Cimke archivum » Petrás Mária «

2009. július 08., szerda 

Petrás Mária (Diószén)


http://tortenelemportal.hu/2010/03/csango-tavasz-petras-maria-kiallitasa-a-varmegye-galeriaban/

 

Hitvallásom

“Abban a világban, amelyben születtem, imádságos harangozással kezdődött a nap, és avval is ért véget.
A családok gazdagságát nyolc-tíz-tizenkét gyermek jelentette. Az öt évestől a legöregebbekig mindenkinek nélkülözhetetlen szerepe volt. Hétköznap azért dolgozott az ember erővel és szorgalommal, mert előtte állt egy-egy ünnep. Az ünnep előtt mindig nagy készülődések voltak.
Az emberek kitisztították lelküket, életüket, házukat, istállóikat, ólaikat, kertjeiket, falujukat, megbocsátottak, megbékültek, misére mentek szép ünneplő ruhában, és délután megjárták egymást. Az ünnepek nagy örömmel teltek, mindent meg tudtak maguknak teremteni úgy, hogy nem voltak senkinek a szolgái. Tudták, hogy mi a rendje a világnak, mert a nap, a hold, a csillagok, az időjárás és a mélységes hitük útbaigazították őket. Akármit nem cselekedtek, akármit nem ejtettek ki a szájukon.

Névtelen szentek között nőttem fel, akik a sereg gyermekükkel körülvéve tudtak énekelve szőni, fonni, gyönyörűen hímezni, varázslatossá tenni azt a nehéz világot. Böjttel és imádsággal, Mária erejével elmesszítették a testi-lelki bajokat. Az ő képüket szeretném példaként a világ elé tárni.”

Petrás Mária

Petrás Mária Szervátiusz Jenő-díjas, csángó iparművész és lánya Petrás Alina karácsonyi kiállításának megnyitója, 2006. november 29-én volt. A kiállítást megnyitotta: Döbrentei Kornél költő A tárlat 2006. november 29. – 2007. január20. között volt látogatható.


