Cimke archivum » Simon Endre «

2014. augusztus 25., hétfő 

 Sok szeretettel várjuk 2014. szeptember 09-én 17:00 órától az E-Galériába  ahol az “Erdélyi művészek az autonómiáért” című kiállítássorozatunk folytatódik, Simon Endre és Simon Zsolt Feketén-Fehéren című képeinek kiállításával.

kép   kép2

2009. július 22., szerda 

Simon Endre festőművész (1936. Székes)

Simon Endre Szolnay-díjas festőművész életmű kiállítása 70. születésnapja alkalmából, 2006. szeptember 19-én nyílt meg a Vármegye Galériában. A tárlatot megnyitották Banner Zoltán művészettörténész, Lászlóffy Aladár József Attila- és Kossuth-díjas költő. A kiállításon életművének jelentős alkotásai és új anyaga is látható volt. A tárlat 2006. október 14-ig volt látogatható.

A megnyitón

A megnyitón

Simon Endre 1936. október 19-én született Székesen, 1943-ban a család beköltözött Marosvásárhelyre. Tanulmányait itt kezdte, a rajztanára, Incze István festőművész javaslatára került át a Marosvásárhelyi Képző- és Zeneművészeti Középiskola és Líceumba. Mesterei voltak Piskolti Gábor, Bordi András, Incze István, Izsák Márton. A Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola magyar nyelvű festészeti karán végzett, mesterei voltak Abrudán Péter, Miklóssy Gábor. 1960 óta több mint félszáz egyéni és csoportos kiállításon vett részt. Művei megtalálhatók múzeumokban, hazai és külföldi magángyűjteményekben.
Művészeti munkásságán túl jelentős a képzőművészeti szervező tevékenysége.
1990-től több erdélyi képzőművészeti tárlatot szervezett Erdélyben, Magyarországon és Nyugat-Európában. A Bolyai Társaság vezetőségi tagjaként megalapította a Bolyai Képzőművészeti Alkotótábort. 1989 után több a marosvásárhelyi alkotókat, vagy az egész erdélyi magyar képzőművészeti társadalmat érintő kiállítást rendezett (Budapesten-Zsögödi Nagy Imre kiállítás szervezése a Vármegye Galériában, Marosvásárhelyi Tárlat, Barabás Miklós Céh Kiállítása, Miklóssy és növendékei, Erdélyi Magyar Művészek kiállítása; Zalaegerszegen és Párizsban-Marosvásárhelyi Napok). 2001-ben tizenöt évnyi szünet után sikerült visszaállítania a Nagy Imre Galériát Marosvásárhelyen, majd 2002-ben elérte azt, hogy a Bernádi Gyűjtemény és a Marosvásárhelyi Képzőművészeti Múzeum 1913-as induló anyaga teljes terjedelmében kiállításra kerüljön, ezzel a Kulturpalotában, több évtized után ismét magyar anyag látható. Díjai: 1991. Nivó-díj, Hajduböszörmény, 1991. Nivó-díj, Kamjanka, 1997. Szolnai-díj, 1999. Szerencsepetkó Rend-díj, Gyergyószárhegy, 2001. Maros megyei Prefektúra Kiválósági oklevele, Marosvásárhely, 2002. Nivó-díj, Hajduszoboszló, 2004. Tökés Sándor-díj, Berekfürdõ mûvészeti és kulturális díja.

