Cimke archivum » Elismeréseink «

2009. július 08., szerda 

Az Erdély Művészetéért Alapítvány 2008. november 17-én Szervátiusz Jenő-díjban részesült. A díj átadása a Hilton Szállóban volt. Díjazottak voltak még Somogyi Győző, Kalocsai Andrea, Duna Tv Kulturális Műsorok Főszerkesztősége. Laudációt mondott Kovács István, Bánffy György, Jankovics Marcell, Németh Ágnes. Közreműködött Petrás Mária.

2008. november 17.

2008. november 17.

Az Erdély Művészetéért Alapítvány laudációja

Hiszem, hogy egy országot határokkal szét lehet választani, de az egy nyelvet beszélők nemzeti kultúrája közös és oszthatatlan. Persze elvárható, hogy a nagyobbik testvér támogassa, és bizonyos szempontból példaképe legyen az elszakadt számára. Sajnos a magyarság az elmúlt ötven év során nemcsak segíteni nem tudta, de példakép sem tudott lenni, mert erkölcsileg mélyebbre süllyedt, mint történelme során bármikor.
A Lakitelki találkozó fölrázta az emberek jobbjait, egyre többen keresték a rést, amelyen a remény, az életösztön utat talál. Ekkor határozta el öt ember: az első Bethlen Gábor-díjas Domokos Pál Péter, Hajdú Demeter Dénes, Csurka István, Demeter Ervin és Kulcsár Edit, hogy az erdélyi erőszakos asszimiláció, falurombolás korában tenni kell valamit a magyar szellemi egység határokon átnyúló újrateremtésének a megvalósításáért. Úgy érezték, az egység erősítéséhez, megteremtéséhez a kultúrán keresztül vezet az út. Az alapítók támogattak ezért minden olyan megmozdulást, amely a magyar nemzet egészét tartja szeme előtt, és felidézi az emlékezetünkből kiszorult történelmi emlékeit. Az évek során részt vettek tiltakozó felvonulásokon, szerveztek előadásokat, könyvbemutatókat, konferenciákat és képzőművészeti kiállításokat. Munkálkodásuk során azt tapasztalták, hogy az erdélyi kultúra legelhanyagoltabb omló helyzetben levő része a népművészete és képzőművészete. Írások, kották átrepülnek a határokon, a képek és szobrok – nem. Ezeknek a bemutatását, megismertetését csak intézményi háttér segítségével lehet megoldani. Az öt alapító ezért 1988. március 30-ára – egész véletlenül éppen a Fidesz megalakulásának a napjára – összehívta barátait a Kulcsár és Demeter házaspár lakására. És, immár hivatalosan is – elvben – megalapították az Erdély Művészetéért Alapítványt. A Bethlen Gáborról elnevezett első magán alapítvány engedélyezése 1979-től 85-ig tartott. Az Erdély Művészetéért Alapítvány a második magán alapítvány az országban már szerencsésebb volt, egyrészt, mert kitaposták előtte az utat, másrészt mert az alapítók ügyesen, az engedélyek kijárását a fiatal Demeter házaspárra bízták. Csak amikor a kuratórium névsorát kellett bemutatniuk, akkor ámult el a gyanútlan, visszakozni már nem tudó tisztviselő: mondván: pedig olyan ártatlannak tűntek. A lényeg az, hogy 20 évvel ezelőtt megkapták végül az engedélyt, s mi itt ma ezt ünnepeljük.
Az 50 tagú, hivatalosan is bejegyzett testület már hathatósabban tudott dolgozni az erdélyi művészet megismertetéséért. Az első évben vándorkiállításokat szerveztek, amelyben legnagyobb segítségükre az Országos Széchenyi Könyvtár volt. Folyosói nyitották meg a máig is működő folyosói Galériát. Ezeknek a kiállításoknak a során, a sikerek hatására egyre határozottabban érezték, hogy az erdélyi művészeknek egy állandó kiállítási helyet kell teremteni, megérdemlik, hogy egy valódi otthonuk legyen Budapesten. Elhatározni könnyebb volt, mint megvalósítani az elképzelést. Segítségükre jött, hogy a Fővárosi Tanács akkoriban hirdette meg az úgynevezett pince-programot, amelynek az volt a lényege, hogy a belvárosi épületek kihasználatlan pincéit – viszonylag csekély árért – kulturális rendezvények céljaira átengedték. Ennek a hírnek nyomában indult el Kulcsár Edit és művészettörténész barátnője