Cimke archivum » Erdélyi művészek 1956-ról «

2009. július 17., péntek 

Erdélyi művészek 1956-ról című kiállítás a Vármegye Galériában 2006. október 19-én nyílt meg. Megnyitotta Wittner Mária szabadságharcos, és Szőcs Géza erdélyi költő, a Liberté 1956 írója. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 50. évfordulója tiszteletére szervezett kiállításunk rendezője Sümegi György művészettörténész volt. A tárlat 2006. november 24-ig volt látogatható.
A kiállító művészek:
Abodi Nagy Béla – Székelyszenterzsébet, Balázs Imre – Métafalva, Balogh Zoltán – Nagyvárad, Benczédi Sándor – Tarcsafalva, Kazinczy János – Temesvár, Kós Károly – Temesvár, Kusztos Endre – Makfalva, Nagy Éva – Máramarossziget, Nagy Pál – Szatmárnémeti, Páll Lajos – Korond, Paulovics László – Szatmárnémeti, Péterfy László – Nyárádselye, Szécsi András – Bukarest, Tirnován Ari Vid – Segesvár, Török Pál – Vadad, Zsögödi Nagy Imre – Csíkzsögöd
Fontos a forradalom és szabadságharc eszméjét, történelmi jelentőségét megörökítő új alkotások születése, de jelentős hiánypótló feladatunk is van, hisz a korabeli művek nagy része is ismeretlen. Különösen jellemző ez az erdélyi 1956-os eseményekhez kapcsolódó alkotásokra. Máig csak bizonyos művek kerültek, kerülhettek nyilvánosságra. A cenzúra évtizedeken át fönntartott korlátját, a hivatalosan mindvégig tabunak számító témakezelést csak a hazai szamizdatban vagy a külföldi sajtó- és irodalmi nyilvánosságban lehetett áttörni, ebből a szempontból különösen hátrányos helyzetben voltak a képzőművészeti alkotások. Az Erdély Művészetéért Alapítvány az Erdélyi művészek 1956-ról című kiállítással megkísérelte a hiány pótlását, az anyaországi közönségnek megpróbálta bemutatni 1956 erdélyi vonatkozásait.

Kusztos Endre: Mementó

Kusztos Endre: Mementó

Közös emlékezés

Feltehetjük a kérdést, hogy a második világháború utáni korszakban mi volt Európában a történelmi nóvum: a nóvum Magyarország 1956 októbere.  Az akkori eseményeknek nyomatékot ad, hogy az elcsatolt területek magyarsága szívvel-lélekkel az ’56-os forradalom mellé állt. Ez az együvé tartozás, mely az ’56-os vészterhes időket jellemezte, bizonyító erejű. Ötven év távlatából visszapillantva, az már mellékes, hogy rövid ideig tartott, de felvillantotta a világnak egy nemzet lehetőségeit. Az erdélyi ’56-ról a mai napig is keveset tudnak, pedig Erdély-szerte a legkisebb falvaktól a legnagyobb városokig emberek ezreit hurcolták el és börtönözték be. Ezt az akkori román vezetés politikai eszközként használta fel a későbbi, kisebbségeket megszorító, könyörtelen intézkedései végrehajtására. Az erdélyi magyarság az ’56-os eszmék melletti kiállás következményeit duplán viselte.
A letartóztatások sorát Romániában Kolozsváron, az Andreescu Képzőművészeti Főiskolán kezdték el. Egyidejűleg a magyarországi eseményekkel, október 23-án a Főiskola hallgatói diákgyűlést hívtak össze, melyen memorandumot fogalmaztak meg az egyetemi diákság önrendelkezési jogának megvalósításáért. Ezek az események függetlenek voltak ugyan a magyarországi október 23-i történésekkel, de nem véletlen, hogy egyazon időben, a jobbítás szándékával magyar diákok hallatták hangjukat. Azok a művészek, akik közvetlen szenvedői voltak a megtorlásoknak vagy csupán megfigyeltek, majd kiüldözöttek voltak, lelkükben örökre ott hordják ezeknek a csodálatos és ugyanakkor félelmetes napoknak emlékét. A művész, ki egy életen át keresi útját, újra és újra megújul, hisz’ ez a művészet lényege, bármi egyetemessé válik, magával hozza szülőföldje üzenetét.  Kultúránk – akarva akaratlan – bennünk van, ha a fájdalom fel is tisztul, és transzcendentálissá válik, akkor is ott van, akár elismerjük, akár nem. És ez a mienk. Az összmagyarságé.

