2009 november 13., péntek

Szolnay Sándor festőművész kiállítása a Vármegye Galériában 1994. május 26-án nyílt meg. Megnyitót mondott Tempfli József, közreműködött Ferencz Éva.

A fény, ami a köveken is átdereng

 

Szolnay Sándor művészete és élete a huszadik századi erdélyi művészsors példaértékű ősmodellje. Neve azonban minden művészeti lexikonból hiányzik. Vagy éppen ezért?
Bizonyára. Hiszen a trianoni döntés után idegen állami keretbe kényszerült országrészek művészei egy olyan magyar művészetből szakadtak ki, amely éppen a közép–európai lencse szerepét kezdte betölteni a nyugati művészi látás egyre szelektívebb műszerében, tehát szabadság és elkötelezettség, aktivizmus és alföldi iskola kényes, de nemes egyensúlyában minden új értéknek helye lett volna. Az ország legkülönbözőbb pontjairól Budapest felé gyűrűző új hullámok között lett volna a helyük azoknak az erdélyi tehetségeknek is, akiknek Nagy István, Mattis Teutsch János, Borsos Miklós és a többiek mögött a következő évtizedekben kellett volna megmutatkozniuk. A megmutatkozás azonban bizonytalan időre, mint tudjuk, immár hetven évre eltolódott.
Ennek a nemzedéknek volt meghatározó tagja Szolnay, s nemzedékről beszélünk, hiszen, hogy csak a legismertebbeket említsük, rajta kívül 1893-as születésű volt például Nagy Imre, Gallasz Nándor, Jándi Dávid, Mund Hugó, s csak valamivel fiatalabbak voltak Mohy Sándor, Gy. Szabó Béla, Szervátiusz Jenő, Bordi András és Bene József.
Fővárosi, közép–európai megmutatkozás helyett azonban új művészeti fővárost, művészeti életet, művész–szervezetet, főiskolát s főleg egzisztenciát kellett teremteniök egy olyan társadalmi lelkiállapotban, amelyet Európában egyetlen azonos civilizációs–kulturális értékű népközösségnek sem kellett ebben a században átélnie.
Ama fennebb említett “ősmodell” elsőszámú jellegzetessége tehát: a művészetszervezői és az alkotói tevékenység elválaszthatatlansága volt. Ez alól a kötelezettség alól azóta sem kapott felmentést Erdély egyetlen jelentős magyar művésze sem.
Igaz, a most 100 éves Szolnay a most 110 éves Kós Károly oldalán vehette magára ezt a kötelmet, s nélkülük sohasem lett volna Barabás Miklós Céh, Műcsarnok s emlékezetes, kisebbségi öntudat–serkentő kiállítások.
De mindehhez eleget kellett tegyen a második számú kihívásnak is: kinyújtott kézzel közeledni a román és a szász művészek felé, hátha bennük is gyökeret ver a transzilván gondolat és hazafiság. Kós mítikus elméletét – többek között, de leginkább – Szolnay fraternizáló magatartása volt hivatott igazolásra, igazolódásra előkészíteni. Nem rajta múlott, hogy nem sikerült.
Leginkább persze a harmadik, azaz művészi vonatkozásban példaértékű Szolnay pályája: abban az erőfeszítésben és sikerben, hogy megszakított tanulmányok, barátságok, kapcsolatok ellenére is alkalmas festői formulát dolgozott ki a közép–európaiság legelszigeteltebb példájának a rekonstruálására és érvényesítésére. Hiszen művészetét – az öt évvel ezelőtti szombathelyi emlékkiállítást követően – éppen ez az 1994-es budapesti bemutató emeli ki először a homályból, s ad alkalmat a rekonstrukcióra, úgy hisszük, az egész huszadik századi magyar művészettörténet javára.
