Botár Edit kiállítás megnyitó az Egri Polgári Szalonban

2006. május 24-én.

A Sepsiszentgyörgyi Műhely című kiállítás Salgótarjánban 1994. november 22-én nyílt meg.  Megnyitót mondott Szőcs Géza, közreműködött Guthy Éva, énekművész.

A Sepsiszentgyörgyi Műhely című kiállítás 22 művészt bemutatva a Vármegye Galériában 1994. szeptember 26-án nyílt meg. Megnyitót mondott Szőcs Géza és Eva Maria Barki.

Sepsiszentgyörgy

A tizenhét sepsiszentgyörgyi képzőművész seregszemléje óhatalanul fölvet olyanszerű kérdéseket, mint: van–e képzőművészeti anyanyelv? Úgy, ahogyan zenei anyanyelv: van. Továbbgondolva: másként látja–e a világot egy közép-európai festő s mondjuk egy dél-amerikai? (Persze: minden festő másként látja a világot; a hangsúly itt a látásnak – vagyis a világ feldolgozásának – bizonyos közös jegyein van, amely jegyek adott látásmódot jellemeznek, másokat pedig nem. Gondoljunk a nagybányai – vagy akármelyik – “iskolára”.)
Még tovább gondolva: van–e külön jelentősége annak a ténynek, hogy Sepsiszentgyörgy a keleti és a nyugati kereszténység közti kulturális törésvonal – vagy ha úgy tetszik, a két kultúrkör földrajzilag kiemelten fontos találkozási pontjának – közelében fekszik; a szász, a román és a magyar civilizáció interferálódási régiójának különleges helyértékkel bíró pontján, hiszen itt, a Székelyföld s a Barcaság peremvidékén, ezen a néhány kilométeren ér véget a magyar és a germán népesség jelenléte a kontinensen: Sepsiszentgyörgy az utolsó magyar város délkelet felé, úgy ahogyan a szomszédos Brassó az utolsó német város. Van–e ennek külön jelentősége, azaz jelentése, hatása, egyáltalán: jelenléte ebben a tizenhét életműben? Ez a tizenhét művész, ha Sopronban élne, másként festene? És ha Párizsban?
Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket vet föl a Vármegye Galéria mostani kiállítása, az Erdély Művészetéért Alapítvány rendezésében, a tárlatlátogató ilyen és ehhez hasonló kérdéseket fogalmaz magában, ezekre keresi a válaszokat. S míg némelyikre megtalálni véli a feleletet, a többi kérdés rejtélyesen nyitva marad. De ez csak fokozza azt az élményt, ami ennek a tizenhét nézőpontnak az egyszeri, valószínűleg soha meg nem ismétlődő összeadódásából keletkezik. Ha úgy tetszik, amiben részünk van, az nem más, mint belehelyezkedni egy különleges kollektív szem összetett nézésébe, látásába, sőt látomásába, amely Sepsiszentgyörgyön, az évezred végén a jövő évszázadba pillant.

Szőcs Géza 1994.

A Szülőföldem, Erdély című kiállítás Dunaföldváron 1992. július 3-án nyílt meg 12 művész munkáit bemutatva. Megnyitót mondott Babik Zoltán.

A Szülőföldem, Erdély című kiállítás Szekszárdon 1992. május 2-án volt.  Megnyitót mondott Kincses Előd.

A Szülőföldem, Erdély című kiállítás Hajdúdorogon 1991. augusztus 19-én volt.  Megnyitót mondott Hajdú Demeter Dénes, közreműködött a Székelyudvarhelyi Vegyes Kórus.

A Szülőföldem, Erdély című kiállítás Nyíregyházán 1991. június 21-én volt.  Megnyitót mondott Hajdú Demeter Dénes, közreműködött Bánszki István és a Bessenyei Színkör.

A Szülőföldem, Erdély című kiállítás Jászberényben 1991. május 31-én volt.  Megnyitót mondott Hajdú Demeter Dénes, közreműködött Illyés Kinga.

A Szülőföldem, Erdély című kiállítás 52 művészt bemutatva  Budapesten, az Országos Széchenyi Könyvtárban 1991. január 25-én volt. Megnyitót mondott: Tőkés László, közreműködött Faragó Laura, Torday Ferenc.

Szülőföldem, Erdély

“Hogy tételesen mi a nemzet, azt nem csak a bölcselet és a politika, de a törvény könyvei is világosan pontokba foglalták. Hogy mit jelent érzelmileg nemzetben helyesen élni, vagyis mi legyen lelki normája viszonyunknak anyanyelvi társainkhoz: – a körül soha nem volt világszerte akkora – s oly fokozódó – a zavar, mint századunkban.”
Illyés Gyula

Hét évtizede már, hogy a magyarság egyharmada számára mást jelent a sírig feledhetetlen szülőföld és a haza fogalma. Erősen megváltozott – bőrükön érzik naponta – a két szó hajdani összetartozását. Messze távolodott egymástól érzelmi tartalmuk, amióta Erdély XX. századi bölcs polihisztora, Kós Károly papírra vetette a kegyetlen realitást: “Az ítélet végrehajtatott: Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros kétmilliós magyarsága bekebeleztetett Romániába…”
A végzetes trianoni döntés óta, annak szomorú következményeként, napjainkra már ötmillióra tehető azoknak a magyaroknak a száma – szerte a világban -, akik elszakadtak a nemzet egységes tömbjétől, kívül rekedtek megcsonkított hazánk határain, akaratuk ellenére. Ebből, legnagyobb egységként, mintegy hárommillióan Romániában eszik keserű kenyerüket – “buzgornak” (hazátlannak) neveztetve.
Az esztelen, népeket egymás ellen uszító politikai döntés olyan végzetes csapást hozott ránk, magyarokra, melytől csaknem elpusztult ezeréves munkálkodásunk gyümölcse: önálló államiságunk, a független magyar szellem. Legfájdalmasabb: elveszítettük a keleti magyarságot, annak évezredes földjét, Erdélyt, benne ősi értékeinket híven megtartó és mindenkor gazdagító népcsoportunkat, Attila ivadékait: a székelységet.
Kétségtelen, a trianoni döntés csupán területet, ezeréves magyar múltú és kultúrájú területet csatolt Romániához, ígérvén – miként a demokráciában természetes -, hogy az ott élő, szülőföldjén maradó magyarság a kulturális autonómiáját, nemzeti öntudatát megőrizheti, szabadon fejlődhet. A mohó, máig agresszíven nacionalista új impérium azonban nem érte be az elcsatolt területtel, hatalmát a lélekre is szeretné kiterjeszteni, asszimilálni erőszakkal, véres kegyetlenséggel is. Lemondhatunk-e ilyen körülmények között az erdélyi magyar szellem továbbéléséről, a magyar kultúráról Erdélyben? Az elmúlt – jogtipró – évtizedek tanúsíthatják: az erdélyi magyar művelődés minden megtorpanása, fájdalmas sebe ellenére él, s mindaddig élni fog, amíg a magyarság ki nem pusztul a Kárpát-medencében. Mert – tapasztalhattuk – a politikai határok változhatnak (óh, hányszor változtak ebben a században!), de a magyar szótól, a magyar észjárástól nincs jogunk, sem nekünk, sem másoknak, megfosztani azokat a nemzettársainkat, véreinket, akik feje fölött – a történelem mostoha fintoraként – különböző politikai praktikák hatására, erőszakosan “átlépett a határ”. A politikai határok időleges módosításai – sokszor kell még elmondanunk, hogy minden nacionalista tudomásul vegye, – csak állampolgárságot változtatnak meg, lelkeket nem idomítanak teljesen mássá, egy új államhatalom kénye-kedvére. Az anyanyelv és az elsődlegesen anyanyelvből táplálkozó szellem, az egyén önkifejezése állandóbb, mint az államhatár. Az ember nem változik olyan könnyen, mint a politika. Országhatárokat az erőszak módosíthat, de a szellem fölött nincs ilyen könnyű hatalma. Az erős szellem mindenkor ellenáll nemcsak az erőszaknak, de a csábításoknak is.
Él, és szabad kifejezési lehetőséget követel az erdélyi magyar szellem is. Szüntelenül megújul, hosszas rejtőzködés után frissen előtűnik, mint a búvópatak. Hiába üldözik ki – véres dorongokkal, tiltó rendeletekkel, bezáró iskolakapukkal, brutális kínzásokkal – európaivá nemesedett kultúránkat a kolozsvári, marosvásárhelyi, nagyenyedi, zilahi és a többi évszázados műhelyekből, bent a szívekben, a magyar szívekben továbbra is ott él, lüktet és hat a magyar szellem, Európa egyik pótolhatatlan értéke. Van, ami élteti. Erdély ezeréves magyar történelmi múltja, felhalmozott tapasztalata. Szent István és Szent László király, Bethlen Gábor és Bocskai István, a Rákócziak és a Báthoryak államszervező bölcsessége, a Bolyaiak és a Telekiek kultúra- és tudományteremtő ereje éppen úgy benne van az ottani táj levegőjében, miként a székelyek szent hegyének, a Hargita fenyveseinek illata, s a Szent Anna-tó feletti sejtelmes párafelhő.
Századunkban a megmaradás Igéit a “Szent Öreg”, Kós Károly fogalmazta meg először az emlékezetes, 1921-ben megjelentetett Kiáltó Szó című röpiratában: “Nem szabad elfelejteni, hogy mi nem az egységes magyarságból elszakasztott egyszerű lélekszám vagyunk, de külön históriai egység ezer esztendő óta, saját külön erdélyi öntudattal, önálló kultúrával, önérzettel, tudtunk számolni minden helyzettel, tudtunk kormányozni és tudtunk nehéz vereségek után talpra állani. Erőnket ösmerjük, nem becsüljük azt túl, de nem is kicsinyeljük, sokszor próbáltuk, mennyit bírnak”. Ezek a tanulságos mondatok – melyek hozzánk is szólnak! – pontosan maghatározzák, miből táplálkozik, mi is élteti a magyar szellemet Erdélyben ezer esztendeje. Mi nem feledhetjük, nem is fogjuk feledni soha a történelmi tényt: “Erdély időszámításunk utáni 896-tól 1918-ig mindig is osztatlan egységet képezett és a történelmi Magyarország szerves alkotórésze volt!”
A trianoni döntést követően kibocsátott Kós Károly-hitvallás minden szava máig időszerű. Különösen a tanulságokat levonó befejező rész két mondatát ajánlanám mindenki figyelmébe, idehaza és a határon túlra is. A két mondat ekképpen hangzik: “Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája.”
Amikor az Erdély Művészetéért Alapítvány meghirdette pályázatát – miként azt felhívásunkban is megfogalmaztuk -, olyan alkotásokat várt, amelyek művészi eszközökkel mutatják be Erdély természeti szépségeit, hagyománykincsét, az ott élő emberek mindennapi életét és a magyar kultúra évezredes értékeit. Kívánalom volt, hogy a pályaművek segítsék elő az Erdélyben élő népek barátságát és megértését. Úgy véljük, a kiállított művek eleget tettek a támasztott feltételeknek. Magukért beszélnek. Szeretnénk remélni, hogy a megértéshez az is hozzátartozik: megvalósul a Kós Károly által kitűzött cél, az erdélyi magyarság kulturális autonómiája. Ez az egyetlen békés út a harmonikus együttéléshez, a történelmi tények tiszteletben tartásához.
A pályázaton azonos feltételekkel vettek részt hivatásos és amatőr képzőművészek. A beküldött művek alapján nem különíthető el ez a két kategória. Örülünk, hogy sokszínű tárlatot lehetett összeállítani a pályaművekből, és talán arra is alkalmas ez a seregszemle, hogy megismerjük az Erdély-szerte, mostoha körülmények között alkotó magyar képzőművészeket. A kiállított képeken két gondolat mindenképpen közös: alkotójuk szülőföldszeretete és hűséges ragaszkodása a magyar szellemiséghez.

Hajdú Demeter Dénes
a Széchenyi Könyvtárban rendezett Szülőföldem Erdély c. kiállítás katalógusának szövege
megjelent 1991. 01. 27. Katolikus magyarok vasárnapja

Egy kiállítás margójára

Aligha volt eddig rá példa, amit az Erdély Művészetéért Alapítvány most sikeresen megvalósított az Országos Széchenyi Könyvtárban. Félszáz erdélyi magyar képzőművész mutatkozhatott be a hazai közönség előtt. Nevesek és kevésbé ismertek egyaránt. Csaknem a teljes élő romániai magyar képzőművészet képviselteti magát ezen tárlaton. Ha néhány – már idős, klasszikusnak tekinthető – alkotót leszámítunk (Mohy Sándor, Incze János, Bene József), szinte teljes körű a seregszemle. Az idősek távolmaradása is műfaji megkötésnek tulajdonítható – olajképekkel nem lehetett pályázni a Szülőföldem, Erdély képzőművészeti kiállításra.
A naiv műélvező és a határainkon túli magyarságért felelősséget érző honpolgár úgy vélhetné, a hivatalos művészetpolitika intézményei és a szakma szívesen fogadta, a néhány lelkes ember öntevékenységéből megszületett, hézagpótló rendezvényt. Ez csak részben igaz. Kétségtelen, a megnyitón megjelentek száma meghaladta az ezer főt, ott láthattuk Andrásfalvy Bertalan miniszter urat és a kormány több képviselőjét. A kiállításra és az alapítvány eddigi önzetlen munkájára mégis a következő látogatókönyvi bejegyzés a jellemző, melyet a napokban olvastam.
„Nagy örömmel láttam a kiállítást. Köszönet azoknak, akik megszervezték, és helyet adtak neki! Ugyanakkor szégyenletesnek tartom, hogy nem egy jobban látogatott helyre (Műcsarnok, Nemzeti Galéria…) került. Ifj. Németh Géza”
A kiállítás megszervezése, sokak segítő jószándéka mellett, három ember féléves munkájának köszönhető. Ők írták ki a pályázatot, keresték fel Erdélyben a művészeket, gondoskodtak szponzorokról és díjakról. Természetesen kenyérkereső munkájuk mellett tették mindezt, önzetlenül.
Valóban fájó érzés, hogy ezt a szép seregszemlét nem ideális helyen, kiállítási helységben sikerült bemutatni. Ez fáj a kuratóriumnak is. Abban viszont ne reménykedjék Ifj. Németh Géza, hogy emiatt cseppet is szégyenlenék magukat, akiket illet. Ne olyan fából faragták őket. Bárcsak az lenne az egyetlen bűnük, hogy szégyentelenek…
Végezetül: az alapítvány azt tervezte, a mintegy száz képet tartalmazó tárlatot vándorkiállítás keretében eljuttatja az ország nagyobb városaiba, lássa, ismerje meg, akit érdekel, aki tudni akarja, hogyan él, alkot ma az erdélyi magyar képzőművész, távol az anyaország segítő kezétől. Nos, a vándorkiállításra eddig egyetlen lehetőség sincs. A vidéki múzeumok, kiállító helységek – állítólag – már két évre előre foglaltak. Ennél sokkal fontosabb, jelentősebb kiállításokra. Milyenek ezek? Bizonyára Ifj. Németh Géza is látott már afféle „korszerű”, „modern”, lélekformáló tárlatot, ahol az enyhén büdös csirkebél és társai lógnak a maszatos vásznakon.

Hajdú Demeter Dénes 1991.

A Marosvásárhelyi Tárlat 34 művész alkotásaiból állt össze, a kiállítás a Vármegye Galériában 1995. szeptember 25-én nyílt meg. Megnyitót mondott Fülöp G. Dénes.

Beköszöntő

A Budapesti Őszi Fesztivál nevében tisztelettel és szeretettel köszöntöm a Marosvásárhelyi Tárlaton résztvevő művészeket.
A Fesztivál létrejötte, tehát 1992 ősze óta folyamatosan kapcsolatban állunk az Erdély Művészetéért Alapítvánnyal, amely minden évben a Vármegye Galériában kiállítást szervezett. Szerény anyagi lehetőségeinkhez képest immáron negyedik alkalommal támogatjuk az Alapítvány célkitűzéseit és örömmel regisztráljuk, hogy együttműködésünk elmélyült, a közös akarat szép és emlékezetes tárlatokkal ajándékozta meg fővárosunk művészetszerető és pártoló közönségét.
Itt és ebben a körben talán nem értik félre, és nem is gúnyolják ki, ha emlékeztetetek arra, hogy az Alapítvány és a Galéria munkatársai küldetéses feladatot teljesítenek, amikor nehéz körülmények között, folyamatosan magas színvonalon végzik munkájukat. Mélyen hiszek abban, hogy Erdély kultúráját és az Erdélyben élő művészek munkásságát folyamatosan be kell mutatni az anyaország fővárosában. Azonkívül, hogy ez a tevékenység a tehetséges erdélyi művészekre és alkotásaikra irányítja a figyelmet, ahhoz is hozzájárulhat, hogy a kiállítások kapcsán a gyakori személyes találkozások alkalmával egymás gondjait, örömét és bánatát jobban megismerjük, következésképp folyamatosan keressük a minket összekötő szálakat. Erre nagy szükségünk van feloldhatatlannak tűnő ellentmondásokkal terhes világunkban.
Példamutatóan heroikus ez az erőfeszítés azért is, mert a feszítő anyagi gondok közepette Európának ezen a részén még a művészi alkotások is nehezen lépik át a határt. Mintha még mindig sokan félnének attól, hogy a művészek olyan gondolatokat ébresztenek, amelyek a közös történelmi gyökerekre, s az ebből fakadó felelősségünkre figyelmeztetnek minket.
Bármily furcsa, mégis igaz, hogy az ezredforduló felé haladva egy képzőművészeti kiállítás kapcsán ilyen gondolatok is megfogalmazódnak. Köszönet érte mindenekelőtt az erdélyi művészeknek, akik egy megszenvedett életérzést közvetítenek felénk, de ugyanilyen köszönet azoknak, akik konok következetességgel, az erdélyi művészet budapesti bemutatásával a kulturális hidat megteremtik, átjárhatóságát biztosítják.
Köszönöm, hogy Önök, művészek és művészetszervezők így együtt most már közel egy évtizede hozzásegítenek minket ahhoz, hogy Trianon óta Európa szégyenfoltján az életet ha nem is tudjuk elviselhetővé tenni, de legalább a létrejött alkotások megismerésével, a segítségükkel megfogalmazott gondolatok közkinccsé tételével erőt meríthessünk erdélyi művészkollégáink kitartó erőfeszítéséből, példamutató emberi helytállásából. Gyökereit, identitását veszített anyaországbeli népünknek nagy szüksége van ezekre a példákra. Az is furcsa, hogy olykor Önök segítenek nekünk, s nem fordítva, de hát ilyen ellentmondásos világot élünk, s ilyen körülmények között kell megtartani magyarságunkat, így kell újra megtalálni önmagunkat, gyökereinket, hogy emelt fővel, hittel és öntudattal, saját magunk erejére és tehetségére teremtsünk építsünk új és szebb világot magunk körül Magyarországon és Erdélyben.

Koltay Gábor rendező
a Budapesti Őszi Fesztivál igazgatója
1995. szeptember 25.

Gy. Szabó Béla emlékére összeállított kiállítás a Vármegye Galériában  1992. június 24-én nyílt meg 25 fametsző művész alkotásaiból. Megnyitót mondott Halász Péter.

Erdélyi metszőművészek

A fa- és linómetszet műfajban megálmodott művészeti alkotások megkülönböztetett helyet foglalnak el az erdélyi képzőművészeti életben. Hagyományuk távoli időkre nyúlik vissza. Egyidős a nyomdászattal. A Honterus alapította brassói nyomdában már 1542-től készítettek fametszet-díszítésű könyveket, melyeket német, magyar és a kor tudományos nyelvén latinul nyomtattak. A neves szász reformátor, aki Bázelből hozta Erdélybe a tipográfia friss tudományát, maga is művelte ezt a műfajt, több metszete maradt fönn az utókor számára. A világhírű betűmetsző és nyomdász, Tótfalusi Kis Miklós, a magyar nyomdászat erdélyi klasszikusa pedig századának jeles fametszőművészei közé tartozott. Neki is köszönhető, hogy amikor elterjedt, virágzásnak indult a nyomdászat a három részre szakadt hazában, egyre gyakoribbakká váltak a fametszettel illusztrált könyvek. Erdélyben, kivált Szamosújváron és környékén, meg Csíksomlyón, a csíki székelyek körében, működtek népi fametsző mesterek is, akik az ismert bibliai eseményeket, a szentek személyét vésték fába, sokszorosították a búcsúra összesereglett hívők lelki épülésére.
A Trianon utáni elszakítottság, amely teljes szellemi elszigetelődéssel is járt, rövid időre megbénította az erdélyi magyarság művészeti életét. A románok bizánci kultúrája, művészeti orientációja távol állt és mindmáig elkülönül a magyar szellemiségtől. Ezért az elszakadást követő kritikus időszak – Vásárhelyi Z. Emil szavaival – kialakította a “remeteművész” sajátos típusát, akik elszigetelve, önmagukba visszahúzódva, megkettőzött kínnal vajúdva fejezték ki magukat, teremtették meg művészetüket. Sokszor évtizedekig kísérletezve-kallódva találták meg egyéni látásmódjukat, a szükséges technikát. Kettős kényszer béklyójában vergődve dolgoztak. Banner Zoltán mindezekről így ír: “Képzőművészetünk a (szellemi) létért, a nemzetiségi tudat tisztulásáért, entitásunk megőrzéséért folytatott küzdelem szerves alkotóeleme, kibontakozásában nem a mindenkori nyugat-európai modellhez való feltétlen alkalmazkodás a tipikus, hanem – a mostoha tájékozódási-szellemi körülmények, a vidékiesség és bezártság, befelé fordulás összes előnytelenségével, illetve azok ellenében – kivívott formai, kifejezésbeli gazdagsága, vitalitása.”
A nemzeti megmaradásért folytatott – napjainkig tartó – gigászi küzdelem hatalmas belső erőt adott a magára maradt erdélyi magyar képzőművészetnek. Ennek sodrában újult meg a termékeny hagyományokra támaszkodó fa- és linómetszés művelése is, szinte egy időben a művészeti ág európai újravirágzásával. A festőként világhírűvé vált Zsögödi Nagy Imre kezdeti éveiben ugyancsak nagy szeretettel vette kezébe a metszővésőt és használta önkifejezési eszköznek. Önvallomásában írja ezekről az évekről: “Majdnem minden képemet először megmetszettem, s csak ezután festettem meg… – így könnyebben ment a festés tudtam majdnem pontosan, hogy mit akarok csinálni…” Ebben az időben, 1924 és 1936 között, a fekete-fehér kontrasztjával is képes volt gazdag lelki-érzelmi állapotok árnyalt ábrázolására, olyan művészi színvonalon, mint ahogy később színpompás festményein sikerült. Kivált metszettechnikával készült arcképei vetekednek a kor legjelesebb expresszionista fametsző-művészeinek alkotásaival.
Linómetszésben az erdélyi polihisztor, Kós Károly teremtett példát, technikát, és csakhamar számos követőre talált. Hatása, miként az építészetben, könyvművészetben és egyéb területeken gyorsan kisugárzott. Habár stílusa követhetetlenül egyéni maradt, így iskolát nem teremtett, de a nemzeti hagyományokra építkező, mégis modern utakat kereső képzőművészek nem maradhattak érintetlenül alkotó törekvéseitől.
Amikor Budai György, majd Gy. Szabó Béla – korunk e két világhírre emelkedett, egyetemes emberi kultúrát gyarapító fametszőművésze – elindult pályáján, a hagyományok ösztönző ereje mellett, Zsögödi Nagy Imre és Kós Károly példájára, segítő-buzdító eredményeire már biztosan támaszkodhattak.
Gy. Szabó Béla művészi munkásságának elismert rangja, kivételes alkotóereje, “remeteművész” életszemlélete és nemzetközi sikere – virágzásnak indította az erdélyi fametszőművészetet. Hatása mindmáig felmérhetetlen. Rangot adott a műfajnak. Alkotókat és műértőket nevelt, nagy számban. Művészi célokon túli lehetőségeket ismert fel és használt ki Gy. Szabó Béla. Még pályája elején nyilatkozta egy ízben: “A fametszet szociális művészet. Széles rétegekhez szól.” A felismerés súlyát növeli, hogy a művész egy nemzeti kisebbségbe taszított népcsoport, az erdélyi magyarság lelkét kifejezve emelkedett világcsodává. Úgy, hogy közben – tudatosan – remekművei tartalmával is nemzetközi önérzetet táplált, hitet, lelkierőt árasztott. Ezt vitatni nem lehet.
A művészi példa nyomán megújult a népi fa- és linómetszés művelése is. Az Erdély Művészetéért Alapítvány által elmúlt év őszén meghirdetett emlékpályázatra huszonöt erdélyi művész küldte el munkáját, tisztelegve Gy. Szabó Béla emléke előtt. Művészeti főiskolát végzett grafikusok, akik elsődlegesen és hivatásszerűen művelik ezt a technikát (Gál Éva Emese, Kovács Géza, Mátyás József, Molnár Dénes, Szabó Vilmos) mellett magas szinten alkotó, művészileg elismert autodidakták (Imets László, Jorga Ferenc, Portik Sándor, Torró Vilmos, Vecserka Zsolt) egyaránt pályáztak. A beküldött művek anyagából kiállítás született: a napjainkban Erdélyben élő fa- és linómetszők gazdag seregszemléje.

Hajdú Demeter Dénes
Új Magyarország 1992. augusztus 8.

Az Erdélyi Színfoltok című kiállítás a Vármegye Galériában 2001. február 1-én nyílt meg 12 művész alkotásait bemutatva. Megnyitót mondott Hajdú Demeter Dénes.

Tovabb…

Az Erdélyi Őszi Tárlat című kiállítás 50 művészt mutatott be a  Vármegye Galériában 1993. szeptember 28-án. Megnyitót mondott Koltay Gábor, közreműködött Ferencz Éva.

A megnyitón

Erdélyi Őszi Tárlat

Néhány évvel ezelőtt Erdély nevét nyilvánosan még kiejteni sem lehetett, s a legjelentősebb erdélyi alkotók, művészek munkáit, produkcióit csak áttekinthetetlenül bonyolult szervezés eredményeként, a legnagyobb titokban lehetett Magyarországra csempészni. Az elmúlt években a történelem kereke nagyot fordult, de Erdély nevének említésekor még mindig indokolatlanul sokan idegesek. Messzire vezető eszmefuttatás lenne most az okokat keresni, helyette inkább örüljünk annak, hogy az alkotók és műveik ma már könnyebben átjuthatnak a határon.
Kiváltképp missziós feladatot teljesítenek azok a személyek és szervezetek, akik mély belső meggyőződéssel minden cselekedetükkel vallják, hogy a század nemzetközi egyetértéssel létrejött leggyalázatosabb történelmi „békediktátumának” fájó sebeit, ha nem is lehet végleg begyógyítani, de a kínt talán lehet enyhíteni. Az óriási gazdasági, társadalmi és politikai különbségek belátható időn belül nem fognak eltűnni, az „átjárható határok” megváltó erejével összefüggő remények pedig csak e különbségek eltűnése esetén válhatnak valóra. S mi lesz addig? Mi történik addig?
Minden lehetőséget felhasználva törekedni kell a kultúra oda-vissza áramlásának biztosítására, a minél szorosabb kapcsolatok kiépítésére, hiszen a kultúra a legfontosabb közvetítő eszköz. Ezért is fontos azoknak a munkája, akik a magyar, ezen belül az erdélyi magyar kultúra sorsát fontosnak tartják, s áldozatos munkájukkal egy-egy apró kis építőkockával járulnak hozzá az egyszer majd újra felépülő nagy egészhez, amelyben jókedvűen, békében és biztonságban, egymás értékeire figyelve mindannyian elférünk.
Az Erdély Művészetéért Alapítvány létrehozói és működtetői ezt a „küldetéses” feladatot vállalták és teljesítik, s már megint egy szó, egy kifejezés, egy fogalom, amely sokunknak mindent jelent, mégis vannak, akik… de most ezt hagyjuk. Akik mélyen átérzik e feladat fontosságát, csakis nagyon pontosan meghatározott és mélyen átélt küldetéstudattal végezhetik munkájukat, mert a helyzet, a körülmények semmilyen formában nem segítik, olykor inkább csak gátolják ezt a tiszteletre méltó erőfeszítést. Most az Alapítvány 5 éves születésnapját ünnepli, s megérdemli, hogy az ország, világ előtt rögzítsük: az eltelt időszak alatt mély szakértelemmel, rendkívüli lelkesedéssel, tenni akarással, konok következetességgel és igenis példamutató küldetéstudattal mutatták be az Erdélyben élő, különböző művészeti ágakban tevékenykedő kortárs művészek alkotásait, az Erdély múltjával, jelenével és reménybeli szebb jövőjével is összefüggő erdélyi kultúrát. Tisztelet és becsület érte.
Eddigi tevékenységük mintegy összefoglalásképpen állandó bemutatkozási helyszínük, a Vármegye Galéria Erdélyi Őszi Tárlatán 50 kortárs grafikus és festőművész alkotásait mutatják most be. A kivételes pillanat iránti örömünk kinyilvánításán túl annak a reményünknek is hangsúlyt szeretnénk adni, hogy áldásos tevékenységüket töretlenül folytatni tudják a magyar kultúra fennmaradása és kiteljesedése érdekében.

Koltay Gábor
Erdélyi Őszi Tárlat, 1993. szeptember 28.

Hírhozók

Olvasom a névsort. A gyimesközéploki Antal Imre nyitja, a marosvásárhelyi Zolcsák Sándor zárja. A névsor önmagában is melengeti a szemet: íme, ma is, annyi elűzetés, annyi nekilódulás, annyi menekvő futás (vagy megfutás) után ötven művészfiát, művészleányát küldi-küldheti Erdély.
Néhányukat ismerem személyesen, jártam műtermükben, másoknak műveit láttam erdélyi kiállítótermekben, s ha ott nem, évkönyvekben, antológiákban.
Első pillanatban innen, a pesti Vármegyeháza szomszédságából a legmesszibbre, Gyimesközéplokra nyargal velem a képzelet. Jó évtizede a Szermászóról lefelé, keleti irányba sodródva hirtelen ott álltam egy deszkapalánkos kerítés előtt. Bévül a kerítésen ölbe kapható ház, reá boruló szilva- és eperfa lombokkal. A műteremnek berendezett szobácskába éppen csak beszivárog a fény. Álltam ott csodálkozva: hogyan választja ki a színeket Antal Imre? Látja őket a félhomályban, vagy csak az ösztöne segíti a színkeverésben?
Erdélybe még mindig csak beszivárog, csak be-beszökik a fény. És mégis: 50 művész csalhatatlanul rátalált a színekre. Ha vakoskodásra kényszerül a szem, lát helyette az ujj.
Lát, mert látnia kell, mert a tehetséggel megvert, megáldott embernek meg kell vallania: hová tartozik. Az erdélyi művészt a huszadik század reá szoktatta, hogy hírvivő legyen – ha szóval, tollal netán nem lehet, akkor ecsettel, ceruzával, tussal, szénnel. Hírt kell adnia a hovatartozásról, a baj-látta, baj-sújtotta együvé tartozókról. Az együvé tartozók életéről.
Erdély művészei, a szülőföldjükön maradottak, íme, 1993-ban hírt hoznak. Nehéz sóhajtások közepette is jön a hír, jelenvaló a bizonyság: annyi vérveszteség után is él Erdély művészete. Ha fogynak írói, éltetik képzőművészei.
S ha Erdély művészete él, él az Erdőn Túli Táj is.

Kósa Csaba
Erdélyi Őszi Tárlat 1993. szeptember 28.-október 15.

Az Erdélyi Csillagok című kiállítás Gömörszőlősön 1990. május 27-én volt. Megnyitót mondott Hajdú Demeter Dénes, közreműködött Sellei Zoltán és Faragó Laura.

Az Erdélyi Csillagok című kiállítás Kaposváron 1989. december 4-én volt. Megnyitót mondott Bába Iván, közreműködött Dinnyés József.

Az Erdélyi Csillagok című kiállítás Kőszegen 1989. szeptember 16-án volt. Megnyitót mondott Köteles Pál, közreműködött Dinnyés József, Torday Ferenc.

Az Erdélyi Csillagok című kiállítás Kecskeméten 1989. február 19-én volt. Megnyitót mondott Hajdú Demeter Dénes, közreműködött Forrás Kör és a Csík Zenekar.

Az Erdélyi Csillagok című kiállítás Budapesten 1988. október 11-én volt.  Megnyitót mondott Hajdú Demeter Dénes, közreműködött Muzsikás Együttes.

Erdélyi Csillagok

Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaink!

