Cimke archivum » Petkes József «

2009. július 08., szerda 

Petkes József festőművész (1928. Tasnád)

Petkes József festőművész kiállítása 2008. január 30-án nyílt meg a Vármegye Galériában. Megnyitotta Szakolczay Lajos művészettörténész. Közreműködött Faragó Laura énekművész. A tárlat 2008. március 14-ig volt látogatható.

Petkes József köszöntése

Vannak emberek, akik aggastyánnak születnek, vannak, akik korán öregszenek és van Petkes József, aki örökifjúként, derűs tekintettel és egyenes tartással itt áll mellettünk – 80 évesen.
Pedig a háborgó évek neki sem kegyelmeztek: költözködés, üldöztetés, betegség, felesége halála. Már gyerekkorában vándorolt a család, Tasnád-Brassó-Tasnád, majd a középiskolás és egyetemi tanulmányok Kolozsváron.
Kenyérkereső útjai is zegzugosak, először a Kárpátokon túlra kerül, majd a szűkebb és tágabb szülőföld nyújt otthont a Partiumban. Jó tanár, jó kolléga, jó barát mindenütt.
Fáradhatatlanul járta gyalogszerrel, majd később autóval Erdély a Partium, Szilágyság, Szamos- és Maros-mente vidékeit. Elmaradhatatlan kelléke a jegyzetfüzet és a mappa, melyekre szüntelenül jegyez, rajzol, benyomásokat rögzít.
Számára a bebarangolt táj nemcsak festői téma, hanem néprajzi emlék, örökség, mely halhatatlanságra vágyik. Néprajzi gyűjtéseit erdélyi napi- és hetilapok közölték, majd két önálló kötete jelent meg a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszéke kiadásában.
Festői kifejezési módja nem a grafika, az olajfestés, hanem „csak” az akvarell. Az a műfaj, mely egyszeri, megismételhetetlen, nem átfesthető, nem sokszorosítható, sejtelmes titokzatos – egyszóval festői. Magam vallottam így egy előző katalógusában: „Akvarelljei tiszták, békések, derűsek, mint ő maga, szereti és tiszteli a természetet, tájképei mély élmények tárházát hordozzák.”
Ezt ma is ugyanígy vallom, kiegészítve azzal, következetessége példamutató: nem hajlott meg semmiféle felszínes divathóbort előtt, alkotó szándéka megmaradt lírainak, emberközelinek, az itt kiállított munkák is ezt bizonyítják.
Oszlopos tagja – nem csupán termeténél fogva – számos művésztelepnek Magyarországon, de Erdélyben, Franciaországban, Svédországban, Ukrajnában is.
Művészeti vezetője a berekfürdői Nagykun Nemzetközi Művésztelepnek és a Napkoron működő alkotótábornak is. Keze munkáját és tervezői készségét bizonyítják a nyíregyházi Kálvin téri református gyülekezeti terem mennyezeti kazettái – ennek kivitelezésében magam is közreműködtem.
De jut ereje és ideje az önzetlen segítségnyújtásra is. 1986-ban elhagyta ugyan szülőföldjét, de nem szűnt meg a vele való lelki-szellemi kapocs: szoborállításokat kezdeményez és szervez ottani jeles elődöknek a Partiumban, kopjafát faragtat az 1944-es Úz-völgyi hősi halottak emlékére. Jótékonysági kiállításokat szervez erdélyi és kárpátaljai magyar iskolák megsegítésére.
És van energiája a sokadik újrakezdéshez itt Magyarországon is, Oros-Nyíregyháza és újabban Napkoron, ahol közel a 80-hoz végre felépítheti álmai műtermét.
Sokat utazik, és Európában mindenhol otthon van, mert barátok várják, ő is mindenkihez bizalommal és baráti szívvel közeledik. Igazi világpolgár, de büszke arra, hogy megtartotta és gyakorolja hitét, és féltett kincsként őrzi magyarságát.
Íme fiatalságának titka, Isten tartsa meg a jó szokását! És még sokáig éltesse!

