Sümegi György

Paulovics 75

Paulovics László kiállítása

VármegyE-Galéria, 2012. VIII. 15-IX. 30.

 A 75. éves Paulovics Lászlót köszöntjük ezzel a kis tárlattal: megbecsüléssel, baráti szeretettel. Egy életmű van mögötte, s ezért húsba vágó kérdés: hogyan, milyen valóságos és méltó formában, mi módon lehet összefogni, kiállításban vagy írásban összefoglalni a több mint fél évszázad óta épülő művet. Lényeges kérdés: hogyan határozható meg a képzőművészetek európai térképén az ő alkotói teljesítménye, festői attitűdje.

Paulovics – Kocsis István drámaíró lényegbevágó meghatározása szerint -: zarándokfestő, noha egész életében állandóságra vágyott, mindig a műterme moccanatlan magányában szeretett dolgozni. De a műtermét, a szatmárit a történelem, a Causescu-diktatúra fölcseréltette, s először az NSZK-ba vitte, sodorta, majd végső révként, utolsó műterem-kikötőként Szentendrére. Paulovics a 20. századi erdélyi, romániai magyar festőgenerációk negyedik rendjéhez, a Bardócz Lajos-Deák Ferenc-Gaál András-Cseh Gusztáv-Tóth László generációjához tartozik. Ők 1960 körül diplomáztak a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán. Mestere a modern képzőművészet legfőbb kolozsvári terjesztője, Kádár Tibor volt, akiről vallja Paulovics, hogy „felnyitotta a szemem”. Szülővárosában, Szatmáron színházi díszlet- és jelmeztervező (1962-85), 1985-ben emigrál az NSZK-ba, ahol sajátos képletű magyar kulturális közegben dolgozik, bár kiállíthat német kollégákkal is.

„Az NSZK-ban magyar témákban mozogtam, a német művészetbe nem lehet integrálódni. Azokat a témákat dolgozom föl, amiket ott Causescu idejében nem lehetett” – vallja. Ott kezdi el a Don-kanyart és az 1956-os forradalmat megidéző grafikai-sorozatait. Majd Magyarországon telepedett le, de Szentendrén élő és dolgozó festőként is látszólag megmaradt zarándokfestőnek, ugyanis volt olyan eset, amikor nem fért bele egy ottani kiállításba. Kicsoda is valójában ő? Magyarországon is emigráns, változatlanul vándorfestő? Sorsrendeltetése (Áprily Lajos kifejezése) szerint Paulovics László erdélyi, még pontosabban szatmári, partiumi, romániai magyar festő, aki németországi emigrációjából Magyarországra települt. „Sokszor úgy ébredek, hogy Szatmáron vagyok. Mindig úgy megyek haza, mint aki el se jött”.

A Don-kanyart és az 1956-os forradalmat, a magyarság két 20. századi történeti áldozatvállalását megrögzítő sorozatai erős kulturális gyökereit, az áldozatokkal való sorsvállalását fejezik ki. Az emigrációban folytatta azon alkotói gyakorlatát, amelynek során  író-arcmásokat, író-jellemeket, alkotói habitusokat fogalmaz meg vizuális eszközökkel: „Szatmárnémetiben kezdtem, színészekkel: Csiky Andrást Ács Alajos és a költő Gellért Sándor. Kós Károlyt Kolozsváron rajzoltam le 1957-ben, akkor ő még a Széchenyi téren lakott. Volt, ami fotóról készült, pl. Kemény Jánosnál voltam, de akkor nem volt nálam rajzeszköz, aztán fényképről csináltam a rajzot. Ő őrizte az erdélyi melegséget, ahogy Barcsay Jenő is”. Paulovics íróportréi textúráját gyakorta azonosértékűen alkotja az írótól gondosan kiválasztott műrészlet, rövid életrajza, vagy kronológikus rendbe szedve élethelyszínei fölsorolása (pl. Ady Endre). Kós Károlyén könyvcímlapjai, rajzok s életrajza, vagyis bizonyos fragmentumok az arcképével  együtt képezik azt a  vizuális egységet, amely a sokat megélt alkotóhoz, jellemhez társul. Fontos az írásmód, a kalligráfia, hiszen Paulovics azt is igyekszik hűségesen visszaadni. Az írók, költők versíró mozdulata is fölidéződhet általa. De maga a betű, a szavak és mondatok töredezett vagy folyamatossá tett egymás mellettisége vagy egymás utánisága fontos vizuális elemnek minősül e képeken. Milyen vizuális elem lehet, milyen képi hordozóvá válhat szöveg, textus, amely alapvetően verbális természetű? Nincs itt valami  ellentmondás, nem érezzük ösztönösen is minden, képen megjelent szövegnél, már a szentek szájából kibomló mondatszalagoktól kezdődően, hogy az csupán magyarázat, konfesszió, semmi más? Vagy éppen figyelem elterelő? Van olyan eset, amikor a másik oldalra billent az egyensúly, amikor maga a szöveg vált képpé (Lakner László: Isa pur…). Paulovics megközelítése azonban merőben más: ő a portréra vagy az arra kiválasztott arcképhez munkásságára jellemzőt épít látvány-egyensúlyba. Jellem-képpé, életút-diagrammá, példa-energiává. Hiszen létrejöttük motivációja alapvetően a példa fölmutatása, példa-emberek galériája Paulovics sajátos arcképcsarnokában. Mindezekkel Paulovics gazdag erdélyi arcképfestői hagyomány-sorba kapcsolódik, hiszen a vándorfestők, vagy Barabás Miklós, Sikó Miklós és mások erdélyi értelmiségieket, írókat, alkotókat megjelenítő portréi sora jelentősen gyarapodott a 20. században. Nagy István, Szolnay Sándor majd Zsögödi Nagy Imre gazdag arckép-galériáját – hogy csak a legjellemzőbbeket említsem  –  Cseh Gusztáv Hatvan főembere és Paulovics mű-sora folytatja a zömmel kortársaink, a hozzánk közelebb állók tanúságtételét arckép- és életút-sűrítményekbe foglalva.