Páskándiné Sebők Anna

Erdélyi képzőművészek: 1956

Az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharcot Budapesten átélő erdélyi (partiumi, bánáti) alkotók művekben rögzítették, alkotásaikban elevenítették meg élmény- és emlékanyagukat. Kós Károly naplót írt és önarcképet rajzolt, Kusztos Endre fontos eseményeket (pl. Sztálin szobor ledöntése) és hétköznapi történéseket egyaránt rögzített rajzain, Zsögödi Nagy Imre pedig arcmásokat, a forradalom több irodalmi szereplőjének a portréját rajzolta meg – az ábrázoltak által a művekre jegyzett sugallatos dedikációikkal. Zsögödi Nagy Imre néhány szimbolikus erejű festményének (Madárijesztők I. 1957, Elvonuló vihar 1957, Vihar II. 1959.) élményanyaga a forradalom emlékéből merített lendületes, ám rejtett jelképiséggel gazdagított műveket hozott létre. Sütő Andrásnak árulta el később, hogy a magyarországi forradalom ihletésében születtek.
Néhány erdélyi képzőművész aktívan részt vett a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola diákgyűlésén 1956. október 24-én, aholis a hallgatók öt pontba foglalták követeléseiket. A diákság radikalizálódó fellépésétől rettegő román szekuritátés-kommunista hatalom gyors reakcióját váltotta ki mindez. A diákgyűlés szervezői közül Balázs Imre V. éves festőszakos és Tirnován Ari-Vid V. éves szobrászhallgatót (több kolozsvári egyetemistával együtt) kirakatperben elítélték és börtönbe zárták. A Kolozsvári Képzőművészeti Főiskola akkori magyar tanárai, professzorai és a magyar (meg persze sok román) hallgatóság zöme kiállt a perbefogott és bebörtönzött tanítványaik, diáktársaik mellett.
Abodi Nagy Béla a kolozsvári főiskola festő tanszékvezetője Tárgyalás 1957 című kompozícióján elementáris módon jeleníti meg a művészhallgatók tárgyalását (munkások arca mögé rejtve a szereplőket), hitelesen idézi meg a szomorú kolozsvári eseménysor vizuális környezetét.
Különállóan fontos műfaj e műcsoporton belül is az arckép, arcmás, fizikai és lelki állapot-jelző portré. Zsögödi Nagy Imre íróarcmásai (Féja Géza, Illyés Gyula, Németh László, Sinka István, Tamási Áron) mellett vehetjük számba azon alkotásokat, amelyeken az alkotók önmagukat (önarcképek) szemlélik, jelenítik meg a romániai börtönévek után. Vagy ahogyan őket, a börtönviselt művészeket (Balázs Imrét, Páll Lajost) a művésztársak, barátok (Nagy Pál, Péterfy László) portréikon megrögzítették. A kiszolgáltatottság, a körülmények meghatározta külsőségekbeni (pl. kopasz fej) megjelenítés és egy nagyfokú szívbeli együttérzés jellemzi e portrékat. Különös fejezettel erősítve egyúttal az erdélyi magyar képzőművészetnek ezt a 20. században meghatározó műfaját.
A forradalom és börtönemlékeket direkten földolgozó műveket nélkülözve több a szereplőket bemutató, és a rejtett szimbolikájú, utalásos, áthallásos alkotás (Balázs Imre: Dózsa sorozata pl.).
Tirnován Ari-Vid és Péterfy László szoborkompozícióval már a forradalomnak szabadon emléket állító időszakba, az 1989 utáni évtizedek forradalom-recepciójába is átlépünk. A köztéri szobrok az 1956-os magyarországi emlékművekből idéznek elénk műveket. Tirnován Ari-Vid munkáiban egyfajta nagyon mélyen átgondolt és valóságosan átélt konceptualitás is erősíti a mondandót (Börtönrács 1956 – memento: A rácson innen rácson túl ki a rab és ki az úr; Egy volt-nincs rabmadár emlékére 1956). Romániából, az erdélyi magyar képzőművészetből nyugati országokba került képzőművészeknek a forradalomhoz való viszonyát jelenítik meg Balogh Zoltán és Török Pál grafikai sorozatai. A temesvári születésű Kazinczy János Antal valóságos pesti élményeit tárja elénk. Úgy, ahogy a nagyenyedi születésű Nagy Éva (Eva Nagy), aki a forradalom leverése után menekültként Bécsben kötött ki és expresszív-hiteles munkákon mutatja be az ausztriai ideiglenes magyar menekülttáborokban élők hétköznapjait: gyerekek magányát, anyák szorongását, a bizonytalan jövő menekültekre vetülő árnyait.
Sors, tehetség és történelem meghatározta hármas síkon (1. a forradalmat Budapesten átélők művei, 2. a kolozsvári diákmegmozduláshoz kapcsolható alkotások, 3. erdélyi emigráns művészek forradalom-képe) létrejött művek sokrétűen tudják megidézni az 1956-os forradalmat, szabadságharcot, és a megtorlást.

Sümegi György