2009 július 22., szerda

Zsögödi Nagy Imre grafikus-, festőművész (1893. Zsögöd – 1976. Csíkszerda)

Zsögödi Nagy Imre kiállítása a Vármegye Galériában 1992. március 13-án nyílt meg. Megnyitót mondott Kántor Lajos.

Zsögödi Nagy Imre kiállítása
Vármegye Galéria
1992.

zsogodi-nagy-imre-festmeny1„Uram, ezek a banditák…!”
–Nagy Imre galibáiból—

-Mi történt már megint, Imre bácsi?
-Uram, ezek a banditák engem tönkretettek!
És mesélte nekem fölháborodottan: az oroszok bevonulásakor csíkzsögödi otthonát feldúlták, kifosztották, állatait elhajtották, mezőgazdasági gépeit, szerszámait széthordták, méhesét jórészt megsemmisítették.
Volt, aki ezt felszabadulásnak, forradalomnak, új világ kezdetének, világtörténelmi fordulatnak nevezte. Mármint, hogy Imre bácsi mintagazdaságát a bevonulók s a környék garázda bandái szétlopkodták.
A föld persze –talán 30-40 hold- megmaradt. A Groza-kormány pedig garantálta a földtulajdont, a kisbirtok megőrzésének jogát. Imre bácsi tehát mindent előlről kezdve próbált gazdálkodni Zsögödön, a Hargita tövében. Szerelmes modellje volt ez a világ. Ezért hagyta ott Londont, ahol pedig művészi siker s anyagi támogatással egy Rotschild kecsegtette: „Maradjon itt, uram! Nem bánja meg.” „Haza kell mennem Csíkországba!” nevettek rajta. Ilyen ország nincs is a térképen. „Azért megyek, hogy legyen.”
Fura dolgok ezek. Kivált, ha elgondoljuk, hogy egy Chagall ugyanígy kötötte volna az ebet a karóhoz Párizsban: „Hagyjon, uram, ne próbáljon marasztalni. Ott a helyem, ahol születtem: Vityebszkben.” S visszament volna a zsidó pogromok világába. Jó, hogy nem ment. Hanem Párizsba költöztette a háztetőkön hegedülő fájdalmat s a szürrealista látomások csodás gomolygását.
Imre bácsiról meg azt mondtuk: jó, hogy hazajött. Önzés? Törzsi aggodalmakból fakadó ragaszkodás, mindenhez, ami éltető-megtartó erőnk lehet az örök fenyegetettségben? Bozontos kérdés. Tamási Áron barátja Ábel szellemében is így döntött és punktum.
Hogy aztán a negyvenes évek végén azt mondja nekem újból Kolozsvárott:
-Uram, ezek a banditák…!
No persze! A garantált földet elvették tőle. Azazhogy: nem vették, dehogyis vették! Adatták. A tulajdonos maga kínálta föl az államnak. Miként? Roppant egyszerűen: kulákká nyilvánították, aztán elkezdték adóval, beszolgáltatással nyomorgatni, míg végül azt mondta: vigyék, uram, azazhogy elvtársak. Vegyék, vigyék, itt a nadrágom s ingem is, csak hagyjanak engem festeni.
Megmaradt a ház és az udvar.
Jó meleg, napfényes műteremben születtek egyre-másra Zsögödön a képek. És egyebekben is: mintha rámosolygott volna a szerencse. Sőt a hatalom is.
