2009 július 03., péntek

Somogyi Győző grafikus-, festőművész (1942. Budapest)

 

a megnyitón

 

Somogyi Győző kiállítása 2008. október 15-én nyílt meg a Vármegye Galériában. Megnyitotta Kovács István költő-történész. Közreműködött Juhász Zoltán népzenész. A tárlat 2008. november 28-ig volt látogatható.

1956-1960: Képzőművészeti Gimnázium; 1962-1968: Római Katolikus Hittudományi Akadémia.
1977: IX. Országos Grafikai Biennálé nagydíja, Miskolc; 1978: hatvani Tájkép Biennálé, aranydiploma; 1983: Március 15. díj; 1988: Munkácsy-díj; 1992: Magyar Művészetért-díj; 1993: Pro Natura; 1994: Mednyánszky László-díj; 1997: kiváló művész, 2003. Prima Primissima díj, 2008. Szervátiusz Jenő-díj. 1960-1964 között a Kossuth Nyomdában dolgozott, ahol megismerkedett a modern sokszorosítógrafikai eljárásokkal. 1967-ben pappá szentelték, 1968-ban egyháztörténeti doktorátust szerzett.
1973-tól kiállító művész, rendszeresen szerepel grafikáival, majd később festményeivel hazai és külföldi tárlatokon. 1975-ben kilépett az egyházi szolgálatból és szabadfoglalkozású képzőművész lett. A 80-as évek elején Salföldön telepedett le. A Káli-medence Környezetvédő Társaság, a Veszprémi Művész Céh és a Magyar Művészeti Akadémia tagja. 1983-tól főként hadtörténeti témájú könyveket illusztrál, s jelentős írói munkásságot fejt ki.
Történelmünkből a sorsfordulók iránt érdeklődik. A történelmi hősök megformálása nem hasonlít a korábbi közhelyszerű ábrázolásokra: figurái groteszk hatást keltenek arcuk és kezük felnagyítása miatt. Ugyanakkor maximális korhűségre törekszik, illusztrációi tudományos igényűek. A vallás területéről, a világ legősibb létértelmezéséből a mítoszok, a csodák vonzzák, néhány lapját a Biblián túl az apokrif írások is ösztönzik. Jézus alakja és életének eseményei különösen érdeklik, ábrázolásában felismerhető a falusi templomok sajátos ikonográfiája. Festészetének jellegét a hangsúlyos, groteszk formák és az igen élénk – piros, sárga, kék – színek adják. Első vásznain a Balatonfelvidéknek állít emléket, a korábban kedvelt történelmi témáit is festi, görögországi élményeinek pedig egész sorozatot szentel. Ez utóbbi vásznain a déli nap sugarától ájult tájak csendet sugároznak, az állandóság érzetét keltik. A magyar történelem neves katonaszemélyiségeiről készített portréiból összeállított ikonosztázát Magyar hősök arcképcsarnoka címmel állította ki 1996-ban a Néprajzi Múzeumban. A 100 portrét tartalmazó sorozat tisztelgés a honfoglalás 1100. évfordulójára a sokmillió névtelen katona előtt, akik viharos történelmünk során a hazát védelmezték. A sort Attila hun király nyitja meg és Maléter Pál ezredes zárja. A művész különös gonddal festette le az ábrázoltak öltözékét: az egyenruhák, fegyverek, címerek, rendjelek korhűek, aprólékos kidolgozásuk komoly előtanulmányokra vall. A kissé karikatúraszerű, groteszk hatású mellképeken jól érvényesülnek a művész ragyogó színei és ismert dekorativitása. E sorozat célja a hősi eszményképek felmutatásával a nemzeti hagyományok felélesztése és ápolása, a múlt morális értékeinek felidézése.

Számomra a “mi” a magyar népet jelenti, a háborúban a magyar hadsereget, és akivel harcol, az az ellenfél. Ha a második világháborúban a vesztes, azaz a rossz oldalon álltunk is, ez mindenképpen mivelünk történt. Ez esetben is csak a magyar féllel érezhetek együtt. Ez ismét a keresztény európai hagyományból következik, mely szerint a saját nép megtagadása bármely helyzetben árulásnak számít. Az ellenféllel azonosulót, ha felhasználják is, elítélik és megvetik.”

Részlet Somogyi Győző: A Magyar Hősök Arcképcsarnokáról 1996. szeptember 19.-i beszélgetésből

 

Aki a mennyországot festi
Somogyi Győző laudációja

Nem a bűvészkártyával ügyeskedők,
nem a sorsot kihívó kártyavetők,
nem a politika hamiskártyásai mondják,
hanem a kevés igazak,
hogy a huszonegyedik csak a szépség százada lehet.
Képeiddel
már most az.

Az évezredek határáról nézve
valóban oly fátyolosan aranyló a mennyország,
amilyennek a Badacsony körüli végtelent látod
a Szigligeti-öböl kocsmáros-bőrköténye fölött?
S a kapuja,
akár a kővágóörsi házé?
Égboltívére fölvakoltad-e
az alapítás évét:
az időtlenséget?

A felhők hóbuckái közt,
nézd,
ott bukdácsolnak
az elfelejtett katonák,
akiket te mentettél meg a haláltól.