A színek bűvös világában élek

Útmentén

Útmentén

A szín számomra ma is olyan, mint zenésznek a hang. Mindkettő, a szín és a hang is egyszerre vallanak külső és belső élményeinkről és hűen tolmácsolják érzelmi világunkat. Megtehetik, hisz egymás közeli rokonai. A zenész a hangon keresztül érzékelteti a világot. Sajátosan ábrázol. Elvontan, de mégis érzékletesen. Akár a festő a színnel. Akinek ezek árnyalat változatai jelentik és jelenítik meg lelki és természeti élményeit, ahol a színek önálló kifejező eszközök, amelyek a legalkalmasabbak e „képes” világ lelki-látvány leképzésére.  E lüktető két világ él bennem is. Egyrészről a természet valós formáinak szeretete, másrészről az elvont formák vonzása, melyek élményeimmel keveredve egy szimbolikus-absztrakt egységgé állnak össze. Az én kettős való-álomtér világommá. Kandiszky írásaiban találtam hasonló és nagyon is találó véleményt: „A művészi alkotás két elemből áll, belsőből és külsőből. A belső a művész lelki megindultsága, amely képes arra, hogy a szemlélőben is hasonló lelki állapotot idézzen fel… Amit érzékelünk, bennünk lelki reakciókat és indulatokat vált ki. Így az, amit érzékelünk, hidat – vagyis fizikai kapcsolatot – alkot az anyagtalan, a művész érzése és a művészi alkotásában alakot öltő anyag között. És megfordítva: amit érzékelünk, hidat alkot az anyag (a művész és a munkája) és az anyagtalan, a szemlélő lelkében kiváltott érzések között… A két érzés olyan mértékben hasonló és egyértelmű, amennyiben a műalkotás sikerült… A belső elem, vagyis az emóció elengedhetetlen feltétel, nélküle a műalkotás hamis és értéktelen. A belső elem meghatározza a műalkotás formáját.” Az előbbiekből is kiviláglik, hogy számomra mily fontos a szín, ami gyermekkorom óta elkísér és nagyon nagy hatással hat rám. Nélküle a világ fakó és sivár lenne, olyan hely ahol nem lennének évszakok, melyek a színárnyalatok és harmóniák örök változásai. Hiányoznának a tél vég nélkülire skálázott szürkéi, a tavasz serkenő-sarjadó zöldjei és piszkos barnái, a nyár telített kékjei, zöldjei, vidámkodó sárgái, és végképp hiányozna az ősz orgona fuvallatos deres színpompája. Be jó, hogy mindezt mégsem kell nélkülöznöm, hogy a külső és belső színek kavalkádja adja azt a teljes világot melybe belészülettem és belészerettem. Azt a világot, ahol gyerekkoromtól kezdve gyűjtögetem felhalmozódó élményeim, ahová nem csak elvonulni, de ahonnan megérkezni is jó. E színgyönyör élmény-világot féltve őrzőm és hordom magamban, melyből néha-néha merítek egy-egy pillantást, hogy tisztán tartsam látásom a sok támadó szürkeségtől. Ilyenkor szoktam a felszínre hozni magamból a fel-feltörő tiszta színeket, melyek hangot és önállóságot kérnek tőlem. Követelik, hogy éljem át a mámort, hogy ébrednem, látnom, észlelnem és észrevennem kelljen a magukkal hozott igézetet és mágiát. Ilyenkor sokszor visszacseng nagymamám intő szava: „A művészet nem kínszenvedés, legalábbis ennek soha nem szabad érződnie az alkotáson, a szín pedig soha ne legyen kosz.” Hát ilyen emberek közé léptem ki a fényből 1936. október 17-én, egy szombati napon, Erdélyország Maros-Torda vármegyéjének egyik csöppnyi dimbes-dombos falvában, Székesen, ahol valamikor Nagybercsényi Miklós bölcsőjét is ringatták. S, hogy mindjárt a kezdet jó legyen, rögtön két születésnapom is lett a Hivatalnak köszönhetően, az egyik 19-dike, – a bejegyzett csak úgy hivatalból, – és a másik 17-dike, a valódi érkezés. És ha már Hivatal, akkor élt is ezen jogával, felülbírálta szüleim névadási jogát, mondván az Endre nem hangzik jól románul, legyen hát Andrei. És így lett egy nem kívánt hivatalos nevem is, és egy az igazi is, amin mindenki ismer, mivel csak ez utóbbit vagyok hajlandó használni hivatalos és nem hivatalos helyeken egyaránt.  