Ha csak fölsorolásszerűen vesszük számba gyakorlott műfajait, akkor is zavarban vagyunk, hogy a puszta listából ki ne hagyjunk valamit: folyóirat- és könyvillusztrációk, ex librisek, könyvborítók, plakátok, színházi díszlet- és jelmeztervek, műsorfüzetek, grafikák (az egyedi rajztól sokszorosított eljárásokkal készültekig), festmények temperával, olajjal, kis mérettől muráliákig. A muráliák sorában Szatmáron volt (megvalósított, majd később lebontott művek) üvegablakait, kerámiáit, textilkompozícióit, kovácsolt vas munkáit ugyanúgy számításba kell vennünk, mint szülővárosa, Szentlélek templomának 1998-ban készült főoltárképét (vászon, olaj, 7×6 méter) és a 2000-ben befejezett Keresztút sorozatát. Egyéni és kollektív bemutatókon való részvételeit, magán- és közgyűjteményekben őrzött műveit szám szerint is nehéz fölmérni. Ami bizonyosan tudható, hogy az erdélyi magyar íróportréiból negyvenhármat állandó kiállításon mutat be a Kolozsvár Társaság a város főterén lévő galériájában, és a Szatmárnémeti Múzeumnak adományozott harminckét festményét 2009 óta a Református Fiúgimnáziumban láthatni.

Paulovics László egész eddigi alkotói gyakorlatában, festői, rajzolói munkásságában „küzdelmes kereséssel”, „mindegyre megújulni” akarással dolgozik. A hatvanas évek modern hangú és elvont formarendbe fogalmazott figurális kompozíciói után eljut a montázsos szerkesztéshez, azon metódus szerint, hogy a kép alapanyagához másféle anyagot ad hozzá: „Egy időben még vásznakat is kasíroztam, ragasztottam, hogy megmozgassak velük egyes részleteket. Ez a mondanivaló kiugrasztására, kiemelésére kellett.” Tájképei már évtizedek óta belső tájak, nem a kiválasztott motívum előtt kerülnek vászonra, farostra, hanem a műteremben. Átírtak, átlényegítettek, emlékeztethetnek ugyan akár szatmárnémeti, kolozsvári vagy szentendrei részletekre, de emlékképekké átszűrve festői vallomásként fogalmazza újra az élményt. „ A portré is olyan ma már, mint egy tájkép”, vagyis konstrukciója, sajátos morfológiája van. A kettős portrék sorozatában a különböző karakterek, a másfelé figyelés, ellenkező irányba fordulás, a formai gazdagság megmutatása is célja lehet. Ahogyan a konkréttól az elvontig, szín-foltokig, harmonikus festék együttállásokig eljut, noha alapvetően motívumpárti. Egyfajta hullámzás, jó ütemű pulzálás figyelhető meg az életműben, téma és cél szerint a motívum közelibb vagy elvontabb megközelítéseit alkalmazza kompozícióin. Színvilágát, egyéni színhangját mély barnák, szürkék, kékek, általában a középtónusok uralják, s mindezek együttesen adnak egyfajta nosztalgikus haza-gondolást, a szülőföld, a szülőhely fájdalmasan vagy már éppen derűs nyugalommal hordozott emlékét megidézendő.

Paulovics László festői világa a szülőföld vonzásában fogant, és úgy teljesedett ki, művei egy részét kolozsvári és szatmárnémeti állandó kiállításai tárják közönség elé.  Partium, Szatmárnémeti küldte őt az erdélyi/romániai, a németországi emigrációs és a magyarországi képzőművészetekbe.  A Partium nagy költő követe, Ady Endre szavaival:

„Megjöttem. Hallod? Én vagyok itthon,

Aki rég elment, az a fiad.”

A kiállítás megnyitón elhangzott szöveg szerkesztett változata.