Gaál András
Elhangzott 2008. 01. 30-án a kiállítás megnyitóján a Vármegye Galériában

Tó

Petkes József kiállítása a Vármegye Galériában 2003. február 04-én volt. Megnyitót mondott: Hajdú Demeter Dénes, közreműködött: Dinnyés József.

Hölgyeim és Uraim!

A művelt közvélemény előtt nem ismeretlen annak az ősi magyar kistérségnek a lelkisége és szellemi élete, ahonnan a most 75 éves Petkes József festőművész származik, és ahol művésszé érlelte a hely szelleme és Istentől kapott talentuma. Móricz Zsigmond és Ady Endre zsenialitása emelte ezt a tájat – az egykori Szatmár vármegye keleti peremén és Szilágyság nyugati szegélyén elterülő vidéket – a magyar kultúra érdeklődési körébe. Ez a két író-óriás járt Petkes József előtt, aki boldogan szívta magába ennek a történelmi tájnak ősiségét, keleti hagyományú hangulatát és jobbért, szebbért lázadó kuruc légkörét. És már a XVIII. század végén olyan kimagasló szellemek születtek ezen a tájon, mint Kölcsey Ferenc, aki Sződemeteren látta meg a napvilágot.
Nos, ebben a földrajzi és szellemi régióban található meg Tasnád, a picinyke mezőváros, ahol 1928. február 4-én Petkes József a világra csodálkozott. Ősi magyar település ez a hely, és adottságainál fogva, már ezerévvel ezelőtt is számottevő népességgel rendelkezett. Elnevezése – Tasnád – a honfoglaló magyar vezérek egyikének, Tasnak a személyéhez kapcsolódik. A vezér közvetlen utódai telepedtek meg itt, ezen a tájon, melynek – mivel jártam ott, őszintén mondhatom – festői fekvése van. Az alföldi településektől eltérően, a síkság és a dombok találkozásánál épült fel a kis városka, mely talán az etruszk településekkel rokon: a dombtetőn terül el.
Ma ez a helység, a trianoni diktátum óta, amit változatlanul nem tudunk elfogadni, Romániához tartozik. 1920-ban, amikor Károlyi Mihály és Kun Béla hazaárulása következtében, az ököljogot alkalmazták és Tasnádot elszakították Magyarországtól, még 98 százalékban magyarok lakták. Ez az arány alig változott a második világháború végéig. Napjainkban azonban, köszönhetően az ötvenéves bolsevik hazaárulásnak, csaknem azonos a magyarok és románok lélekszáma a honfoglalás kori magyar településen.
Ezer év munkáját pusztították el öt bűnös évtized alatt.
Két éve jártam Tasnádon, televíziós műsorvezetőként, operatőrrel együtt, ám saját „szakállamra”. Tapasztalhattam: a város iskoláinak kapuin kizárólag csak román feliratú táblák olvashatóak, üzleteken, középületeken, közhivatalokon nincs kétnyelvű felirat. Magyar írás a városban sehol sem olvasható. Az utcákon alig mernek magyarul beszélni. Tobzódik a rasszizmus! De miért is ne? Ki emelné fel a szavát emiatt? Hiszen a hazaáruló cinizmus idehaza is olyan mértéket öltött, hogy a román kormányfő idejön Budapestre, egy elegáns kozmopolita szállodába, együtt ünnepelni a magyar kormányfővel, Medgyessy Péterrel. Azt a napot ünnepelték együtt, amely a magyarság egyik legszomorúbb gyásznapja. Kezdete annak a gyötrelemnek, melyet napjainkban is átél az erdélyi magyarság.
Medgyessy Péter cinikusan megmutatta: ami a nemzetnek fájdalmas, máig el nem felejthető gyásznap, halotti tor, az neki és elvtársainak dínom-dánomra alkalmat adó örömünnep, üzleti áldomásivás ürügye. Van valakinek kétsége, hová zuhantunk?
