Cimke archivum » Rólunk írták «

2009. november 03., kedd 

Kiolthatatlanul

„…egy szinttel a Vármegye utca járdája alatt, de sok-sok szinttel a mai budapesti közízlés fölött.” Beke György író vetette papírra e szavakat a Vármegye Galéria tíz éves születésnapjára. Ám a galéria nemsokára fennállásának már a huszadik születésnapját ünnepelheti. Mert az erdélyi falurombolás idején, l988 tavaszán, néhány elszánt ember – köztük Hajdú Demeter Dénes, Kulcsár Edit és Demeter Ervin – létrehozták a galériát működtető Erdély Művészetéért Alapítványt.
– Úgy éreztük, tennünk kell valamit a magyar szellemi egységért a határok fölött is! – emlékezik vissza Kulcsár Edit, a Vármegye Galéria vezetője. Ezt a mindvégig töretlen szándékunkat jutalmazták 2001-ben a Márton Áron díjjal, közvetlenül a Határok nélkül címmel megrendezett nagyszabású kiállításunk után.
–  Melyek a legemlékezetesebb tárlataink? Képtelenség lenne itt felsorolni! Az egyéni és a csoportos kiállításaink száma mára meghaladta a százhúszat! Az első l988 márciusában nyílt meg a Kodály köröndi helyiségben, Páll Lajos, a korondi költő-festőművész ötvenedik születésnapja tiszteletére. Áttörést jelentett, amikor 91-ben, a zsivajgó belváros csöndes szigeteként megnyithattuk a Vármegye Galériát. Makovecz Imre mondott köszöntőt. Az Erdélyi csillagok ötvenkét művészt vonultatott fel (bejártuk vele szinte e fél világot!), ennek januárban még az ORSZK biztosított helyet és Tőkés László püspök nyitotta meg. A Szervátiusz-kertet pedig, a galéria zárt udvarán, Rockenbauer Zoltán adta át.
–  Nevek terén itt most csak jelzésekre szorítkozhatunk: Szécsi András, Futásfalvi Márton Piroska, Szervátiusz Jenő, Szervátiusz Tibor, Botár Edit, Véső Ágoston, Andrássy Kurta János, Bardócz Lajos, Xantus Géza egyéni kiállításai képviselték időrendben többek között a gazdag kínálatot. De érdemes a közreműködőket is megemlíteni: olyan személyiségeket találhatunk köztük, akiket nem kell bemutatnunk: Jancsó Adrienne, Pitti Katalin, Berecz András, Dévai Nagy Kamilla, Sebestyén Márta… Továbbá a megnyitók között: Csoóri Sándor, Páskándi Géza, Püski Sándor, Szőcs Géza, Demeter Ervin, Kányádi Sándor… Aki az alapítvány honlapjára kattint, végignézheti az erdélyi művészek nagy ívű panorámáját.
Befejezésül adjuk vissza a szót Beke György írónak: „A Vármegye Galéria jó szövetségest választott küldetése teljesítéséhez: a képzőművészetet, amely a lelkekre hat, ezért soha megunni nem lehet. Ide mindig sokan jönnek. Néha be sem férnek a pinceterembe. Mert itt Erdély ég és éget a lelkekben. Kiolthatatlanul.”

Sághy Ildikó 2007.

 

 

Magyar mű, egyetemes érték
Márton Áron-díj a Vármegye Galériának

Szabó Dezső egyik mondatát választotta mottójául a Vármegye Galéria, illetve a kiállítóhelyet létrehozó, működtető Erdély Művészetéért Alapítvány: Minden magyar felelős minden magyarért. Többek között nyilvánvalóan ezt a felelősségérzetet, felelősséggel végzett munkát ismeri el a Márton Áronról elnevezett díj, amelyet ma adnak át.
Nem kevesebbet jelent az elismerés, mint azt, hogy a képzőművészet a magyar kultúra egészébe illesztve, mintegy a határokat légiesítve jelenik meg a galéria programjában, olyan területként, amely nem mellékesen kezelendő élményeket kínál, hanem komoly hozzájárulást jelent a nem kevés veszélytől fenyegetett, ám értékekben kivételesen gazdag magyar kultúra nagy kérdéseinek megválaszolásához.
Aligha véletlen, hogy a díjat éppen akkor kapja meg a galéria, amikor Határok nélkül címmel megrendezte a Kárpát-medencében élő, a hortobágyi nemzetközi művésztelepen dolgozott, dolgozó alkotók kiállítását, s amikor egy jeles – történetesen éppen a művésztelephez közel fekvő városban élő textilművész – műveit bemutatja.
Az a munka, amely a művésztelepen folyik, lehetővé teszi, hogy egymás mellé kerüljenek a magyarországi, erdélyi, szlovákiai, szlovéniai, ukrajnai, jugoszláviai – vagy éppen Európa más országaiban vagy a tengeren túl élő – magyar alkotók művei, az iparművészeti bemutató azt jelzi, hogy a határokat átívelő egység a műfajok között is megvalósul, a vizualitás egységes egészként jelenik meg.
Nem új vonások ezek az évtizedes múltra visszatekintő galériában, hiszen egyéni és csoportos tárlatain, a határon túli – és nem ritkán inneni – magyar művészet számos értéke megjelent már. Hagyományok és újítások, értékőrző és új értékek felé tájékozódó művészek alkotásai kerültek, kerülnek egymás mellé a falakon, posztamenseken, a szellem, a képzelet erejével újrateremtve-kovászolva azt a nagy, szerves egységet, amit az egyetemes művészet integráns része, a XXI. Századba átnövő XX. századi magyar művészet jelent.

