Cimke archivum » Bardócz Lajos «

2010. július 06., kedd 

Bardócz Lajos grafikusművész

megnyiton1web2 Bardócz Lajos grafikusművész Sérült tájak című kiállítása a Vármegye Galériában 2003. július 23-án nyílt meg. Megnyitotta Pap Gábor művészettörténész, közreműködött Dinnyés József daltulajdonos. A tárlat 2003. október 5-ig volt látogatható.
„Bardócz előbb nagy magyar szellemeket (Ady Endre, Apáczai Csere János, József Attila) és versillusztrációkat metszett fába. Egyszerűsíti ugyanakkor színnel dúsítja a technikát. A hetvenes évek közepétől datálódik az a közérzet-grafikai hangvétel, amely lázgörbeszerűen követi a nemzetiségi lét tragikusan felgyorsult eseményeit, izgalmát, indulat-ingadozásait. Sorozatainak (Agresszió, Idők, Forrás, Bibliai képek, Várakozva, Szorongás, Nyugalom és mozgás, Shakespeare szonettek, Balladák) a technikáit (fametszet, litográfia, linóleummetszet, fekete-fehér és színezett szénrajz, ceruzarajz, tusrajz) ekkor, ebben a másfél évtizedben szinte reflexszerűen váltogatja a témához legadekvátabb jelrendszer természete szerint. Mindig nyitott, befejezetlennek és egy nagyobb egységből kiszakítottnak tűnő kompozícióit az intenzív és kevésbé intenzív vonalak lüktetésével ritmizálja; nem részletező, tökéletes, pontos kinagyítással teszi hitelessé, kifejezővé a jelentést, hanem „rövidítésekkel”, kihagyásokkal, a képi elemek új összefüggéseinek a meghökkentő voltával.”

