Ilyen a világtörténelemben és népmesékben még soha nem fordult elő. Tehát ebben a hamuba sült pogácsában, végeredményben az a minőség lappang, amit Jézus nagyon szépen így fogalmaz meg, hogy „én vagyok az életnek ama kenyere, a mennyből alászállott kenyér”, amelyik végeredményben ugyanabból az élő minőségből készül.
Tehát itt a hamuba sült pogácsában az a döbbenetes ráérzés, hogy amikor mi úton járunk és kívül kaotikus a világ, akkor őseinktől kapott belső energiából táplálkozunk, és az bizony emberszabású. Ez nagy ívű kiállítás, nyugodtan mondhatjuk nagy ívűnek, bár két kis teremben van. Miért? Mert az emberségnek és a világnak, a teremtésnek, a megváltásnak útját nyugodtan végig tudjuk követni. Mindegyik az egyébként, csak hát itt még egy-két művet azért érdemes megemlíteni. A Mérföldlépő. A Mérföldlépőnek megint lehetett volna más címet adni, de igenis Mérföldlépő, és a következő tételben már a Három Királyoknál járunk, ez egy nagyon szép gondolat, gondolom, érzékeljük. A Három Királyok olyan úton járnak, amely őket elvezeti a csecsemő alakzatban lélegző, fénylő, emberi testben megszületett megváltóhoz. Lélekben meg kell tenni ezt a nagy lépést. Soha az életben nem jut el a három napkeleti bölcs, a három napkeleti mágus, vagy a három király a betlehemi jászolhoz, ha ők lélekben nem lépnek nagyot. Gondolom, tudjuk, hogy nehogy véletlenül ezt a lépést megtegyük, naponta duruzsolnak nekünk, hogy merjünk kicsik lenni. Egy törpének nyilván vágyálma az, hogy életben egyszer már kicsi legyen, és a törpének is megvan a maga szerepe a világban. De egy nagyra hivatott nemzet azért ilyen útmutatásoknak, tévutaknak még véletlenül sem dőlhet be.
Ott gyönyörűen, a legősibb, gyakorlatilag a bútorfestészet világáról, a népművészet világáról, festett kazettás mennyezetek képi világáról, egy olyan virágfejű, pontosabban nem is lehet meghatározni, hogy virágszirom sugárzik a kerekded szellemiségéből vagy tollakat látunk ott. Nem is az a lényeg, hogy én meghatározzam, hogy azt most egy virágfejű embernek mondjuk, mert azért mégiscsak lehet belőle érzékelni, kikerekedett világ-virág szellemisége, hogy az most tollkorona, virágkorona, teljesen mindegy. Sugárzik. Tehát egy szellemiségnek sugározni kell.
Ha innen nézem tollkorona, ha onnan nézem virágszirom. Pontosan ez a magyar népművészetnek a legnagyobb titka. Nem olyan válaszokat ad a világ működésére, hogy vagy ez, vagy az, hanem is-is. Szokjunk hozzá, mert ez alapvető tétel. Gyönyörűen lehet látni, hogy szépen a kezei így visszahajolnak a szellemiség felé és a lábfejei tulipánfejekben végződnek. Ez egy remekbe szabott, zseniális gondolat, mert amennyire végkiteljesedett virág arc szellemiség néz. Nem kell stilizálni, hogy akkor ott a szeme, ott van az orra, ott van a szája. A népművészet képi beszédében látok egy virágfejet. Mit fogok látni? Teljes egész világot. Világ világa, virágnak virága. Nálunk a virág világosságra nyílik. A szellemiség szintjén pedig a legmaradandóbb, legkerekebb szellemiséget tudja megidézni.