P. Szabó Ernő Magyar Nemzet 2001. november 5.

 

 

„Erdély Művészetéért”

Budapest belvárosában, a Városháza közelében áll a Vármegyeháza műemléki épülete. Jobboldali keskeny és rövid utcája a világvárosi nagy forgalomban is csendes. Itt, a Vármegye utcában található az a Vármegye Galéria, melyet tíz évvel ezelőtt megalakult „Erdély Művészetéért Alapítvány” hozott létre azzal a céllal, hogy feladatának tekintse Erdély hagyományos kulturális kincseinek megőrzését és megismertetését itthon és szerte a világon. Az erdélyi művészetet és művészeket ezzel a hagyományokat ápoló és művészetet terjesztő tevékenységgel kívánja segíteni, kiállítások rendezésével, ösztöndíjak támogatásával.
Az erdélyi magyar művészet és művészek, közel fél évszázadon át, szinte alig lehetett valóságában ismert hazánkban. Az Erdélyben virágzó képzőművészet és iparművészet–festészet, szobrászat, fafaragó-művészet, a régi hagyományokon nyugvó kerámiák, az erőteljes grafika, a fametszet, mind jellegzetesen őrzi, ápolja és az egyes alkotóművészek sajátos stílusában, formavilágában fejezi ki és teljesíti ki azokat az értékes lelki, szellemi, kulturális, művészeti hagyományokat, amelyeket mindig is Erdély földje jelentett. A mai tehetséges alkotók a mi világunk számára fogalmazzák meg látható és érzékelhető különböző stílusbeli felfogásokban a messzi évszázadok örökségeinek történeti és művészeti tapasztalatait. Ezek az egyéni megélések és átélések képesek ötvözni az ősmagyar pogány idők jelképrendszerét, a székely népművészet történeti, technikai, kifejezésbeli hagyományait, összegző módon továbbépítve és sajátosan átlényegítve a keresztyén hittel és magyarság-tudattal.
Mindezt felismerve jött létre 1988-ban az „Erdély Művészetéért Alapítvány” a közös gyökerek ápolására, itt Budapesten.
Erdélyben az elmúlt évtizedek alatt több galéria is létesült, azzal a céllal, hogy bemutassa az erdélyi magyar művészek munkásságát. Legismertebb volt ezek közül a Korunk Galéria (és hasonló nevű folyóirat), Kolozsvárott. Ugyancsak fontos, de szerényebb bemutatótermek, galériák nyíltak meg pl. Székelyudvarhelyen, Kovásznán és az Arad megyei Nagyzerinden. Ezek az önkéntes kezdeményezések művészeti kiállításaikkal együtt a társadalmi és társas érintkezések, így a magyar nyelv és kultúra kis őrtüzei is voltak.
A budapesti Vármegye Galéria azidőtájt nyílt meg, amikor a Korunk Galériáját, majd a többieket is bezáratták.
Az „Erdély Művészetéért Alapítvány” első kiállítása tíz évvel ezelőtt 1988-ban nyílt meg egy Kodály köröndi helyiségben, Páll Lajosnak, a régi korondi fazekas család fiának alkotásaiból, a költő-festőművész 50. születésnapja tiszteletére. A kiváló művészcsalád utódja 1938. április 3-án született Korondon. A Kolozsvári Képzőművészeti Főiskola háromévi tanulmányai után (1958), számos egyéni és csoportkiállításon mutatkozott be és vált ismertté művészete.
A Vármegye Galéria önálló kiállítóterme 1992 tavaszán nyílt meg, az Alapítvány kezdeményezésére erőfeszítése nyomán. Ebből az alkalomból a Székelyföld, a székelyek nagy festőjének Zsögödi Nagy Imre életműve válogatott alkotásaival állítottak méltó emléket.
Az elmúlt tíz jubileumi év alatt mintegy 40 egyéni tárlaton láthattuk Erdély magyar alkotóit: festőket, szobrászokat, fafaragókat, grafikusművészeket, keramikusokat, a képző- és iparművészet számos területét képviselve. A megrendezett 25 csoportos kiállításon számos művészt ismerhettünk meg, hiszen volt olyan bemutató, pl. „Szülőföldem, Erdély” címmel, ahol 52 művész volt jelen műveikkel, és amely nemcsak a fővárosban -, hanem hasonlóan több más kiállításhoz – az ország több városában is bemutatásra került.
Nehéz lenne megemlíteni mindazokat a művészeket, akik e nagy ívű panorámában egy évtized alatt felsorakoztatták az erdélyi magyar művészetet, műfaji sokrétűségében, következetes kvalitásérzékkel, vitán felül álló művészeti értékkel.
Az egyéni kiállítók között példaként álljon itt Páll Lajos öt kiállítása, melyet pl. 1988-ban Szeged városa, majd 1993-ban az Erdélyi Világszövetség német tagozatának rendezvényeként, Stuttgart közönsége is láthatott, akvarelljeinek válogatásaként.
Az egyéni kiállító művészek között – a teljesség igénye nélkül – említsük még pl. Incze János, Szécsi András, Szalay Lajos, Szervátiusz Tibor, Zolcsák Sándor, Szinte Gábor, Szolnay Sándor, Varga Nándor Lajos nevét.
A csoportos kiállítások legtöbbször Erdélyhez kapcsolódó zenei eseményekkel, hangszeres, énekes szólistákkal tették még emlékezetesebbé a megnyitókat. Címeik jól érzékeltetik tartalmukat, az összeállítások tematikáját, s egyben az események jelentőségre is utalnak: „Erdélyi Csillagos”, „Korondi Székely Fazekasság”, „Erdélyi Színfoltok”, stb. A „Szülőföldem, Erdély c. tárlaton 52 művész vett részt, és anyagát hat vidéki városunkban is bemutatták. A Gy. Szabó Béla nevével jelzett kiállításon pedig 25 művész alkotásai voltak láthatók.
Az „Erdélyi Őszi Tárlat” 50 művésszel, a „Marosvásárhelyi Tárlat” 34 művésszel mutatkozott be, míg a „Temesvári Tárlat”-on 9 művész munkái szerepeltek. „Nagybánya Művészete” címmel a nagy múltú, a magyarországi festészet történetében meghatározó jelentőségű művésztelep hagyományait továbbvivő három művész festményeit Szolnokon is bemutatták (1996), Nagybánya testvérvárosában.
A 10 éves jubileumot, akár csak a kezdetet, Páll Lajos művészetének szentelték 1998. március 17-től pasztellképeiből rendezett tárlattal, 60. születésnapja alkalmából.
A kiállításokhoz szép kivitelű, igényes katalógusok, ismertetők készülnek, melyek a múló és bizonnyal halványuló vizuális látványon túl, fontos forrásként szolgálhatnak az erdélyi magyar művészet és művészek életéről és munkásságáról.
A csendes Vármegye utcában e háznál, a járda szintjénél mélyebben letekintve, az üvegablakokon át már hívogatóan pillanthatjuk meg a kiállítás egy-egy képét, plasztikáját.
Lemenve a lépcsőkön, a szőnyegekkel borított ápolt és kulturált környezetben, a csendes falak között, minden kiállításon körülvesz bennünket Erdély múltjának művészeti jelene, történelmének, kultúrájának ma is élő hite és ereje. Azzal a formavilággal, melynek csendes és szelíd hatalma művészetének igazságát sugározza felénk. Őseink régmúlt hitvilágát éppúgy, mint történelmünk évszázadainak, évezredének élő emlékképeit, keresztyénségünk hitében alkotott újabb műveket.