A remény jelképei

madonna2Akadnak kivételes tálentumok, személyiségek, akiket nemcsak a nevük – nomen est omen -, predesztinál kivételes sorsra, de a születési helyük is; többrétegű, képzelet-elindító, végzet beteljesítő gondolatok elgondolására sarkaltatnak. Mintha beengedni engednének az Isten titkaiba, amelyeknek egyik legnagyobbika maga a Kezdet. A honnan hová kérdése, amely, meggyőződésem, egyenértékű a Hamlet-i „lenni, vagy nem lenni” dilemmájával. Természetesen, azért egyértelmű: inkább lenni, a magyarság helyzetében kivált. És önérzetünk se felejtse: mindenkivel egyenrangúak vagyunk a Teremtésben.
„Születtem a Bákó megyei Diószénben, Romániában. Édesapám Petrás Vazul, édesanyám Miklós Nyica. Mindketten tőzsgyökeres moldvai csángó fölművesek. Nyolcan vagyunk testvérek” – vallja önéletírásában Petrás Mária legidősebbként a nyolc közül. (Ezek után nem értem, mitől mitikus a hetes szám.) Mert e nyolcas után, már a puszta tények tudomásul vétele után is, micsoda erőtér, sugallatosság keríti hatalmába az embert. Pedig ezek „csak” jelzések – ott és akkor – egy leendő, majdani nagy ívű pálya lehetséges pillérei.
Az édesapa annak a Vazulnak a nevét viseli, akit a későbbiekben szentté avatott István király, mint a „pogány rendet visszaállítani kívánó” herceget – akiről tudjuk, hogy szintén megkeresztelkedett – mint az Árpádok legidősebb sarját, megvakitatta. S lám egy későbbi Vazul ivadék – még ha névleges is, bár Isten dimenziói rejtélyesek – Petrás Mária jobban lát a tehetségével és nemesebben keresztény a maga őstermészetességével, mint a meredt szeműek és a felhígított hitűek, a formálisan kenetteljesek. Vagyis a farizeusok. Mert hogy ezek sokan vannak! Mostanában pedig különösen nagy a tolongás a Damaszkuszi úton. Szerencsére nem ír mindenki ennek kapcsán levelet. Ami onnan jön hitelesen, az viszont megegyezik Petrás Mária életmeggyőződésével: „mert ha énbennem nincsen szeretet, olyan vagyok, mint a zengő érc és a pengő cimbalom”. Az más kérdés, hogy az utóbbi zeneszerszámmal kapcsolatban, mennyivel különb tudással rendelkezett Rácz Aladár.
Hát igen, senki sem próféta a saját házában, honában, ám a kiválasztottnak kötelessége megpróbálni, szükség van rá, sőt, itt és most, kategorikus imperatívusz ez a vállalás. Ebben való belső engedelmességgel az Isten iránt, ám hajlíthatatlan kíméletlenséggel a sátán ellenében. A kettő tűz és víz. De hogy menyivel hatalmasabb az Isten, bizonyítja, éppen azáltal, hogy minden eszköz az övé, mert van olyan dimenzió, amelyben kibékíthető és egy cél szolgálatára fogható a két őselem. S ez a sík a tisztaság, a megtisztulás, tisztítás a tűz, avagy a víz ereje által. Máglyatűz és keresztvíz!
Nézzük a tüzet, mint a legősibb ábrándozás szakrális közegét, nézzük a születés helyét és nevét, Diószén. Elsőként a szelíd faszénparázslás, sajátos illatú örökmécsvillogás jut eszembe. Aztán a földmélyi magma elemésztő szenvedélye, amely kiégeti az esendő matériából a salakot, és a tűz tisztító ereje által megszületnek a Babba Máriák: a remény és a folyamatosság kikezdhetetlen, berekeszthetetlen jelképei. Mert szülnek. Édesanyák, úgy tündökölnek itt a falakon, oly erővel tapadnak meg, mint csírasejt a méhfalon, megtartanák magukat akkor is, ha nem volna rögzítésre szolgáló szög, fonál. Ott vannak, mágikusan betöltve helyük, ahol a hazának kéne lennie, és a mi emberi minőségünknek: a magasban!
Micsoda szakralitáson és a nemesen emberi őspogányságon túli delej tartja meg ott ezeket a szobrokat, kinyilatkoztatott magyarázatra nem szoruló, ám eligazító jelképeket. És mi tartja őket meg bennünk, a lelkünkben, mihez érnek, mit horzsolnak meg? Ki ad erre választ? Ki tudja, vagy merészeli felfejteni a titkot, amely egyszerűségében, sallangmentességében az emberi talentum segédletével „közbenjárásával” egyféle isteni megnyilatkozás. Tényleg: egyétek és vegyétek – de ne fogyasszatok!, mert az más – azt a létezésen túli lényeget, amely azért jeleníttetik át, hogy a mindennapi élet jelenvalóságát szolgálja.
Ennek a misztériumnak papnője, titokhordozója – előidézője? – oka és következménye Petrás Mária. Aki a mélységekből – de profundis – kiáltva hozzánk, föld- és embertörténeti korszakok megszűnő rétegein át jött, fakadt fel, mint a tiszta forrás, éppen a tisztulás, a tisztítás szándékával, amelyre akár Istenáldotta hangjával, vagy Isten vezérelte keze munkájával, vagy egyéni életpéldájával a szelíd szeretet, az együttérzés ítéletelőtti egyetemességével mozgósít.