Viszont az, hogy a lábfejek tulipánfejekben végződnek, ez tényleg egy csoda gondolat. Mert fönt az átló irányban megtett mérföldes lépésnek a tetején nem is annyira az égbe lép, hanem egy égitesten van a lába, a Napban van a lába. Ez a gondolat december 3. okán ismerős lehet nekünk valahonnan. József Attila egy nagyon szép gondolata. „Megalkotom a szerelmemet, égitesten a lábam. Elindulok az istenek ellen, szívem nem remeg könnyű, fehér ruhában.” Az égitesten a lábam. Egyik lába tulipánfejként a Földön van, a másik lába tulipánfejként már szinte kivirágzik a Napba. A tulipán azért olyan fontos a magyar népművészet képi világában, mert beszélő név. Egy biztos, hogy ha tulipán alakzatban mutatunk meg valamit, annak szabályos hangalaki változata lesz a telifény. Úgy lépni ebbe a világba, érett, kivilágosodott, megvilágosodott szellemiséggel, hogy az én léptem nyomába virágok nyíljanak, és mint fényúton, fény nyomban majd az utódok is bele tudnak lépni. S ha egy nemzedék életében csak egy ilyen mű születik, akkor, ha az a nemzedék inkább tévelyeg, megérdemli azt a büntetést, amit rosszirányú tévelygéseiért kap.
Ezen a helyen, ahol most tartózkodunk, itt a galériában érzékeljük, hogy miről van szó. Szépen felmegyünk, már fogad Bennünket Szervátiusz életművéből egy kis gyűjtemény, egy emelettel feljebb megint csak egy kiváló szobrászművésznek a kiállítása. Tűnődjünk el valamin! Melyik európai városban képzelhető el mindez? Hogy egy helyen, úgymond egymástól függetlenül ennyi kincs gyűlik össze, s szinte kortárs nemzedékről van szó. Itt az ifjúság, ott az érett öregkor. Egy nyelvet beszélnek és ez nem egyedi példa.
Ez a vég nélküli, buta, szánni való, vénasszonyos, nyekergő kesergés egy vitézlő férfias néphez nem illik. A sok nyavalygásnak, vénasszonyos kesergésnek mi a vége? Elfekvő valahol, de most már elfeküdni sem lehet, mert a kórházakat bezárják. Sírjunk akkor, amikor eljön az ideje. Megnyugtatok sajnos mindenkit lesz még sírni valónk. De eleve nagy történelmi változásokra ilyen hitvány lelki világgal rákészülni nem lehet. Holott ez a nemzet szinte minden napra adja nekünk a hamuba sült pogácsát. Itt van, ez a Te szellemi táplálékod. S hogy ha végigjárjuk ezt a kiállítást, angyalbárányok vezetnek be, „Aludj, aludj Istennek báránya, szerelemből jöttél a világra”, tényleg végig tudunk menni és ott az utolsó stáció, a feltámadás. Ez még nem egy életmű, egy fiatal művészről van szó, Isten áldotta tehetségről – de hogy ha egy ilyen fiatal ember lelkéből ennyi életre való fény és szikra, életszikra tud áradni, akkor ehhez viszont a kortársaknak néha fel kell tudni nőni. S illik felnőni. Soha nem késő, nem Heti Hetest kell odahaza nézni, nem Derrick felügyelővel kell követni a legújabb kalandokat, vagy Columbo hadnaggyal, nem a hírműsorokon kell csüngeni. Miért? Mert minden típusú hírműsornak a lényege a hamis információ. Ezt tényleg jegyezzük meg. Egy népnek saját nemzeti önállóságából kell táplálkozni, s az nem tv képernyőjén, különféle csatornákon, hanem ilyen művekben születik meg. Hangsúlyozom, hogy ez a sorstól és a teremtőtől számunkra Európa kellős közepén, hogy egyáltalán ide születtünk, el nem tudjuk képzelni, hogy mekkora ajándék. Ha én végigutazok most a globalizált világon, s feltesszük a kérdést, hogy hol van eleven, élő, világos, tiszta beszédű népművészet, amely népművészet gyakorlatilag a legmodernebb korban is modern művészeti törekvések táptalajává tud válni. A világon egyetlen egy ilyen hely van. Akkor mitől félünk? Ez egy virágzó, táltos népnek a táltos lelke. Jézust a magyar néphagyomány nemes egyszerűséggel – nyilván nem vándorhittérítőkkel egyeztettek – így nevezi, hogy égi táltos. Ez a mi igazi hitünk.
