Cimke archivum » Mozart és Bartók «

2009. július 17., péntek 

A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében megrendezett Mozart és Bartók az erdélyi művészetben című kiállítás a Vármegye Galériában 2006. március 21-én nyílt meg. Megnyitotta Szokolay Sándor Kossuth-díjas zeneszerző. Közreműködött Székely János Jenő szobrászművész. A tárlat 2006. május 20-ig volt látogatható.
A kiállító művészek: Balázs Imre – Máréfalva, Bálint Csaba – Marosvásárhely, Bardócz Lajos – Szászsebes, Ferencz S. Apor – Csíkszereda, Gaál András – Csíkszereda, Gálfy-Bódi Tamás – Marosvásárhely, Haller József – Marosvásárhely, Hunyadi Mária – Marosvásárhely, Incze István Botond – Marosvásárhely, Miholcsa József – Marosvásárhely, Nagy Albert – Torda, Paulovics László – Szatmárnémeti, Petrás Mária – Diószén, Péter László – Székelykeve, Simon Endre – Marosvásárhely, Simon Zsolt – Marosvásárhely, Székely János Jenő – Marosvásárhely, Szervátiusz Jenő – Kolozsvár, Szervátiusz Tibor – Kolozsvár, Wilhelm Károly – Arad, Xantus Géza – Csíkszereda.

Szervátiusz Jenő: Fából faragott királyfi

Szervátiusz Jenő: Fából faragott királyfi

 

 

Mozart! Bartók! Erdély!

