2009 július 08., szerda

A STUDIO 9 csíki képzőművész csoport vándorkiállítása a Vármegye Galériában 2007. szeptember 6-án nyílt meg. Megnyitotta Dr. Baán László a Szépművészeti Múzeum főigazgatója, közreműködött Wohlmuth István színművész. A tárlat 2007. október 5-ig volt látogatható.
A kiállításon résztvevő művészek:
Balla Tibor – Búza (1969), Bara Barnabás – Csíkszentdomokos (1960), Botár László – Csíkszereda (1959), Gergely Zoltán – Csíkkozmás (1973), Keresztes Györgyi – Csíkszereda (1978), Nagy Ödön – Marosercse (1957), Szabó Árpád – Csíkszentdomokos (1976), Turcza László – Székelyudvarhely (1953), Xantus Géza – Csíkszereda (1958).

„Nemcsak borvizek fakadnak itt, nemcsak pityókát, rozsot, hanem festőket termő is ez az itteni, csíki, gyergyói föld. Nemcsak zord, de színekbe, fényekbe tobzódó is tud lenni ez a táj.”

Gergely Zoltán: Purgatórium kapuja

Gergely Zoltán: Purgatórium kapuja

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezeket a sorokat, melyek a csíki táj művész-termő titkairól szólnak, Kányádi Sándor vetette papírra. Nem is akárhová, egyenesen a most kilencedmagával itt kiállító Botár László neve mellé, az őt bemutató album margójára tűzte gondolatait. Ha tehát a költő is biztosít róla minket, gyanakodhatunk, hogy itt tényleg valami mélyből gyökeredzővel, mégis távoli magasokba nyílóval találkozhatunk.
A kilenc művész neve mellett sorjázó elismerések, ösztöndíjak, egyéni és csoportos tárlatok, magyar és nemzetközi társaságban vállalt tagságok pedig bizonyítják, milyen természetes ma az átjárás az anyaországi és határon túli művészeti élet között. Már nem is annyira „át”, csak úgy egyszerűen „járás” ez: járunk-kelünk egymás világában. Közös polgárai vagyunk egy szellemi közösségnek. Nincs közöttünk meghasonlott kettőség, csak egységet ismerünk. Még élénken emlékszünk arra a bizonyos határra „mely fölül – Szőcs Géza szavaival – a galambokat is lelődözik”; de ma a csíki alkotókat olyan természetességgel fogadjuk az ötödik kerületben, mintha csak a hatodikból jöttek volna. Bizonyságul, hogy a szellemi-művészeti főáramok akár több száz kilométer szélesen is hömpölyöghetnek.
Az Erdély Művészetéért Alapítvány és vele a Vármegye Galéria immáron közel két évtizede dolgozik érte, hogy mindez, a magyar képzőművészet „határtalansága” tényleg ilyen egyértelmű legyen. Nem is olyan régen még sokan gondoltak úgy a Királyhágón túlra, mint egy pusztán népművészeti portékákkal teleaggatott rezervátumra, ahová divat volt Budapestről átruccanni, megnyugtatni a lelkiismeretet. Sajnos még mindig sokan tévedésben élnek: arrafelé az órákat nem 400 évvel vissza, hanem egy órával előre kell állítani! Rácsodálkoznunk pedig nem csak a kalotaszegi hímzésekre, korondi fazekakra, vagy a székely kapukra kell, hanem a hagyományokkal feszültségmentesen együtt élő, újító szándékokra is. A Vármegye Galéria tudatosan, elszántan és nagy alázattal mutatta meg mindig a dolgok természetes helyét. Földrajzilag és képletesen is Budapest szívébe oltotta azt, aminek mindig is ott lett volna a helye. Sokan itt döbbenhettek rá, hogy a Hargita tövében, vagy a Maros partján éppen úgy születnek nagyszerű kortárs művek, izgalmas stílusirányzatok, szellemi és fizikai határvonalat nem ismerő művészi törekvések, mint bárhol másutt a világon. Talán még figyelemreméltóbbak, modernebbek, lélekbemarkolóbbak és egyedibbek.