Csernitzky Mária, hogy egy kiállítások céljára megfelelő pincét találjanak. Hosszas keresgélés után találták meg a nyirkos Vármegye utcai szenespincét, amely elvárásaiknak megfelelt. De hogy lesz ebből kiállító helyiség, minden állami támogatás nélkül? S valójában ezért mondtam el a Galéria keletkezésének történetét – talán kicsit részletesebben is a szükségesnél –, hogy felidézhessem azt a 20 év előtti hangulatot, amikor természetes volt hinni a jó célokban, összefogni, és elképzelhető volt, hogy pusztán lelkesedésből, kalákában egy kis közösség felépítsen egy kiállító termet.
1991-ben, amikor Erdélyben már betiltották és elsorvasztották a magyar művészeti élet összes rendezvényeit, az Erdély Művészetéért Alapítvány megnyitotta a Vármegye Galériát.
A galéria hittérítő szerepet vállalt magára. Egyéni és csoportos kiállításokon bemutatta az erdélyi nagymestereket, akik közül sokat sajnos a hazai közönségnek valóban be kellett mutatni, ugyanakkor kiállítási lehetőséget biztosító fiatal művészeknek, akik nem készültek külföldre, odatapadtak hűségben a gyönyörű tájhoz, és sorstudatot mutató néphez.
A galéria megnyitása óta 103 egyéni és 54 csoportos kiállítást rendezett. A Vármegye utca járdája alatt, a járókelők bámészkodása közben, láthattuk Zsögödi Nagy Imre, Szolnay Sándor, Kulcsár Béla, Szervátiusz Jenő, Szervátiusz Tibor, Páll Lajos, Maszelka János és Leiter Artúr remekeit, – hogy csak néhány bemutatottat említsek. És akkor még nem beszéltünk a csoportos kiállításokról, ahol egy-egy bemutató alkalmával, például az 1993-as őszi tárlaton, ötven művész is szerepelt egyszerre. Erdély jött el hozzánk ezekkel a művekkel. Az az Erdély, melynek sokkal tartozunk – és művészei, halálos ölelésben, elszigetelve mutatják föl Erdély szépségeit, hagyománykincsét, az ott élő emberek mindennapi életét, s mindenekfelett szeretetüket és ragaszkodásukat szülőföldjük és az erdélyi szellemiség iránt.
Az Erdély Művészetéért Alapítvány, s rajta keresztül a Vármegye Galéria úttörő szerepet vállalt a nemzeti összetartozás szolgálatában, a mai határon túli művészet megismertetésében, bizonyítva ezzel, hogy a politika országhatárokat módosíthat, de a lelkek fölött nincs hatalma. Következetesen megvalósította ars poeticáját: Erdélyt bekapcsolja a magyar művészeti élet egészébe, az egységes magyar kultúra és nemzeti hagyományok terjesztője, az erdélyi magyarság önazonosság-tudatának ébren tartója, ugyanakkor az anyaországiakat is figyelmezteti: becsüljük nagyjainkat, ismerjük meg példamutató munkásságukat, és védjük ezt a megsemmisítésre ítélt gazdag örökséget.
Sikertörténet ez! Aki látogatja a kiállításokat, érzi, hogy valóban az, hisz állóhelyet is nehéz kapni még most is, szellemi leépülésünk korában. Hogyan, milyen támogatással, adminisztrációval tudják ezt megoldani? Én is arra kerestem a választ, amikor az imponáló adathalmaz a birtokomba jutott.
Nos, a Galériának egyetlen fizetett alkalmazottja van, aki a látogatási idő alatt a nyitva tartást biztosítja. Az egyes kiállítások költségeit pályázati pénzből fedezik, de a kiállítás megtervezése, művészekkel tárgyalás, képek behozatalának, vámolásának, biztosításának elintézése egyetlen személyre: Kulcsár Editre vár, ő a galéria motorja. Leírhatatlan életerővel, jó kedvvel, fortéllyal és leleményességgel szervezi számunkra ezeket a megismétlődő csodákat. Hite ereje művészetpártolók seregét gyűjtötte a galéria köré, akiktől azt várják, hogy legalább annyit adakozzanak, hogy a helyiség bérleti díját és a villanyszámlát ki tudják fizetni. Kulcsár Edit a bizonyítéka, hogy az idealizmusnak az igazán jó ügy érdekében – még a közszellem ellenében is – jogosultsága van hazánkban. Sőt, hívei is támadnak, hisz ebben a Galériában minden előadó, művész szeretetből dolgozik.