A megnyitón

A megnyitón

Ők kapcsolják össze e kiállításnak a hármas értékét. Kivételes, különös. Sőt, „külön utak” nagy találkozója a mai. Mozart zenéje a szellem szabadságát hirdeti. Bartók zenéjét a lélek szabadsága élteti. Erdély a szellem és a lélek szabadságának ötvözete aranykora óta. Fájdalmasan szép, tiszta és igaz szentháromság feszül bennük. A szép fájdalmának, a tisztaság fájdalmának és az elbukott igazságok örök fájdalmának elkerülhetetlen „Via crucis”-on átlényegült klasszikus győzelméről kell – e roppant erők szorításában – szólnom, vallanom.
A keresztre feszített és megigazult Mozart, Bartók és Erdély hatalmas testamentumát ki kell hallanunk az itt megidézettből. Ady sorai tán kifejezik az „elmondhatatlant” is: „Testamentumot szörnyű írni, és sírni, sírni, sírni!…” Ez isteni összecsengés e március végi önmagunkkal is való katartikus találkozásunk, egymást duplázó évszámok és aranymetszést idéző, jót segítő, rosszat nehezítő arányok szorításában vergődő lelkek ünnepi keser-édes mosolyában üdvözüljön a sokszor elbukott Igaz!
Eszmélésem óta csodálója és rajongója vagyok Erdélynek. Erdély szellemének, Erdély lelkének és az erdélyi embereknek. Ezt sugallták szüleim, tanítóim, ifjú korom olvasmányai. A Trianon utáni Magyarország elemi iskolájában kisdiákként naponta elmondtuk, elmondtam a magyar Hiszekegyet. … Hatása életre szóló volt. Mire felnőtt lettem Erdélynek valóságos mítosza, mitológiája alakult ki bennem. Őszintén sajnáltam, hogy egyetlen ősöm sem származott Erdélyből, és jóval túl voltam az ifjú koron, amikor Ártánynál átléphettem a magyar-magyar határt. Az elmúlt években sok szó esett Európáról. Megyünk-e Európába? Ott vagyunk-e már? Mindig is ott voltunk-e? No, ami Erdélyt és Európát illeti, nekem az az érzésem, hogy Erdély története során, gyakran szorosabban kapcsolódott Európához, európaibb tartomány volt, mint Hungária és Pannónia együttvéve.
A soknemzetiségű Erdélyben nagyobb szabadságot élvezett a Szellem, mint a Duna-Tisza táján. A csak Erdélyre vonatkozó vallásszabadságnak is köszönhetően diákok sokasága tanult nyugati egyetemeken, és hozta haza magával az európai kultúrát, és olykor még muzsikáló nevű feleségét is. Ezt Erdély szabad szelleme és lelke adta.
Haza és hit. A „kis nemzetek” élete a történelem során gyakran a „nagyobb erők” függőségébe került. A hit és a nemzet történelmi szorultságában kovácsolódott össze. Kodály legnagyobb érdemének tartom, hogy nemzete művészi és emberi szószólója lett. Őt a „népét ostorozó Ady Endre” ikerpárjaként tarthatjuk számon. E kérdéseket nem a művészet időszerűsíti.
Mozart életműve nem könnyen illeszthető a művészettörténet nagyjainak sorába, mert a legnagyobbak megküzdött eredményei zömükben kitapinthatóbbak, mint a mozarti vakítóan villanó életpálya természeti tüneménye. Ritka az az elfogultság, melynek fokán nagyságról az őszinteség fékezése nélkül szólhatunk. Mozartban a teremtés isteni titkai földre szálltak, de mire az eredményre éhes világ megleshette volna: épp elillanó rövid életével együtt égbe röpítette titkait is. Zenéje fizikai gyönyörűség. Diderot szerint: „a zene érzéki öröme nemcsak a fül, hanem, az egész idegrendszer állapotának a függvénye”. Mi lehet az oka, hogy Mozart zenéje még ennél is sokrétűbben veszi az embert igénybe? Természetes közvetlensége, tökéletes egyszerűsége olyan mintha valami titkos szállal kapcsolná össze érzékszerveinket.
Életének újraélése nélkül persze nehéz művészi örökkévalóságát kétszáz év távlatából emberközelbe hoznunk. Ismert, hogy megalázó alkalmazkodásokra nem volt adottsága, szárnyaló szelleme nem tűrte korának uralkodó zsarnokságait, s ezzel törvényszerűen az intrikák hálóit fonta maga köré. A csodagyerekből óriássá nőtt zsenivel nem tudott valójában környezete mit kezdeni. Kérdés persze, hogy Salzburg, Párizs, London, Bécs, Itália, Mannheim, München, Prága, vagy a világ bármely tája ma jobban figyel-e nagyjaira. A divat és a megnövekedett reklám érdekében bizonyosan. Persze, ha Mozart leveleiből csak 1-2 sort felvillantunk – ma is időtlenek igazságai – mert új körülmények között is önmagukért beszélnek. „Nem szeretek törpékkel vívni.” – mondta, s hogy „az udvarnál kizárólag a látszat alapján ítélnek”. Persze a fennmaradt életmű vigasztalásként – az időbeli távolság ellenére – alkotójának emberi szándékairól is szól, mivel művészi mondanivalója is túl mutat önmagán.
Bartók Béla a magyar zene óriása, az egyetemes magyar zenekultúra egyik legnagyobb formálója, aki művészetét Kodállyal összehangoltan a népzenekutatás eredményeire építette.
Gyermekkarait Békéstarhoson előbb ismerhettem meg, mint a klasszikus szerzők műveit, a így váltak első zenei táplálékommá. Tudjuk, hogy az első élmények mélysége meghatározó jellegű. Bartók 27 egynemű karában a magyar nép lelke él, s mégis egészen kivételes, egyedi alkotások. Nyelvünk legjobb ízeit találhatjuk meg bennük. Illatuk van. Az érzések kis drámái ezek szöveg és zene nagy egyidejűségében. A „ne menj el” és a „ne hagyj itt” az összetartozás és a hűség atomjait plántálja a lélekbe. A „levél az otthoniakhoz” a család, a föld, a hazaszeretet kisugárzása. A „senkim a világon”-ban az erdők, vizek csend magánya lebeg, a „bolyongás”-ban az erdő és az élet fájdalma együtt bolyong.
Bartók klasszikussá vált életműve még ma is szinte felmérhetetlen. Teljességének kifejezése verbálisan reménytelen, hiszen úton-útfélen közhelyekbe ütközünk. Minden művéből, emberi magatartásából és egész életéből tisztaság sugárzik és lényegre törő tömörség. A zsenialitás megismételhetetlen csodája, mely csak az övé. A bartóki zene az epigonok kezében elhalványult, meghalt, mint a letépett virág. Mindig lényegeset mondott! Művei előadásmódjához a notáción túl, pár szűkszavú analízist leszámítva nem adott értelmező segítséget. Sohasem szólott önmagáért, csak másokért!
Yehudi Menuhin szerint: „… megjelenése eltitkolta jellemének felmérhetetlen tüzét és erejét… gyémántkeménységű és gyémánttüzű volt… csupán szemei – ezek a fantasztikus módon mindent áthatol szemek – fedték fel igazi valóját!” Kosztolányi Dezső Bartók „hamleti” tekintetét „ezüstfej” kifejezésbe rejtette.
Néphagyományok titokzatos kincseit őrző nemzet vagyunk.
Nem őshazai idill mindez melyet, a liberális hagyományokat tagadók hirdetnek fennhangon. Valójában az erkölcsi és etikai törvényeket próbálják elvei lerombolni a „mindent szabad” elv társadalomra kényszerítésével. A társadalom morális törvényei fegyelmezőek, és aki ez alól fölmenti magát, ezzel a társadalom fölé is próbál indokolatlanul emelkedni. A „másságot” addig elfogadom, ameddig a többséget nem irritálja.
A modális hangsorok a zenében, s főleg a pentatónia, túlzás nélkül megérdemli a nemzeti hangsor kifejezést. Anyanyelvünk Európa nyelveitől független és eltérő voltáról nevetséges vitatkozni. Aki nem érzi dallamainak ősi ötfokú varázslatosságában a kivételes bűvöletet, az ne dicsekedjék műveletlenségével, vagy „süketségével”, hanem vegye fontolóra azt a régi tudományos megfigyelést, mely szerint az „aranymetszés” (a természetben is, az alkotásokban is) segíti a JÓ kialakulását, s a ROSSZAT pedig nehezíti! Magyar klasszikusaink nagyságához is hozzájárult e titok mélységes felismerése.
E metaforikus gondolatokkal kívánok a kiállítás alkotóinak sok sikert!

Szokolay Sándor
Elhangzott a Mozart és Bartók az erdélyi művészetben című kiállítás
 megnyitóján 2006. március 21-én