Ám, amikor a mezítelen tisztasággal találkozunk, mint eme művekben is, az életpéldát tettekben is fényességesen felmutatóval, magunkba kell szállnunk, szembesülnünk kell bűneinkkel, mert vannak olyanok is, amelyeket nem kellett, nem lett volna szabad elkövetnünk. Gondolok hamarjában a 2004-es népszavazásra, mely alkalomkor végül is megtagadtuk, nem vállaltuk a leszakított nemzettesteken élő magyar testvéreinket, sem a vérségi, sem a történelmi szolidaritást, egybetartozást. Évszázadok óta tetézi bennünk a bűntudatot – úgy tűnik, a „keresztény Európát” s a Vatikánt mintha nem – a csángó nép elárulása, magára hagyása. Hűtlenség és testvérárulás a vád, amely napjainkban sem évül el. Megint egy magyar önsors-rontásra utaló gyilkos paradoxon: keserves konoksággal fogyunk, illetve elemésztenek minket, miközben azon véreinket, akik ide akarnak tartozni nem vállaljuk, nem védjük meg, nem engedjük közel, nem vesszük fel a harcot értük. A csángók már rég megértek a jézusi magányra. De lesz é megváltás?
Nem úgy ígérkezik. Tán két évvel ezelőtt, 2004. májusában egy Szatmárnémetiben tartott püspöki konferencián a kérdésre: a moldvai csángó falvakban miért celebrálják a szentmisét román nyelven, Robu érsek azt válaszolta, hogy „a szentmiséket csak anyanyelven lehet celebrálni, csángó nyelv meg nem létezik”. Szerinte. Úgy tesz, mintha arról sem tudna, hogy még az a csángó ember, aki bár már nem beszél magyarul, magát önazonosítva: „ungur catolic-ként nevezi meg. Ami azt jelenti, hogy a katolikus vallás – idézve Benda Kálmánt – egyszerre testesíti meg a hitet és a magyarságot a csángókban, ez tudatosította a görög-keleti románoktól eltérő kultúrájukat és lehetővé tette, hogy megőrizzék hagyományaikat”. Ilyen hagyományőrző – ez művészi életprogram is egyben – Petrás Mária munkálkodása. Pontosabban: az Isten által rátestált tehetség összes energiájának egy célra, a kihalás, a pusztulás ellen összpontosított, felsőbbrendű dimenziókból áradó akarata. Az eredendő igazság képviselete, megjelenítése az eredendő szépség felmutatásával.
Dosztojevszkij szerint a szépség váltja meg a világot. Keats azt mondja: ami igaz, szép, s ami szép, igaz. Régebbi romlatlanabb korok ember arányú álmodozásai, idealizmusa. Mintha nem tudnánk, tapasztalnánk napjainkban hogyan, és hányszor kísért a sátán, a démon a szépség maszkjában. Vezet félre, taszít szakadékba, bénítja meg a lelki felemelkedés felhajtó erőit. Elhitet és kifordít. Elválaszt önmagunktól, a mennytől megtartó eszméinktől. Megoszt, atomokra szaggat szét és egy feketébb, alvilági minőségű egésszé tákol össze. Pontosabban: az önámítás szintjéig elhiteti, hogy az a valódi Egész, amit ő teremtett meg. Valójában az nem más, mint erkölcsi fekete lyuk.
És akkor nézzünk menekülve, vezekelve, védekezőn Petrás Mária kerámiáira. Belőlük az integráló, egységesítő erő árad, ránk szakadó, megújhodást kísérő bodzavirág szaggal. S az ismét fellelt önazonosság-tudat mámorával. És a tiszta forrás utáni elementáris szomj keltette vággyal. Mert a tisztaságból, mint eredendő újrakezdésből következik a benső harmónia, és e kettős együttállásból egy új minőségű, ronthatatlan szépség születik, amelyet már nem kísérthet az ördög, mert ez az Isten hímpora.
Ezt hírelik hamvasan a művek a legegyszerűbb kinyilatkoztatás erejével. Mert itt már egybe esik talentum, jellemerősség, hit, tisztaság, kiválasztottság, és ami mindebből következik: a rendíthetetlenség. Bár korunkban, sajnos, az a ritkább eset, amikor ezek a nemes tulajdonságok egy alkotóban összegződnek. Hány, de hány nagy művésznek – kiábrándító módon tapasztalhattuk meg – főként, mikor a gyökerekről vagy a hazáról volt szó, jellem és erkölcsgyöngeségét, hogy ne mondjam eltévelyedését vagy árulását. És hogy ilyen, ekkora disszonancia létrejöhetett, a népből vétetett értelmiségiekben, e kis létszámú országban életveszélyes lehet, merthogy mindez „idegen vircsaft” az ország-lakosok életébe kerülhet. Hosszútávon feltétlenül. A rontásnak, az önsors-rontásnak szörnyű pompájú fényűzése ez.
Ezt a gyilkos disszonanciát, gyötörtető és öngyötrő hiányérzetet oldják fel a Petrás alkotások, egy mágikusan gyönyörű rét önfeledtségével, virágzanak feltartóztathatatlanul, rajtuk, s általunk bennünk is valóban Isten hímpora a szépség, amely – a konokul újranövő füvek példájára – a világba beleterebélyülő szabadság. Az efféle szabadságot érzékeljük olykor némely öreg arcokon, történelem-viseltes kezeken, merthogy ez nem korfüggő.
Aki tehát, mint Petrás Mária, ilyen mindenki által érthető, de rendkívül sokrétűen értelmezhető műveket alkot, az magát az emberi szabadság méltóságát védi. Egy olyan korban, amely ezt a szabadságot – intézményesített, tehát állami formában is – szét akarja zúzni, fel akarja számolni, mint a végső ellenállást. Ezt a minőségi létezésünkért dacolást, értékmegőrzést szolgálja magas lelkes%

Kategoria: Nincs kategorizálva  | Cimkek:  | Hozzaszolas kikapcsolva