Madarász Kathy Margit textiltervező

Madarászné Kathy Margit Megidézett örökségünk című kiállítása a Vármegye Szalonban 2001. október 30-án nyílt meg. Megnyitót mondott: Prókai Gábor művészettörténész. A kiállítás fővédnöke Dr. Lévai Anikó volt.

Madarász Kathy Margit ruhatervező iparművész kiállítása különleges színfolttal járult hozzá a Vármegye Galéria millenniumi kiállítás sorozatához, lehetőséget teremtve arra, hogy a budapesti közönség megismerkedjen a tradícióinkat is tükröző iparművészet alkotásaival.
Madrász Kathy Margit aprólékos kétkezi munkával varrt, hímzett, saját tervezésű és kivitelezésű öltözék-kompozíciói 1970-től kezdődően kerülnek kiállításra. Történelmi ihletésű, festői hatású munkái – „ruhakölteményei” – az európai kultúrtörténet nagy korszakait méltó módon, művészi eleganciával idézik meg. A millenniumi esztendőben nagyméretű faliképeket komponált, melyeknek címei is jelzik művészi elkötelezettségét, történelmi távlatokat átívelő magyarságszeretetét: „Őseinket felhozád”, „A magyarság 1000 éves keresztény életének dicsérete”, „Életfa Bethlen Kata emlékére”. Öltözékgyűjteményének minden darabját műtárgyi rangra emeli egyedi varrás-öltés-szegés technikáinak magas színvonalú alkalmazása, motívumkincseinek megszámlálhatatlan variációs lehetősége.

Megidézett örökségünk II.

„….. ruhatervezői tevékenységében nem a napi, múló divatot követi. A folyton változó helyett éppen az állandóbbat, a történelmi múltból leülepedett értékeket kereste és találta meg. Ösztöne és tehetsége visszavezette az archaikus forrásokig.  … Ruhái nem hivalkodóak, ugyanakkor valami ünnepélyes alkalomhoz, s főként az emberi méltósághoz és egyéniséghez illő karaktert hordoznak.”

Bánszky Pál – művészettörténész, Művészet, 1987. aug.

„….. a kompozíciós magabiztosság emeli a művészet rangjára az egyes darabokat.
…..selyembe, bársonyba, laza szövetekbe, varrottasok és hímzések által még jobban feldúsított textúrákba  lehet órákig  elmélyedten gondolkodni Kathy Margit által újra feltámasztott méltóság teli művészet jelentőségén és mai időszerűségén. A mi időnk olyan nagyasszonya ő, akinek hónapokig – évekig tartó kézmunkássága, indítékai, és hitelessége hozzásegíthet ahhoz, hogy ezt a magatartást tekinthessük követhetőnek, amitől jobbnak, tisztábbnak, netán értékesnek érezhetjük magunkat, mert ő is tiszta forrásból merít.”
Dvorszky Hedvig – művészettörténész, megnyitóbeszéd
elhangzott 2000. okt. 6-án a Medgyessy Ferenc Emlékmúzeumban

„…..a nemesi udvarházak, az erdélyi kastélyok nagyasszonyainak áldoz képzeletében…alkotóművészetben a képzelet éppen annyira benne van, mint a génekben megőrzött hagyományok.”
Bényei József – költő, megnyitóbeszéd, elhangzott 1999. febr. 22-én a Hatvani Galériában

„Különböző minőségű ritmikus felületek kerülnek egymás mellé, a finom árnyalat – és tónusbeli eltérések, az egynemű, tompa és rusztikus felületek pedig szinte észrevétlenül hoznak létre egy, az ezt a világrendet is visszaadni, közvetíteni és erősíteni tudó játékot.”…
„Emberségünk, hitünk, ősi rendünk súlya ring a bársonyban, selyemben s hímzett pántok alatt …erőt merítenek a múltból, hogy erőt adhassanak a jelenhez, a jövőhöz imádságos szövetségeseként az Égnek.”
Vitéz Ferenc – költő, 1997. szept. 9. Hajdú-Bihari Napló

Bíborba, bársonyba című kiállítás

2015. 02. 03.-án 16:30-ra  az  Erdély Művészetéért Alapítvány E-Galériájába (Budapest Falk Miksa út 8.) a „Megidézett örökségünk” című kiállítás sorozat  következő megnyitójára került sor. A tárlaton  Madarász Kathy Margit Ferenczy Noémi díjas textilművész “Bíborba, bársonyba” című anyaga került bemutatásra.
A kiállítást megnyitotta Dr. Vitéz Ferenc  költő, művészeti író.

Madarász Kathy Margit kiállítása az E-Galériába

2015. 03.03.-án rendeztük meg Madarász Kathy Margit “Bíborba bársonyba” című kiállítását.
A tárlaton készült képek:

Bíborban, bársonyvan című kiállítás a sajtóban

Madarász Kathy Margit Bíborba bársonyba című kiállításáról közvetített a Katolikus rádió 2015.02.13 09:04
http://www.katolikusradio.hu/?m_id=4&m_op=viewmusor&id=361799&ado=1&adonev=bud
2015. 02. 04.-én 23:37-től a DunaWorld Kultikon című műsora: http://www.mediaklikk.hu/musor/kultikon/

Bíborba, bársonyba című kiállítás a Lyukasórában

Lyukasóra 2015. márciusi kiadványában  Madarász Kathy Margit Bíborba, bársonyba című kiállítása szerepelt.

“Megidézett Örökségünk” Madarászné Kathy Margit utolsó munkái láthatóak. 

Debreceni Református  Hittudományi Egyetem kápolnaszentelő ünnepségén 2016. február 12-én mutatták be Madarász Kathy Margit két utolsó munkája és két nagyméretű fali textiljét melyek a kápolnát díszítik.

Madarász Gyula festőművész

Madarász Gyula

Madarász Gyula festőművész 70. születésnapja alkalmából rendezett kiállítás 2005. szeptember 13-án nyílt a Vármegye Galériában. Megnyitotta Antall István. Közreműködött Faragó Laura. A tárlat 2005. október 15-ig volt látogatható.

Bényei József

Ház a pusztán

A látvány csak indok. Az élmény már ok a festésre. Ám Madarász Gyula éppen csak egy pillantást vet a megunhatatlan természetre és a megunható – mert halálra rongyolt – tájra, és onnantól kezdve egészen bizonyosan befelé figyel. Indulatai vezetik és fölényes anyagismerete. Az az anyagismeret, amely a természetből merít, és amely a festék természetét is az egész eleven világ részének tekinti. Nem imitál, hanem megidéz. Pedig amit felmutat, az már egyszer könnyen elsajátítható divattá lett, a magányos tanyák így is, úgy is kiürültek. Egyrészt az enyészet végváraiként haltak ki, s az egybeszántott esztelenség, a nagybirtokot fölváltó nagybirtok (ez a soha el nem évülő elcsalt történelmi jóvátétel) morzsolt fel egy létformát, másrészt a tény tömeges képi közhellyé, giccsé züllesztésével e szociografikus téma drámai tartalékai is majdhogynem elenyésztek. A szériadarabok áradata miatt a tájkép, mint műfaj szenvedett vereséget. S nemcsak azért mert a modernitás szűkkeblű és ideologikus értelmezésében a táblaképfestészeti hagyományok belülről történő megújítása szóra sem érdemes jelenség, de minderre még rávetült a politikai sandaság árnyéka is, mely szerint az úgynevezett alföldi festészet, szociális igazságérzete által szereplője lett volna – az immár szerencsésen mögöttünk maradt – tragikus társadalmi kísérleteknek, mi több elvtelen kiszolgálója lett volna a diktatórikus rendszer látszólagos szabadelvűségét reprezentáló Aczéli kultúrpolitikának. A csapda többszörösen ránk csattant, s ezen már az sem segít, hogy az egykori alkotókra könnyen ráragadt a narodnyik tévelygés, a képi és tematikai konzervativizmus bélyege, hogy a nacionalizmus soha le nem mosható vádjáról már ne is beszéljünk…
Madarász Gyula festészete valóban mélyen gyökerezik az immár múlt század hatvanas éveinek szellemi és technikai megújulásában. Nem véletlen hogy pusztán képein végigtekintve sorolni tudnánk a közösségi eszményeknek és a szakmai igényességnek új tartalmat adó művésztelepi mozgalom helyszíneit. És Madarász Gyula ezekben az évtizedekben annyi művészi és emberi tartalékot, tartást halmozott fel, amely megerősítette benne az újrakezdés napi élményének képességét. Festészetének különös erénye, hogy a bravúros anyagkezelés, technikai tudás nem elfedi, de fölmutatja a képi költészet természetelvű hitelességét. Fojtott koloritja a magyar festészet míves hagyománya, a színgazdagság a földfestékek spektrumában válik teljessé. Pedig ez a fölényes magabiztosság, amely egy korszakban a tájábrázolás stiláris jegyeit nem egyszer meghatározta, számtalan pályát sodort tévútra, de magát a műfajt is hiteltelenítette. Ki ne emlékezne a megélhetési képcsarnokok tájain ezerszer visszaköszönő nádkötegekre, a szántóföldeken megcsillanó kiöntések csillogására, a fújt festék hatásos anyagszerűségére a befagyott téli tavak jégpáncélján. A piaci képzőművészet, a képi divatok ezen akrobatikus mutatványai Madarász Gyulát hidegen hagyták. Már csak azért is, mert őt nem a látvány leképezése, hanem mindig annak lényege, a festészet indulata érdekelte, nem a puszta manualitás, hanem az érzelmi kötődés és az intellektuális igényesség mozgatta. S ezen az sem változtat, hogy dekorativitása megfeszíti a felületeket, ropogóssá érleli a látványt. Itt válik egylényegűvé természetelvű elgondolása, ahol a megjelenítés és annak eszköze azonos elvek alapján működik. Éppen ezért téralakítása nem illúziót, hanem bensőségességet, otthonosságot kínál, levegősségében nyoma sincs az iskolás tartózkodásnak, ez a táj nem színpad és az elemek nem egymás mögé rendezett díszletek. Az élet működik itt, a táj és a festészet élete együtt lüktet. Madarász Gyula nagyvonalúsága nem lehet póz, vagy rutin, hanem hiteles festői módszer. A vidékhez, a tájhoz, az emberi közösséghez, az ország keleti feléhez való ragaszkodása pedig nem külső adaléka ennek a művészetnek, hanem poétikai lényege. Fölemlegetni sem kellene, mert számára a vidék nem egzotikus utazás, az unalmas kényelemből a szervezett kalandba elvivő szafari, hanem a létezés helyszíne, mi több, feltétele. Hogy belülről ismeri ezt a közeget, az nem jelenti azt, hogy nem tud újat, izgalmasat és összetéveszthetetlenül sajátosat mondani róla. És nem arról van itt szó, hogy a Kárpátok karéja, suvadásai képein másként mutatkoznának, mint a síkság eke forgatta hantjai, a legelők nádtorzsái. Éppen ellenkezőleg járatossága az, ami kézen fog bennünket, festészete pedig hitelesít. Mert nem egyszerűen tájábrázoló, vagy éppen „alföldi festő” ő, hanem festő. S ennél aligha mondhatunk többet.

Antall István
Elhangzott Madarász Gyula festőművész kiállításának megnyitóján
2005. szeptember 13. Vármegye Galéria

Kristófi János festőművész (1925. Monostorpetri)

A megnyitón

Kristófi János nagyváradi festőművész monográfiájának bemutatója és kiállításának megnyitója 2002. február 28- án volt a Vármegye Szalonban. A könyvet bemutatta Banner Zoltán művészettörténész és Elekes Botond a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának főosztályvezetője.

Kristófi János festőművész 1925. december 15-én született a Bihar megyei Monostorpetriben, ötgyermekes földműves-gazdálkodó családban. Sokoldalú tehetsége már gyermekkorában megmutatkozott, jó érzéke volt a zenéhez, s már ekkor megmutatkozott képzőművészeti tehetsége. A gimnáziumot Nagyváradon végezte el, majd 1949-54 között a kolozsvári Ion Andrescu Képzőművészeti Akadémián tanult, ahol művésztanári diplomát szerzett. Festészeti tanárai Abodi Nagy Béla, Petre Abrudan, Kovács Zoltán és Mohy Sándor voltak.
1954-től napjainkig Nagyváradon él, 1955-től 30 éven át számos nemzedéket nevelt a művészet szeretetére, indított el a művészi pályán. Folyamatosan részt vett Nagyvárad és az ország művészeti életében, számtalan hazai és külföldi kiállításon szerepelt.
1960. és 2001. között számos művésztelepen dolgozott, többek között Nagybányán, Désen, Bogácson, Lakitelken, Gádorjánban.
Munkái megtalálhatók a nagyváradi, sepsiszentgyörgyi, szárhegyi múzeumokban, valamint magángyűjteményekben: Franciaországban, Németországban, Ausztriában, Svájcban, Magyarországon, Izraelben, Amerikában, Svédországban, Hollandiában, Romániában.
Munkássága műfaji gazdagságot mutat, hiszen találunk közte arcképeket, hangulatos, látomásszerű interieur – jeleneteket, de főként tájképeket, melyek egy része Erdély és Partium falvait, városait, más részük Magyarország vidékeit örökíti meg. Kristófi képei legmélyebb érzéseinkben érintenek meg bennünket, mert hangulatokat, emlékeket, emléktöredékeket, ébresztenek fel, függetlenül attól, hogy napsütötte házakat, havas templomot vagy esőáztatta utcácskát ábrázol. A lélek érzékenységével közelítő festő képein a legegyszerűbb motívum is szépséggé lényegül át.
„Kristófi János festői stílusának kialakulásában meghatározó szerepe volt ihlető forrásának. Látvány és érzelem együttese jelen van képein, finom visszafogottsággal és harmónia – kereső szuggesztivitással is, akár második szenvedélyében, a zenében. Választékos, mesteri biztonság árad képeiből, türelemmel kimunkált művészi megjelenítése tájnak, városképnek, otthonbelsőnek, eszményien szép nőalakoknak – egy klasszikus formátumú esztétikai ideál szól nézőihez.”

http://www.varmegyegaleria.hu/evfordulosok/

Kosztándi B. Katalin 1935.január.02.

Kosztándi B. Katalin (Székelyvarság, 1935 – Kézdivásárhely, 2018) festő.Tanulmányait a Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán 1953 – 57 között végezte, mesterei Kádár Tibor és Mohy Sándor voltak. A főiskola befejezését követően Kézdivásárhelyen az általános iskolában, majd 1961-től az Elméleti Líceum rajztanáraként dolgozik nyugdíjazásáig. Alkotásai a székely nagyvárosok mellett eljutottak az anyaország fővárosába is. Munkásságáról a “Műterm” sorozat keretében monográfia jelent meg.

2014- ben Magyar Arany Érdemkeresztet, a következő esztendőben Háromszék Kultúrájáért Díjat kapott együtt a férjével a közösen végzett művészeti tevékenységükért.

Élete és munkássága csodálatos harmóniába forrott össze férjével, Kosztándi Jenővel. A művészházaspár Kézdivásárhelynek hagyott alkotásaiból állandó kiállítás nyílt a városban.

Kosztándi B. Katalin festőművész (1935. Varság)
Kosztándi Jenő festőművész (1930. Kézdivásárhely)
Kosztándi B. Katalin és Kosztándi Jenő kézdivásárhelyi festőművészek kiállítása 2005. november 15-én nyílt meg a Vármegye Galériában. Megnyitotta Banner Zoltán. Közreműködött Ferencz Éva. A tárlat 2005. december 23-ig volt látogatható.

A megnyitón

Kosztándi Jenő 1930. május 26-án született Kézdivásárhelyen. Életének első éveit Brassóban töltötte. A város és a technika, mint állandó ihletforrás végigkíséri alkotó pályáján. Néhány évet azután Hosszúfaluban élt s már itt elérte első sikereit rajzaival. 1940-ben, a bécsi döntés után a háromszéki Lemhénybe költöztek, ahol élményvilága gazdagodott a falu és a természet nyújtotta tapasztalatokkal. Középiskolai tanulmányait a kézdivásárhelyi római katolikus gimnáziumban kezdte el, majd a II. világháború végén Sepsiszentgyörgyön fejezte be tanulmányait.
A Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festő szakán diplomázott, tanárai voltak Kádár Tibor, Abodi Nagy Béla, Kovács Zoltán, valamint Miklóssy Gábor. A főiskolán 1953-ban végzett, azóta tagja a Romániai Képzőművészek Szövetségének.
Szülővárosában telepedett le. 1962-ben kapcsolatba került a Brassó tartományi Képzőművészek Egyesület vezetőjével, Mattis-Teutsch Jánossal, ez a találkozás meghatározta szemléletét. Kézdivásárhelyen festészeti szakot indított, majd megalakították a Kovászna megyei képzőművészek megyei fiókját, és ennek keretében tevékenykedett 1989-ig. Tagja volt továbbá a Képzőművészek Szövetsége Országos Tanácsának is. 1971-ben szervezője a kézdivásárhelyi Elméleti Líceum keretében létrehozott, s ma is működő képzőművészeti tagozatnak, ahol nyugdíjazásáig, 1990-ig tanított.
Egyéni kiállításai mellett rendszeres résztvevője a brassói, marosvásárhelyi, sepsiszentgyörgyi, kézdivásárhelyi, szebeni megyei és állami kiállításoknak. Külföldön állított már ki Lengyelországban, Jugoszláviában, valamint volt már kiállítása Budapesten és Szentendrén is.

Kosztándi Jenő: Kilátás

“Kosztándi a posztimpresszionista tanulságok logikáját követve, az első, klasszikus avantgárd hullám romantikájának a következetességével eljut a fény- és színreflexekkel tagolt nagy formák op-artszerű felbontásáig, egyfajta metafizikai absztrakcióig.”

Banner Zoltán: Erdélyi magyar művészet a XX. században

Kosztándi B. Katalin 1935. január 2-án született Varságon. A II. világháború után, édesapját elveszítve Nyikómalomfalvára költözik a család, az itt töltött gyermekévek alatt maradandó élményeket szerez, amelyek egész életére és a világhoz való viszonyára kihatnak.
1952-ben Székelyudvarhelyen tanítónői oklevelet szerzett, majd a Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolát végezte el. Tanárai Kádár Tibor, Abodi Nagy Béla, Mohi Sándor valamint Benczédi Sándor. 1957-ben szerez oklevelet pedagógia szakon és Kézdivásárhelyen telepedik le. Az általános iskola rajztanára, majd 1961-től az Elméleti Líceumba helyezik.
A malomfalvi környezet és annak hagyományos szép formái fogva tartják, igyekszik mindazt átmenteni, amit gyermekkorában szerzett falusi környezetben, és ami a valóságban már eltűnni látszik. Az 1960-as évek végén egy, a sepsiszentgyörgyi Népművészeti Iskola kézdivásárhelyi fióktagozataként működő kört vezet felnőtteknek. Az itt folyó munka célja a népi varrottasok, öltések eredeti motívumvilágának elsajátítása. 1971-ben szervezője a kézdivásárhelyi Elméleti Líceum keretében létrehozott, s ma is működő képzőművészeti tagozatnak, ahol nyugdíjazásáig, 1990-ig tanított.
Egyéni kiállításai mellett rendszeres résztvevője a brassói, marosvásárhelyi, sepsiszentgyörgyi, bukaresti tárlatoknak, de állított már ki Budapesten és Szentendrén is. 1987-ben „Érdemes tanár” kitüntetést kapott. 1990-ben a Szülőföldem Erdély című pályázaton a II. helyezés díját nyerte el.