S ott bizony a másik stáció – a kijárati és bejárati ajtón, az tényleg véletlen, de amikor ilyet hallunk, hogy én vagyok az ajtó, én vagyok az életnek a kapuja. Hát itt megkaptuk, mert a születő élet, angyalbárányok – a népmesékben más irányba megy el az ügy, de gondolom, tudjuk – hogy van egy nagyon szép karácsonyi énekünk, Mária ringatja a bölcsőben kisded gyermekét, Aludj, aludj Istennek báránya, szerelemből születtél a világra, nem ötéves terv, nem Ratkó korszak dolgaiként, vagy felzárkózás, hogy kevesen vagyunk. A szerelemből. Csontvárinak van egy nagyon szép, és világos, tiszta beszédű gondolata: ki lehet zseni. Erre ő nagyon szép választ ad: aki soron van. Magyarul mindenki soron van, csak lehet, hogy rossz sorba álltunk be. Az hogy bárkiből lehet, ha valaki magyarnak születik, zseni, az nem vita téma, de igen ám, tovább folytatja, aki telivérrel, szerelemmel jött a világra. Az ilyen művekben ezt az őserőt lehet érezni, pedig itt nem is az őserőnek a megmutatása a főtétel, hanem inkább egy útvonalnak színekben, tehát itt minden színnek külön világszínt idéző jelenése van és jelentése, tehát a sárgák, a fehérek, a pirosak, a zöldek, feketék különböző fokozatai gyakorlatilag a világosságnak a világszintjei által nyíló világot beszélik el és a kapuban, bizony ott a feltámadás.
Tényleg lehet látni, hogy amiből elindul a feltámadás, ott közvetlenül egy ilyen gyönyörű, lángcseppszerű virágszirmok, hatalmas nagy energia indul el. Nem is tudom megállapítani, hogy az egy központi parázsló tűzből lobbanó lángcsóva, emlékezzünk a főnix példára. Vagy egy fényre nyíló virág, de ott vannak az energiacseppek, utána fölötte már ott van ez a nagyon érdekes honfoglalás kori művészetbe vagy a kora magyar, késő avar kori Kárpát-medencei művészetből is visszatérő, úgynevezett S mintázatra épülő formaragozás. Tehát az úgynevezett késő avar kori művészetnek az egyik legáltalánosabb képjeléről van szó, ebből ragozza a szarvast, ebből indítja pl. a griffet is. Itt is az egyik vonulatból kanyarodik át a másikba. Az alsó résznél nem is lehet megállapítani, hogy ismételget egy madárfejet, vagy pedig egy állatnak a feje már visszafelé néz, és amit én csőrnek gondolok, az az ő füle, tehát lent. Ez kétirányú mozgás, ugyanakkor fent lehet látni, nagyon szépen végződő kígyónyakból madárfejbe átmenő képződményről van szó. Ott viszont van egy lezáró tagozat. Nagyon szépen lehet látni, van egy kis szárnyas házikó. Ez a házikó maga a haza. A magyar nyelvben, ha azt mondom, hogy ház, vagy azt mondom, hogy haza, akkor nem árt tudni, hogy haza akkor van, ha a házakban a haza otthon van. Ha a házakból száműzik odahaza a hazát, akkor a haza nagyban nem fog létezni és nem fog működni. Bizony a legkisebb társadalmi egység az otthon, a család, az a ház teremti meg egy nemzet számára a feltámadásnak a lehetőségét. A Nap szépen elindul fölfelé, stilizált szárnyait látjuk, erre szokták azt mondani, hogy feltámadunk.
Én gratulálni tudok az erdélyi üzenetnek és remélem, hogy mindannyian megfogadjuk azt az üzenetet, ami messziről érkezett, de a mi hazánkból.

Szántai Lajos
Elhangzott Csomortáni Gál László kiállításának megnyitóján 2007. december 4-én

 

csomortani-gal-laszlo2

Csomortáni Gál László képzőművész kiállítása nyílt az
E-Galériában!
2012. február. 16.
Megnyitotta: Pap Gábor kultúrtörténész
Közreműködött: Petrás Mária
E-Galéria
(1055 Budapest, Falk Miksa utca 8.)