A más, a mások megmentése az ember legmagasabb rendű lelki, szellemi képessége. A megmentés képessége, mivel emberi tulajdonságjegy, csak érintőlegesen metsz bele a megváltás fogalmába, amely Isten adottsága.
A művész lelki közelségbe kerül Istennel. A mű-alkotás teremtés. A művész, Somogyi Győző, akinek a fentebb idézett verset ajánlottam, a felejtéstől, a feledéstől menti meg az általa megörökített neves és névtelen hősöket, legyen hadvezérek vagy közkatonák, fejedelmek vagy királyok, szentek és boldogok. Az utóbbiakat említve tudnunk kell, hogy – mint ezt Kinga szentté avatásakor II. János Pál is kiemelte – dinasztiaként az Árpád-ház adta a legtöbb boldogot és szentet az egyetemes történelemnek és a katolikus egyháznak. Somogyi Győző a felejtéstől menti meg az egykorvolt embert, de műveivel persze elsősorban a magyar népet akarja megmenteni, mert – mint hiszi – eltűnésével, önfeladásával szegényebb lenne Isten eredendően gazdag világa. Ezért akarja szolgálni népét, nemcsak az időtlenségnek szánt műalkotásokkal, hanem mindennapi munkájával, életével is. Ezért szervez hagyományőrző végvári huszárcsapatot, ezért tart lovat, rackajuhot, s évtizedekkel ezelőtt ezért kezdett neki társával, Dalmával a kolhozosítással halálra ítélt falu életre-keltésének.
A felejtés nem a megbocsátáshoz vezető sima vagy göröngyös út, a felejtés: az emlékezésről, az emlékezetről való kényelmesen trehány vagy brutálisan kikényszerített lemondatás – észrevétlen narkotikum, apránkénti halál. A felejtés az idők kezdetén földindulást kiváltó eredendő bűn utórezgése. 1956 levert forradalmát illetően például fel-felerősödve napjainkig tart és tartani is fog, ki tudja, meddig? A felejtés bűnéért ma már minden nap, minden órában, minden percben nagy árat fizetünk, nem csupán erkölcsi értelemben, hanem anyagilag érzékelhetően is. És lehet, hogy csak az utóbbi által okozott sokk tud észhez téríteni. Pedig lehetőségünk van a felejtés ellen tenni; lehetőségünk van ugyanis nem felejteni. Erre is bizonyíték Somogyi Győző mindennapi élete és művészete.
Somogyi Győző a felejtés bűne ellen, az egyéni hatalomvágyakat fel-fellobbantó kollektív földi tenyészés, a halál ellen fest, rajzol, készít metszeteket, szitanyomatokat. Pontos, mint Rembrandt e tekintetben utolérhetetlennek tartott Családi képe, ahol a levelet olvasó ismeretlen hölgy lelke tükröződik az ólomüveg ablakkeretben. Somogyi Győző pontos az esemény megjelenítésében, a történelmi háttér fölvázolásában, az ismert hősök arcvonásainak visszaadásában, s pontos a viselet, felszerelés, fegyverzet részleteinek megfestésében is. A pontosság ebben az értelemben a megjelenített igazság bearanyozatlan kerete.
A pontosság mellett a szépség Somogyi Győző művészetének meghatározó jegye. A szépség a legáthatolhatatlanabb sötétségében is az erkölcsi tartás negyven napon túl tartó fényözöne. Ilyen értelemben szépek Somogyi Győző metszetei, szitanyomatai is, amelyek – mondhatni – kortársainkat és sorstársainkat, testvéreinket, szüleinket, nagyszüleinket mutatják be. Az önmagát a minden átélt gyötrelem, szenvedés ellenére is megőrző embert, aki úgy válik mások számára követendő példává, esetenként köznapi szentté, hogy annak nincs tudatában. Képein legéppisztolyozott és felakasztott parasztok, a történelmi kiszolgáltatottság vértanúi. Képein hős öregasszonyok, akik hétköznap elcsoszognak a hajnali misére, hogy ne kongjon a teremtett ember ürességétől a templom. Ott van képén 1956 őszének proletárhőse, aki a háztetőn kapaszkodva benzines palackot dob a Budapestre becsörtető szovjet tankokra, amelyek rabszolgává akarják ismét félemlíteni a megalázottságból öntudatra ébredt népet.
Isten jelenlétének mindenki által érzékelhető és valóságosan is létező tere a természet, a természeti környezet, amelyet tönkre tehet, elpusztíthat, de műalkotásként építhet is a lelkileg, szellemileg odaadó ember. Az érintetlen, a teremtéssel összhangban formált természet egy-egy egészként megjelenített darabkáját festve Somogyi Győző mintha a mennyországról készítene közelképeket, ábrázolja bár a horvátországi Rab szigetének csipkés pártázatú templomát, a tenyérként kinyíló Káli medence életvonalait, a Csontváry Kosztka Tivadar fehér háromszögekre tépett látomásaival telehintett Balatont vagy a határok között maradt várak talán legszebbikét, Boldogkővárát.
Úgy vélem, úgy érzem, a felejtés az Istentől való végérvényes eltávolodás lehetősége. A felejtés elleni küzdelem a földi élet vállalása, és – úgy, ahogy Somogyi Győző művei ajánlják – az Istenhez való közeledés bizonyossága. A felejtés elleni küzdelem megmaradásunk biztosítéka.
Somogyi Győzőt művészete és a magyarság megmaradását szolgáló mindennapi tevékenysége méltóvá teszi a Szervátiusz Jenő-díjra.

Kovács István, Szervátiusz Jenő-díjátadás, 2008. november 17.

Kategória: Egyéb kategória