Kedves Barátaim!

Pilinszky Jánost egyszer arról kérdezték, milyennek tartja a katolikus költészetet. Mire ő nagyon halkan és nagyon bölcsen megjegyezte: szerinte nincs olyan, hogy katolikus költészet – csak költő van, aki katolikus. Noha a helyhez kötöttség, a földrajzi meghatározottság más, mégis gyakran jut eszembe ez a hangsúlybeli különbség a határon túli magyar művészet kapcsán. Van-e értelme a 21. században erdélyi művészetről beszélni? Hiszen másról sem esik szó, mint a magyar kultúra, magyar szellem határokon átívelő teljességéről. Vagy csak művészek vannak, akik erdélyiek? Vajon nem esztétikai provincializmus erdélyiséget emlegetni? S ha a modernség jelszavával nem beszélünk róla, vajon elkallódik-e valami, ami valahogy mégis nagyon fontos? Létezik külön erdélyi kifejezésmód?
Itt és most, ezúttal a Studio 9 kiállító művészeinek munkái jóvoltából abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy szerteágazó, bravúros nyomozást végezhetünk a genius loci, a csíki temperamentum után.
Balla Tibor, Bara Barnabás, Botár László, Gergely Zoltán, Keresztes Györgyi, Nagy Ödön, Szabó Árpád, Turcza László és Xantus Géza nem könnyítik meg az elemző dolgát. Hitvallásuk alapján és saját észlelésünk szerint is kimondható: egészen eltérő utakat járnak. Hangzatos-magasztos közösségvállalás nélkül találkoznak össze. A Studio 9 művészei egy helyen állítanak ki. Ilyen egyszerű, ilyen magától értetődő. Különböző korosztály, eltérő technikák, változatos világlátás, más-más formanyelv – mégis közös szándék a megmutatkozásra. Henry Moore szerint még az individualistának bélyegzett modern – sőt, mostanra már poszt-poszt-posztmodern – művészetnek is megvan az a közösségi jellege, hogy az inspiráló belső forrás magányos áradásán túl „szüksége van egy nép rokonszenvére”. Vagyis szüksége van a nyilvánosságra, a többi művel és a közönséggel-közösséggel való párbeszédre. S talán ez az a valami, ami mégis csoporttá szervezet e kilenc alkotót. Külön-külön és mégis együtt, egymásra felelve, egymásnak kontrasztot adva. Kilenc árnyalat.
Bara Barnabás szobrainak természetes letisztultsága.
Keresztes Györgyi látomásos, kavargó színei.
Szabó Árpád átlényegített népi motívumai.
Az anyagokkal és formákkal való kísérletezés Gergely Zoltán szobrain.
Botár László intenzív kifejező ereje.
A hétköznapi és a mesei találkozása Turcza László festett tárgyain.
Xantus Géza oltárképei, építészeti formákon átvillanó alakjai.
Balla Tibor lírai szín-varázsa.
Az alkotás folyamatának vizsgálata Nagy Ödön módra.

Legfontosabb közös nevezőjük a tehetségük.
A mindenséggel mérik magukat – ahogy mindannyiunknak is ez a dolgunk.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

Dr. Baán László
Elhangzott a Studio 9 vándorkiállítás megnyitóján, 2007. szeptember 6.