Banner Zoltán: Erdélyi magyar művészet a XX. században
Szeretettel köszöntök Mindenkit Bardócz Lajos grafikusművész Sérült tájak című kiállításának megnyitóján.
Azt kell, mondjam, hogy itt már a kiállításról mindent elmondtak. Ezek a versek, és ezek a zenék, ez az arckifejezés, ahogyan énekelt Dinnyés József barátunk, ez a lelkesedés, amivel válogatta és előadta az anyagot, minden lényegest elmondott már a kiállítás anyagáról, én csak egy-két reflexióval fogom megtoldani.
Annak idején mindig élvezhettük Fülep Lajosnak, a kiváló esztétának és művészettörténésznek az előadásait az egyetemen. Mi voltunk az utolsó évfolyam, akiket, még tanított. Emlékszem máig egy mondására, amit tudomásom szerint, ő írásban is lefektetett. Az pedig így szól:
„Aki az egyik oldalon látja a tartalmat, a másik oldalon a formát, az a művészetet sehol sem látja.”
Hogy pedig ezt miért mondom el itt?
Nagyon sokan, nagyon fontos dolgokat szeretnének elmondani a hazáról, annak a megmaradt részéről, és annak az ideiglenesen nélkülözött részéről. Tehát belső Magyarországról és a külső Magyarországról, de ezek igen sokszor vergődő kísérletek maradnak. Itt most olyan értékeknek lehetünk tanúi, élvezői, amelyek bármilyen magas mércével mérhetők, és amelyek közül, legalábbis néhány – ezeket megpróbálom majd cím szerint is idézni – egészen biztosan benne van a XX – XXI. századi – most már így kell mondanom – magyar, sőt, zárójelben hozzáteszem, európai grafika élvonalában. Egy-két ilyen művet had idézzek cím szerint.
Talán abban a sorrendben, ahogyan megközelíthetjük őket. A Tatárhalom, az Irtás, és a Sütő Andrásnak. Ezek azok a művek, amelyekkel kapcsolatban, ha az ember rájuk hagyatkozik, egész egyszerűen elkerülhetetlen, hogy egy belső hatalmas katarzist ne éljünk át. Először is azt, hogy ennyire szépen, majdhogynem zeneileg, – nem szoktunk hozzá, hogy – idézni tudják a művészek a tájat, mintha nem is lenne már ildomos. Minthogyha már ezt elzenélték volna korábban, ami egyébként nem igaz. Így ezt soha senki nem zenélte el.
De amikor már az ember teljesen ráhangolódott, és érzi, hogy kavarodik föl benne valami emlék, ami fáj is egy kicsit, meg jóleső érzések is kísérik, már kezdene lenyugodni, amikor egyszer csak észreveszi, hogy egy éles pengehasítás van a képben.
És akkor fölötlik az az emlék, amit gondolom többünk átélt már, amikor Bartók Bélának a Kékszakállú herceg vára című operáját néztük vagy hallgattuk, amikor Judit elkezdene már gyönyörködni egy-egy szobában és akkor egyszer csak, észreveszi, hogy de hiszen mindenütt vér van. Tehát még a virágos kertben is véres a virágok alja, gyökere, és a föld alatt. Tehát egy ilyen hazában élünk most, és ilyenben kell megtalálnunk a helyünket. Ezt érezte az ember akkor is, amikor még nem vette észre a hasítást, hogy valahol bujkál egy fájdalom ezekben a művekben, ez a fájdalomtisztító fájdalom.
És ha az ember tovább nézegeti ezeket a képeket, akkor föltűnik, hogy bizonyos témák variálódnak, jönnek elő újra és újra, és az ember nem érti az első pillanatban, hogy aki ilyen gyönyörű képeket tud festeni, és tájon belül ennyire meg tudja idézni mindazt, ami ma nekünk örömet vagy fájdalmat okoz, az hogy nyúlhat még szinte ugyanazzal a mozdulattal, mondjuk, a sámán témához.
Mintha a tájkép meg a sámán téma egymástól idegen lenne. Ezt természetesen csak első közelítésben érezhetjük, s utána, amikor így végignézzük, ezeket is had idézzem cím szerint. Érdemes megjegyezni a címeket, nekem a legnagyobb élményt a Sámán álarcban című grafika jelentette, egészen döbbenetes volt a hatása. De mondhatnám a Révület I.-t, II.-t is, az egyik került rá a meghívóra. Aztán a Jóslatot, aztán a Sámán síremlékét, és én bizony ide sorolnám egy részről a Ködlovast, amelyik már átvezet a múltat közvetlenebbül idéző, tehát nemcsak a sámánizmus keretében múltat idéző képek sorába, hiszen ott már Ezüstkirályként Attila is megidéződik, Aranykirályként Géza megidéződik, és megidéződik a Vészharang címen Csaba királyfi.
Tehát egyre másra jönnek ezek a témák, és egyszer csak, beleütközik szabályszerűen az ember az In memoriam Páskándi Géza című grafikába. És ott zárul egy kör, mert ott kezdjük érezni, hogy ezek a sámán tulajdonságokat megidéző művek, ezek mind készítik elő a talajt ahhoz, hogy ráismerjünk, ez az a tulajdonság, amelyet vissza kellene nyernünk, illetve, ha már megjelent köztünk, akkor föl kéne ismernünk, és nem lenne szabad hagynunk, hogy önemésztő és mások által fölemésztett életpályává váljon. Az egyik csúcsa a jelenkori grafikáknak ez az In memoriam Páskándi Géza című grafika.
Amit én zárszóként elmondanék az az, hogy elég sokan foglalkoznak ma már a sámán témával. Azt gondolom, tudjuk, hogy a 60-as évek második felétől a 70-es évek második feléig divat téma volt a sámánizmus, nem nálunk, hanem a világban.
Egy olyan művészre utalok, akit általában ismerni szoktak, nyugat-európai német volt, de kiment Amerikába, és aki ezt a sámán magatartást, mint a művész alapmagatartását tettekkel, művekkel próbálta népszerűsíteni a világban és egy időre sikerült is neki.
És az ember gondolkozott rajta, hogy tudják ezek egyáltalán, mit jelent sámánnak lenni. A sámán akkor lép be egy társadalom életébe, ha valami elveszett, tehát ha elbitangolt a szarvasmarha – ez keleten, északkeleten általában rénszarvast jelent. Akkor, ha az akár 100 km-ekre barangolt el, akkor is pontosan meg tudja mondani, egészen pontosan kijelöli az utat is, hogy lehet elérni ezt az eltévedt jószágot, és a gazdája nyugodtan rábízhatja az életét erre a tudósításra, elindulhat bele a tajgába, akár hóba, fagyba, egész biztos lehet benne, hogy a sámán nem vezette félre.
De mi van akkor, ha a hazánk veszett el?
Tökéletesen érti az ember, hogy igen, elveszett értékek nyomában indul el a sámán és ahhoz, hogy az ember rá merje bízni az életét, és el tudjon indulni azon az úton, amelyet ebben az esetben Bardócz Lajos mutat nekünk, hát ahhoz bizony olyan szinten kell produkálni. Tehát a bizalmat meg kell nyerni.
Ezért kellett levezetésül jeleznem, ezek itt remekművek, ennek a sámánnak én hiszek, mert megtapasztaltam, hogy lehet neki hinni, azt az utat, amin elindít bennünket, hitelesnek érzem és meg fogjuk találni a hazánkat.
Pap Gábor beszéde Bardócz Lajos Sérült tájak című kiállításának megnyitóján, 2003. 07. 23.