Dr. Koós Judith 1998.

 

 

Az egyetemesség jegyében Erdély művészetéért
Tízéves a budapesti Vármegye Galéria

Az Erdély Művészetéért Alapítvány Budapesten alakult 1988 márciusában. Alapítói felelősséget éreznek az egyetemes magyar kultúra megmentéséért, megőrzéséért. Elsősorban a határainkon kívül élő képző-, ipar-, és népművészeket támogatják, olyan tehetséges alkotókat, akik hűséggel megőrzik és továbbhagyományozzák a magyar szellemiség századokon át megőrzött értékeit. Az alapítók közösséget vállaltak és vállalnak az erdélyi szász népcsoporttal is, akiknek hagyományos kultúráját ugyancsak veszély fenyegette mind a diktatúra szorításában, mind pedig a posztkommunista rezsimben. Az alapítvány a két nép művészeit ösztöndíjban részesíti, számukra kiállításokat szervez. Ha megmaradni akarunk – fogalmazódott meg tíz évvel ezelőtt –, idehaza és másutt a Kárpát-medencében, egységesen kell szembeszállnunk a nemzetidegen eszmékkel, melyeket az őket kiszolgáló kultúrpolitikusok a képzőművészek világára is rá akart és akar kényszeríteni. A március 10-ig látható erdélyi tárlat lényegében az elmúlt tíz év eredményeire való visszatekintésre ad alkalmat. A több tucat tárlat – a Nagy István festészetét bemutató kiállítástól a nemrég zárult Benczédi tárlatig – bizonyítja: Trianon után a magyar szellemiség búvópatakként él tovább művészetben, hiszen ez az a megnyilvánulási lehetőség, amely még a valamikori egységet a maga módján őrzi. Enne jegyében született a mostani tárlat megnyitásakor elhangzott írói visszapillantás, ezért tesszük közzé.
A Vármegye Galéria Budapest szívében, egy szinttel a Vármegye utca járdája alatt, de sok-sok szinttel a mai budapesti közízlés fölött, engem a diktatúra korszakának erdélyi kiállításaira emlékeztet. Legismertebb közülük a kolozsvári Korunk Galéria volt, de ennek példájára és az önkifejezés igényének serkentésére, Székelyudvarhelyen, Kovásznán és az Arad megyei Nagyzerinden alakultak szerényebb társai. Az alulról kiinduló önszerveződés minden formáját szétromboló diktatúra – miközben a tömegek neveléséről beszélt – még a társas létezés legártatlanabb megnyilvánulásaiban is gyanakodott; az állampolgárokat lakásuk négy fala közé száműzte.
De az ember társas lény, barátokra vágyik, szeretné kicserélni gondolatait másokkal. Különösen érvényes ez a kisebbségi társadalmakra, amelyeknek tagjai intézményekben, hivatalokban, munkahelyeiken nem élhettek anyanyelvükkel, nem alakíthattak ki maguk körül és körében a hagyományaiknak, ízlésüknek megfelelő légkört, nem lehettek önmaguk. Elmenekültek hát a művészetekbe.
A Korunk folyóirat galériájának megnyitói Kolozsvár magyar szellemi életének majdnem egyetlen civil fórumává lettek, amelyeknek műsorát, szellemét, hangulatát nem pártbizottságok és hatalmi szervek tervezték meg, hanem – bátran mondható – maguk a nézők, hallgatók, a közönség. Ízlésükkel, igényeikkel, hűséges részvétükkel. Nem véletlen, hogy a mindjobban ingerlődő román nacionalista hatalom végül a legdurvább eszközhöz nyúlt: betiltotta a galériát. Megérezte, hogy a szépséggel és az igazsággal, a művészetekkel is tiltakozni lehet a nyelv, a nemzeti azonosság, a magyar gondolkodás mellőzése, elnyomása ellen.