Kolozsvárott létrejött a Képzőművészeti Főiskola. Imre bácsit kinevezték tanárnak.  Mit adott elő? Nem tudom. Bizonyos, hogy az esztétikát például másra bízták. Elméleti kérdésekben kizárólag saját gondolatait szokta nagy ritkán velünk megosztani. Iskolákból, irányzatokból csak ’’mazsolázott’’; nem szegődött el semmilyen irányba, hogy önmagát, szellemi függetlenségét megőrizze. Talán grafikát tanított.
Aztán újból így szólt 1950. januárjában:
-Uram, ezek a banditák…!
-Mi történt már megint Imre bácsi?
Ez már nem földügy volt a gazdálkodás szenvedélyének drámaiságával. Ez a politikai gazdálkodás kabaréja volt; úgy mesélte, akár egy csínytevést, csúfondárosan, apró nevetések közepette:
-Múlt év decemberében ünnepelték ugyebár Sztálin hetvenedik születésnapját. Mindenki megbolondult, uram! Az aktivisták, a rektorok és az iparosok, a cukrászok, a textilesek…de hiszen magad is jól tudod.
-De mennyire!
-Nohát. Azt kérdi tőlem egyik főmókus a főiskolán: mit festek én Sztálin elvtárs születésnapjára, mivel ez nekem is megtisztelő kötelességem. Elfogott a méreg, oldalt léptem s a főmókust profilból szemügyre véve azt mondtam: uram, én úgy gondolom, hogy Sztálin elvtárs születésnapjára egy hozzá igen-igen méltó témát fogok megfesteni. Micsodát, Nagy elvtárs? Az ön orrát, uram!
Ezen jót nevettünk, majd azt kérdeztem:
-És mi lett a vége?
-Kidobtak a főiskoláról. Mehetek haza Zsögödre zebraganét enni.
Kálváriájának ezzel új szakasza kezdődött. Miközben konokul, folyamatosan dolgozott, életművét hányattatások közben is kiteljesítette. Évek, évtizedek múltak s az Idő, amely embereken lépdel, az ő faun-arcát gyötrelmek között is kímélte, őrizte örök fiatalságában. Újabb s újabb csapások ellenére is, amikor át-átnyargalt a Tolvajos-tetőn, hogy elpanaszolja nekem:
-Uram, ezek a banditák…!
Ezekről – mert sok van belőlük – más alkalommal fogok szólni. Most az ő mindenkori kifakadásainak egy változatát, és a legutolsó galibát említem föl csupán. Vihar című festményét nézegetve azt mondtam neki a laikus okoskodásával:
-Több ez viharnál.
Nevetett és így szólt:
-Tudod mi ennek az igazi címe? Ha tartani tudod a szádat, megmondom: 1956. csak meg ne tudják ezek a banditák.
A legeslegutolsó galibájáról pedig azt mondhatnám profánul: közös volt. Kettőnkkel esett meg. Imre bácsi ezt most imígyen meséli tán odatúl, vagy odafönt Tamási Áronnak:
-Képzeld, amikor Zsögödön meghaltam, és koporsóm körül elkezdődött a szertartás, meg mindenféle búcsúztatás, ezeknek az volt a legfőbb gondjuk, hogy Sütőt megakadályozzák a beszédben. Hogy Marosvásárhelyről megérkezett, menten rácsaptak, szólni akar-e, és ha igen: van-e kézirata, mivel azt előzetesen a legilletékesebb Elvtársnak kell cenzúráznia. Cenzúra nem lesz, mondta Sütő. Akkor beszéd sem lesz, mondták a rendezők, a gyászbizottságiak. Különben is, hallgass ide, Áron, Bukarest hagyta jóvá, kik és mit beszélhetnek az én temetésemen. Uram, ezek a banditák…!