Mindez tűnhet mesének is, de sajnos igaz, a Hatalom mesés valója. Az igazi meséket azonban át meg átszőve igazi szeretettel és némi nevelési célzatból beléfonva az igazi valóságot is, hát azokat apai nagyszüleimtől kaptam útravalónak. Megtanítottak, és ösztönöztek, hogy keressem a valót és azt is ami mögötte van, az élő mondákat és mindezeket elegyítve a mesékkel tárjam fel a képzelet néha ijesztő, de mégis megejtő világát. Hasonlóképpen nagymamámhoz, aki mesélve okított engem és húgom, sokszor egy fecni papírra rajzolva a történeteket, mintha csak varrottas mintákat készítene. Később mikor már az emlékezés nem hagyott nyugodni, a visszatekintések a megélt valóval képekké sűrűsödtek és ekkor sok mese vászonra szökkent. Így született a Lélekmadár, a Sámántánc, a Madárijesztő, a Vármegye pávája, a Főnix, a Kis Golgota, a Papagálykór, a Bomló formák, hogy eligazítók legyenek.  Eligazítók, mint azok a Székesi fehér házak, amelyek oly kicsivé zsugorodtak össze képzeletemben a városi új életemhez képest, amikor is családom 1942-ben beköltözött Marosvásárhelyre. S bár játszani sokszor-sokszor visszatértem, mégis a városban sorban elém toppanó színes szecessziós és barokk épületek már más utat jelöltek. Ekkor lett meghatározó a Komor Marcell, Jakab Dezső, Körösfői Krisch Aladár, Nagy Sándor és Torockói Vigand Ede által épített, díszített Városháza és Kultúrpalota, a Teleki Sámuel által alapított Teleki Téka, a református vártemplom ahol Rákóczit fejedelemmé emelték egykor a rendek. A sor pedig folytatható a református kollégiummal ahol tanulmányaimat kezdtem és amelynek tanára volt régen maga Bolyai Farkas, mint ahogy az engem oktató Molter Károly is. A fentiek meghatározó szellemiségek és helyek számomra, hisz nem csak tanítottak kisugárzásukkal, de részeimmé is váltak. Elsősorban a Kúlturpalota hatott rám, mert az itteni városi szabad festőiskolában kezdtem rajzolni és festeni tanulni, és mert később a ma is itt működő képtár vezetője lettem.  A mesék a gyerekkorral nem értek véget, főleg nem a Hatalomé, aki a hirhedté vált tanügyi reformmal csupa fintorból az összes tudást és tartást adó tanintézményt egy mozdulattal átszabta, és számokat adott nekik nevek helyett. Így lettem a 4-es számú iskola tanulója. Az átalakulásokkal együtt a szabad festőiskolából is képzőművészeti iskola lett, csak így szám nélül, mintegy kivételként. Végül is ez lett a kiút a számozott létből. Ez és az, hogy Incze István lett a rajztanárom, aki később Bordi András, Piskolti Gábor és Izsák Márton mellett korai fejlődésem mestere lett. Alapos képzésben volt részünk, a szakma minden csínját-bínját megtanították, és igyekeztek a lehető legtöbbet kihozni belőlünk. Egy igazi közösséggé formáltak bennünket, ahol már a végén inkább kollégaként kezeltek minket, sem mint diákként. Ez a háttér jelentette azt az alapot, amely segített az egyetemi felvételinél – 450 felvételizőből 11 bejutó – és amely alapra az egyetemi években lehetett tovább építkezni. Építkezni, ami nem is volt annyira szabad, hisz az elvárt és üdvözítő szemlélet a dogmatikus akadémizmus és a szocialista naturalizmus volt. Az iskolai tanáraimhoz hasonlóan a főiskolai mestereim, Abrudán Péter, Theodor Harsia, Miklóssy Gábor és Fejer Péter sem kényszerítették ránk ezt az elvárt korlátozó zubbonyt, hagyták, sőt egyengették kibontakozásainkat. Ezért külön főhajtás jár mindnyájuknak. Dicséretet viszont keveset, építő kritikát annál többet kaptunk tőlük. Ebben is igazuk volt. Hisz sok okítás után az igazi tanulás, a lét önképzése azonban csak ezután kezdődött. A művész mifelénk amolyan mindenes, maga készíti rámáját, festékét, szoborállványát, eszközeit, alapozza vásznát, különböző receptek szerint restaurál, ír kiállításokról, szakirodalmat teremt, szervez, monumentális munkát, mozaikot készít, freskót fest, és ha kell, egy személyben alkotó és inas, tipográfus, szerkesztő, tanár, díszlettervező vagy éppen műszaki rajzoló. És mivel igazi műkereskedelem sincs, így hát egyikünk sem a szakmájából élt vagy él meg. 1960-tól, amikor újdonsült végzettként visszaérkeztem Marosvásárhelyre, mindezt végigcsináltam. Sőt, ha tehettem akkor ennél egy kicsivel többet is. A Képzőművészeti Múzeumban a tárlatvezetéstől a képtárigazgatásig minden munkakört végigjártam. Közben voltam kirakatrendező, utóbb tördelőszerkesztő és kultúrtanácsos is. Napi festői penzumomról azonban sosem mondotam le. Korán kelő ember lévén, még felkelés előtt behunyt szemmel magam előtt látva, már gondolatban megfestettem a képet, színben, faktúrában, méretben. Vászonra, farostlemezre vagy pappíra átültetni sosem volt gond, hisz gyorsan, koncentráltan dolgozok.  Főiskolai tanulmányaim befelyezése után folyamatosan részt vettem a város képzőművészeti életében fontos és tradicionális szerepet játszó tavaszi és őszi kiállításokon, melyeket a Romániai Képzőművészeti Szövetség szervezett és szervez ma is, és amelynek 1966-tól tagja vagyok magam is. E szakmai szervezetben 2002-ig a kollégák több ízben is a megyei testület vezetőségi tagjai közé vállasztottak. Bizalmuknak köszönhetően hosszú éveken át szerveztem és rendeztem a városi és a megyei kiállításokat, illetve az országos rendezvényeken való részvételünkben segítkeztem.  Mindezidő alatt, a szövetségen belüli munkám mellett, több – Marosvásárhely művészeti életében nagy tetszést arató – kiállítást rendeztem. Ezek közül is szívesen említem meg a következőket: Corneliu Baba, Nagy Imre, Nagy István, Ioan Pacea gyűjteményes kiállítását; Incze István, Piskolti Gábor, Teodor Harsia, Bordi András életmű kiállítását; Mohy Sándor, Izsák Márton, Ion Gheorghiu, Szervátiusz Jenő, Gaál András, Vass Tamás, Motli Román, Erdős Pál, Dési Incze, Nemes László, Francis Sirato, Benczédi Sándor, Bene József, Kusztos Endre egyéni kiállítását; az 1900-1950. között alkotó angol rajzolók és akvarellisták csoportos kiállítását, a mexikói metszetgrafikai kiállítást, a cseh festészeti kiállítást, a magyar képzőművészek szentendrei csoportjának kiállítását, a Victor Vasarely művészetének átfogó bemutató kiállítását és a francia impresszionisták tárlatát.  Hogy megmérettetésem teljes legyen 1978-1981 között kollégámal és jó barátommal, Oláriu Györggyel két nagyméretű márványmozaikot készítettünk. Vágtuk, törtük, raktuk és pászítottuk a kis kockadarabokat. Útikalauznak ott voltak a régmúlt neves és névtelen mestereinek remekei. Mi meg kiterített mérethelyes rajz felett illesztgettük a színköveket és létráról néztük, hogy mit készítettünk. Ingáztunk ég és föld között, míg falra nem került saját kirakós művünk.  De lassan más kocka is fordult, és más lett a rajzolat. Az akkori jövőből közelmúlt vált, de még 1989-ben meghozta Erdélyben is az európai szellemmel vegyített ortodox váltó változást. A falban résnyire nyílt egy ablak, s a huzatban megpróbáltam kiállításokat szervezni a soronpón túlra. Olyanokat, ami több marosvásárhelyi alkotót, vagy az egész erdélyi magyar képzőművészeti társadalmat érintették. Kiállítottunk hát Budapesten (Barabás Miklós Céh kiállítása, Miklóssy és növendékei (Vigadó Galéria), Erdélyi Magyar Művészek kiállítása (Vár Galéria)), Zalaegerszegen (13+1 Marosvásárhelyi Művész) és Párizsban (Marosvásárhelyi Napok).  Huzat viszont ide vagy oda, amit egykor egy tollvonással megszüntettek azt hosszú, kitartó „meneteléssel” lehetett csak valami hasonlóra visszahozni. 2001-ben tizenöt évnyi szünet után így sikerült visszaállítatnom a Nagy Imre Galériát, majd 2002-ben elérni azt, hogy a valamikori hatalmi rendszer retorziója miatt raktárlétre ítélt, XIX-XX. századi magyar klasszikusok művei (Bernádi Gyűjtemény és a Képzőművészeti Múzeum 1913-as induló anyaga) teljes összeségükben kiállításra kerüljenek megtámogatva, egy – a múzeológiai szempontokat figyelembe vevő – kiadvánnyal.  Mindamellett, hogy ritkán volt pihenésre és alkotásra annyi időm amennyit szerettem volna, mégis eleddig tizennyolc egyéni tárlatom volt, három közös kiállítás fiammal, valamint több mint hetven csoportos kiállításon vettem részt. Ezt a tevékenyéget díjazta az EMKE 1997-ben Szolnay-díjjal. Az elmúlt évtizedek alatt több képzőművészati tábor alapítója (Szárhegyi Képzőművészeti tábor, Marosvásárhelyi Bolyai tábor) és mégtöbbnek meghívott tagja voltam. 2003-tól pedig a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének is tagja lettem. Az örök változás és megújulás jegyében 2003-ban feleségemmel együtt áttelepültem Magyarországra lányomhoz, fiamhoz. Így most már a festett mesék mellé unokáimnak folytathatom a régen regélt meséket, s bővíthetem a sajátom az övékével.

