Cimke archivum » Nagy János «

2009. július 03., péntek 

Nagy János szobrászművész

 

A Szervátiusz Jenő díjas Nagy János szobrászművész kiállítása a Vármegye Szalonban 2007. november 21-én nyílt meg. Megnyitotta Duray Miklós. Közreműködött Juhász Zoltán. A tárlat 2007. december 19-ig volt látogatható.

 

Nagy János dicsérete
 

nagyjanoson1„Laudare” – latinul annyit tesz: dicsérni, dicsőíteni. Minden okom megvan rá, hogy dicsérjem Nagy Jánost. Elfogulatlanságot nem ígérhetek e tekintetben, de tárgyilagosságot igen.
Kezdjük két egyenes idézettel. Mindkettőnek a forrása az „Itthon” című „nemzeti kulturális havilap” 1. évfolyamának 2006. Karácsony havában megjelent 1. száma. Az elsőben így vall magáról Nagy János szobrászművész: „Arra tettem fel az életemet, hogy én magyar művész leszek… Most volt Pozsonyban egy kiállításom, ahol megmondták, hogy mi a baj velem. Az, hogy túl magyar vagyok. Én ennek nagyon őrülök, mert ezt akartam.”
A második idézet így szól: „A történelmet nem lopni kell, hanem csinálni.”
Tapasztalati tény: lopják a történelmünket. Kik lopják? Azok, akiknek nincs. Mert a maga idején nem csinálták. Megnevezzük őket? Ugyan minek? Mire kimondanám a nevüket, már úgyis megváltoztatták. Nem mindegy, hogy Zaharov elvtársat mondok vagy Zuckermann urat? …
Igen, ez a baj velünk. Komolyan – szerintük „túlságosan” komolyan vesszük, hogy magyaroök vagyunk. Egy olyan korban és tájon, ahol már jó ideje írják a magyar nélküli történelmet. Visszafelé, a múlt irányában, persze, de jól kitapinthatóan azért, hogy jövőnk se legyen. A magyartalanítás fészke pedig nem Pozsonyban van, nem is Belgrádban vagy Bukarestben, hanem éppen itt, Budapesten. Ahol a magát Magyarnak és Tudományosnak nevező, valódi tevékenységét tekintve azonban csakis Magyartalanító Akadémiának nevezhető intézmény művészettörténeti ügyekben illetékes legmagasabb szintű képviselője ország-világ számára kinyilatkoztathatta: ilyen, hogy „magyar művészet” – nincsen!
Nos, igaz, ami igaz: nem tőle fogjuk megtudni, hogy mégiscsak van. Hanem az olyan hajlíthatatlan gerincű és Isten áldotta tehetségű magyar művészektől, amilyen Nagy János. Aki egy életre szólóan komolyan vette a másik Nagy, a költő Nagy László mindannyiunkhoz szóló biztatását: Műveld a csodát, ne magyarázd!”
Nagy János műveli a csodát. Helembai műterme valóságos „Kunst und Wunderkammer” – magyarul: a művészetek és csodák tárháza… Híres hadvezéreknek a szobortalapzatára győztes csatáik színhelyeit szokták felvésni. Nagy János szabadtéri szoboralkotásai – valamennyi egy-egy sorsformáló győzelem a tudatlanság és a rosszindulat sötét erői ellen. Soroljuk csak őket!
Abban a sorrendben, ahogy végigjártuk a helyszíneket a művésszel kettesben, vagy nagyobb társaság jelenlétében. Esztergom, ferences templom: IV. Béla és családja, ugyanitt, a bazilikához vezető rézsű oldalában: 56-os emlékmű. Muzsla, 2. világháborús emlékmű: csodaszarvas, agancsának ágvégein a hét vezér állatjelképeivel. Búcs: Bulcsú vezér lovas szobra (e műfaj páratlan értékű remeke). Köbölkút, temető: Krisztus levétele a keresztről. Szőgyény: Pató Pál ülő szobra. Kisszeben: Csontváry-emléktábla a szülőházon… Aztán a reprodukciókból ismertek: Szenc: Szenczi Molnár Albert. Dunaszerdahely: Háborús, illetve 56-os emlékmű. Ipolybalog, temető: Pieta. Deáki: Szent István. Ógyalla: Konkoly-Thege Miklós, a csillagvizsgáló alapítója.
Mondjam tovább? Köztérre szánt művei, amelyek ilyen vagy olyan okból nem valósulhattak meg illő méretben és helyszíneken: Atilla lovas szobra két változatban, Szent Imre és felesége, amint lóháton együtt solymásznak (bravúros kompozíció!), Lovasíjász, Eszterházy János a börtönben (eleven fényjárásra tervezve), Csokonai és a Remény (bronz és fehér márvány kombinációja), Sobieski János lovas szobra három változatban…
Akinek ennyi jó kevés… – énekelhetnénk a Mozart-kórussal… az méltán lelheti kedvét a Gilgames- vagy a Népballadák-sorozat remek domborműveiben, a budapesti Művészetek Háza részére megrendelt, de át nem vett fríz eleven zeneműként táncoló nőalakjaiban, az ugyancsak sorozatokká szervezett érmekben… de ki győzné a felsorolást – akár mondani, akár hallgatni.
„Műveld a csodát…” – hallottuk az imént. És ha már itt tündöklik, a szemünk előtt? A mi feladatunk már csak annyi lehet: merjük csodálni! Igen, merjük, mert itt most merészségnek számít ez is. És merjük dicsérni! Mert – Pompeius híres mondását ide alkalmazva: „laudare necesse est!” Szükséges dicsérni őt!
Hát én örömmel vállalkoztam rá. Éljen sokáig Nagy János erőben és egészségben, hogy továbbra is felmutathassa a nagyvilágnak: él a magyar művészet és teszi a dolgát, amivel a Teremtő megbízta. Gyógyítja a világ sebeit és előkészíti a magyarság feltámadását.
Úgy legyen!