Ez a galéria itt, a Vármegye utcában akkor nyílt meg, mikor Kolozsvárott már betiltották a Korunk Galériát és elsorvasztották a magyar művészeti élet szerény rendezvényeit is a Székelyföldön, egész Erdélyben. Az Erdély Művészetéért Alapítvány magára vállalta az Erdélyben megszakított folyamat folytatását. Nem egy vonatkozásban egyenesen alapító volt. Fel akarta kelteni Budapest és az egész anyaországunk figyelmét mindama művészi alkotások iránt, amelyek Erdélyben születnek magyar szobrászok, festők keze nyomán, és amelyek az egész nemzet szellemi tulajdonát képezik. Miként a kolozsvári, a székelyudvarhelyi, a kovásznai, a nagyzerindi művészeti csarnokok – amelyek éppenséggel szerény falusi és kisvárosi művelődési otthonok – az erdélyi magyarság túlélését szolgálták és jelképezték, ugyanígy a Vármegye Galéria kiállításai egy sokáig tilos gondolatot: a nemzet szellemi egységét mutatták meg, művész-Erdélyt bekapcsolták a magyar művészet egészébe.
Trianon óta szétszakították a magyar tudatot, a magyar művészetet, irodalmat, közgondolkodást, mindennapi nyelvünket, szókészletünket, mondatfűzésünket. Mindezeket sorra újra egybe kell ötvöznünk, hogy a nemzet testben-lélekben egészségessé válhassék.
Ebben a munkában 1988-as alapítása óta derekasan részt vállalt és szolgálatot teljesít a Vármegye Galéria. A képzőművészet terén végzi az ötvözést: Erdély sokszínű, gazdag magyar művészetét bekapcsolja a magyar szellemi vérkeringésbe. Az utóbbi fél évszázadban az erdélyi magyar képzőművészet soha eddig nem ismert gazdagságot épített ki. A diktatúra ellenére, éppen a tiltakozás jegyében. Sokszínű művészet, amelyben jelen van modern korunk majd minden áramlata, hatása, iskolája.
Az itt kiállításra került művek alkotói nemcsak földrajzilag képviselik egész Erdélyt: Bíró Gábor Székelyudvarhelyt, Botár Edit Kolozsvárt, Botár László Csíkszeredát, Kádár T. Tibor Kolozsvárt, Kusztos Endre Szovátát, Orbán Sándor Marosvásárhelyt, Páll Lajos Korondot, Pócsai András Kolozsvárt, Szilágyi Géza Sepsiszentgyörgyöt, Tőrös Gábor Nagybányát, de az Erdélyben ható és gyarapító stílusirányzatokat, alkotói felfogásokat is. Minden különbözésük ellenére azonban van egy összetartó erő közöttük: a művekből felénk sugárzó erdélyiség, olyan „mai transzilvanizmus”, amely nélkül csonka, félszeg lenne a magyar egyetemes művészet jelene és még inkább a jövője.
Nyílván, egy nemzet sem tud mindörökké csak a fájdalmában élni. Az idő koptatja az érzéseket is, ha azok csak a közélet, a politika, a történelmi borongás síkján jelentkeznek. Erdély sorsa nincs már annyira az anyaország óvó figyelmében, mint volt tíz évvel ezelőtt, az Erdély Művészetéért Alapítvány létrehozásakor. Akkor – emlékezhetünk – félmillió magyar tüntetett a Hősök terén a romániai falurombolások, a kisebbségi magyarság kíméletlen elnyomása ellen.
De a Vármegye Galéria nem kopott meg ebben az évtizedben. Ellenkezőleg: állandóan új színekkel frissült. Mivel jó szövetségest választott nemzeti küldetése teljesítésében: a képzőművészetet, amely a lelkekre hat és ezért soha megunni nem lehet.
Ide mindig sokan jönnek. Néha be se férnek a pinceterembe. Mert itt Erdély ég és éget a lelkekben. Kiolthatatlanul.