A művészet az emberi élet szerves része. A gondolkodó és tökéletességre törekvő ember olyan lelki tevékenysége, mellyel szüntelenül megváltani szeretné önmagát és a körülötte létező világot. Azt az emberi közösséget, melyet a megváltók hite és akarata tart életben. A mostani kiállításon bemutatásra kerülő képeket is megváltók alkották. Egy közeli országrész, a magyar történelem szerves egységéhez tartozó Erdély kisebbségi sorban élő művészei, akik mindennap azzal a szándékkal veszik kezükbe az ecsetet, hogy képpé formált víziójukkal valami változást idéznek elő a világban. Változást, mert úgy érzik, hogy ami van, amiben jelenleg élnek: az elfogadhatatlan.
Közel hét évtizede már, hogy a nemzetet több ország politikai határai darabolták szét. Az anyaországtól elszakadtak, nagyrészben, az egykori történelmi Magyarország földjén élik – népkisebbségi – életüket, ott, ahol őseink több mint ezer éve megtelepedtek. Illyés Gyula találó megfogalmazása szerint: úgy tapadnak Ők hozzánk, mint kenyérre a héja, közösen képezzük az oszthatatlan Egészet.
A második világháború befejezése óta ez a közelség is veszendőben. Nagy számban kényszerülnek – mindmáig – elhagyni szülőföldjüket, túlsodródnak a Kárpátok karéján, továbbszakadva a magyarság – politikai határok által amúgyis erősen széttagolt – de etnikailag még mindig egységesnek tekinthető tömbjétől. A szülőföld elhagyására késztető kényszer, több helyütt, napjainkban sem szűnik, van, ahol éppen felerősödik. Növekszik, valamennyi magyalakta területről, innen az anyaországból is, a Nyugatra kerülők száma. Ha más pontos adatot nem ismernénk, a hazai szám is torokszorító: 1976 és 1986 között – cáfolhatatlan adat – közel százezer honfitársunk távozott hazánkból. Vajon mi indította őket útnak? Őket és a Kárpát-medencei magyarság szóródásának indult többi részét. Számba vehetjük-e – legalább idehaza – ennek a tragikus folyamatnak minden mélyebb okát és fenyegető következményét? Tudjuk jól: a szétrajzottak, ha meg is ragadnak a nyugati szórványmagyarság valamelyik nyelvszigetén, néhány nemzedék után belevesznek a nagy népek tengerébe. Eközben az anyaországot tovább pusztítja a gyermektelenség, az évtizedek során orvosolatlanul hagyott, nemzetsorvasztó bajok számos súlyos következménye. Porlad a nemzet. Csúcsüzemmel működik az infarktus, a hipertónia, a rák és az öngyilkosság elfajult ösztöne. Vajon még mindig nem tekinthető mindez egy rettenetes kór vészjósló tünetének? Vajon továbbra is bűnnek számít, ha megismételjük: beteg a nemzet, súlyos betegséget hoztak rá, orvos kellene, nem kuruzsló.
Etnikai együvé tartozásunk érzése mélygyökerű, elszakíthatatlan erejű – erkölcsi és kulturális igényből fakad. Minden népnek joga van hozzá. Nekünk is. Erőszakos elfojtása, visszaszorítása korántsem csak a kisebbségbe szakadt néptöredék elleni vétek. Soviniszta indulatok gerjesztése nem lehet valamely ország belügye. Egész Európa békéjét veszélyezteti.
A hét évtizeddel ezelőtti trianoni békeszerződés összetörte a magyar nemzet és a magyar haza korábban egységes fogalmát. Nemzettársaink egyharmadát elszakították az anyaország éltető kebelétől. Elzárták a nemzeti kultúrától. Ennek ellenére, hetven év távlatából tisztán látjuk, szívük mégis együtt dobog a Duna-Tisza táján élő nyelvtestvéreikkel. Szívet cserél, aki hazát cserél – mondja a szólás. Csak hát ez esetben nem erről van szó! Az elszakított magyarság nem önként választott másik államot, hanem új politikai határokat húztak köré, hozzájárulása, megkérdezése nélkül. A szíve tehát maradt a régi, igaz, kissé sebzett lett.
A politikai határokon kívül rekedtek anyanyelvi életét korlátok közé kényszerítették. Meg sem száradt a tinta a szerződés lapjain, máris kilátásba helyezték nemzeti azonosságtudatuk tervszerű elsorvasztását. Az etnocidium reális rémképe azóta is szemünk előtt lebeg. Ennek végzetes formája napjainkban mindenki előtt világossá vált. Illyés gyula figyelmeztetését a mindennapok igazolták, nem most, már nagyon régen: „a kisebbséggyötrő türelmetlenség ellenében sokhelyt hatástalan az a humanizmus is, melyet a szocializmus hirdet”. Szavainak igazságát – ez ügyben is – bizonyára diplomaták is tudnák tanúsítani, akár a közelmúlt tapasztalataiból merítve.
Létezik nagyszámú népcsoportunk, akiket soviniszta, képmutató erők, évtizedek óta, kíméletlen következetességgel, elszigetelnek a magyar kultúra éltető gyökereitől. Elzártságukat már nem csupán farizeus módszerekkel, de kihívó nyíltsággal, napról-napra fokozzák. Véreink, nyelvtestvéreink úgy kényszerülnek élni – mindennapi gondjaikon túl – mint múlt század közepétől a moldvai csángó magyarok: naponta megalázva, mert magyarnak születtek. Anyanyelvhasználatukat, a magyar szót, állami tilalmak béklyózzák. Érettük érzett aggódásunk mélysége csak tehetetlenségre kárhoztatottságunkkal mérhető.
Széthullottságunk súlyos lelki sérülést okozott a nemzet életében. Bizonytalanná váltunk önbecsülésünkben, elhanyagoltuk közös múltunk, kulturális hagyományaink ápolását. Az átélt nemzeti tragédiák következménye megoldatlanul van jelen közéletünkben. Évtizedek óta háttérbe szorul a nemzetnevelés olyan döntő fontosságú feladata, amely nélkül nincs egészséges, alkotó nemzeti közösség. Hét évtizede keressük a megnyugvást, a mindenki számára egyaránt kielégítő megbékélést, a gyógyírt, a térség népeivel való kapcsolatok kialakításának lehetőségét. Az eredmény nagyon kevés. Pedig megtanultuk, az ifjabb nemzedék már génjeiben örökölte: sérelemre nem sértés a megfelelő válasz. Szívesebben nyújtanánk kezünket mindazok felé, akik elfogadnák a méltányos kiegyezést, a győzőknek kijáró – de tartós megnyugvást nem nyújtó – diktátum helyett. Ennek a méltányos kiegyezésnek a reményében, a nemzet józanul gondolkodó többsége évtizedek folyamán következetesen elutasított minden olyan indulatot, mely esetleg irredentizmusnak vélhető. Mégis, úgy érezzük, kezünket érintetlenül, viszonzás nélkül tartjuk a légüres térben. A túlbuzgó, sztálinkövető szolgalelkűség ennél mindenkor messzebbre ment el. Időnként még az őszinte, tiszta nemzeti érzést – melyre minden nemzetnek szüksége van fennmaradásához – az egy nyelvet beszélők természetes szolidaritásának szükségét is tagadta, sőt, némelykor hevesen tiltotta is. Szétfejteni szándékozott a közös múlt és azonos kultúra évezred során egybesodródott szálait. Miközben felelős, de mellőzött értelmiségünk legjobbjai, élükön Illyés Gyulával, ha szóhoz juthattak, határozottan megmondták: az elhibázott nagyhatalmi döntés nem jelentheti azt, hogy több millió magyar ajkán szűnjön meg a magyar szó, veszítsék el hagyományos műveltségüket és európai magatartásukat. Az új állampolgárság nem változtatja meg a nemzetiséget. Az marad, határoktól függetlenül.
Nemzeti múltunkhoz, anyanyelvünkhöz, bárhol éljünk, ragaszkodnunk kell. Kölcsey Ferenc írja egyhelyütt: „Minden nemzet, mely elmúlt kora emlékezetét semmivé teszi, vagy semmivé lenni hagyja, saját nemzetét gyilkolja meg.” mi nem választjuk az öngyilkosok útját. Követeljük: szabadjon magyarnak lenni mindenütt a világon. A józan ész csak azt veheti tudomásul, tekintetbe véve a realitásokat, hogy tollvonással megváltozhatnak országhatárok, az átszabott térképeket gyorsan követhetik új határsorompók, állíthatnak őrbódékat is, ám az etnikai határ marad, annak maradnia kell. Egy népet meg lehet tizedelni, sőt negyedelni is, vélt „kollektív bűnök” ürügyén, de teljesen kiírtani – akár háborúban, akár „békében” – hasztalan fáradozás.
A falra felaggatott képek néma tárgyak, nem tudnak beszélni. Az itt kiállított öt erdélyi magyar képzőművész képei azonban mégis kiáltanak: élünk, kollektív nemzeti kisebbségi jogokat követelünk a trianoni és a párizsi békediktátumok következtében határainkon kívülre rekesztett magyarságnak.
A kiállítást megnyitom.

Hajdú Demeter Dénes
Elhangzott 1988. október 11-én a Fáklya Klubban,
az Erdélyi Csillagok című kiállítás megnyitóján

A Nagybánya Festőtelep kiállítása a Vármegye Galériában 2000. január 13-án nyílt meg 18 művész alkotásait bemutatva. Megnyitót mondott Tőkés László püspök. A tárlat 2000. március 10-ig volt látogatható.

Nagybánya útján, az egyház közösségében

1996 nyarán, az adottságok szerencsés egybeesése folytán, a Bánya-vidéki Magyarláposon művészeti alkotótábor született. A Trianon következtében létrejött Királyhágómelléki Református Egyházkerületünk éppen abban az esztendőben emlékezett meg fennállásának háromnegyed százados évfordulójáról, amikor a méltán híres Nagybányai Festőiskola megalakulásának centenáriumát ünnepelték.
Egyházkerületünk jubileumának szerteágazó eseménysorozatában szándékaink szerint a képzőművészetnek is helyet kellett kapnia. Hosszas keresgélés, majd ihletett felismerés nyomán ilyenképpen találtunk rá nagybányai barátainkra, köztük is elsősorban Véső Ágoston festőművészre, aki a centenáriumi események egyik főszervezőjeként készséggel ajánlotta fel közreműködését egy évfordulói képzőművészeti tábor megszervezéséhez.
A százéves hagyományból új keletű hagyomány keletkezett.
Egyházkerületünk magyarláposi gyülekezete természetes módon kínálkozott az alkotótábor helyszínéül. A művészetpártolás egyházi hagyományainak folytatásaképpen örömmel nyújtottunk erkölcsi és anyagi támogatást e nemes ügynek. Istennek adtunk hálát, hogy az idők kezdetétől fogva egyazon eszmei közösségbe tartozó egyház és művészet Szülőföldünk és Egyházkerületünk egyik gyülekezetében ilyen példás alakban talál újból egymásra.
Az identitása vesztett festészet, a gyökereit megtagadó képzőművészeti univerzalizmus „seszínű” világában olyan művekkel szeretnénk megajándékozni a műélvezőket, melyek nemzeti művészetünk örökségét vállalva és annak formanyelvén szólva, újból a művészeti látás és láttatás képi egységébe vonják a történelem és a divatok által széttördelt – kárpát-medencei – magyar képzőművészetet.

Tőkés László püspök

Gyümölcsoltó kapcsolatok

A művészet értelméről, céljáról sok évszázados vita, elmélkedés folyik. Az is könnyen elképzelhető, hogy ez a lényeget érintő tisztázási szándék, egyidős az első művészeti alkotással. Ahogy megszületett az első Mű, nyomában minden bizonnyal, feltört a máig nyugtalanító kérdés is: miért és kinek született meg az alkotás?
Ha ezúttal kísérelnénk meg választ adni a művészet céljára és mozgatóerejére – balga feladatra vállalkoznánk. Az Erdély Művészetéért Alapítványnak nem is ez a feladata. Más törekvések működtetik. Amikor 1988. márciusában megalakultunk és megrendeztük első kiállításunkat a diktatúra vizslató tekintete előtt, nem abból a szándékból tömörítettük össze erőinket, hogy a művészet örök kérdéseire találjunk választ, és hogy megtaláltnak vélt elveket hirdessünk, mint valamiféle hithirdetők. Nem kívántunk belemerülni, miként azóta sem foglalkoztatnak bennünket effajta problémák – elméleti, művészetfilozófiai kérdések taglalásába; letenni a garast valamelyik művészeti irányzat, vagy stílus mellett. Egyetlen, világosan letisztult nézet ragyogott vezérlő csillagként szemünk előtt: minden művészeti alkotás, legalábbis számunkra, csak akkor jelent társadalmi értéket, ha szolgálja a közösséget. Egy meghatározott, számunkra mindenek fölött álló közösséget, a kereszténységet és a nemzetet. Mielőtt megfogalmaztuk alapító okiratunkat, végig tekintettünk az elmúlt két évezred európai művészeti értékeinek gazdag tárházán és megláttuk a közös értékjelzőt: az igazán örökbecsű alkotások a keresztény erkölcs és kultúra világának vizuális kifejezői. Az európai keresztény közösség szolgálatára születtek. Ugyanakkor azonban minden értékes műalkotás – nézetünk szerint – magán viseli annak a szűkebb pátriának, nemzeti közösségnek a bélyegét is, a hely szellemiségét, amelyben az alkotó él és dolgozik. Alapítványunk, a több mint ezeregyszáz éves erdélyi magyar lelkiséget, mint a magyar keresztény kultúra egyik sajátos és rendkívül becses jelenségét, annak mai állapotát kívánja bemutatni képzőművészetének megismertetése által.
Úgy érezzük, egy összetartó nemzeti közösséget a változó politikai határok sem szabdalhatnak szét, különösen akkor nem, ha lelkisége azonos. Már pedig közel három évtizedes erdélyi barangolásaink során, minduntalan azt tapasztaltuk és tapasztaljuk napjainkban is, hogy az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki és az anyaországinak nevezett magyarság lelke, szellemisége, hagyományos keresztény kultúrája egy és ugyanaz. Változatlanul. A Kárpát-medencei magyarság – nyolcvan éves politikai szétdaraboltsága ellenére is – sokszínű és különböző művészi hangon megszólaló értékeket hozott létre, ám alkotói azonos gyökerekből táplálkoznak. Még a vizuális alkotásokon is átsüt az anyanyelv éltető közege. Ezt nemcsak mi hangoztatjuk, de jóleső érzéssel hallottuk, mint tényszerű megállapítást, még 1989-ben, Münsterben, az Erdélyi Színfoltok című kiállításunk megnyitóján, az ottani egyetem tudós dékánjának szájából. A professzor örömteli felismerése volt, a művek megtekintése után – melyet a falurombolás elleni tiltakozás jegyében mutattunk be –, hogy a kiállított képekből sugárzik az erdélyi magyarság összetéveszthetetlen, különleges szellemisége. De vitathatja-e bárki is, hogy például a Nagybányai művésztelepen született képek a magyar, azon belül is, az erdélyi magyar lélek különleges alkotásai?
Örömmel fogadtuk, amikor értesültünk róla: Véső Ágoston és lelkes társai felújították a nagybányai festészet európai hírű hagyományait. A református egyházközösséggel összefogva újabb alkotási lehetőséget hoztak létre, megindították a magyarláposi alkotótábort. Mondanunk sem kell, szándékaink, törekvéseink összetalálkoztak. A Vármegye Galéria, amely az erdélyi magyar művészet szeretett otthonává vált az elmúlt évtizedben, boldogan ad helyet a nagybányai festészeti hagyományok ápolására és tovább folytatására vállalkozó művészeknek. Hiszen egyet akarunk: meggyőzni a közvéleményt, hogy a Kárpát-medencei magyarságnak nem csupán a nyelve, de egész kultúrája és művészete, mindmáig azonos. Hiszen együtt dobog a szívünk!
Segítse továbbra is, ebben a közös munkában fáradozókat, a Magyarok Nagyasszonya, ősi hitvilágunk Bódogasszonya, aki már a szkíta sztyeppéken is vigyázó szemmel kísérte ezt a népet.

Hajdú Demeter Dénes
Nagybánya Festőtelep katalógusába, 2000. január 13.

Új helyen a nagybányai iskola

A határon túli magyar képzőművészek válogatott alkotásaiból nyílt kiállítás csütörtökön délután a Vármegye Galériában. A Véső Ágoston vezette, szervezte Nagybánya Festőtelep táborában született művekből állítottak ki az Erdély Művészetéért Alapítvány, s a galéria vezetőjének, Kulcsár Editnek a jóvoltából. A nyitóbeszédet Tőkés László püspök mondta.
A Magyar Millennium rendezvényeinek sorában, a képzőművészet szférájában a Nagybánya Festőtelep kiállítása nyitja a sort. Hatalmas, sok-sok száz főnyi tömeg kígyózott a Vármegye utcában bebocsátásra várva. Sosem láttam még ilyen zsúfoltságot, mint a két teremben, legalábbis képzőművészeti vernissage-on. Tenyérnyi hely nem maradt szabadon, s a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának politikai államtitkára, Várhegyi Attila a hallgatóság sűrű karéjában, tévékamerák kereszttüzében köszöntötte a millenniumi kiállítást, miután Kulcsár Edit köszönetét fejezte ki a tárca anyagi támogatásáért.
Tőkés László mindenekelőtt az Erdély Művészetéért Alapítvány és a Kulcsár Edit által vezetett Vármegye Galéria érdemeit méltatta, amely az erdélyi művészet értékeinek fölkutatására, bemutatására, ismertetésére és a magyar kultúra egészébe való beillesztésére vállalkozott. A Királyhágó-melléki püspök hálával nyugtázta, hogy állampolitikai rangra emelkedett a határon túli művészet támogatása, a Nagybánya Festőtelep létrehozása, segítése, s már az a tény, hogy tavalyi kiállításának nagyváradi megnyitásán maga a kultuszminiszter, Hámori József is megjelent, beszédes példája ennek. Külön köszönetét fejezte ki a jelenlévő várhegyi Attilának is, a NKÖM részéről tapasztalt támogatásért, hisz most már nem pusztán az alapítványok meg az egyházak összefogásából születnek erdélyi kulturális értéket ápoló kezdeményezések, hanem a magyar kultusztárca indítványával, elképzeléseivel és tevékenységével is „egymásra találtak”. S ez a kulturális egymásra találás nemcsak e mostani kiállítás, illetve a Nagybánya Festőtelep létrehozásában mutatkozik meg, hanem a magyar kultusztárcának az egyházakkal való gyümölcsöző együttműködésében is. Ennek a szövetségnek, mondta a püspök, úgy érzi, üzenete van.
A művészpolitika a legjobb nemzetpolitika is egyben. A NKÖM, az egyházak és a civil szféra közösen vállalja föl a jelek szerint mindazt, ami összkultúránk ápolásában jövőnket szolgálja. Tőkés László hivatkozott arra is, hogy az egyház művészetpártolása egyidős az egyházzal – amint az egyetemes kultúra évezredei igazolják. Végezetül szólt arról is a püspök, hogy Véső Ágoston festő érdeme, hogy ha már a híres nagybányai iskola intézményesen meg is szűnt, legalább szellemiségét igyekeznek újraéleszteni. Az eljövendőben végleges helyszínt kívánnak biztosítani a telepnek, amelyet kulturális központtá szeretnének fejleszteni.

Metz Katalin
Napi Magyarország, 2000. január 15.

A nagybányai festőtelep

A Vármegye Galéria az erdélyi művészet nagykövetsége.
1996-ban, amikor a nagybányai művésztelep, festőiskola hajdani művészeinek centenáriumi kiállítására készült a Magyar Nemzeti Galéria, a Bánya-vidéki Magyarláposon művészeti alkotótábor született. A hely, a természet nyújtotta páratlan szépség s a művészet varázsa azóta számos résztvevőnek boldog visszapillantást jelent az elmúlt négy esztendőre. Ahogy a nagybányai iskola döntő hatással volt a század eleji magyar művészet kialakítására, a természet csodálatos világának festői rögzítésére, úgy adja tovább a magyarláposi Nagybánya Festőtelep évente megrendezett táborával ezt a művészi örökséget. Erről tanúskodnak a Vármegye Galériában január 13-án megnyílt kiállítás képei: a Láposbányai táj, a Tél a hegyekben, a Kék kertajtó, a Boglyák, a láposi tájak, a Gyulai ház, a Fernezelyi tél vagy a Pávai bácsi háza finom grafikája.
A láposi tábor a század- és ezredvégi művészeti útkeresésben segített résztvevőinek, őrizve egy nagy művészeti iskola szellemi értékeit, de helyet adva az egyéni útkeresésnek is. A tábor résztvevői nemcsak helyi, erdélyi vagy székelyföldi születésű művészek, hanem a kárpát-medence országaiból meghívott különböző korú és felfogású művészek, akik családias légkörben dolgozhatnak itt. A kiállítást Tőkés Lászlő püspök nyitotta meg, akinek a magyarláposi tábor létrejöttében meghatározó szerepe van. 1996-ban volt a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület fennállásának 75. évfordulója. A jubileum szerteágazó eseménysorozatába a képzőművészetnek is helyet adtak. Így lett a nagybányai festőművész, Véső Ágoston a centenáriumi események egyik főszervezője, a képzőművészeti tábor megszervezője. A művészet összetartó, közösségformáló erejét hangsúlyozta megnyitóbeszédében Tőkés László püspök, és erről a Vármegye Galériában személyesen is meggyőződött, mert – bár a hivatalos megnyitó előtt korábban érkezett, a lépcsőházat és a kiállítótermeket zsúfolásig megtöltő érdeklődők között alig tudott bejutni.
 – Azt hittem, szédülök, mikor a kocsiból kiléptem, és látom, hogy még a kapuban is állnak és várnak a bejutásra – mondta a püspök úr a megnyitás után. Értékes a kiállítás, páratlan ebben a kis galériában a művészet szeretetében összeforrott közösség A Vármegye Galéria az erdélyi művészet nagykövetsége. Csodálatos ez az erő, tiszteletre méltó az áldozatos munka, amely itt folyik Kulcsár Edit vezetésével. Ilyen kirendeltség, követség Budapesten, Erdélynek is dicsőségére válna…
A március 10-ig megtekinthető kiállításhoz – Véső Ágoston festőművész szerkesztésében – tartalmas, szép katalógus is készült.

Schelken Pálma
Magyar Nemzet, 2000. január 29.

Nagybánya Festőtelep

A XIX. század végének éveit, évtizedeit új szemléletű mozgalmak, törekvések, irányzatok és csoportosulások létrejöttének idejeként értékeli a művészet története. Európa-szerte új festészeti felfogás volt kialakulóban, a szabadban való tájfestés, a „Plain-air”, mely elhagyta a műtermek addig kötelezően zárt világát. A szabad természet, a nap fénye, az árnyékok és megvilágítások merőben új benyomásokat, impressziókat, élményeket és ezzel összefüggően új festészeti megoldásokat nyitottak meg a művészek előtt.
A közvetlen előzmény a barbizoni festők csoportja, akik már a XIX. század közepe táján a franciaországi Fontainebleau-i erdőben, a szabad természetben, örökítették meg újszerű élményeiket a tájképfestészetben.
Az akadémikus képalkotás elleni fellépés európai hatása hazánkban, az 1896-ban alapított Nagybányai Művésztelep megalakulásában és az ott dolgozó művészek munkásságában vált nyilvánvalóvá. Úgy azonban, hogy mind megalapítása, mind pedig stílusjellegzetességei a hazai művészetben, különösképpen is a varázslatos erdélyi táj új felfogású megragadásában öltött testet. Kezdetben Hollósy Simon (1857-1918) müncheni magániskolájának lett nyári alkotóhelye az erdélyi Nagybánya, majd 1902-től Hollósy alapító festőtársai: Réti József, Ferenczy Károly, Thorma János és a későbbi Kecskeméti Művésztelepet létrehozó Iványi-Grünwald Béla tevékenykedtek itt.
A francia példa, különösen is J. Bastien-Lepage (1848-1884) és mások festészeti indíttatása elhalványodott a nagybányai festők sajátosan új, jellegzetes tájképi megjelenítései mögött. Az ábrázolt erdélyi táj megragadó sokféleségében képesek voltak felmutatni festői egyéniségüket, kompozícionális, stílusbeli és kolorista különbözőségeiket.
Nagybánya így lett a magyar művészet és egyben az európai festészet fénylő csillaga, mindmáig az igaz művészeti értékek és festészeti kvalitások kiemelkedő helye és korszaka.
Ennek az értékes örökségünknek újkeletű hagyományaiból nyílt meg kiállítás Nagybánya Festőtelep címmel az elmúlt évben tíz éves alapítását ünneplő Erdély Művészetéért Alapítvány Vármegye Galériájában Budapesten.
Az erdélyi Bánya-vidéki Magyarláposon 1996 nyarán egy új alapítású művészeti alkotótábor született. „A Trianon következtében létrejött Királyhágó-melléki Református Egyházkerületünk éppen abban az esztendőben emlékezett meg fennállásának háromnegyed százados évfordulójáról, amikor a méltán híres Nagybányai Festőiskola megalakulásának centenáriumát ünnepelték.
„Egyházkerületünk jubileumának szerteágazó eseménysorozatában szándékaink szerint a képzőművészetnek is helyet kellett kapnia” – írja a fenti kiállítás szép katalógusában „Nagybánya útján, az Egyház közösségében” címmel dr. Tőkés László püspök. Véső Ágoston festőművész, a centenáriumi események egyik főszervezője, készséggel ajánlotta fel közreműködését egy évfordulói tábor megszervezésére. „Ekképpen alakult meg a magyarláposi alkotótábor, – írja a továbbiakban a püspök, mely – az első alkalom sikerén és örömén felbuzdulva – az életrevalónak ígérkező kezdeményezés folytatása mellett döntött… Egyházkerületünk magyarláposi gyülekezete természetes módon kínálkozott az alkotótábor helyszínéül. A művészetpártolás egyházi hagyományainak folytatásaképpen örömmel nyújtottunk erkölcsi és anyagi támogatást a nemes ügynek. Istennek adunk hálát, hogy az idők kezdeteitől fogva egyazon eszmei közösségbe tartozó egyház és művészet Szülőföldünk és Egyházkerületünk egyik gyülekezetében ilyen példás alakban talált újból egymásra… A tájat, valamint a táj és ember viszonyát megjelenítő tájképfestészet örök érvényű hagyományát kívánták folytatni azok, akik évről évre, töretlen odaadással Magyarláposon egybegyűltek.”
A táborvezető Lugosi Mihály és a művészeti vezető Véső Ágoston mellett húsz festő illetve grafikusművész nevét sorolja fel a katalógus, akik között Nagybánya és más erdélyi városok mellett találunk több magyarországi városból és külföldről, így például Németországból érkezett művészeket.
Ebből az első korszakból ad mintegy 35 képben, festményekben és néhány grafikában válogatást a tárlat. Ezután – reményeik szerint – Magyarlápost Felsőbányával cserélik fel, így közeledve nemcsak fizikai távolságban az éltető hagyományhoz, Nagybányához, de szellemiségben, eszmeiségben is minél közelebb kerülve nemzeti örökségünk értékeihez.
A tárlat képei sokszínűen, gazdagon tárják elénk e drága örökségünk hagyománnyá váló, sajátos és korszerű szemléletű megfogalmazásait. Magyarláposi tájképek, régi kúriák, a megragadó vidék őszi vagy zöldellő színhatásai, hangulatai, boglyák és bükkfarönkök, kertek kertajtók, kanyargós utak, hegyek és dombok, tél és tavasz, az egyes alkotók sajátos felfogásában tárják elénk Erdély-ország szépséges tájait.
Megnyitó beszédében dr. Tőkés László püspök többek között, hangoztatta, hogy Trianon után, amikor „minden egész eltörött”, íme e kis helyen az Anyaország és Erdély elfér együtt, és egységes szemléletben jeleníti meg a legjobb nemzeti hagyományokat. Végül szólt a püspök az egyházi művészetpártolásról, mely – mint mondotta – egyidős az egyház meglétével, de valamikor elszakadtak egymástól, és jelenleg a visszatalálás útján vagyunk. Igei alapon idézte a Zsoltárok könyvét, ahol az Urat lanttal, citerával és más hangszerekkel dicsérik, dicsőítik. Így szemlélhetjük a képeket, rajzokat is.
A Nagybánya Festőtelep végleges helyszínén szellemi, kulturális központot kívánnak létrehozni, külön lehetőséggel a fiatal festőnemzedék részére.
A tárlat megtekintése után a 150. zsoltár versei idéződnek fel bennem: „Dicsérjétek Őt kürt-zengéssel, / Dicsérjétek Őt hárfán és citerán; / Dicsérjétek Őt dobbal és tánccal, dicsérjétek Őt hegedűkkel és fuvolával. / …”.

Dr. Koós Judith
Reformátusok Lapja, 2000.

Erdély képzőművészeti otthona
Milleniumi kiállítás a Vármegye Galériában

A ma már országosan, sőt határainkon túl is ismert és népszerű Erdély Művészetéért alapítvány az egyik legsikeresebb kiállítását szervezte meg 2000. január 13-án, Budapesten a Vármegye Galériában. – A legjobb nemzetpolitika a művelődéspolitika. A mai tárlat beszédes példája annak a törekvésnek, amelyet a Nemzeti Kulturális Örökség minisztériuma és a mai magyar kormány ez irányban végez – mondta Tőkés László, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspöke a „Nagybánya festőtelep” című tárlat megnyitóján. Megállapította: – az egyház valamikor egyet jelentett a művészettel, majd eltávolodott tőle, s most a „visszatalálás” irányában halad az egyház és a művelődés, a kultúra kapcsolata.
A zsúfolásig megtelt, sőt a lépcsőkön is kígyózó tömeg ritka pillanatát élhette meg a többségében erdélyi művészek és anyaországi érdeklődők találkozásának.
A világhírű Nagybányai Művésztelep századik és a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület hetvenötödik évfordulója alkalmából szervezték meg 1996. júliusában Lugosi Mihály tanácsossal és Tőkés László püspökkel az első Magyarláposi Festőtelepet. A jelenlegi tárlat az első négy év anyagából ad ízelítőt, így az érdeklődők megtekinthetik többek között Balogh Gyula (Monor), Bod László (Budapest), Dudás Gyula (Nagybánya), Gaál András (Csíkszereda), Kenéz Anikó (Budapest), Lukács Katalin (Nagybánya), Orth István (Nagyszeben), Simon Endre (Marosvásárhely), Véső Ágoston (Nagybánya), Zsigmond Attila (Marosvásárhely) valamint Vinczeffy László (Sepsiszentgyörgy) festményeit.
– Örömmel fogadtuk, amikor értesültünk róla: Véső Ágoston és lelkes társai felújították a nagybányai festészet európai hírű hagyományait – nyilatkozta lapunk munkatársának Hajdú Demeter Dénes, az Erdély Művészetéért Alapítvány kuratóriumának elnöke. – a református egyházközösséggel összefogva újabb alkotási lehetőséget hoztak létre, megindították a magyarláposi alkotótábort. Mondanunk sem kell, szándékaink, törekvéseink összetalálkoztak. A Vármegye Galéria, amely az erdélyi magyar művészet szeretett otthonává vált az elmúlt évtizedben, boldogan ad helyet a nagybányai festészeti hagyományok ápolására és tovább folytatására vállalkozó művészeknek. Hiszen egyet akarunk: meggyőzni a közvéleményt, hogy a Kárpát-medencei magyarságnak nem csupán a nyelve, de egész kultúrája és művészete, mindmáig azonos. Hiszen együtt dobog a szívünk! Az alapítvány elnöke több évtizedes erdélyi barangolásai során tapasztalta: „az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki és az anyaországinak nevezett magyarság lelke, szellemisége, hagyományos keresztény kultúrája egy és ugyanaz”. A Nagy bánya festőtelep című színes tárlat is e felfedezésnek ékes példája.
A millenniumi rendezvények sorában rendezett kiállítás március 10-ig látogatható.

Frigyessy Ágnes
Kis Újság, 2000. január 21.

A Nagybánya Művészete című kiállítás 1996. október 17-én nyílt meg Tőrös Gábor szobrász, Véső Ágoston festőművész és Walter Frigyes grafikus munkáit bemutatva Szolnokon. Megnyitót mondott M. Román Béla.

A Nagybánya Művészete című kiállítás 1996. június 6-án nyílt meg a Vármegye Galériában Tőrös Gábor szobrász, Véső Ágoston festő és Walter Frigyes grafikus munkáit bemutatva. Megnyitót mondott Szücs György, közreműködött Sebestyén Márta.

Három művész Nagybányáról

Nagybánya valódi város, de egyúttal művészettörténeti fogalom is. Ha valaki most sétálgatna a főtéren, a Klastromrét mára összezsugorodott virágos füvén, vagy a Zazar folyó mentén, nem biztos, hogy érzékeli azt a maghatározó művészeti hagyományt, amely híressé tette az észak-erdélyi bányavároskát. Leginkább a temetőben, a múlt faragott kövei között tűnik szembe, hogy milyen sok festő élt és működött a vidéken. Sokkal könnyebb dolga van annak, aki a magyar művészettörténet képzeletbeli utcáin barangol: az olykor széles, máskor nagyon szűk járatokon lépten nyomon felbukkan Nagybánya neve akár kiindulópontként, vagy egy-egy életmű végállomásaként is. Szerencsére a múzeumok kiállításain a régi mesterek munkái napjainkban is ugyanolyan élményeket nyújthatnak, míg a helyszín, ahol ezek a művek létrejöttek, nem mindig a művészettől átszellemített arcát mutatja felénk. Látszólag tehát kénytelenek vagyunk Nagybánya igen összetett jelentésének rétegeit az időben visszafelé keresgélni, s így a képtárakban megőrzött képek a múltról szóló híradásoknak tekinthetők. Nagyot tévedünk azonban, ha nem vesszük észre a jelen képviselőit, akik ugyanolyan elszántsággal, meg-megújuló hittel és belső meggyőződéssel alkotnak, mint korábban mestereik. Hagyomány és korszerűség – egymást metsző szavak, mégis a művészet újabb és újabb korszakai e két elv egymásra hatásából táplálkoznak.
Három, egy generációhoz tartozó alkotó mutatkozik be a Vármegye Galéria termeiben, Véső Ágoston festő, Walter Frigyes grafikus és Tőrös Gábor szobrász. A jelenkori nagybányai művészetről beszélve kevésnek tűnhet a három név, hiszen több tucat – magyar és román – művész dolgozik Nagybányán. De egy kiállításnak nem lehetnek statisztikai szempontjai. A különféle rendszeres évi beszámolókon joggal érvényesülhet a legfrissebb művek „horizontális” metszete, de itt mindenképpen találó és jelképes a három művész közös bemutatója. Nagybányáról mindenkinek a festészet műfaja jut eszébe, pedig a város a grafikában és a szobrászatban is időről időre kiemelkedő alkotókat tudott felmutatni. A színes, elsősorban olajat és pasztellt használó Véső, a fa- és linómetszés fekete-fehér világát választó Walter, s a konkrét tájhoz szobrászként nem kötődő Tőrös művei sajátos összhangzatot teremtenek a fehér falak előtt. A síkba kényszerített tér kiegészül a harmadik dimenzióba kilépő szobrokkal, Tőrös jellegzetes, „olvasztott” figuráinak képviselőivel. Egykoron talán a Nagybánya környéki vulkáni kúpok hordozták magukon a tűz nyomát úgy, mint most a teremtett, antropomorf utódaik. Vajon évmilliók múltával e szobrok felülete éppúgy lecsiszolódik majd? Walter Frigyes festőnek indult, de alkatához közelebb állt a világ fekete-fehér, s ezáltal drámai átírása. A látható valóság és annak lenyomata, a tájképi elemek önnön árnyékaikkal szabdalt képi megjelenése a valóság intenzív átéléséről, és rendjének megértő tolmácsolásáról tanúskodnak. Másfajta rend hívéül szegődött a világ archaikus-historikus elemeit kiválogató és a fotólátás lehetőségeivel egyaránt kísérletező Véső Ágoston. Képein elsősorban a kubisztikus látásmód érvényesül, a kemény éleket azonban színekkel lágyítja, s ezáltal képes megláttatni a nézőkkel a táj, a városi környezet kettős természetét. A kiállítás megtekintése után szemeink és „tapintásunk” élményeit agyunk soha nem hallott szavakra fordíthatja le, s valószínűleg mindenki elképzeli magának, ha nem is Nagybányát, hanem azt a talán nem is létező helyet, ahol ezek az alkotások  megszülethettek.

Szücs György
1996. június 6. Vármegye Galéria

A Határok nélkül című kiállítás a Vármegye Galériában 2003. október 17-én nyílt. Megnyitotta Szakolczai Lajos József Attila-díjas kritikus, közreműködött Faragó Laura énekművész. A tárlat 2003. november 30–ig volt látogatható.
A kiállító művészek:
Bálint Csaba – Csíkszereda, Beczásy Antal – Csíkszereda, Dudás Gyula – Nagybánya, Feszt László – Kolozsvár, Gaál András – Csíkszereda, Gyurkovics Hunor – Szabadka, Kedei Zoltán – Marosvásárhely, Kopacz Mária – Kolozsvár, Micska Zoltán – Munkács, Moldován Gyula – Székelyudvarhely, Páll Lajos – Korond, Simon Endre – Marosvásárhely, Véső Ágoston – Nagybánya.

Bálint Csaba: Korsó

Határok nélkül
Tizenhárom művész a Vármegye Galériában

Az egyetemes magyar művészet, jóllehet a trianoni szabdalás óta itt is összekuszálódtak a dolgok, nem ismeri a határokat. A politika és az államalakulat „kerítései” a huszadik században gyakran változhattak – aszerint, hogy a békediktátumban a nagyhatalmak kit, hogyan, miképp jutalmaztak meg -, de irányzatok, iskolák, gondolkodásmódok sosem vágathattak ketté. Ugyanis Nagybánya a térképen, a helyén maradt, ám funkcióját, kibővítve a természetelvű látást, a szentendrei művésztelep vette át. Ez a példa is mutatja a határokon átívelő, mindenfajta fizikai törvényt legyőzni igyekvő folyamatot: az élő élet határtalan erejét. Tehát a magyar művészet csak akkor mutathatja föl a legteljesebb értékvonulatot, ha a határainkon kívül – vagyis Kolozsvárt, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen, Nagybányán, Szabadkán és Munkácson, stb. – élő magyar művészek munkássága is benne foglaltatik.
Bár emez állítás természetességéhez alig férhet kétség, a politika – az anyaországban is és a szomszédainknál is – elég sokáig hadakozott az ellen, hogy egy ilyesféle összegzés elkészüljön. Hiszen az egyetemes tabló az esztétikai megméretésen túl más valamit is közvetített volna: az összetartozás érzését és erejét. Pár évtizeddel ezelőtt még nem lehetett a romániai magyar képzőművészetről, mint entitásról beszélni, hiszen akkor az anyanyelv, a sajátos jelleg (és itt nemcsak Nagybánya hatására gondolok) azonnal kiderült volna. Ma már, szerencsére, más idők járnak. Az évtized előtti, hirtelen jött szabadsággal megélénkült – a művészek lakóhelyére és a különböző irányzatokra való tekintet nélkül –, az a folyamat, ami az értékek összetoborzása mellet egy-egy karakteres alkotó (életmű) kiemelésében csúcsosodik. Magyarán: egyre több alkalom (szakmai konferencia, egyéni és csoportos kiállítás) adódik arra, hogy bebizonyosodjék: a közlekedőedény-szerű közvetítő szerep csupán az eddig jobbára figyelmen kívül hagyott értékekkel teljes.
Ezért is van szükség olyan kiállításokra, amelyek amellett, hogy színesítik a palettát (ezzel az összkép is bővül), bepillantást engednek egy-egy alkotó életszakaszába, műhelyébe. A Vármegye Galéria Határok nélkül című seregszemléje ilyen tárlat.
Érzékeny körkép, helyzetmagyarázat.
Többségében nem a nagy művek jellemzik – azért a falakon ilyen is akad (Feszt László, Kopacz Mária, Micska Zoltán) –, viszont nem szerepel itt egyetlen olyan festmény vagy grafika, amely valamely szempontból ne volna érdekes. Noha a nagybányai Véső Ágostontól, a marosvásárhelyi Kedei Zoltántól és a szabadkai Gyurkovics Hunortól szívesebben láttunk volna több festményt is – ilyen összefoglaló jellegű kiállításokon szerencsésebb, ha a művész nem egyetlen, jóllehet hatásos, művével van jelen –, művészetük érrendszere kitapintható. Talán mindhármukra áll a Páll Lajostól származó – egyik interjúban vallott így –, az alkotóművész etikáját ugyancsak megvilágító mondás: „élni nem muszáj, de festeni igen”.
Ezt a festészettel teli életküzdelmet viszi vászonra, a táj és az ember megtisztítását szolgáló mitológiai felhangokkal, Kedei Terra Mater-ja. A részletezés nélküli expresszív ecsetkezelés – nem tudni, hogy égi vagy földi tájképet látunk-e – a föld (szikla) hasítékát egyúttal különös életfának láttatja. Ez van az olajkép fókuszában, ez sugárzik. Mintha a születés, szülés, anyaság – jelképszerűségével a kozmikus nyitás – öröme mögött valahol ott munkálna a mater dolorosa fájdalma is. Hogy csak a bibliai közegnél maradjunk, Véső Ágoston szerkezetes olajfestményén (Művész az ablakban) szintén fölfedezhető, még ha ablakkeret formájában is, egy hatásos jelkép, kereszt.
Valójában stilizált önportréval van dolgunk (szembenéző félarc, testet fedő drapéria), amelyen az alak, modern Kőmíves Kelemennéként befalazva, egyszerre kint is van és bent is. A művész ecsetjével a kitört ablakszárnyon kinyúl – a semmiben való lebegést az ablakkeretet körülvevő kékesszürke fal faktúrája igencsak szimbolizálja –, hogy egyetlen vonással megteremtse hiányzó másik felét, helyre tolja a kizökkent időt? Még ha Gyurkovics Lapos tája, ez a letisztult szemléletű, inkább foltjellegű építkezésével ható kis olajkép nem lep is meg ilyen összetett tartalommal, érezni a föltolt horizont (lilás ég) alatti földpászmák: sárgás zöld domboldalak, lankák nyugodtan is nyugtalanító hullámzását, feszültségét.
Dudás Gyula festménye, a havas városképet megjelenítő Nagybánya – ne feledjük, a névnek szimbólumértéke van – kilopta a fényt Nagybányából, ezzel szokatlan (szándékoltan visszafogott?) hangulatot teremtett. A kékesszürke, kékeszöld, mert valamiféle illúziót rombol, hidegséget áraszt. Ezzel szemben Beczásy Antal – nem mindig szerencsés módon – a tájat (valószerűtlen erdős hegyoldalak, színekben tobzódó „világszeme” Nap) a szivárvány ezernyi színében megfüröszti, hogy szakrális köröket is érintvén érzelmünkre minél jobban hasson (Dimenziók I.). A zöldeskék rengetegben megbúvó tiszta tó, és a tájba illesztett, valamely szentet ábrázoló fehérmárványszobor olyannyira túl van, akár Nagy Albert rusztikus vagy Nagy Imre lobogó szín (munka) élménye mellett is reális Erdély-szemléletén, hogy a kevesebb itt is több volna; jóllehet a vállalt „szentképnek” egy irányba ható sugarai, a lazúros, színre színt ontó faktúra a nézők egy részét megérinthetik.
A szokatlan képszerkezet – akár testi fogyatékosság az alapja (a Fülöp Antal Andorhoz hasonló, egyik szemével rosszul látó Páll Lajos esetében tapasztalhatni), akár valamely extrém ábrázolási mód (Gaál András képein a „feszített ív, a hegy” szinte fordított színperspektívában jelenik meg) – nem csupán a festménynek, illetve a grafikának (akvarellnek) ad különös, mondhatni látványbeli torzulást, ám a néző elvontságban újat kereső képzeletére is kihat. A jó szem ilyenkor fedezheti föl igazán, hogy mitől kép a kép. Páll Lajosnál, például attól a merészségtől, hogy a festőművész nem átallotta a zöldes-barnás helyvonulatait, zöldeskék rétjét az előtérbe legelésző fehér lóval egyetemben négy darab, álló, száradt kukoricaszár rácsai közé zárni. Furcsa börtönbe a különben patakjaival, fényeivel mindig vibráló, korondi „világmindenséget” (Lovak). Négy vászna közül a mesei, stilizált lírai tájbúcsút közvetítő Kecskék a legszínesebb, a nézőpont szerint a fókuszba a lovas kocsit és terhét állító Szénásszekér a legérdekesebb, de a Lovak visszafogottságával egyik festmény sem ér föl.
Gaál András akvarelljeinek (Tükröződés, Hegyvidék, Vörös szél) meghökkentő szépsége a hegyvonulatok – a „feszített ív”, mint fekete szivárvány – különösségében leledzik. A keskeny, tudatosan ilyen „szikárrá” festett horizont mintha föl akarná szippantani a kemény kontúrú pántjával „égabroncsként” szolgáló, a megfeszítettséggel valaminő csak azért is-t sugalló hegygerinceket. A szokatlan színperspektíva – „ami legtávolabb van, az a legsötétebb” (idézet Nagy Miklós Kundnak adott interjúból – csak növeli a Hargita mély, kék-fekete színvilágát visszaadó akvarellek érzéki voltát.
A tájjal és a benne fölfedezhető – gyakran a benső is fölkavaró – szépséggel birkózik pasztellrajzaiban Simon Endre és Moldován Gyula. Az előbbi – bár alig értem, hogy olaj vásznai miért maradtak távol – talán nagyobb sikerrel. Simon Jégcsapokja villódzó fényeivel fénypászmaszerű villódzó hatást kelt, de számomra sokkal többet jelent visszafogottabb színvilágú kartonjainak (Láposi táj, Fák) tájábrázolata; a lírától sem idegenkedő, de a drámát is bújtató természet-szemlélete. A Magyarok Háza-beli Moldován kiállítást látva állíthatom, hogy a művész a Máréfalvi patak kivételével legjobb pasztelljeit hozta a Vármegye Galériába. A csöppet sem részletező s a színorgiától is mentes Makfalvi almafák zöld-fekete lombkoronája mutathatja a fejlődés útját.
A határon túli művészeket vagy kevésbé érintette meg a nonfiguratív szemlélet, mint a hazai alkotókat, vagy az absztraktok köréből kevesen mutatkozhattak be az Erdély Művészetéért Alapítvány kiállítótermében. Ezért is keltett meglepetést – a Határok nélkül című tárlaton a legnagyobbat – a munkácsi Micska Zoltán két, a vegyes-technika kellékeit is (dörzspapír, homok, vakolat) a kifejezés szolgálatába állító festménye (Templomi ének I. –II.). Micska a kék tengerbe úsztatott kékesfehér, illetve barnás-fehér kolostorfal-töredékekkel, ezekkel a konstruktív lélektérképekkel a szakralitásig nyújtózott úgy, hogy közben színegyszerűségével és képeinek lecsupaszított szerkezeti rendjével sem mondott le a kompozíció zeneiségéről. A vörös dörzspapíron megjelenő kis arany szín utalhat-e a valláson túli égi harmóniára?
Két mester, a kolozsvári grafikus, Feszt László és a kolozsvári-szentendrei festő, Kopacz Mária hangsúlyos jelenléte igencsak meghatározta – pontosabban megemelte – a Határok nélkül című tárlat színvonalát. Nem véletlenül. Aki figyelemmel kíséri a budapesti kiállításokat, az nem is olyan régen találkozhatott egyéni tárlatukkal (Feszt – Galéria IX, Kopacz – Budapest Kiállítóterem). A szám szerint is hatalmas életművök jóllehet csak esszenciaként van jelen, mindennél jobban kitetszik senkivel sem összetéveszthető karakterük. Feszt László álomszép kalligráfiái (anyagnyomatai) – Három király, Felemelkedés – itt is kitűnő rajzi tudásról, átszellemültségről és a nyomólemezt előkészítő-megdolgozó hallatlan mívességről tanúskodnak. A Felemelkedés lírai absztraktja csak a legnagyobbak munkáihoz mérhető.
Kopacz Mária szürreális fogantatású, az égben és a pokolban egyként – egyidejűleg is – játszódó karneválja figuráiban, színeiben, légben úszkáló ember-halainak rejtélyességében egy sosemvolt álomvilág történéseire éppúgy utal, mint a mítoszi (biblikus vagy mitológiai jelképszerűségében is elevenen élő) valóságra (Menyegző a pokolban, Kiűzetve, Napforduló). Ezeken a műveken a harlekini érzékenység és kedély egy boszorkányos szín- és eszmevilágú hölgy káprázatos fantáziájával párosul. Oly erővel, hogy a Róma hét dombján tartott lakoma zenebonája egészen Szentendréig hallik.
A csíkszeredai Bálint Csaba kerámia (dísz) edényei – a vaskosabb Bütykös edény éppúgy, mint a megnyúltabb Madaras (az előbbi fekete, az utóbbi zöld mázas) – palástjaikon különleges, a népi ornamentikára és hitvilágra utaló jeleket, „írásokat” hordoznak. Egy néma, ám beszédes múlt modern hírnökei, akár padlóvázaként állnak valamely sarokban, akár bútorainkat díszítik.