Bardócz kiállítás
nevtelen3-web

Bardócz Lajos Szervátiusz Jenő-díjas grafikusművész  Időhidak című kiállítása megnyilt 2010. május 26-án.

A tárlatot megnyitotta Loránd Klára a Kecskeméti Bozsó Gyűjtemény Igazgatja. Közreműködött Juhász Zoltán népzenész

A tárlat 2010. május 26. és  július 30. között, kedd, szerda, csütörtök, péntek, 10–18 óra között látogatható.

 

Bardócz cikk a Magyar Nemzetben

magyar-nemzet-cikk-web

SÁRKÁNYREPÜLŐ GYIMES FELETT Bardócz Lajos grafikusművész Időhidak című kiállítása látható a Vármegye Galériában július 30-ig. Az 1936-ban Szástsebesen született, a bukaresti képzőművészeti akadémia grafikai szakán Vátiusz Jenő-díjjal ismerték el, elsősorban az erdélyi tály, történelem, mesék, mítoszok, és a magyar irodalom jelentős alkotói, alkotásai álltal inspirált műveket mutat be. Lát-Hatás Csíkkarcfalvi napkapu, Sárkányrepülő Gyimes felett, Gyergyói fedett híd, Szárhegy emlékezete – noha immár több mint két évtizede annak, hogy Bardócz Lajos Erdélyből Magyarországra telepedett, lapjainak jó részén ma is megjelennek a székelyföldi tájak, motívumok, művészetének örök ihletői. De nem csak a látvány elemei, hanem – még inkább – műveinek szellemisége köti őt ma is szülőhelyéhez, az útnak induló tájhoz, ahol a magyar irodalom, művelődés, tudomány olyan jeleseinek a portréját készítette el, mint például Ady Endre, Apáczai Csere János, József Attila, számos versillusztrációt metszett fába. A hetvenes évek közepétől fa – és – linómetszeteket, fekete – fehér és színezett szén -, tus – és ceruzarajz – sorozatokat készített (Agresszió, Idők, Forrás, Várakozva, Szorongás), emellett számtalan kötetet illusztrált, köztük a Shakespeare – szonetteket. Az erdélyi magyar grafika legjobb hagyományával hozta magával: a szűkszavú drámaiságot – hangzott el többek között laudációjában, a Szervátiusz Jenő – díj tavalyi átvételekor. Valóban, drámaisága a balladáléval rokon, ahogyan művészetének színei átvitt és a szó közvetlen értelmében is. Látszólag visszafogott ez a színvilág, gazdagsága az árnyalatokból, a részletek szépségéből vagy éppen az egymásnak feszülő erőkből alakul ki, a műveivel megidézett idők végtelensége színezi tovább. Megidézi a Tordai – hasadék legendáját, a szarvassá változott fiú viszontagságait, nyitotta a keresztény századok előtti magyarság kultúrája, hitvilága iránt, amely szinte nyomtalanul eltűnt az elmúlt évszázadok alatt, de a grafikus lapjai érzékeny membránként mintha mégis fölerősítenék a távolból érkező jeleket.A keresztény középkor és a népi vallásosság emlékei ugyancsak jelen vannak műveiben (Királyi lelet I-II., Útmenti Korpusz, Székely Veronika kendője), de azon – sajnos nem túl nagyszámú – kortárs művészeink közé tartozik, aki szükségét érezte, hogy grafikáival az 1956-os forradalom hősei mellett hitet tegyen. Kiállításának erősségét jelentik azok a művek, amelyek erdélyi író – költő kortársainak, illetve a XX. századi magyar irodalom nagyjainak a művei inspiráltak. Páskándi Géza, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Illyés Gyula, Márai Sándor neve fémjelzi ezt a sorozatot, a hegyeit visszakérő Wass Alberté.  Az álom, az emlékezés kifürkészhetetlen útjain járva idézi meg azután újra és újra a régi hajnalokat, őszi tisztásokat, hegyoldalakat, amelyeken valamikor a távolinak tűnő időben már járt valamikor, s amelyről ma is jelen időben beszélhet sajátjaként. P. Szabó Ernő Megjelent a Magyar Nemzet 2010. június 26. szombati számában.