Kortársak csoportos vándortárlat Csíkból

„Studio 9” elnevezéssel kollektív kiállítás látható a budapesti Vármegye Galériában október 5-éig. A kilences a résztvevők létszámát jelenti: közöttük hat festő és három szobrász akad. Közös nevezőre hozza őket egyrészt szülővidékük, másrészt az, hogy a tárlat anyaga a Székelyföldről érkezett, a Csíki medencéből.
Egyébként életkoruk épp annyira eltérő, mint orientálódásuk, témaválasztásuk vagy stílusuk. Még végzettségük is különböző, mert akad közöttük, aki a kolozsvári Ion Andreescu akadémián végzett (mint Balla Tibor és Botár László festő, vagy Gergely Zoltán és Nagy Ödön szobrász), ketten a jászvásárhelyi (Iasi) George Enescu akadémia festészeti szakán tanultak (Keresztes Györgyi és Szabó Árpád), sőt, Xantus Géza a római Accademia di Belle Arti diplomása.
Az utóbbi időben az erdélyi mesterek gyakran fordultak szimbolikus jelleggel a kapu motívumához. Jelenthette ez a csukott állapotban a szülőház védelmező falait, a szülőföld megtartó erejét vagy akár a szorító korlátokat is, míg a kitárt szárnyak a világra nyitottság pozitívuma mellett sokszor a kényszerű elvándorlás tragédiáját sugallták. Az ajtó vagy ablak jelképe most is minduntalan felbukkan, például Balla Tibor vásznain nemcsak fény árad be, hanem forgószél is süvít át rajta, Szabó Árpád cifrán faragott székelykapujának ábrázolásához az olajfesték mellé aranyfüstöt is használ, mintha In memoriam című kompozíciója Jókaitól Erdély tovatűnt aranykorát vagy a móriczi Tündérkertet idézné, Turcza László sötét patinájú falapra pingálja mértanian dekoratív, tarkabarka Meseházát, mintha mézeskalácsból volna, végül Xantus Géza egész képciklust szentel ennek a témának, amelyeken a nyitott ajtó erős fény-árnyék kontrasztjában hangszereket tartó férfi- és nőalakok sejlenek fel halk líraisággal. Habár szorosan ide tartozik, külön említeném Gergely Zoltán bronz kisplasztikáit, amelyek közül a három részből álló Paradicsom kapuja oltárszárnyakként sarkig kitárható, – közepén két lebegő, drapériás figurával, amely feltehetőleg Dantét és Vergiliust ábrázolja –, míg a Purgatórium kapuja geometrikus-absztrakt, a matt és símára polírozott felületek látványos ellentéteinek játékával és a talapzatába vésett napórával. Keresztes Györgyi kunkorodó csigaformákkal oldja lendületes szín-síkjait és az azokat egymástól elválasztó fekete kontúrvonalakat. Botár László szintén farostra fest vegyes technikával és hasonlóképpen a magányról vagy a társas létről meditál, de nála mintha inkább a hideg-meleg tónusok expresszív feleselésére esne a hangsúly. Utoljára maradt Bara Barnabás, aki már-már mérnöki precizitással, símára gyalult nyers tölgyfalapokból konstruálja egymáshoz képest elforgatható, stilizált elemeit, amelyeknek szívesen ad olyan játékos címeket, mint a Csór-Csár-Csőr, Szól-Száll-Szár avagy a Mag-Mág illetve Nagy Ödön, aki natúr faformákból égeti és szögekkel is kiveri rusztikus plasztikáit, majd penésszöldes festékkel vagy fehér csorgatással tovább patinázza azok felületeit. Az erdélyi vándortárlat sokrétű kortársi üzenetet közvetít.

Wagner István
ArtPortal 2007. szeptember 18.

Címkék:

Fatal error: Uncaught exception 'wfWAFStorageFileException' with message 'Unable to verify temporary file contents for atomic writing.' in /var/www/customerwebs/madipannon/varmegyegaleria.hu/www/wp-content/plugins/wordfence/vendor/wordfence/wf-waf/src/lib/storage/file.php:52 Stack trace: #0 /var/www/customerwebs/madipannon/varmegyegaleria.hu/www/wp-content/plugins/wordfence/vendor/wordfence/wf-waf/src/lib/storage/file.php(659): wfWAFStorageFile::atomicFilePutContents('/var/www/custom...', '<?php exit('Acc...') #1 [internal function]: wfWAFStorageFile->saveConfig('livewaf') #2 {main} thrown in /var/www/customerwebs/madipannon/varmegyegaleria.hu/www/wp-content/plugins/wordfence/vendor/wordfence/wf-waf/src/lib/storage/file.php on line 52