Lakatosné Dr. Németh Ágnes

2008. november 17.

2008. november 17.

Az Erdély Művészetéért Alapítvány 2007. január 22-én Kölcsey Ferenc-díjban részesült, melyet az Aranytíz Művelődési Központban adtak át.

Az Erdély Művészetéért Alapítvány 2001. november 5-én Márton Áron-emlékérem díjazásban részesült, melyet az Országos Széchenyi Könyvtár Dísztermében adtak át.

2001. november 5.

2001. november 5.

A Vármegye Galéria laudációja

Az Erdély Művészetéért Alapítvány 1988. március havában alakult meg. A Lakiteleki találkozó után többen keresték azt a rést, ahol „a remény, az életösztön utat talál”. Ekkor határozta el öt ember: az első Bethlen Gábor díjazott Domokos Pál Péter, Hajdú Demeter Dénes, Csurka István, Demeter Ervin és Kulcsár Edit, hogy az erdélyi erőszakos asszimiláció, falurombolás korában tenni kell valamit a magyar szellemi-egység határokon átnyúló újrateremtésének megvalósításáért. A magyarság az elmúlt ötven év során nemcsak példakép nem tudott lenni, de mélyebbre süllyedt, mint történelme során bármikor. Ezt érezve, az alapítók vállalták, hogy támogatnak minden olyan megmozdulást, amely a magyar nemzet egészét tartja szeme előtt és felidézi emlékezetünkből kiszorult történelmünk emlékeit. Az évek során részt vettek tiltakozó felvonulásokon, kollégiumépítésben, szerveztek előadásokat, könyvbemutatókat, konferenciákat és képzőművészeti kiállításokat. Munkálkodásuk során azt tapasztalták, hogy az erdélyi kultúra legelhanyagoltabb, leginkább omló helyzetben lévő része a nép- és képzőművészete. Ezen kívántak segíteni 1991-ben, amikor Erdélyben már betiltották és elsorvasztották a magyar művészeti élet összes rendezvényeit, az Erdélyi Művészetért Alapítvány megnyitotta a Vármegye Galériát. Idén tizedik éve!
A Galéria hittérítő szerepet vállalt magára. Egyéni és csoportos kiállításokon bemutatja az erdélyi nagy mestereket, akik közül sokat, sajnos, a hazai közönségnek valóban be kell mutatni, ugyanakkor kiállítási lehetőséget biztosít fiatal művészeknek, akik nem készülnek külföldre, odatapadtak hűségben e gyönyörű tájhoz és sorstudatot mutató néphez.
A Galéria diadalmas tíz évében majd hatvan egyéni kiállítást rendezett. A Vármegye utca járdája alatt, a járókelők bámészkodása közben láthattuk Zsögödi Nagy Imre, Szolnay Sándor, Kulcsár Béla, Szervátiusz Jenő, Szervátiusz Tibor, Páll Lajos, Maszelka János, Leiter Artúr, s most legutóbb Véső Ágoston remekeit, hogy csak néhány bemutatottat említsek. És akkor még nem beszéltünk a harminc csoportos kiállításról, ahol egy-egy bemutató alkalmával, például az 1993-as Erdélyi Őszi Tárlaton ötven művész szerepelt egyszerre. Erdély jött el hozzánk ezekkel a művekkel. Az az Erdély, melynek sokkal tartozunk; hisz a török ellen csak e fellegvárnak a magyarsága védekezett nemcsak fegyverrel, de életformával is, nemzet és vallás oltalma volt s a bujdosóknak remény – 1920 óta pedig már elszakítva – művészei halálos ölelésben, elszigetelve mutatják fel Erdély természeti szépségeit, hagyománykincsét, az ott élő emberek mindennapi életét s mindenek felett szeretetüket és ragaszkodásukat szülőföldjük és az erdélyi szellemiség iránt.