Sütő András
Marosvásárhely, 1992. február 24.

Zsögödi patak

Zsögödi patak

Csíkzsögödi Nagy Imre és az ’56-os szabadságharc

Már elhallgattak a fegyverek.
Az Üllői úti házak homlokzatai, a Ferenc körúttól a Nagyvárad térig – miként a Széna téren, a Baross téren és sokhelyütt másutt – romokban hevertek. A közlekedés még nem mindenütt működött a városban. A Corvin köz körüli harcokban elesett hős fiúk és lányok holttesteit néhány napja már összeszedték. A ferenc- és józsefvárosi tereken és tisztásokon már domborodtak a virágokkal, könnyekkel borított ideiglenes sírhalmok. A nagyobb tűzharcok helyén napközben csonkig égett gyertyák százai tapadtak az aszfaltra. Szürkületkor pedig újra fellobogtak a mécsesek, gyertyák imbolygó lángjai. Annak jeleként, hogy a forradalom tüze nem aludt ki, tovább él a nemzet lelkében.
De Pongrátz Gergely és életben maradt bajtársai már bujkálásra kényszerülte. A Blaha Lujza téri sajtóházat –melyből rövid ideig a nemzet őszinte hangja hallatszott- már vörös csillagos tankok tucatjai vették körül. A pufajkás sajtópatkányok most másztak elő odvaikból, egyenként szállingózva, és telepedtek vissza népbutítást szolgáló szerkesztőségi székeikbe. A súlyosan sebesült Dudás Józsefet, aki a szabadság napjaiban irányította a sajtóház életét, már két hete elfogták és vallatták a pribékek. A Széna tériek is szétszéledtek és utolsóként Csepelen is elhallgattak a fegyverek. Tököl felől már orvul beszivárogtak, az éj leple alatt a páncélosok, pusztító lőtornyukat szegezték a munkáskerület házaira. Halotti csend ülte meg a külvárosokat.
A tömeges, a véres megtorlás azonban még nem kezdődött el.
A sokszoros túlerővel rendelkező idegen megszállók kegyetlen ereje mögött még csak gyér számban gyülekeztek a hazaárulók, a harminc aranyra éhes júdások. A kommunista helytartók bosszút lihegő brigádja még nem tért magához csúfos vereségéből, még nem volt ura a helyzetnek. Csak próbálgatták a vörös karszalagos pufajkát; ijedten markolászták a hódítóktól kapott fegyvereket. Bár már két hete elcsitultak az utcai harcok, de éjjelente még szórványosan kelepeltek a gépfegyverek. A vonatok azonban még nem jártak, a romokat most kezdték eltakarítani. A szétlőtt homlokzatú, kiégett ablakú házak körül még mindig torlaszként éktelenkedtek a benzines palackokkal felgyújtott páncélosok kormos maradványai. A harcokban elesett megszálló katonákat, akik egy kis nemzet szabadságvágyát jöttek parancsra eltiporni, azonban már tisztességgel eltemették. Parancsnokaik most fogalmazták a szűkszavú üzeneteket Üzbegisztánba, Tatárföldre, Azerbajdzsánba, Grúziába és a birodalom más távoli területeire a mit sem sejtő szülőknek – közölve bennük gyermekük halálhírét. Az értesítéssel egy időben indultak meg a hideg marhavagonok is Szibéria felé, az utcai harcok során elfogott pesti fiúkkal és lányokkal.
A hitványul tőrbe csalt Maléter Pált már vallatták a hódítók két nyelven beszélő zsoldosai. Már menekült a hazátlanná vált kétszázezres áradat a nyugati országhatárok felé. Moszkvában már kidolgozták a kegyetlen bosszú, a magyar történelem legnagyobb méretű megtorlásának véres módszerét. A hazájukban maradt fiatalok szívét már szorította a bolsevik jövőtől rettegés rémülete. Megkezdődött a néma tüntetések ideje, a sztrájkok időszaka, a gyászruhába öltözött anyák tömeges felvonulása, a nagyüzemi munkásság harca, a Munkástanácsok nemzeti ellenállása. Megfogalmazódott az újrakezdés reménye: a MUK.  A megtiport és megalázott nemzet, az európai kultúrával ezer éven át felvértezett Magyarország, melynek kezéből egy világhatalom kicsavarta az önvédelem fegyverét, a passzív ellenállást választotta. Így tiltakozott az idegen elnyomás és a visszaszivárgó janicsárok nemzetpusztító országlása ellen.
A fegyvert, kínvallató eszközöket, hazudozást, népbutítást alkalmazó júdások birtokukba vették a Magyar Rádiót és valamennyi legális sajtóterméket. Elkezdték kisajátítani az értelmiség nemzetfenntartó szervezeteit. Ha lehetett ármánnyal, durva és cinikus csalással, ha nem, akkor erőszakkal. A független magyar szellem magánlakások rejtett zugaiba vonult vissza. Itt hajoltak össze négyen-öten és tették a dolgukat. Vállalták a veszélyt, készültek a keservesnek ítélt elkövetkező időkre.
Ezt tették az írók is, akiknek jelentős szerepük volt a forradalom előkészítésében, a lelkek felrázásában.
Ekkor készültek – róluk – csíkzsögödi Nagy Imre történelmi jelentőségű portréi.