Beke György Új Pest Megyei Hírlap, 1997. december 30.

 

 

Galéria az erdélyi művészetért

Már kicsi koromtól kezdve hasznossá kellett tennem magam, malacok, marhák őrzésével, kaszálással, kapálással s más gazdasági munkával úgy, hogy játékra jóformán nem is maradt idő, pedig erősen szerettem játszani. Éppen ezért hatalmas éhség maradt bennem a játék iránt, hogy most, vénember létemre se tudok betelni vele. Reggeltől estig el tudnék játszadozni az agyaggal, kővel, fával – ha bírnám erővel… – mondja a magát is játékosan kifigurázó kolozsvári szobrászművész. Benczédi Sándor Tarcsafalván, Udvarhely (most Hargita) megyében született tanító-óvónő szülőktől. A nyolcgyermekes családban – mint mondja – korán ismerkedett a kétkezi munkával, s egyben a Nyikó menti emberek életével, mindennapjaival az élet sokszínű pillanatait, mozzanatait örökíti meg tréfás-komolyan, napjainkig. Pontosan úgy, ahogy Banner Zoltán művészettörténész jegyezte meg róla: „A több millió kisember társadalma állít önmagának emléket Benczédi groteszkbe hajló, édes-bús, önirónikus panoptikumába, s megközelítőleg tízezerre tehető azoknak a kisszobroknak a száma, melyek a szobrászat követeiként a legszerényebb erdélyi otthonokba is belopták az igazi plasztika szellemét”.
Mosolyra késztet ő munkái: a Nevető tuskó, a Nevelés, a Büszkeség és a többi éppúgy elgondolkoztatnak, mint a játékos vagy éppen magasztos pillanatokat idéző kisplasztikái: Öröm, Anyaság, Madonna, Szeretet.
Benczédi Sándor november 28-ig megtekinthető kiállításával a Vármegye Galéria (Budapest V. ker., Vármegye u. 11.) új évadját kezdi. Öt esztendővel ezelőtt húsz magánszemély hozta létre a belvárosi kis galériát, hogy az erdélyi művészeknek az anyaországban is lehetőségük legyen a rendszeres bemutatkozásra. A sorozat a Zsögödi Nagy Imre-emlékkiállítással kezdődött, s azóta egyre gyarapszik a kiállítások, tárlatok, egyéni bemutatkozások száma az Erdély Művészetéért Alapítvány adta lehetőség szerint. A mindig újabb érdeklődőkkel bővülő törzsközönség a műveken keresztül csodálatos értékeket, múltba vesző tájakat ismerhet meg, amelyek a szívekben élnek, de a térképről esetleg lemaradtak. Mint Kánya Sándor írja: „Nagy a világ! S a földgömbre, milyen igazságtalanság, kis folyónkat, a Nagyküllőt, bizony reá sem rajzolták.”
A kiállításokat olyan előadók, művészek, tudósok nyitják meg, akik az összetartozás érzését erősítik a művek alkotói és a nézők között: László Gyula professzor, Markó Béla, Tempfli József, Habsburg Ottó, Kántor Lajos, Sinkovits, Imre, Jancsó Adrienne, Makovecz Imre.
Benczédi Sándor érdekes világot bemutató szobrai mellett idézünk néhány festményt, szobrot, grafikát az elmúlt esztendők emlékezetes tárlataiból is.

Schelken Pálma Magyar Nemzet – Szombati Magazin 1997. november 22.

 

 