Kosztándi B. Katalin: Régi falu

“Nem a művész mutatja föl a tájat meg az azt meglakó embert, hanem maga az etnikum és az egyént magával sodró világ gyöngyözi ki az alkotó embert. Soha nem tudhatjuk meg, melyik volt az a lélegzetvételünk, mikor a legtisztább volt testünkben a lélek. Immár így maradunk. Ám az legalább bizonyos, hogy Kosztándi B. Katalin a magyar képzőművészet ilyen lélegzetvétele.”

Czegő Zoltán

Kopacz Mária 1941. december.21.

Kopacz Mária Marosvásárhelyen született festô, grafikus és író. A Kolozsvári Ion Andreescu Képzômûvészeti Fôiskolán, grafikus szakon végzett. Ezután Kolozsváron élt és alkotott, majd 1996-ban Magyarországra, Szentendrére költözött. Regényeket is írt (pl.; A babiloni karperec, Borika és a padlás manója) melyeket maga illusztrált. Munkáit számos kiállításon ismerhették meg Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Csíkszeredában, Bukarestben, az anyaországban (Budapest, Szentendre, Miskolc, Sopron) és jónéhány európai nagyvárosban is (Bécs, Párizs, Stuttgart, Bázel, Pisa). Legutóbb az idén márciusban “Az én kertem” címû kiállításán mutatta be mesés festôi világát a szentendrei Új Mûhely Galériában.Isten éltesse a mûvésznôt!

Kopacz Mária festőművész

Kopacz Mária festőművész kiállítása 2006. május 25-én nyílt meg a Vármegye Galériában. Megnyitotta Lászlóffy Aladár József Attila- és Kossuth-díjas költő. A tárlat megrendezésével a művésznőt a születésnapja alkalmából köszöntöttük. A kiállítás 2006. június 30-ig volt látogatható.

Forgószél

Kopacz Mária grafikus, festőművész, író Marosvásárhelyen született. Diplomáját Kolozsváron, a Képzőművészeti Egyetemen szerezte. Már főiskolás korától rendszeresen illusztrált, munkáit közölte az Utunk, Igaz Szó, A Hét, Új Élet, Napsugár. A romániai könyvkiadók rendelésére számos fedéltervet, illusztrációt készített. Két kötete is megjelent saját rajzaival, A babiloni karperec című regény és a Borika világkörüli sétája egy szerda délután című gyermekkönyv.
Mint kiállító művész rögtön az egyetemi évek után feltűnt, rendszeresen részt vesz a Romániai Képzőművész Szövetség által rendezett országos és nemzetközi tárlatokon is, egyéni kiállításai voltak már Budapesten, külföldön, Erdélyben, Miskolcon, Hajdúböszörményben, Sopronban. Mély színei, és tragikus témaválasztása tükrözi örmény gyökereit. Különleges egyéni világa, alakjai speciális színfoltot jelentenek az erdélyi kortárs képzőművészetben.

„Sokféleképpen lehet beszélni a világról Némán, egy vállrándítással is. Vagy madárfüttyöt imitálva. Néhány könnyed mozdulatot téve, ha szél fúj. Virágot, madarat, felhőt rajzolva… ám ha arrébb teszek néhány szürke foltot a papír széle felé, a rajz közepébe behúzok néhány vonalat, mondhatja azt is valaki, hogy nem hasonlít a valódihoz. De honnan tudhatnánk, hogy amit pillanatnyilag érzékelünk, az a valóság?”

Kopacz Mária

Ártatlan játszadozások

Határzóna

– tenném a Kopacz Mária képének címét ennek az egész produkciónak megnevezésévé, ha valóban hihetném, hogy a pillanat hozta kihívás ellen elég lesz. Hogyha hinném, hogy amit mögötte, a Vármegye Galériában nyílt legújabb pasztell-kiállítás mögött látok, érzek – valóban benne foglaltatik ebben a könnyed, kedélyes címadásban. Még szívesebben Lászlóffy Csaba Isten utolsó üzenete Ádámnak című verséből venném a textust, miszerint a klasszikumnak ideje volt, a bontásnak nem lesz, célozván a hol kacsalábon, hol késélen, tűhegyen forduló, perdülő állapotára a képző (és más) művészeteknek. Tömör élményt és egységes ciklust ígér, kínál, ajánl figyelmünkbe a művésznő új kiállítása, aki egy pályaíven át, folyton váltott, kipróbált műfajok és módszerek során soha nem akar egyik mellett sem „kikötni” a világ lehetséges láttatásában.
A Vármegye Galéria több stigma révén az erdélyi hátteret sugározza, sugalmazza, Kopacz Mária is maradhatott volna a marosvásárhelyi alkotó, ha nem lenne ambíciója és tehetsége jogán annyira egyetemes, mindig, aktuálisan és Európaian éber. Ahogy a régi jó anekdota mondaná: „Ön szegedi? Hát nagyrészt. Mikor eljöttem onnan 3 kilós voltam, ma hatvan kilós, hatezer öles, hatmilliárdos” – aktualizálhatnám.
Ma a sokoldalú művésznő egy lélegzetnyi (és lélegzetelállításnyi) tisztaságot emel magasba. A pillanat „arspoetikásított” örömét, bármihez nyúl a meszelőtől a sósav vonalat maró eszközéhez, az óriás vörösbegy valósággal belülről világító angyali neonfényeihez. Elvégre tudva tudja, hogy a művészet bizony elsősorban a látvány öröméről szól, annak mesteri tudásáról, birtoklásáról, hogy mely hatás továbbítja a látvány örömeit.
Az ő módszere (ezúttal pasztellben) a lebegtetett angyalok, madarak és más súlyos hangulatok megoldandó hatás-problémái, az angyali látványfokozattal bezárólag. Kordén hozzuk be erre a zöld-lila porondra a dimenziókat, és ott is hagyjuk, le is csapjuk őket, s mintha csak virágot szednénk, arrébb tipegünk, tovább állunk más szögeket keresni, szeretni.
Nincs láthatár, ugyanis, ahol nem egy, de kettő, három, harminc és háromezer hever. Hiszen a mű (és a művészet) önmagáról szól…
És önirónikus, szellemes, csattanós, találékony. Még a szín, a pára, a semmi párája is. Úgy rokona – ebben a pasztellezésben – a pára állapot festőinek, ahogy Turner, a nagy angol is József Attila kötelékében Batu kán pesti (szigligeti, vásárhelyi) rokona. Minden világít – csak „másképp”, és egyedül a művész dönt ezen a szinten a „realizmus” fokáról. A semmi oszlik ég-víz-levegőre, avagy ezek egyesülnek színné, miközben játékos és ironikus és következetes. A tömörítés saját módszereit juttatja diadalra. Hogyhogy csak úgy odavetettek és összhatásban mégis „túlkidolgozottnak” hatnak? Ártatlan játszadozások ugyanis. A teljes forma- és dimenziókészlettel. Valaminek egyre teljesebb megközelítésében. Szintagmái ezek a személyes vívmányok, saját művészete nyelvének, poézisének. A jó művész ezért tud folyamatosan meglepni, mert nála mintha minden előzmény csak felkészülés lett volna. Gyertek, beszéljünk máris másról. A művészet önmagáról szól, abban a világban, ami alapvetően másról. „Hova tettem a kanalam?” Álmodozik a feledékenység? „Hát a fiókba!” És hol van a fiók? Azt nem tudom…

Lászlóffy Aladár
Elhangzott a Vármegye Galériában 2006. 05. 25-én Kopacz Mária kiállításának megnyitóján

Péterfy László szobrászművész (1936. Nyárádselye)

Péterfy László

Gaál András festőművész és Péterfy László szobrászművész kiállítása 2006. január 17-én nyílt meg a Vármegye Galériában. A tárlat megrendezésével a művészeket 70. születésnapjuk alkalmából köszöntöttük. A kiállítást megnyitotta Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, Közreműködött Kobzos Kiss Tamás előadóművész. A tárlat 2006. március 15-ig volt látogatható.

Péterfy László 1936-ban született Nyárádselyén. Tanulmányait a marosvásárhelyi Művészeti Középiskolában és a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán folytatta. Mesterei Bordy András és Miklóssy Gábor. 1966-ig Marosvásárhelyen élt és dolgozott, azután Magyarországra költözött, Budapesten és Visegrádon tevékenykedik. Első műveivel – még festményekkel – 1960-ban lépett nyilvánosság elé, a 60-as évek közepén már a szobrászat felé fordult. Ezektől az évektől a népművészeti mozgalom aktív résztvevője, faragótáborok szervezője és vezetője. 1996-tól a Magyar Művészeti akadémia tagja. Alkotásaival rendszeresen bemutatkozik a pécsi országos kisplasztikai biennálén. 1967 óta több egyéni kiállítása volt. A mintegy 25 köztéri szobra közül a főbb alkotások:
Sárospatak, Művelődési Ház – Csodaszarvas, Égberagadás, 1986.
Budapest, Kispest – Kós Károly 1987., 1956-os emlékmű, 1993.
Paks – Krisztus és angyalok, 1991-92.
Tatabánya – Szent Borbála, 1994., Magyar életfa, 2000., 1956-os emlékmű, 2004.
Budapest – Mementó: 1945-56 között kivégzettek emlékműve, 1997.
Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem – Szent István, 2001.

„Úgy vélem, hogy a hely emléke, ahol születtünk és nevelkedtünk, felejthetetlenül jelen van életünk során, befolyásolja, lehet, hogy meg is határozza sorsunk alakulását. A vén görög – a Tamási regényéből – aki a mennyekben a szellemeket pásztorolja, és a lelkeket a földre irányítja, engem (is) egy székely faluba delegált. Itt tanult szemem látni, fülem hallani, érzékelni, ami körülvesz, szeretni embereket, soha el nem felejthető lejtését szavunknak, mozdulatuknak.
Azóta sok idő elmúlt. Megtanultam másként is nézni, más hangokat és mozdulatokat megismerni. Mintha az idő, melynek múlását hajlandók vagyunk egyenes vonalként elképzelni, az évtizedek során észrevétlenül meghajló ívként visszatérne a régi táj fölé, mind erősebb bennem a szülőföld félig álom – félig valóság emléke.” Péterfy László
„Péterfy László ikonszerű dekoratív, kontúros, elemzett portréinak a hieratikussága, a legegyszerűbbre törekvése, tömegeket takaró síkszerűsége talán már a hatvanas években – a nyolcvanas évek szobrászát, a kispesti Kós Károly-emlékmű készítőjét vetítették előre.” Banner Zoltán

