“…..Corot képeit látva tudjuk ez a francia tájfestészet, ugyan így Szécsi Bandi képeit látva tudjuk, érezzük ez a Székelyföld….”
Megbúvó élet a színekben
Árnyék és fény.
Emlékezés Szécsi András festőművészre.
Micsoda botor gondolat, hogy Szécsi Andás most nincs velünk a kissé megkésett 80-ik születésnapján, mi akik itt vagyunk majd mind ismertük őt, de elsősorban a munkáit. Rajzait, festményeit, s ha ezt látjuk, érezzük őt is, látjuk színeiben, árnyékaiban és sokszínű fényeiben. Ahogyan felismerjük a kínai tájképfestőket az első pillantásra, ahogyan Siskin képeit látva tudjuk ez az orosz erdő, ahogyan Corot képeit látva tudjuk ez a francia tájfestészet, ugyan így Szécsi Bandi képeit látva tudjuk, érezzük ez a Székelyföld. Ez a föld adta Bandinak mi lényege volt, így tudta saját igazságát megfesteni, hogy látva lássuk is. Sok képén sötét a táj, csupasz fák, sötét folyók és hegyek, az ám csak jobban meg kell nézni, mert mindeniken van egy világító ég, egy fényforrás vagy eltérő árnyék, mi reményt ad, ami oda vonzza a lelket, s így a szemet is. Ezek a fix pontok, a viszonyítás, mert így változik a kép lényege, s válik reménnyé a reménytelennek tűnő. Az Isten adta tálentum kevés, sok és néha keserves munka áll egy életmű mögött. Így volt ez Szécsi Bandinál is, alkotott, dolgozott akár a Bizánc kapujában, Bukarestben vagy székelyföld bármely pontján. Nem véletlen hoztam fel külhoni festők példáját, nem a mi hibánk –talán egy kicsit-, hogy nem ismerik eléggé külhonban a magyar festészetet, holott alkotásaik – az évszázadok bizonyítják-, megállják helyüket a nagyvilágban. Mikes Kelemennek nincs sírja, úgy hozta a sors, hogy még a rodostói temetőt is felszámolták, de Bandi megfestette az ő lelkében volt sírja ott Zágonban. Így kik e képet nézik, hihetik és miért ne hinnék el, hogy ott fehérlik sírja a vörös ég alatt, oltalmat adó vagy tán fenyegető fák tövében –ki mit lát benne-, s mögötte nyugalmat árasztó falú, piros tetős templomával. A Nyikó patak életet adó, de hirtelen haragú is, vigyázni kell vele, így válik szimbólummá a képén, mert az árnyakba és fényekbe rejtette belső indulatait. Ez nála nem kényszer volt, hanem természetes vállalása a művészetnek és az embernek a társadalomban. 1956 október 23-án mikor még semmit sem tudtak a budapesti történésekről, gyűlést hívtak össze képzőművészeti főiskola diákvezetői Tirnován Ari Vid, Balázs Imre és a többiek. Az egyetemi autonómia kérdése kapcsán pontokat állítottak össze, felolvasásuk után, kérték a kollegákat szóljanak hozzá. Szécsi András elsők között jelentkezett és csak egyetlen mondatot mondott, idézem:”eleget beszéltek tanáraink, most engedjék, hogy mi beszéljünk”. Milyen egyszerűen hangzik most, de ott és akkor ez forradalmi tett volt, hisz az egész épületet már körbe fogta a szekuritáté. Ám Bandi egyetlen mondatát büntetés követte, kitették a főiskoláról az akkor harmad éves diákot, sőt az ország összes intézete bezárult előtte. Egyet nem tudtak, hogy már akkor festő volt és minden tehetséges művész lelke szabad, még ha egy életen át kételyek is gyötrik, hisz minden igazi művészben van alázat, de remény is. Felrémlik bennem egy kép, három fiatal férfi ember áll egy székelykapú előtt, barátok. Egy kiránduláskor készült a kép, Páll Lajos, Fülöp.G.Dénes és Szécsi András, jó barátok voltak, de immár az égi ösvényeket járják együtt. A keresztúri földben nyugszik, de nékem és sokunknak az a Bandikó marad, ki poharát emelve kópésan szemüvege mögül ránk mosolyog. Köszönet Demeterné Kulcsár Edit asszonynak, hogy életben tartja az Erdély Művészetért Alapítványt ezzel lehetőséget teremtve, hogy lássunk, emlékezzünk. Most ez alkalommal Szécsi András képeit újra láthatjuk, ne feledjük őt és munkáit, hogy értelmét megtarthassa, az amiért élt és alkotott.
Páskándiné Sebők Anna kultúra-kutató
Elhangzott 2015. április 28.-án az E-Galériában Budapesten, Szécsi András Fény és Árnyék című emlék kiállítás megnyitóján.