Elszakíthatatlan gyökerek
Tíz éves visszatekintés

Tíz esztendő, ha történelmi távlatba helyezzük, picinyke idő. Arra mégis elegendő, hogy egy határozott szándék körvonala erőteljesen kirajzolódjék, amiből már könnyen kiolvasható nem csupán egy tétova óhaj, de szilárd akarat is, mely képes valami újat létrehozni a nemzet számára. Megbízható alapot a közösség jövőbeli munkálkodásához, utat nyitva a teremtő nemzeti akarat érvényesüléséhez.
Ma, ebben az átmeneti állapotban, a jövő megalapozása, a megmaradás útjának kikövezése legfontosabb tennivalóink közé tartozik.
Amikor tíz évi kitartó munkálkodás után az alapítvány számvetést készít és kiáll a közvélemény ítélőszéke elé, abban a biztos hitben teszi: nincs miért szégyenkezzen. Megtette, amit napi feladatként a történelem az alapítvány kicsinyke munkaasztalára helyezett. Ha a gyümölcs még nem is érett be – hiszen az a Mindenható Isten szabta történelmi időjárástól függ –, de a virágfüzér már illatozik, annak a fának az ágain, melyet a nemzeti művelődés kertjében saját akaratunkból tíz évvel ezelőtt elültettünk. Szépen fejlődő törzse és egészséges vezérágai bizonyítják: nem rövid életű cserjét, hanem több nemzedék igényeit szolgáló gyümölcsfát ültettünk el 1988. március 30-án.
Ezen a napon, felismerve a történelmi idő adta lehetőséget, a bolsevik típusú diktatúra gyengülő erejét, áttörtük a magyar kultúra elsorvasztóinak ellenállását: megnyitottuk első kiállításunkat. Páll Lajosnak, az ismert fazekas dinasztia művészi rangra emelkedett fiának 50. születésnapját köszöntötte ez a tárlat, melyet Csurka István író nyitott meg, egy Kodály köröndi félhomályos helyiségben. A nemzeti szolidaritást ünnepeltük akkor, közel negyvenévi hallgatás után. A testvéri érzést, hogy egyek vagyunk erdélyi véreinkkel, ha őket bántják, nekünk is fáj.
Ezt az érzést valljuk és hirdetjük immár tíz esztendeje.
A Korondon élő festő-költő, ekkor már több mint két évtizede rendszeres kiállító művész Romániában. Munkásságának híre eljutott távoli országokba is, oda, ahova a nacionálkommunista hatalom, a román művészet kihangsúlyozott dicsőségére, kegyelemből kiengedte képeit. Szerencséjére művészetének voltak más terjesztői is. A székely menekülők szétszórtságra ítélt kálváriás áradata vitte magával, ha tehette, szívbe markoló szülőföldi emlékként. Ausztráliától Vancouverig és Stockholmtól Dél-Amerikáig. Ahová az elmúlt évtizedekben a román nacionalizmus kiüldözte a székelységet.
De a bolsevik Magyarországon nem rendeztek számára kiállítást. Nem engedte a hatalom. Sem a magyarországi, sem a román. Tökéletes volt közöttük az egyetértés, miként manapság, ha magyar értékek pusztításáról van szó. Nem emlékeztek meg a kiváló művész születésének félévszázados évfordulójáról sem. A diktatúra sajtója egy mondat erejéig sem méltatta munkásságát, a székely lélek egyik példásan szép kifejeződését. Egy kurta képvillanás sem idézte fel arcát a bolsevik képernyőkön, amint hogy nem esett szó évtizedekig mostoha sorsú szülőföldjéről sem, ahol pusztít a nemzeti elnyomás, az erőszakos asszimiláció. Napjainkban alig másabb a helyzet. Páll Lajosra ezelőtt tíz esztendővel nem tellett műsoridő, mert lefoglalta más nemzet, sok évtizeddel ezelőtti bújának-bajának szüntelen felemlegetése. A másság dicsérete. Páll Lajos azonban nem „másságos” művész, a vérükből való, mostoha sorsú székely ember, aki megjárta Románia börtöneit magyarságáért.
A magát anyaországnak nevező bolsevik diktatúra, az Aczél György által vezényelt nemzetellenes kultúrpolitika, nem akart tudomást venni Páll Lajosról, az európai színvonalon alkotó székely művészről. Korántsem azért, mert nem fedezte fel erőteljes tehetségét, nem érezte meg pompás szín- és formavilágba öltöztetett, fojtott fájdalmat sugalló képein a székelységre nehezedő, több évtizedes szomorúság jegyeit. Éppen ezért mellőzte. Művészi tehetsége, magyarsága és állhatatos nemzetszeretete miatt. Ezek a tulajdonságok a diktatúrában, miként most a liberálisnak nevezett világban, megbocsáthatatlan bűnnek számítottak. Idehaza és a határon túl is. az ilyen művészből – jól tudják – soha nem lesz internacionalista bolsevik, vagy ennek továbbfejlesztett példánya, kozmopolita világfi. Az ilyen, Isten áldta-verte művészember megmarad erkölcsi elveihez ragaszkodó hűséges magyar alkotónak. Aki úgy válik európaivá, hogy a magyar lelkiséget és a nemzeti érzést, modern szemlélettel, tökéletes mesterségbeli tudással felvértezve, az egyetemes művészet eszközeivel önti formába. Páll Lajos ezek közé tartozik. Bárhol is él, nemzeti érték, munkássága a magyar kultúra része.