A Vármegye Galéria úttörő szerepet vállalt a nemzeti összetartozás szolgálatában, a mai határon túli művészek megismertetésében, bizonyítva ezzel, hogy a politika országhatárokat módosíthat, de a lelkek fölött nincs hatalma. Következetesen megvalósította ars poeticáját: Erdélyt bekapcsolja a magyar művészeti élet egészébe, az egységes magyar kultúra és nemzeti hagyomány terjesztője, az erdélyi magyarság önazonosság-tudatának ébrentartója, ugyanakkor az anyaországiakat figyelmezteti: becsüljük nagyjainkat, ismerjük meg példaadó munkásságukat és védjük ezt a megsemmisítésre ítélt gazdag örökséget.
Sikertörténet ez! Aki látogatja a kiállításokat, látja, hogy valóban az, hisz még állóhelyet is nehéz kapni, annak ellenére, hogy már terjeszkedtek is: nemcsak vidékre és külföldre visznek el kiállításokat, de a pince fölött is bérelnek már egy kiállító helyiséget. Hogyan, milyen támogatással, adminisztrációval tudják ezt megoldani? Én is erre kerestem a választ, amikor az imponáló adathalmaz a birtokomba jutott.
Nos, a Galériának egyetlen fizetett alkalmazottja van, aki a látogatási idő alatt a nyilvántartást biztosítja. Az egyes kiállítások költségeit pályázati pénzből fedezik, de a kiállítás megtervezése, művészekkel tárgyalás, képek behozatalának, vámolásának, biztosításának elintézése egyetlen személyre: Kulcsár Editre vár, ő a Galéria motorja. Leírhatatlan életerővel, jókedvvel, fortéllyal és leleményességgel szervezi számunkra ezeket a megismétlődő csodákat. Hite ereje művészetpártolók seregét gyűjtötte a Galéria köré, akiktől azt várják, hogy legalább annyit adakozzanak, hogy a helyiségek bérleti díját és a villanyszámlát ki tudják fizetni. Kulcsár Edit a bizonyítéka, hogy az idealizmusnak, az igazán jó ügy érdekében, még a közszellem ellenében is jogosultsága van hazánkban. Sőt hívei is támadnak, hisz ebben a Galériában minden előadó, művész szeretetből dolgozik.
Édesapám azt írja „A minőség forradalma” című tanulmányában: ha elérjük, hogy az emberek szenvedélye és munkája közelebb kerül egymáshoz, azaz az emberek szenvedéllyel fogják végezni munkájukat, az lesz az igazi minőség forradalma. Én úgy gondolom, Kulcsár Edit megvívta a maga minőség-forradalmát, ehhez gratulálok neki és a Vármegye Galériának. Úgy gondolom, a Bethlen Alapítvány jól döntött, amikor a Márton Áron érmet a Galériának ítélte, annál is inkább, mert úgy tudom, eddig semmiféle elismerésben nem részesült, s a sajtó se nagyon kényeztette el. 

Dr. Lakatos Istvánné Németh Ágnes

Kategoria: Nincs kategorizálva  | Cimkek:  | Szoljon hozza

Fatal error: Uncaught exception 'wfWAFStorageFileException' with message 'Unable to verify temporary file contents for atomic writing.' in /var/www/customerwebs/madipannon/varmegyegaleria.hu/www/wp-content/plugins/wordfence/vendor/wordfence/wf-waf/src/lib/storage/file.php:52 Stack trace: #0 /var/www/customerwebs/madipannon/varmegyegaleria.hu/www/wp-content/plugins/wordfence/vendor/wordfence/wf-waf/src/lib/storage/file.php(659): wfWAFStorageFile::atomicFilePutContents('/var/www/custom...', '<?php exit('Acc...') #1 [internal function]: wfWAFStorageFile->saveConfig('livewaf') #2 {main} thrown in /var/www/customerwebs/madipannon/varmegyegaleria.hu/www/wp-content/plugins/wordfence/vendor/wordfence/wf-waf/src/lib/storage/file.php on line 52