Kategoria: Nincs kategorizálva  | Cimkek:  | Szoljon hozza
2010. július 06., kedd 

magyar-nemzet-cikk-web

SÁRKÁNYREPÜLŐ GYIMES FELETT
Bardócz Lajos grafikusművész Időhidak című kiállítása látható a Vármegye Galériában július 30-ig. Az 1936-ban Szástsebesen született, a bukaresti képzőművészeti akadémia grafikai szakán Vátiusz Jenő-díjjal ismerték el, elsősorban az erdélyi tály, történelem, mesék, mítoszok, és a magyar irodalom jelentős alkotói, alkotásai álltal inspirált műveket mutat be.
Lát-Hatás
Csíkkarcfalvi napkapu, Sárkányrepülő Gyimes felett, Gyergyói fedett híd, Szárhegy emlékezete – noha immár több mint két évtizede annak, hogy Bardócz Lajos Erdélyből Magyarországra telepedett, lapjainak jó részén ma is megjelennek a székelyföldi tájak, motívumok, művészetének örök ihletői. De nem csak a látvány elemei, hanem – még inkább – műveinek szellemisége köti őt ma is szülőhelyéhez, az útnak induló tájhoz, ahol a magyar irodalom, művelődés, tudomány olyan jeleseinek a portréját készítette el, mint például Ady Endre, Apáczai Csere János, József Attila, számos versillusztrációt metszett fába. A hetvenes évek közepétől fa – és – linómetszeteket, fekete – fehér és színezett szén -, tus – és ceruzarajz – sorozatokat készített (Agresszió, Idők, Forrás, Várakozva, Szorongás), emellett számtalan kötetet illusztrált, köztük a Shakespeare – szonetteket.
Az erdélyi magyar grafika legjobb hagyományával hozta magával: a szűkszavú drámaiságot – hangzott el többek között laudációjában, a Szervátiusz Jenő – díj tavalyi átvételekor. Valóban, drámaisága a balladáléval rokon, ahogyan művészetének színei átvitt és a szó közvetlen értelmében is. Látszólag visszafogott ez a színvilág, gazdagsága az árnyalatokból, a részletek szépségéből vagy éppen az egymásnak feszülő erőkből alakul ki, a műveivel megidézett idők végtelensége színezi tovább. Megidézi a Tordai – hasadék legendáját, a szarvassá változott fiú viszontagságait, nyitotta a keresztény századok előtti magyarság kultúrája, hitvilága iránt, amely szinte nyomtalanul eltűnt az elmúlt évszázadok alatt, de a grafikus lapjai érzékeny membránként mintha mégis fölerősítenék a távolból érkező jeleket.A keresztény középkor és a népi vallásosság emlékei ugyancsak jelen vannak műveiben (Királyi lelet I-II., Útmenti Korpusz, Székely Veronika kendője), de azon – sajnos nem túl nagyszámú – kortárs művészeink közé tartozik, aki szükségét érezte, hogy grafikáival az 1956-os forradalom hősei mellett hitet tegyen.
Kiállításának erősségét jelentik azok a művek, amelyek erdélyi író – költő kortársainak, illetve a XX. századi magyar irodalom nagyjainak a művei inspiráltak. Páskándi Géza, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Illyés Gyula, Márai Sándor neve fémjelzi ezt a sorozatot, a hegyeit visszakérő Wass Alberté.  Az álom, az emlékezés kifürkészhetetlen útjain járva idézi meg azután újra és újra a régi hajnalokat, őszi tisztásokat, hegyoldalakat, amelyeken valamikor a távolinak tűnő időben már járt valamikor, s amelyről ma is jelen időben beszélhet sajátjaként.
P. Szabó Ernő
Megjelent a Magyar Nemzet 2010. június 26. szombati számában