Első lépésként éppen két évtizede, 1974-ben jelent meg a Kriterion Könyvkiadó monográfia–sorozatában a tavaly elhunyt E. Szabó Ilona, a legelmélyültebb Szolnay–szakértő, romániai emlékkiállításának a rendezője tollából a már akkor visszhangtalanul maradt Szolnay–tanulmány. Elemzései pontosak, életrajzi meghatározottságúak, viszonyításai azonban, tekintetbe véve az akkori romániai művészetpolitikai és ideológiai kényszerűségeket, természetszerűen elsősorban visszafelé, Nagybánya irányában kimerítőek. Adott keretben sem pótolható persze az ellentétes irányú szálak felvetésének, tehát az eddig megrajzolt kép művészettörténeti finomításának a teljessége. Csupán jelezni szeretnénk, hogy Szolnay festészete éppen azáltal játszott alapvető szerepet az önállóságra és önellátásra kényszerített erdélyi szellemi életben, ami a két világháború közötti magyar művészeti törekvések törzsvonalát is alakítja: a minőség állandóságára és a hagyomány korszerű folytatására irányuló akarat következetességével. Azok közé tartozott, akik nemcsak vágyták, de hitték is a kiegyenlítődés csodáját, s akárcsak barátja, Szőnyi István, vagy az úgynevezett Gresham–kör többi tagja, például Egry József, Berény Róbert vagy Bernáth Aurél – Végvári Lajos szavaival élve – “kötéltáncosokhoz hasonlóan lebegtek” a konzervatívok és az avantgarde között. Annak az alkotói etikának és stiláris eszménynek szigorúbb, olykor zordabb, mégis anyagszerűen zengő, fényittas változata az ő festészete, amely a legkisebb ellenállás vonalán haladva a legtisztább vizuális értékek felmutatásával szándékozott tiltakozni az elembertelenedés és az elhatalmasodó politikai árnyékok: a fasizmus és a nacionalizmus ellen.
Az alkotó személyiségnek nem jogait, hanem kötelességeit követelve másoktól s önmagától egyaránt, mindenekelőtt a magyar művészetben örökérvényű hagyomány nevében a nemzethez (kisebbséghez) szólás korszerű nyelvét, hiszen magunkra utaltságunkban, elzártságunkban csak magunk állíthatjuk magunknak a mércét, márpedig “nem illik daróc főpapi talárhoz,/s királyi nyelvhez koldusdadogás.” (Reményik Sándor: Az Ige). Így aztán a Cezanne utáni festészet szerkezeti igényességével, a nagybányai, kolozsvári, nagyenyedi és segesvári évek kínlódásai, keresései, kísérletei nyomán mind áttetszőbb faktúrával, mind magasabb regiszterű színakkordokkal s mind átszellemítettebb formák és terek kiművelésével szolgáltatott példát a minden festői műfaj megújítására alkalmas, modern kifejezési nyelv lehetőségére. Mélylélektani érvényű személyiség–arcképkompozícióiban, önarcképei sorozatában, a történelmi városok bensőségességét felvillantó urbánus tájaiban, az utolsó évek Sétatér–változásaiban, a virágos reneszánsz Erdélyének a dekoratív, derűs, szemérmes pompájára utaló csendéleteiben az a sokszor fellegekben járó “erdélyi lélek” és “erdélyi gondolat” öltött testet, amely e régió népeinek az örök békéjét lett volna hivatott sugallni, sugározni – az alkotott értékek példázatával.
Az a fény, ami képein a köveken is átdereng – a kutató festői elme terméke, s nem az égitestekből, nap– vagy évszakokból sugárzik át a testekre. A látványosságtól elszakadni ugyan sohasem volt képes, de utolsó időszakában ez a valóság már olyan párlatként jelenik meg a vásznon, ahogy feketére és sötétzöldre főzött teáinak a gőzein át látta valaha, amíg rossz szívét még szabad volt továbbrontania.
Talán azt is megérezte: így, ebben az állagában, emlékeinkbe rejtve könnyebb lesz megőrizni a hazát, azt a Segesvárt, azt a Kolozsvárt, amelynek köveit elhordhatja a történelem, de a fény, amely rajtuk átdereng – megmarad örökre.
Ez a Kőműves Kelemen–szindróma az Ő ősmodellvoltának negyedik fővonása: Erdélyben, ebben a században a magyarországi művészeti közvélemény, ismertség és elismertség ösztönzése nélkül, rejtve és rejtőzködve lehetett, mert kellett magyar művészetet művelni.

 

Banner Zoltán

Címkék: