2011 március 23., szerda
Pallos Sch. Jutta

Pallos Sch. Jutta

Erdély üzenete a Nemzet Tavaszán
A székelység írófejedelme, Tamási Áron nagy lélegzetű trilógiájában többek között arra a kérdésre keresi a választ: „mi célra vagyunk a világon?” A választ talán mindannyian ismerjük: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Azt azonban már ritkábban tesszük hozzá, hogy Ábelnek, a farkaslaki székely ifjúnak ezt a választ Amerikában adja meg egy öreg néger, aki „ahogy ezt kimondta, ismét kacagni kezdett, de nem egészen úgy, mint az előbb, hanem a keserves és az örökké hontalan ember könnyes kacagásával.” A folytatásban Ábel, minekutána megismétli a választ, érzelmeiről ekképpen vall: „És éreztem, hogy a szívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem megtelik a derűs idő nyugalmával, és a szemem megtelik a hajnal harmatával.” Utóbb Ábel hazajön „Erdélybe, a Hargitára”, arra a helyre, melyet nem sokkal később, nagyhatalmak diktátuma nyomán már más nemzet sajátít ki hazájának, és amelynek magyar őslakóit a hivatalos államnyelven immár „bozgor”-nak nevezik, ami – köztudomásúlag – „hazátlant” jelent. Habár önmagában már az is igen fájdalmas, hogy szülőhazánkat, Erdélyországot kizárólagosságra törekvő honfoglalók elvitatják tőlünk, a rossz emlékű 2004. december 5-i népszavazásra visszagondolva, ennél is inkább fájdalmunkra szolgál, hogy Tamási legendás hőse annak idején nem máshová, mint a későbbi „huszonhárom millió román” országába tért haza.
Ennek a korszaknak azonban – Istennek hála – immár vége van. A tétlen csodavárás és a múltból örökölt felelősségáthárítás „következmények nélküli országának” passzív sodródásával szemben – végre – a teljes körű összefogáson alapuló, felelősségteljes cselekvés útjára léphetünk.
malerei_16Számunkra, erdélyi magyarok számára éppen kilencven esztendővel ezelőtt a „programbeszédet” már megfogalmazták: „Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája” – ekképpen hangzik Kós Károly jelszó-tömörségű hitvallása. Az autonómia hallatán általában belső Anyaországunk, Székelyföld sajátos jogállására szokás gondolni. Nekünk viszont az a meggyőződésünk, hogy Székelyföld mellett a határ mentén húzódó Partium tömbben élő magyarságának is jár a területi autonómia. És területi kötöttségektől függetlenül, egész erdélyi – romániai – közösségünket megilleti továbbá: az ún. személyi elvű, kulturális autonómia.
A nemzeti önrendelkezéshez vezető utat – Kiáltó Szavában – szintén Kós Károly fogalmazta meg a legpontosabban: „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk”. Az autonómia erdélyi apostolának szellemében tehát: munkához láttunk. Azzal a különbséggel, hogy azóta Kós Károly helyzetértékelését a történelmi idő részben már meghaladta. Ő ugyanis még így fogalmaz: „De csak magunkban ezentúl, magunkért! – majd ekképpen folytatja – : Napnyugat felé pedig ne nézzünk többé! Attól csak nehéz a szívünk, és fáj a szemünk. Ott lebukott a nap, és csak az ég veresedik még, és az égen gomolygó nehéz sorsfellegek. Attól csak a könnyünk csordul ki már.” Ezzel szemben viszont mi már abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy most, az új nemzeti kormánynak köszönhetően nem „magunkban magunkért” kell küzdenünk, hanem egy erős Anyaországot és – vele együtt – az egész magyar nemzetet tudhatjuk magunk mellett.
malerei_1De az is legyen világos előttünk: a formális összetartozás – még hogyha oly erős közjogi végzés is hitelesíti – csupán elodázza, de meg nem állíthatja az utódállamokban élő nemzetrészek beolvadását és elsorvadását. A törvény betűjét meghaladóan, valamint azt kiegészítve: gyökeres szemléletváltozásra van szükségünk. Hinnünk kell abban – amint Ady Endre mondja –, hogy „a perc-emberkék ideje lejárt”. Hinnünk kell saját erőnkben, és abban, hogy erőink összeadódnak, és hogy – amint a Költő folytatja: „…építésre készen a kövünk, / Nagyot végezni mégis mi jövünk. / Nagyot és szépet, emberit s magyart.” Ebben kell hinnünk! Mert hiába készítünk szórványstratégiát és alakítjuk át a támogatáspolitikát, hiába dolgozunk az egységes, kárpát-medencei magyar gazdasági, kulturális és oktatási térség megteremtésén, ha az Anyaország segítő kezét nem lesz, aki megfogja. Ha „megszámláltatunk és híjával találtatunk”, semmire sem megyünk. Szülőföldjükön élő, atyáik örökéhez ragaszkodó, erős identitású magyarokra van szükségünk. Önálló és önigazgatásra képes közösségre, sorsuk irányítását saját kezükbe vevő, nemzetük iránt elkötelezett emberekre: Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos és Kós Károly követőire – akik nem mások ellenében, hanem saját népük jövője érdekében szóltak és küzdöttek. A XXI. század elején ismét esélyt nyertünk egy „rendes – nemzeti – feltámadásra”. Ezt az esélyt és lehetőséget vétek volna elszalasztanunk!
A prófétai ige üzenetével köszöntöm a tehát nemzet- és – 2011. március 14-től immáron – polgártársaimat: „Megépítik fiaid a régi romokat, az emberöltők alapzatait felrakod, és neveztetel Romlás Építőjének, ösvények Megújítójának, hogy ott lakhassanak” (És. 58,12). Együttes erővel hadd építsük meg a „régi romokat”, hogy „itt lakhassunk”, hogy közös Kárpát-medencei Hazánkban végre valóban otthonra leljünk.

Brüsszel, 2011. március 22.

Tőkés László
az Európai Parlament
alelnöke