Kategoria: Nincs kategorizálva  | Cimkek:  | Szoljon hozza
2010. május 11., kedd 

nevtelen3-web   Bardócz Lajos
Szervátiusz Jenő-díjas grafikusművész  Időhidak
című kiállítása megnyilt 2010. május 26-án.

A tárlatot megnyitotta Loránd Klára
a Kecskeméti Bozsó Gyűjtemény Igazgatja. Közreműködött Juhász Zoltán népzenész

A tárlat 2010. május 26. és  július 30. között, kedd, szerda, csütörtök, péntek, 10–18 óra között látogatható.

Kategoria: Nincs kategorizálva  | Cimkek:  | Szoljon hozza
2009. július 21., kedd 

Bardócz Lajos grafikusművész

Bardócz Lajos grafikusművész Sérült tájak című kiállítása a Vármegye Galériában 2003. július 23-án nyílt meg. Megnyitotta Pap Gábor művészettörténész, közreműködött Dinnyés József daltulajdonos. A tárlat 2003. október 5-ig volt látogatható.

A megnyitón

A megnyitón

„Bardócz előbb nagy magyar szellemeket (Ady Endre, Apáczai Csere János, József Attila) és versillusztrációkat metszett fába. Egyszerűsíti ugyanakkor színnel dúsítja a technikát. A hetvenes évek közepétől datálódik az a közérzet-grafikai hangvétel, amely lázgörbeszerűen követi a nemzetiségi lét tragikusan felgyorsult eseményeit, izgalmát, indulat-ingadozásait. Sorozatainak (Agresszió, Idők, Forrás, Bibliai képek, Várakozva, Szorongás, Nyugalom és mozgás, Shakespeare szonettek, Balladák) a technikáit (fametszet, litográfia, linóleummetszet, fekete-fehér és színezett szénrajz, ceruzarajz, tusrajz) ekkor, ebben a másfél évtizedben szinte reflexszerűen váltogatja a témához legadekvátabb jelrendszer természete szerint. Mindig nyitott, befejezetlennek és egy nagyobb egységből kiszakítottnak tűnő kompozícióit az intenzív és kevésbé intenzív vonalak lüktetésével ritmizálja; nem részletező, tökéletes, pontos kinagyítással teszi hitelessé, kifejezővé a jelentést, hanem „rövidítésekkel”, kihagyásokkal, a képi elemek új összefüggéseinek a meghökkentő voltával.”


Banner Zoltán: Erdélyi magyar művészet a XX. században

 

Kuruckor I.

Kuruckor I.