A század egyik legnagyobb talentumú magyar festője a háború befejezése óta szülőföldjén, a Csíkszeredával egybenőtt Zsögödön élt. Elszigetelve a magyar szellemi élettől. 1956. október 19-én családi látogatásra érkezett Budapestre. Eredetileg tíz napot szándékozott szerettei között, Magyarországon tölteni. A forradalom kirobbanása következtében azonban több mint egy hónapig maradt itt. Együttérzett, lélegzett a nemzet legjobbjaival. A forradalom szellemi zászlóvivőivel: Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, Tamási Áronnal, Sinka Istvánnal, Féja Gézával. Gyakorta összejöttek a forró napokban és közvetlenül utána is.
Mostanáig, érthető okból, kevés szó eshetett az erdélyi festő forradalom alatti, Budapesten töltött napjairól, együttérző magatartásáról pedig semmi. Különös súllyal esett latba, hogy Nagy Imre román állampolgár volt, ezért mindkét állam diktatúrájától tartania kellett. Ám a forradalom szellemi vezetőivel való kapcsolata így is vitathatatlan ténnyé vált. Sajnos a részleteket mindmáig homály fedi. Abban bizonyosak lehetünk,, Nagy Imrét bevonták az újjáalakult Nemzeti Parasztpárt – Petőfi Párt vezetőségének tanácskozásaiba. Erősen valószínű, hogy később részt vett a letiport nemzet jövőjéért aggódó tervezgetésekben is. Az írókkal való rendszeres találkozásairól, együttlétükről tárgyi bizonyítékok maradtak fenn.
Nagy Imre öt íróról készített portrét 1956. november 19. és 22. között, feltehetőleg Tamási Áron lakásán. A tanácskozásokkal tarkított rajzolásokon jelen volt Domokos Pál Péter is, Nagy Imre ifjúkori barátja és csíkszeredai harcostársa a harmincas években. Ez időben rajzolta le Németh Lászlót (dátum nélkül), Tamási Áront (november 19.), Féja Gézát (november 19.), Illyés Gyulát (november 20.) és Sinka Istvánt (november 22.). A ’’fekete bojtár’’ arcmását is elkészítette már az előző napokban, de nem volt a rajzzal megelégedve, ezért újra formázta.
Németh Lászlót és Illyés Gyulát ekkor örökítette meg első alkalommal. A többieket a háború előtt is lerajzolta már, Sinkát többször is, mivel a szívéhez nagyon közel állt a juhászbojtárból költővé emelkedett barátja. Magyarországon élő nevelt lánya, György Zsuzsanna azt írja 1983-ban megjelent visszaemlékezésében, hogy ugyanezen időben készített rajzot régi barátjáról, Szabó Pálról is.
A megörökített írók – Illyés Gyula kivételével, aki csak szignálta a rajzot- rövid szöveggel is kiegészítették a képeket. Sinka István a következőket véste szálkás betűivel a portréja alá: „Abban az időben, mikor a magyar angyalok betöltötték a Jelenések Könyvét: megverték a Sátánt a Dunavölgyben… 1956. nov. 22” Tamási Áron ugyancsak az angyalokra hivatkozik: „Isten angyalai segítsenek abban, hogy az újabb ezer év e véres küszöbén a magyar nemzet érdemei szerint léphessen át. 1956. XI. 19.” Féja Géza dedikációja szintén biblikus hangzású: „Úgyis a földön maradok, amíg csak élnek magyarok, míg pitvarodba nem veszed Uram ez árva nemzetet. 1965. nov. 19.”
A Németh Lászlóról készült portré már nyilvánosságra került. Az Ahogy csíkba megérkeztem… című, Nagy Imre önéletrajzi írásait tartalmazó kötet közli, mely 1983-ban jelent meg az Európa Könyvkiadónál. A többi író arcmása, valamint a történelmi légkört idéző kiegészítő szövegek a nagy nyilvánosság előtt eddig ismeretlenek. A festő nevelt leánya, György Zsuzsanna tette lehetővé, hogy az Erdély Művészetéért Alapítvány rendezésében március 13-án nyíló Nagy Imre kiállításon a közönség is megtekinthesse.

Hajdú Demeter Dénes
a galéria megnyitása alkalmából rendezett kiállítás katalógus szövege,
1992. 03. 13. Új Magyarország, 1992. 03. 15. Katolikus Magyarok Vasárnapja


Fatal error: Uncaught exception 'wfWAFStorageFileException' with message 'Unable to verify temporary file contents for atomic writing.' in /var/www/customerwebs/madipannon/varmegyegaleria.hu/www/wp-content/plugins/wordfence/vendor/wordfence/wf-waf/src/lib/storage/file.php:52 Stack trace: #0 /var/www/customerwebs/madipannon/varmegyegaleria.hu/www/wp-content/plugins/wordfence/vendor/wordfence/wf-waf/src/lib/storage/file.php(659): wfWAFStorageFile::atomicFilePutContents('/var/www/custom...', '<?php exit('Acc...') #1 [internal function]: wfWAFStorageFile->saveConfig('livewaf') #2 {main} thrown in /var/www/customerwebs/madipannon/varmegyegaleria.hu/www/wp-content/plugins/wordfence/vendor/wordfence/wf-waf/src/lib/storage/file.php on line 52