 

Papp Gábor laudációja

2007. november 15.

 

Mi kicsik vagyunk, Ő nagy, de Te Nagy János vagy,

akivel, sok évvel ezelőtt, 1956 novemberének legelején, talán éppen 4-én este találkoztam először, midőn térden állva, torkomban görccsel imádkoztam a losonci római katolikus templomban, hogy segítse az Isten az ezer sebből vérző magyar nemzetet a Gonosszal szemben. Lelki találkozásunkra valahol a jobb fenső magasságában, talán a Szíriusz tájékán, vagy azon is túl, egy csillagködben került sor. Sokan voltunk ott, mind egyazon okból.
Te is ugyanazzal a fohásszal jöttél oda. A hajad és a bajszod sötét volt, de már akkor is lobogott, mint most, immár fehéren. Jól emlékszem, ott mondtad vagy csak gondoltad huszonegy évesen: létezik egy magaslat, arra kell felkapaszkodnunk, hogy megláthassuk mindazt, amit titkolnak előttünk. És mintha azt is mondtad vagy sejtetted volna: nem a titkok titkát kell megismerni, csak a valóságot, hogy eljuthassunk az igazsághoz.
Néhány évtized múltán egy dombon találkoztunk. Nem azon a minden irányba nyíló, az igazságot láttató magaslaton, amiről akkoron beszéltél, csak egy valóságos föld-domborulaton. Fütyült a szél. A rendezetlen csoportokban álló, magukat szabadnak hivő emberek az arcuk, a szemük elé tartották a kezüket, hogy ne hasítsa őket a természetnek ez a tisztító eleme. A ferdén eső télvégi nap sugarai rézvörös színben verődtek szerteszét egy Krisztus-szoborról. A feszületen a test úgy csüngött, mintha nem felszögezték volna, hanem alulról erőszakolták, tuszkolták volna fel a keresztfára, miközben az áldozat védekezett, de már elhagyta az ereje és fennakadt. Te odébb álldogáltál, szokásod szerint, amikor a köztéri műveidet avatják, ezért nem hallhattad a hozzád intézett kérdést: ki ez a Krisztus, ott a keresztfán? De lehet, hogy megérezted, vagy a szemekből kiolvastad a kérdést, ami ott sodródott közöttünk. Rám pillantottál. Ezt úgy értettem, hogy visszakérdezel: hát, most is itt vagy, mint akkor a Tejúton? Majd a szél mentén súgtad, felfelé mutatva: látod, Ő mi vagyunk!
 „Porból vagyunk?”
„Nem, szerencsétlenségből!” – zártad le a rövid, néma párbeszédet.
Ennek a szobrodnak a sorsa is jelképes, mint a természet pusztulását bemutató, iszapban birkózó hortobágyi madárszobrod. Mindkettőt szétlopták, végtagjait letördelték, mint nemzetünk darabjait – de a szobor talán egyszer újra összerakható.
Szerencsénkre ugyanolyan ember vagy, mint sok más sorstársunk. A tudatodat a léted határozza meg, a közösséghez tartozásodat a közös sors szelleme és lelke. Nem a világ megváltására törekszel, hiszen ez nem emberhez illő feladat. Műveiddel évtizedek óta bizonyítod: művészként is azok számára kell alkotni, akikből vétettünk – a megmaradásunkért.
Nem felejtettem el a köbölkúti temetőben mozdulatlan szájjal küldött szavaidat: nem porból, szerencsétlenségből vagyunk. Valóban ez lenne az igazság, vagy csak a feléje közelítő út egyik állomása? Azt te is tudod, csak egy embernek, csak egy-egy embernek szabad időnként végigmennie a Kálvária hegyéhez vezető úton, mert az igazság birtokába eljutni halált jelent. Abból eddig – hitünk szerint – csak egy ember támadt fel: Krisztus, az istenfiú. Az embereknek pedig élniük kell, mert ez a földi küldetésük, ez a lélek tisztítótüze.