Szeretettel köszöntök Mindenkit Bardócz Lajos grafikusművész Sérült tájak című kiállításának megnyitóján.
Azt kell, mondjam, hogy itt már a kiállításról mindent elmondtak. Ezek a versek, és ezek a zenék, ez az arckifejezés, ahogyan énekelt Dinnyés József barátunk, ez a lelkesedés, amivel válogatta és előadta az anyagot, minden lényegest elmondott már a kiállítás anyagáról, én csak egy-két reflexióval fogom megtoldani.
Annak idején mindig élvezhettük Fülep Lajosnak, a kiváló esztétának és művészettörténésznek az előadásait az egyetemen. Mi voltunk az utolsó évfolyam, akiket, még tanított. Emlékszem máig egy mondására, amit tudomásom szerint, ő írásban is lefektetett. Az pedig így szól:
„Aki az egyik oldalon látja a tartalmat, a másik oldalon a formát, az a művészetet sehol sem látja.”
Hogy pedig ezt miért mondom el itt?
Nagyon sokan, nagyon fontos dolgokat szeretnének elmondani a hazáról, annak a megmaradt részéről, és annak az ideiglenesen nélkülözött részéről. Tehát belső Magyarországról és a külső Magyarországról, de ezek igen sokszor vergődő kísérletek maradnak. Itt most olyan értékeknek lehetünk tanúi, élvezői, amelyek bármilyen magas mércével mérhetők, és amelyek közül, legalábbis néhány – ezeket megpróbálom majd cím szerint is idézni – egészen biztosan benne van a XX – XXI. századi – most már így kell mondanom – magyar, sőt, zárójelben hozzáteszem, európai grafika élvonalában. Egy-két ilyen művet had idézzek cím szerint.
Talán abban a sorrendben, ahogyan megközelíthetjük őket. A Tatárhalom, az Irtás, és a Sütő Andrásnak. Ezek azok a művek, amelyekkel kapcsolatban, ha az ember rájuk hagyatkozik, egész egyszerűen elkerülhetetlen, hogy egy belső hatalmas katarzist ne éljünk át. Először is azt, hogy ennyire szépen, majdhogynem zeneileg, – nem szoktunk hozzá, hogy – idézni tudják a művészek a tájat, mintha nem is lenne már ildomos. Minthogyha már ezt elzenélték volna korábban, ami egyébként nem igaz. Így ezt soha senki nem zenélte el.
De amikor már az ember teljesen ráhangolódott, és érzi, hogy kavarodik föl benne valami emlék, ami fáj is egy kicsit, meg jóleső érzések is kísérik, már kezdene lenyugodni, amikor egyszer csak észreveszi, hogy egy éles pengehasítás van a képben.
És akkor fölötlik az az emlék, amit gondolom többünk átélt már, amikor Bartók Bélának a Kékszakállú herceg vára című operáját néztük vagy hallgattuk, amikor Judit elkezdene már gyönyörködni egy-egy szobában és akkor egyszer csak, észreveszi, hogy de hiszen mindenütt vér van. Tehát még a virágos kertben is véres a virágok alja, gyökere, és a föld alatt. Tehát egy ilyen hazában élünk most, és ilyenben kell megtalálnunk a helyünket. Ezt érezte az ember akkor is, amikor még nem vette észre a hasítást, hogy valahol bujkál egy fájdalom ezekben a művekben, ez a fájdalomtisztító fájdalom.
És ha az ember tovább nézegeti ezeket a képeket, akkor föltűnik, hogy bizonyos témák variálódnak, jönnek elő újra és újra, és az ember nem érti az első pillanatban, hogy aki ilyen gyönyörű képeket tud festeni, és tájon belül ennyire meg tudja idézni mindazt, ami ma nekünk örömet vagy fájdalmat okoz, az hogy nyúlhat még szinte ugyanazzal a mozdulattal, mondjuk, a sámán témához.