A kisvárosnak, melynek fele még mindig magyar anyanyelvűnek vallja magát – román polgármestere van. Ezen, nyolcvanegynehány évvel Trianon után, és ötévtizedes nyílt bolsevik diktatúrával a hátunk mögött, talán már nem is csodálkozunk. De bizonyára elgondolkoztatja a közömbösöket is: ez a polgármester, egy mukkot sem tud magyarul szólni. A két évvel ezelőtti ünnepség során, rajtaütésszerűen, orra elé toltam a mikrofont: – „Polgármester úr, beszél ön magyarul?”. Megrándult az arca a meglepetéstől, román szavakat mormolt, szemével izgatottan lesett körbe-körbe, hol találhatna tolmácsot. – „Milyen nyelven beszél ön azokkal a tasnádi magyarokkal, akik közügyekben önhöz fordulnak?” – tettem fel a következő kérdést, miközben az elsőre sem kaptam még választ. A tv-kamera és mikrofon máig őrzi a polgármester hebegő, zavarodott válaszát: – franciául. Tudom, tisztában vagyok vele: ha egy művészről beszélünk, kiállítását nyitjuk meg, elsősorban arról kellene szólanom, hogy Petkes József milyen kiváló akvarellista, milyen kitűnően és könnyedén kezeli az ecsetet és rajzeszközeit, mert mint grafikusnak s szép munkái vannak. Továbbá, hogy képeire milyen csodálatos színharmóniát varázsol, érdekes színfelfedezéseket teremt, mennyire meglepőek és eredetiek teremtett formái, képeinek tónusa és főként mennyire egyéni, sajátosan „petkesi” az a világ, amit művészetével teremt. Mint hallhatták, mégsem erre helyeztem a hangsúlyt. Mert ezt Önök úgyis látni fogják, ha megtekintik képeit. De az a világ, amiről említést tettem, közvetlenül nem látható a képeken, mégis, – a táj öröksége és a jelen tragédiája – jelen vannak ezekben az alkotásokban, mert mindez benne parázslik Petkes József lelkében. A szülőföld sorsa olyan munkálkodó erő, amely ösztönzi és feszíti az alkotó képzeletét, indulatait. Az ő műveiből egyaránt megismerhetjük életfelfogását, szemléletmódját, érzéseit. Elsősorban tájképfestő, lírai érzékenységgel kezeli a vízfestéket, vallomásokat alkot, a szülőföld szeretetéről vall minden képével.
Életét három szerelem töltötte be: a rajztanítás, a festés, és amit csak kevesen tudnak róla: a néprajzi gyűjtés. Pedagógiai munkássága 1954-ben kezdődött, ekkor diplomázott, Mohi Sándor osztályában a kolozsvári főiskolán. Előbb – román szokás szerint – Moldovában, majd szülővárosában, végül Szatmáron volt rajztanár. 1985-ben telepedett át Magyarországra, ám itt készült alkotásai is töretlenül a múltból, szülőföldje szelleméből merítkeznek. Képei Románia és Magyarország városain kívül, eljutottak Hollandiába, Svédországba, Litvániába, Németországba és Franciaországba is.
Több évtizedes néprajzi gyűjtőmunkájának eredményét 1999-ben jelentethette meg, Néprajzi barangolások a Partiumban címen. A kötet legfőbb értéke az a több száz igényes rajz, amit vázlatfüzetben örökített meg gyűjtőútjai során. Lerajzolta a hagyományos magyar paraszti világ becses tárgyi elemeit, különösen a táj hajdani lakóházait, annak sokféle berendezési tárgyait, a temetők népművészetét, de a paraszti élet és a már kihalt kismesterségek szerszámairól készült beszélő rajzai, ugyancsak a népi kultúra értékeinek megbecsülését magasztalják. Ennek a kötetének a bevezetőjében írja: „Ettől a világtól eldugott, gazdag néphagyományokat őrző rokoni, illetve faluközösségtől olyan útravalót kaptam, amit, még ha akarnék, akkor sem tudnék elfeledni-megtagadni. Természetes hát, hogy festőként is a falu jelenti számomra az egyik legfontosabb élményforrást.”
Nem csupán ennek a tájnak, az egész Kárpát-medencének kulturális, szellemi hagyományát, történelmi múltját nem lehet, nem szabad elfelednünk. Ezért Reményik Sándor egyik versének sorait szeretném a figyelmükbe ajánlani, most, amikor a csonka haza földje is veszélyben van.
„Ezer éve mi vagyunk itt urak
Isteni, ősi jusson:
Honszerző vér jogán!
Hogy ez a föld bitang kezekre jusson,
Az nem lehet.
Nincs Isten, aki megengedje azt.”
Köszöntöm a hetvenöt éves Petkes Józsefet!