Szakolczay Lajos
Elhangzott 2003. október 17-én a Határok nélkül című kiállítás megnyitóján

A Határok nélkül című kiállítás a Vármegye Galériában 2001. október 24 – én nyílt meg, melyet a Kárpát-medencében élő művészek Hortobágyi Nemzetközi Művésztelepen készült alkotásaiból állítottunk össze. Köszöntőt mondott Tőkés László püspök. A kiállítást megnyitotta Várhegyi Attila államtitkár. Közreműködött Dinnyés József daltulajdonos. A tárlat 2002. február 28–ig volt látogatható.
A kiállító művészek:
Ábrahám Jakab-Brassó, Balázs Ferenc-Vác, Balázs József-Gyergyóalfalu, Barabás Éva-Marosvásárhely, Bartos Jenő-Jasi, Bod László-Budapest, Dudás Gyula-Nagybánya, Duncsák Attila-Kassa, Égerházi Imre-Debrecen, Földessy Péter-Munkács, Gaál András-Csíkszereda, Gyurkovics Hunor-Szabadka, Hézső Ferenc-Hódmezővásárhely, Horváth János-Szombathely, Ilku Marion József-Lemberg, Kákonyi Csilla-Marosvásárhely, Kolozsvári László-Tiszaújlak, Kopacz Mária-Kolozsvár, Kurucz D. István-Budapest, Madarász Gyula-Debrecen, Maghy Zoltán-Hajdúböszörmény, Márton Árpád-Csíkszereda, Mátyás József-Déva, Micska Zoltán-Munkács, Molnár Dénes-Marosvásárhely, Molnár Ilona-Marosvásárhely, Penovác Endre-Bácstopolya, Petkes József-Nyíregyháza, Salamon Árpád-Szlovénia, Simon Endre-Marosvásárhely, Sütő Éva-Déva, Strausz Katalin-Munkács, Szabó Vilmos-Zilah, Szalai Ferenc-Hódmezővásárhely, Székely Géza-Kolozsvár, Tamás Ervin-Budapest, Torok Sándor-Szabadka, Véső Ágoston-Nagybánya, Zsáki István-Bácstopolya, Zsigmond Attila-Marosvásárhely.

Két kiállítás a nosztalgia jegyében

Múltat idéző pillanatok…egy-egy sóhaj, de nem az annyiszor emlegetett nosztalgia jegyében, inkább az adni akarás, a hit, a történelmi múlt idézésével. Az értékek átmentésével, a szépség keresésével. Adni valamit a mának, a következő nemzedékeknek – ez Madarászné Kathy Margit iparművész célja, csodálatos textiljeinek mondanivalója! Elgondolkoztató faliképek, Életfa Bethlen Kata emlékének, az Őseinket felhozád, vagy A Magyarság 1000 éves keresztény életének dicsérete, melyekkel az európai kereszténység és a magyarság 2000. évi jubileuma előtt tiszteleg, mindennél szebben, hitelesebben mutatja be a művésznőt, az embert. Ruhaterveiben, csodálatos öltözékeivel nem a múló divat változatosságát keresi, hanem a nemesi udvarházak, erdélyi kastélyok nagy asszonyainak történelmi levegőt árasztó viseletét menti át. István király és a kereszténység felvételének emlékére készített öltözéksorozata, vagy akár a Reneszánsz idézet címmel jelzett öltözéke méltóságot ad viselőjének is s egy ünnepélyes alkalom fényét növeli.
Madarászné Kathy Margit „Megidézett örökségünk” című selyembe, bársonyba, vagy egyszerű textilbe álmodott műveinek kiállítása december 20-ig tekinthető meg.
A másik kiállítás a „Határok nélkül” – a Hortobágyi Alkotótábor művészeinek sokszínű, gazdag kiállítása 2002. február végéig látogatható. A 2001-től Hortobágyi Nemzetközi Művésztelep elnevezéssel működő alkotó-közösség célja a Kárpát-medencében élő, határon túli magyar alkotók segítése.- 1989-től évente 25-30 művészt hívunk meg, ahol a hazai és a világ sok országából érkező kollégákkal együtt dolgozunk – mondta Égerházi Imre, a művésztelep vezetője. A Kárpát-medencében élő magyar művészek jelentős találkozóhelye az alkotótábor, amelyet művészi programokkal, kirándulásokkal, előadásokkal tesznek emlékezetessé a vendéglátók, ugyanakkor külföldi művésztelepekre történő meghívásra is sor kerül. A művésztelep meghívottainak munkáiból rendezett kiállítás katalógusa is szép beszámoló az együtt munkálkodásról.
 – A hortobágyi Alkotótábor azért vált ilyen népszerűvé, mert célkitűzéseiben folytatni kívánta az alföldi festészet legnemesebb hagyományait, de oly módon, hogy a résztvevő művészek segítségével megteremtette a magyar ajkú alkotók, az európai és a tengeren túli művész-résztvevők segítségével a művészet nemzetközi egységét – mondta dr. Selmeczi Attila. Ennek az egységnek megteremtésére, a művészek közötti tapasztalatcserére gondolt az az öt lelkes ember is, amikor 1988 márciusában az Erdély Művészetéért alapítványt létrehozta a nemzeti összetartozás szolgálatában. A „Minden magyar felelős minden magyarért” (Szabó Dezső) – hitében, kitartó áldozatos munkával egy belvárosi pincehelyiségben megnyitotta a ma már nemcsak Pest-Buda egyik legnépszerűbbé vált kiállítótermét. Országos lett híre és látogatják a határon túlról is; vendégkönyvük tanúskodik erről. Nem egy kiállításukat már vidékre, sőt külföldre elvitték. Tíz év alatt közel hatvan egyéni kiállítást rendeztek és volt, amikor ötven művész alkotásaiban gyönyörködhettek egyszerre a látogatók. Így lett a Kárpát-medence közepén egy kis galéria a magyar kultúra és nemzeti hagyomány hűséges őrzője és terjesztője… Megérdemelten vehette át a napokban a Bethlen Alapítvány kitüntetését, a Vármegye Galériának adományozott Márton Áron érmet Kulcsár Edit, a Galéria lelkes, őszinte szeretettel, elkötelezettséggel dolgozó vezetője. Gratulálunk a Hegyvidék sok-sok látogatója nevében!

Schelken Pálma, Hegyvidék, 2001. december 12.