Mintha a tájkép meg a sámán téma egymástól idegen lenne. Ezt természetesen csak első közelítésben érezhetjük, s utána, amikor így végignézzük, ezeket is had idézzem cím szerint. Érdemes megjegyezni a címeket, nekem a legnagyobb élményt a Sámán álarcban című grafika jelentette, egészen döbbenetes volt a hatása. De mondhatnám a Révület I.-t, II.-t is, az egyik került rá a meghívóra. Aztán a Jóslatot, aztán a Sámán síremlékét, és én bizony ide sorolnám egy részről a Ködlovast, amelyik már átvezet a múltat közvetlenebbül idéző, tehát nemcsak a sámánizmus keretében múltat idéző képek sorába, hiszen ott már Ezüstkirályként Attila is megidéződik, Aranykirályként Géza megidéződik, és megidéződik a Vészharang címen Csaba királyfi.
Tehát egyre másra jönnek ezek a témák, és egyszer csak, beleütközik szabályszerűen az ember az In memoriam Páskándi Géza című grafikába. És ott zárul egy kör, mert ott kezdjük érezni, hogy ezek a sámán tulajdonságokat megidéző művek, ezek mind készítik elő a talajt ahhoz, hogy ráismerjünk, ez az a tulajdonság, amelyet vissza kellene nyernünk, illetve, ha már megjelent köztünk, akkor föl kéne ismernünk, és nem lenne szabad hagynunk, hogy önemésztő és mások által fölemésztett életpályává váljon. Az egyik csúcsa a jelenkori grafikáknak ez az In memoriam Páskándi Géza című grafika.
Amit én zárszóként elmondanék az az, hogy elég sokan foglalkoznak ma már a sámán témával. Azt gondolom, tudjuk, hogy a 60-as évek második felétől a 70-es évek második feléig divat téma volt a sámánizmus, nem nálunk, hanem a világban.
Egy olyan művészre utalok, akit általában ismerni szoktak, nyugat-európai német volt, de kiment Amerikába, és aki ezt a sámán magatartást, mint a művész alapmagatartását tettekkel, művekkel próbálta népszerűsíteni a világban és egy időre sikerült is neki.
És az ember gondolkozott rajta, hogy tudják ezek egyáltalán, mit jelent sámánnak lenni.
A sámán akkor lép be egy társadalom életébe, ha valami elveszett, tehát ha elbitangolt a szarvasmarha – ez keleten, északkeleten általában rénszarvast jelent. Akkor, ha az akár 100 km-ekre barangolt el, akkor is pontosan meg tudja mondani, egészen pontosan kijelöli az utat is, hogy lehet elérni ezt az eltévedt jószágot, és a gazdája nyugodtan rábízhatja az életét erre a tudósításra, elindulhat bele a tajgába, akár hóba, fagyba, egész biztos lehet benne, hogy a sámán nem vezette félre.
De mi van akkor, ha a hazánk veszett el?
Tökéletesen érti az ember, hogy igen, elveszett értékek nyomában indul el a sámán és ahhoz, hogy az ember rá merje bízni az életét, és el tudjon indulni azon az úton, amelyet ebben az esetben Bardócz Lajos mutat nekünk, hát ahhoz bizony olyan szinten kell produkálni. Tehát a bizalmat meg kell nyerni.
Ezért kellett levezetésül jeleznem, ezek itt remekművek, ennek a sámánnak én hiszek, mert megtapasztaltam, hogy lehet neki hinni, azt az utat, amin elindít bennünket, hitelesnek érzem és meg fogjuk találni a hazánkat.

Pap Gábor beszéde Bardócz Lajos Sérült tájak című kiállításának megnyitóján, 2003. 07. 23.

Kategoria: Nincs kategorizálva  | Cimkek:  | Szoljon hozza

Fatal error: Uncaught exception 'wfWAFStorageFileException' with message 'Unable to verify temporary file contents for atomic writing.' in /var/www/customerwebs/madipannon/varmegyegaleria.hu/www/wp-content/plugins/wordfence/vendor/wordfence/wf-waf/src/lib/storage/file.php:52 Stack trace: #0 /var/www/customerwebs/madipannon/varmegyegaleria.hu/www/wp-content/plugins/wordfence/vendor/wordfence/wf-waf/src/lib/storage/file.php(659): wfWAFStorageFile::atomicFilePutContents('/var/www/custom...', '<?php exit('Acc...') #1 [internal function]: wfWAFStorageFile->saveConfig('livewaf') #2 {main} thrown in /var/www/customerwebs/madipannon/varmegyegaleria.hu/www/wp-content/plugins/wordfence/vendor/wordfence/wf-waf/src/lib/storage/file.php on line 52