Az élettelen és az élő természet is Évszakok-ként változik, de az életre rendezkedik be. Persze, hogy tudod. Egyébként a négy évszak nem a nő alakváltozásaiban jelenne meg domborműveiden. A Szerelem sorozatod sem a férfinak a nővel való szeretkezéséről szól, hanem arról, hogy a férfi csak akkor lehet boldog, ha a nő is az.
A nő, az egyik földi teremtő – érződik műveidből. De folyamatosan érezni a bizonytalanságot is: ki az a nő, ki az az ember, aki földi viszonyok között teremtőnk, újrateremtőnk, megújítónk lehet. A hatalmas nő, aki mellett eltörpülünk, vagy a megújuló nő, akinek a példáját követjük?
Keresni kell őt, ez az élet lényege.
Elvetélt keresések, kísérletek, döntések, cselekvések sorozata az életünk, de mégsem hiábavaló, mert minden félresikerült kísérlettel közelebb kerülünk ahhoz a ponthoz, ahonnan elénk tárul mindaz, amit rejtegetnek előlünk. Azt hihetném, te már megtaláltad a választ a kérdésekre és ott állsz készen, talán egy lépésnyire a megismerés pontjától. De tudom, ez még neked sem sikerült, még ha közelebb is jutottál a zárókőhöz, mint sokan mások. A Gilgames eposz ihletésére született sorozatoddal már-már odaérkeztél, talán a kezed is rátetted. E régmúltba vesző történetet úgy elevenítetted fel, mintha az őseink élték volna meg és hagyták volna ránk örökül.
Ezért tehetted fel a leglényegesebb kérdést: mi az összefüggés az ige, az emberi cselekedet és a végkifejlet között? Mi vagyunk-e a vég, azaz a csúcs, vagy csak gyönge utánzata? Amire büszkék vagyunk, az valóban eddigi létünk összessége vagy csak annak a váladéka? Eszembe jut a sumér legendáriumnak egyik ránk maradt profán története a rókáról, amikor az a tengerbe lógatta vesszejét, és azt mondta: ezt mind én vizeltem. Mint a bölcsnek vagy a hatalomnak az álcájába öltözött kevély butaság, ami gyakran gáncsol bennünket, sőt gyilkos rosszakarattá fajulva a létünket is fenyegeti. Hiába az ősi örökség, ha a jelen pusztító. Így válaszolnak a Gilgames-sorozatban megjelenő költői múltidézésre a Kitelepítés darabjai.
Mi a válaszod az eredeti kérdésre: sikerült-e közelebb jutnod az igazság megismeréséhez úgy, ahogy azt a fejedbe vetted? Rájöttél – ez látható –, hogy az igazság nem a hazugság ellentettje, mert ez utóbbi csupán erkölcstelenség, gazemberség, bűn, alantas érdek, köztörvényes cselekedet, mint a lopás vagy a gyilkosság. Az igazság sokkal mélyebben fekszik a mélyrétegeinkben, vagy fenn lebeg a magasban, mert nem anyagi jellegű. Ezért nehéz a birtokába jutni. Az igazságig való eljutás nem puszta hit kérdése. A hit az igazság által bontakozik ki bennünk, az igazságkeresés útján előrehaladva erősödik. Az igazság sok valóság megismerésének és hosszú tisztulási folyamatnak a rendje, az eredettől megtett út és a tapasztalatok eredője. Nem archimédeszi pont, hiszen az egy anyagelvű nagyképűség, inkább fordítva: minél közelebb jutunk az igazsághoz, annál szilárdabbá válunk.
Az igazságkeresés annak a forrásnak a keresése, aminek vize lemossa a valóságokról a hazugságot – eltűnik a felszín és marad a lényeg. Mint Nagy János alkotásai.

Duray Miklós
2007. november 21. Vármegye Szalon

 

Kategoria: Nincs kategorizálva  | Cimkek:  | Szoljon hozza