Simon Endre

Simon Endre és Simon Zsolt kiállítása a Vármegye Galériában 1994. augusztus 23-án volt. Megnyitót mondott Murádin Jenő.

 

Kiállítás az E-Galériában: Simon Endre

Kiállítás az E-Galériában: Simon Endre

Simon Endre festőművész Hazám tájai című kiállítás

 és könyvbemutató az E-Galériában!

 2012. junius 12. 16 órától

A kiállítást megnyitotta: Németh Zsolt Államtitkár

Közreműködött: Havay Viktória

Az albumot bemutatta: Szűcs György a Magyar Nemzeti Galéria megbízott főigazgatója

Mindenkit Várunk Sok Szeretettel a Falk Miksa utca 8-ba!

 

Simon Endre kiállítás megnyitó

SIMON ENDRE KIÁLLÍTÁSÁNAK MEGNYÍTÓ BESZÉDE

 

Cyprian Kamill Norwid lengyel költő szerint a művészet nem más, mint a szépre való rávezetés, illetve a szép nem más, mint inspiráció a művész számára, művének megalkotására és bemutatására.

Ebből a gondolatból kiindulva intézett üzenetet, a művészekhez II. János Pál pápa, aki lelkipásztorsága mellett maga is művész volt. Ő úgy folytatta Norwid gondolatát, hogy tehát az alkotás és az esztétikum túlmutat önmagán is, túlmutat az alkotón is és azon is, amit ábrázol: a világ valóságos képének a lelkünk belsejében való leképeződése.

Miért jut eszembe mindez Simon Endre kiállításáról?

Egyrészt bizonyára azért, mert II. János Pál maga is nagyon szerette azt, ami Simon Endre leggyakoribb múzsája: a hegyek világát: a Kárpátokét, amelyek körülölelve a Kárpát-medencét, mindkettőjük számára a kitörést jelentette a hektikusan változó vagy nyomasztóan változatlan mindennapokból a Teremtés örökségét tükröző világba.