Büszkék vagyunk rá, hogy tíz évvel ezelőtt alapítványunk mutatta be a hazai közönségnek. A bolsevik kultúrpolitika gáncsoskodása ellenére. A kiállítás anyagát magán műgyűjtőktől szedtük össze, az ország különböző részeiről. Olyanoktól, akik már akkor ismerték, szerették és értékelték művészetét.
Tervünknek nem emelhettek gátat, az első kiállításunk után létrehoztunk egy olyan alapítványt, mely a becses múltú és magas színvonalú erdélyi kultúra csodálatos megnyilvánulását, az ottani képzőművészet megismertetését tűzte ki céljául. Szolgálatképpen. Vágyunkat régóta melengettük szívünkben. Éveken keresztül jártuk Erdély varázslatos tájait, ismerkedtünk népével és lelkiségének avatott kifejezőivel, írókkal, költőkkel, képzőművészekkel.
Ez időben már több nagyszerű kezdeményezés született, melyek – dacolva a diktatúra ellenérzésével, gyakorta megtorlásával – a határon túli magyar kultúra értékeit mutatták be idehaza, hogy belekerüljön az egyetemes magyar kultúra véráramába. Megtörve a négy évtizedes némaságot. Medvigy Endre és barátai, a Forrás Kör, az irodalmi műveltséget népszerűsítették, hozták át a határon. Az erdélyi és felvidéki magyar szó szépségét tették ismét az ajkukra. A Halász Péter vezette Népművészeti Baráti Kör pedig a folklór és tárgyi népművészet értékeit használta fel a megnyomorított nemzeti öntudat gyógyítására. Ezek a szellemi műhelyek azonban csak szűk térben, a diktatúra fojtogató ölelésében tevékenykedhettek.
Az ilyen és hozzájuk hasonló szellemi gócok, apró kezdeményezések vezettek el az örökre emlékezetes, másfélszázezres Hősök terei tüntetéshez. Évtizedek óta először történt meg, hogy magyar ügyért, határon túli véreinkért, önként vállalt szolidaritásból zsúfolásig megtelt a Hősök tere. Ekkor jelentette ki Csurka István író: „Bizonyos vagyok afelől, hogy a hányatott sorsú erdélyi magyarság, akármilyen szoros elzártságban is él, akármilyen magas falakkal és drótkerítéssel van is elzárva a világtól, meglátja és meghallja, hogy milyen óvó, féltő szeretet, milyen erős testvéri magyar együttérzés nyilvánult itt ma meg iránta.”
Ezt a testvéri együttérzést állandósítja immár tíz éve az Erdély Művészetéért Alapítvány a maga eszközeivel, a képzőművészet segítségével.
Küzdelmünk első állomásának gyümölcseként 1992 tavaszán létrehoztuk a Vármegye Galériát, önálló kiállító-helyiségünket. Itteni első rendezvényünket a század legnagyobb székely festőjének, Zsögödi Nagy Imre emlékének szenteltük. Őt követően egyéni és csoportos tárlat keretében elhoztuk ide –csak a jelentősebbeket említve- Szervátiusz Tibor, Gy. Szabó Béla, Mohy Sándor, Szolnay Sándor, Incze János, Maszelka János, Márton Árpád, Szécsi András, Balázs Imre, Antal Imre, Baranbás István, Benczédi Sándor, Tőrös Gábor, Plugor Sándor, Gaál András, Botár Edit, Hervai Katalin, Imets László, Kedei V. Zoltán, Petkes József, Porzsolt Borbála, Simon Endre, Zolcsák Sándor és Véső Ágoston műveit.
Úgy véljük, eddig és a jövőben is, kiállítani a Vármegye Galériában rangot jelent. Bizonyosság erre, hogy megnyitóval tisztelte meg missziónkat László Gyula, Sütő András, Kányádi Sándor, Páskándi Géza, Köteles Pál, Beke György, Eva Maria Barki, Szőcs Géza és nem utolsó sorban az erdélyi hitélet két kiváló személyisége: Tőkés László és Temfli József püspök úr.
Valljuk, hogy az erdélyi magyar kultúra, benne a képzőművészet, nem csupán az egyetemes magyar, de a nyugati keresztény magyar kultúra elvitathatatlan része is. Gyökerei és hajtása, a kortárs alkotók, nem az ortodox, bizánci kultúrkörből merítkeznek. Minden szálon, elvághatatlanul, 78 év után is, hozzánk tartoznak. Függetlenül az erőszak szülte politikai határoktól.
Erdély magyar szellemisége, kultúrája örök. Ha veszni hagyjuk, együtt pusztul vele az egész nemzet.