Hajdú Demeter Dénes
Elhangzott 2003. február 4-én a Vármegye Galériában

Tanya

Tanya

Az akvarell lírikusa
Petkes József kiállítása a Vármegye Galériában

Fehér tájban megjelenő bokrok, fák; a szürke árnyalataiból épül fel a Havas út II. című festmény. A mű a kevéssel sokat mondani elv alapján készült. Petkes József akvarellje azt mutatja meg a kiállítás harmadik évezred multimédiájához, újabb és újabb kifejezőeszközökhöz, technikai csodákhoz szokott látogatójának, hogy a művészet hagyományos eljárásai ma is képesek élményeket adni.
Mert az akvarell, kétségtelenül a legrégebbi technikák közé tartozik, anyagait szinte változtatás nélkül veszi a természetből: vízben oldódó ásványi, növényi festékek kellenek hozzá, s víz, hogy olyan legyen, amilyennek valóban lennie kell.
   Petkes József művei is értékes „adalékokkal” gazdagítják azt a tudást, élményanyagot, amelyet a kortárs akvarellművészetnek köszönhetünk. Nem új felfedezés ez, hiszen az 1928-ban Tasnádon, a régi Szilágy megye nyugati peremén született, szülőföldjéről 19876-ban Nyíregyházára áttelepedő művész hat évvel ezelőtt már bemutatkozott a Vármegye Galériában, új művei azonban arról tanúskodnak, hogy élményvilága a legutóbbi években is gazdagodott, s hogy elsősorban a szilágysági, erdélyi táj jellegzetes motívumainak feldolgozásakor találja meg az adekvát kifejezőeszközöket. A természeti elemek és az épületrészletek tökéletes összhangja jellemzi a Szárhegyen készült vagy az erdélyi vártemplomokat ábrázoló lapokat, a magyarbikali templom és temető motívumát feldolgozó kompozíciót, a Kőrösfői öregház című képen szinte újra eggyé válik a környező bokros-fás részletekkel a romló, megsemmisülés ellőtt álló épület. Pusztulás és születés, enyészet és teremtés – a Vármegye Galériában látható akvarelleknek köszönhetően az élet örök körforgása jelenik meg előttünk új színekben, árnyalatokban, megőrzésre méltó formákban, együttesekben.

P. Szabó Ernő
Magyar Nemzet, 2003. február 5.

Petkes József kiállítása a Gellért Hotelben 1999. augusztus 2-án volt. Megnyitót mondott Sümegi György. Közreműködött Ferencz Éva.

Petkes József kiállítása a Gellért Hotelben 1996. augusztus 5-én volt. Megnyitót mondott Szíj Rezső. Közreműködött Ferencz Éva.

Kategoria: Nincs kategorizálva  | Cimkek:  | Szoljon hozza

Fatal error: Uncaught exception 'wfWAFStorageFileException' with message 'Unable to verify temporary file contents for atomic writing.' in /var/www/customerwebs/madipannon/varmegyegaleria.hu/www/wp-content/plugins/wordfence/vendor/wordfence/wf-waf/src/lib/storage/file.php:52 Stack trace: #0 /var/www/customerwebs/madipannon/varmegyegaleria.hu/www/wp-content/plugins/wordfence/vendor/wordfence/wf-waf/src/lib/storage/file.php(659): wfWAFStorageFile::atomicFilePutContents('/var/www/custom...', '<?php exit('Acc...') #1 [internal function]: wfWAFStorageFile->saveConfig('livewaf') #2 {main} thrown in /var/www/customerwebs/madipannon/varmegyegaleria.hu/www/wp-content/plugins/wordfence/vendor/wordfence/wf-waf/src/lib/storage/file.php on line 52