Mohef, Cuze Voda, gyerekkora éles elméje a képekkel belepett művészlakás fala.

De azért is, mert Simon Endre alkotására is ráillik az önmagán és az alkotás tárgyán túlmutató jelleg. Amikor Simon Endre tájakat, hegyeket fest, alapvetően hangulatokat, kötődéseket ad vissza: értelmezi a világ, az otthon, a haza fogalmát. Képein tulajdonképpen az a szépséges kötelék szerepel, amellyel az ember a földjéhez ragaszkodik, amíg ott van, és amellyel oda kötődik, akkor is, ha esetleg távol van.

Közel két évtizede már annak, hogy a Megyeháza szomszédságában – mondhatnám a történelmi Pest közepén – érdeklődő és szakértő közönség gyűlik össze a két – három havonta nyíló újabb és újabb kiállításra, ahol a rendezők azt a feladatot tűzték ki maguk elé, hogy a főváros közönsége elé tárják Erdély művészetét. Tavaly szaporodott a bemutató helyek száma az E-Galériával, immár a Falk Miksa utcai kiállítótermek tengerébe, a pesti műkereskedelem központjába is jut egy cseppnyi belőle.

Szeretnénk köszönetet mondani az Erdély Művészetéért Alapítványnak mindezért és ma különösen is azért, hogy mi is meríthetünk Simon Endre világlátásából, hazalátásából, világértelmezéséből és hazaértelmezéséből. Magunkban érezve, itt a Belváros forgatagában is azt a szépséget, amely képeiből árad.

És ez által az éljük meg, amit Koltay Gergely úgy énekel meg, hogy:

„Az én hazám végtelen, nem csak a hegy, s az erdő.

Az én népem hatalmas. Egy haza van, nem kettő!”

Isten éltesse a Művészt, Mindannyiunk javára!

Németh Zsolt

Elhangzott Simon Endre kiállításának megnyitóján 2012.06.12.-én az E-Galériában.

Simon Endre és Simon Zsolt “Feketén-Fehéren” című kiállítása

Sok szeretettel várjuk 2014. szeptember 09-én 17:00 órától az E-Galériába  ahol az “Erdélyi művészek az autonómiáért” című kiállítássorozatunk folytatódik, Simon Endre és Simon Zsolt Feketén-Fehéren című képeinek kiállításával.

kép   kép2

 

Simon Endre és Simon Zsolt képkiállítása az E-Galériában

A kiállítás 2014. október 09-ig látható az E-Galériában!

 

SimonEndre--Hazak--2013 SimonEndre--HidegTel--2013 SimonEndre--SzekesiFak--2013 SimonEndre--Tel--2013 SimonEndre--Verofenyben--2013

 

Németh Zsolt beszéde Simon Endre és Simon Zsolt Feketén-Fehéren című kiállítás megnyitóján

Németh Zsolt külügyi bizottsági elnök úr beszéd tervezete Simon Endre és Simon Zsolt Feketén-Fehéren című kiállítás megnyitóján 2014. 09.09.-én az E-Galériában. Megnyitóbeszéd: Németh Zsolt külügyi bizottsági elnök úr beszéd tervezete

Simon Endre    /Udvar/                                                               Simon Zsolt /Kertvég/

SimonEndre--Udvar--2013 SimonZsolt--Kertveg--2013

Elhangzott 2014.09.09.-én Simon Endre és Simon Zsolt kiállítás megnyitóján az E-Galériában.

 

 Aktuális kiállításunk a sajtóban

A Kossuth rádió Vasárnapi újság című műsorában az aktuális kiállításról hallhatsz!
http://www.mediaklikk.hu/mediatar/ 2014. szeptember 14. 2:16:00-tól

SimonZsolt-Gardonyi-illusztacio-7-16

 

 

 

 

 

 

 

Kategoria: Nincs kategorizálva  | Cimkek:  | Szoljon hozza