Hajdú Demeter Dénes 1998.

 

 

Köszöntjük az ötéves Vármegye Galériát!

Van fővárosunknak egy piciny kis kultúrközpontja, amely egyetlen kerület művészetszerető, művészetet értékelő polgára előtt sem ismeretlen. Egykor légiópince volt, súlyos idők menedékhelye, ma a szépet – néha a múltat – keresőknek ad szívszorító, egyben reményteli perceket. Képzőművészek, festők, szobrászok, iparművészek kitárulkozása, üzenete a közel-távolból, vagy a távoli közelből? Tiszta, szép üzenetek, lélektől lélekig megtalálják az utat – igaz néha egy sóhaj, egy könnycsepp kíséretében. Hatalmas sziklák alatt meghúzódó kis falvak a kiemelkedő templomtoronnyal, óriási fenyők tövében folydogáló kis patakok, virágos udvarok – beszélő tájak. Történelmi városok, történelmi események, féltve őrzött, tovább adott hagyományok, összetartást segítő népszokások – mindez két kicsi terem falairól árad a belépő felé. Ezt adja az „Erdély Művészetéért Alapítvány” által létrehozott Vármegye Galéria! A magyar lelkiség századokon át felhalmozott értékei így kerülnek a múltat nem feledő utódok munkáján, művészetén keresztül a ma embere elé, erdélyi magyarok művei az anyaország művészetbarátai elé.
A Vármegye Galériát (V. ker., Vármegye u. 11.) az 1976-ban Nagy Imre festményeinek bemutatásával 1992-ben nyitották meg. Ezt követte Gy. Szabó Béla fametsző csodálatos sorozatainak bemutatása. A harmadik kiállításon Szervátiusz Tibort köszöntötték és faggatták megrázó és egyszerre gyönyörködtető szobrainak, fa- és kőfaragásainak történetéről. Azóta egymást követik a szebbnél szebb tárlatok, Erdélyi Színfoltok, Sepsiszentgyörgyi Műhely, Erdélyi Őszi Tálat, Nagybánya Művészete, Marosvásárhelyi, Temesvári Tárlat, Székelyföldi Napok és sok-sok festő, szobrász, faragó, textilművész, fametsző művész egyéni bemutatkozása Kulcsár Edit elismerésre méltó szervező és rendező munkája révén.
„ERDÉLY MŰVÉSZETÉÉRT ALAPÍTVÁNY – 1988” EX LIBRIS-én Kós Károly mondata „Dolgozni kell, ha élni akarunk…” A Vármegye Galéria azért is dolgozik, hogy mások életét segítse. Egy jubileumi kiállítás az Alsófalván (Hargita megye) született Sükösd Ferenc sokoldalú művészetét mutatta be. A negyedszázada Marosvásárhelyen elhunyt, a székelységét és a hagyományokat haláláig híven őrző festőművész művei voltak megtekinthetők. Szép kiállítás volt, méltó a jubileumhoz.
„ A kultúra egy nemzet számára olyan szükséglet, mint a levegő” – írja egy helyen Kodály Zoltán. Az Erdély Művészetéért Alapítvány ennek tudatában segíti az erdélyi és anyaországi művészek találkozását, egymás művészetének megismerését, megismertetését: áldozatkész polgárokat, hazafiakat tömörít, akik felelősséget éreznek az egyetemes magyar kultúra megőrzéséért.

Schelken Pálma Hegyvidék 1993.

 

 

„Erdély Művészetéért” Alapítvány

Nagyszámú érdeklődő közönség előtt nyitotta meg első tárlatát az Erdély Művészetéért Alapítvány a Hazafias Népfront VI. Népköztársaság útja 94. szám alatti helyiségeiben. Páll Lajos, székely festőművész munkásságát mutatták be, a művész 50. születésnapja alkalmából. A képeket hazai magángyűjtők kölcsönözték a kiállítás időtartamára.
A megnyitót Csurka István író tartotta; a Muzsikás Együttes erdélyi népdalai után Torday Ferenc és Basa Annamária a költőként is jeles festőművész verseiből adtak ízelítőt.
A most szerveződő alapítvány – amelynek kurátorai: Domokos Pál Péter, Csurka István, Hajdú Demeter Dénes, Demeter Ervin és Kulcsár Edit – az Erdélyben élő magyar képzőművészek bemutatkozásának elősegítését tűzte ki célul.
„Legfontosabb feladatunknak tartjuk – mondotta Demeter Ervin, az Alapítvány titkára – hogy megismertessük a hazai művelt közvéleménnyel a mai erdélyi művészet eredményeit, ezáltal közelebb hozzuk egymáshoz a politikai határok által részekre szakadt nemzeti kultúránk különböző ágait. Napjaink erdélyi magyar művészete – talán gazdag öröksége jóvoltából – rendkívül színvonalas és nívós alkotókkal büszkélkedhetett. Idehaza, sajnos, alig ismerjük munkásságukat. Pedig ők is részei nemzeti műveltség-kincsünknek. Ma még kevés a bemutatkozási lehetőség, ezt szeretnénk bővíteni. Természetesen az a szándék is ösztönzi törekvésünket, hogy ezzel a tettünkkel is közelebb hozzuk a két nép – a magyar és román – művészetét. Jól tudjuk: az erdélyi művészet sajátos kölcsönhatásban él. Egyaránt táplálkozik az egyetemes magyar és a több nemzetiségű szülőföld értékes hagyományaiból. A művészet az erkölcsi értékek tiszteletére és a népek kölcsönös megbecsülésére nevel. Erre pedig szükségünk van.”
Az alapítvány ösztöndíjak adományozásával, kiállítások rendezésével, katalógusok, ismertetők megjelentetésével kívánja szolgálni ennek a nemes küldetésű művészetnek a jobb megismerését, s úgy döntött, hogy az ösztöndíjat Kájoni Jánosról, a csíksomlyói ferencesről nevezi el.

Schelken Pálma Új Ember, 1988. 04. 17.

Kategoria: Nincs kategorizálva  | Cimkek:  | Szoljon hozza