Gaál András festőművész ma Pannonhalmán, Péterfy László szobrászművész pedig már negyven éve Budapesten, újabban pedig leginkább Visegrádon él. Mégis számomra, és gondolom sokunk számára továbbra is erdélyi képzőművészek (is) maradnak.
Még kisiskolásként, a hatvanas években láthattam munkáikat először Marosvásárhelyen, a Maros Magyar Autonóm Tartomány képzőművészeti kiállításain. Maros Magyar Autonóm Tartomány – ugye milyen különös csengése van e szavaknak – nosztalgiával is teljes, de tragikus küzdelmű aktualitásúak. Bár akkor és ott a sztálinista Romániában, rövid életű és álságos képződmény volt egy magyar tartomány, de én gyerekként szépnek, élhetőnek láttam.
Jól emlékszem akkori, harmadik elemis földrajzkönyvemre. Az volt ráírva, hogy „A Maros Magyar Autonóm Tartomány földrajza”. Volt bele ragasztva egy soha nem felejthető formájú kihajtható tartományi térkép, amelyen ott voltak a felső Maros-mente és a Székelyföld, a történelmi megyékhez képest megnyirbáltan bár, de ott magasodtak sötét barnával domborulatai, és kacérkodtak kékkel a Maros, az Olt, a Küküllő és a Nyárád vizei, a Szent Anna-tava valamint piroslott számos, akkor még nagy részben magyarok lakta, település sokszöge Marosvásárhelytől Csíkszerdáig.
Ez volt az a keret, amelyben felnőttünk mi ötvenesek, és kiforrott az erdélyi művészeknek egy nagy nemzedéke, amelynek két jeles reprezentánsát a kiállítókban Önökkel együtt tisztelettel köszönthetem, abból az alkalomból, hogy mindketten hetvenedik évük küszöbére értek. Bár töretlen lendülettel dolgoznak ma is az erdélyi és összmagyar művészet jó hírnevéért és tisztességéért, ebből az alakalomból azt hiszem illik feleleveníteni életük és munkásságuk néhány érdemi állomását.
Mindenek előtt képzeljék el, ha számomra a hatvanas évek elejei romániai magyar autonómia politikai-kulturális környezete felejthetetlen gyerekkori élményként maradt meg, akkor mennyire kitörölhetetlen lehet az övék, a negyvenes évek eleji, a Magyarországhoz újra visszatért erdélyi magyarság eufóriájáé. Akarva akaratlanul az a szűk négy év, mint ahogy bizonyára a háború borzalma és az új román berendezkedés visszavágója is alapvetően meghatározta szemléletüket. De meghatározta művésszé érésük ama néhány éve is, amely a főiskola után egy magát magyarnak hirdető autonómiában teljesedett ki, igaz csak viszonylagos szabadságban, de annál tetterősebb közösségi – akkori kifejezéssel – nemzetiségi tenni akarásban. És ha közösséget említek, itt harminc-negyven kitűnő magyar művészt és egy-két román társuk nevét kéne felsorolnom, olyanokét, akik évről-évre Marosvásárhelyen állítottak ki, a valamikori székely „fővárosban”, az ízig-vérig magyar környezetet biztosító Kultúr-Palotában.
Gaál András a Gyergyó medencei Ditróban született, 1936-ban. A Kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán többek között a kiváló Rudnay tanítvány, Miklóssy Gábor volt a tanára. Nemcsak festészetének színvilágán, de a csíkszeredai tanári működésén is mély nyomokat hagyott Miklóssy transzilván jegyeket kidomborító iskolateremtő elkötelezettsége.
Ennek az elkötelezettségnek ad nyomatékot a zsögödi Nagy Imrével való emberi és alkotói találkozás, amely a vállalás szintjén is érvényesített művészi folytonosságának megalapozója. Képeinek színes égi és földi látomásokban gazdag, varázslatos és kápráztató, balladisztikus sejtelmeket előhívó természetábrázolása, a zsögödi mester szellemében is fogant folytatás. Tájlátásában ugyanakkor egy másik székely festőóriásnak, Nagy Istvánnak csaknem függőlegesre feszített szabad terei is visszaköszönnek.
Mindez persze Gaál András sűrű temperamentumához szabottan és a korhoz igazodó újszerűséggel. Éppen e nemzedék székelyföldi festőinek ecsete nyomán, a hatvanas, hetvenes években kialakult, a néplelket a tájlélekkel azonosító transzilván hagyományt követő tájképfestői gyakorlatnak megfelelően, miszerint a táj átírásával elvontabbá, kifejezőbbé tételével, a tájkép műfaja a formai kísérletezés, az izmusokat próbálgató önkeresés eszközének ideális terepévé tehető. Gaál András többek között a tájképfestészet Erdélyben leginkább kanonizálódott műfaját, az akvarellt választotta a kísérletezése alanyául.
A konkrét és absztrakt határán mozgó vízfestményei hol erőteljes expresszionizmusukkal, hol fegyelmezett konstruktívizmusukkal próbálták megragadni a Székelyföld domborzati és településszerkezeti jellegzetességeit. Olajfestményeink sodró gesztusokkal alakított foltjai, meredek görbéjű vonalai, kontrasztokban tobzódó színei a művész dinamikus, életerővel telített markáns egyéniségének összetéveszthetetlen személyes lenyomatai.
Képeinek mesterkéletlen, őszinte üzeneteivel és megformálásában elemi erőket idéző megzabolázhatatlanságával egyfelől, de másfelől színtónusainak és ecsetkezelésének néhol sajátosan rafináltan alakított könnyedségével valamint a szinte észrevétlenül be-belopott lazúrjainak érzékenyfelhangjaival Gaál András a székelyföldi táj és lélek képi koncentrátumát kínálja.
Gaál András érdemeinek sorolásakor semmiképp sem feledkezhetünk meg áldozatos művészetszervező munkájáról. Legfőképpen arról, hogy az 1974-ben megalakult Barátság Képzőművészeti Alkotótábor egyik szervezőjeként képes volt Gyergyószárhegyre vonzani az erdélyi és romániai festők, grafikusok és szobrászok színe-javát. Ugyanott, a Lázár család pártázatos reneszánsz kastélyának történelmi keretei között Erdély huszadik századi képzőművészetének egyik legfontosabb gyűjteményét hozta létre. Kitűnő szervezőkészségét az utóbbi években magyarországi alkotótáborok szolgálatába állította.
Péterfy László szobrászművész a székelyföldi Nyárádselyén született. A Művészeti Gimnáziumban érettségizett, majd a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán végzett, mint festő, rajztanár. Mestere akárcsak Gaál Andrásnak Miklóssy Gábor volt.
Pályáját Nagybányán kezdte, majd kis kerülővel Marosvásárhelyre került festészetet tanítani a „művészetibe”, első mesterének Bordy Andrásnak a helyére. Első műveivel, a trecento lelki tisztaságát és intimitását idéző festményeivel a hatvanas évek első felében lépett a nyilvánosság elé. 1966-ban költözött Budapestre, amikor az otthoniak nem kis meglepetésére, felhagyott a festészettel és a szobrászat felé fordult. 1968 óta a népművészeti mozgalom aktív résztvevője. Fafaragó táborok szervezője és vezetője. A Népművészeti Egyesület alapítója és első elnöke. 1992 és 1996 között a Magyar Művelődési Intézet igazgatóhelyettese. Első szobrászi megbízását 1969-ben kapta, majd ezt követően több pályázaton is sikeresen szerepelt. Szobrászata országosan ismertté akkor vált, amikor Makovecz Imre sárospataki, siófoki és paksi épületeihez faragott szobrokat. Sokak által kedvelt köztéri művei még a kispesti 1956-os emlékmű, a tatabányai Szent Borbála szobor, a Petőfi híd budai hídfőjénél az 1945-56 között kivégzettekre emlékező Mementó, vagy a tokaji Szent István szobor. Szobrászatával folytatja az erdélyi középkori és reneszánsz művészet, valamint a népi kő- és fafaragás hagyományait, ötvözve a huszadik század eleji historikus szobrászat stílusjegyeivel, ahogy a kortárs lexikon szócikke fogalmaz: munkái emlékező és emlékeztető szobrok.
Mint a népi kultúrának maga is kutatója – szülőföldje régi kapuinak és sírjeleinek értékmentő publikálója, tudja, hogy a régi falusi ember életét a beláthatatlan múltból öröklött hagyományok szabták meg. A tradíció világában a múlt emlékei átírják, átgyúrják a jelent, átfaragják a valóság egyszer tömbszerűen amorfnak, máskor átláthatatlanul tág és kaotikus szerkezetűnek érzékelt körvonalait. A hagyományban a dolgok lényegivé, emberi lélekkel felfogható minőségekké válnak.
Az itt kiállított plasztikáiról egy vele készített interjúban így nyilatkozott: Az Isten megteremtette az alapformát, a természet elkezdett rajta munkálni, én továbbviszem azt. Péterfy László csontokból született kisplasztikáinak belső lényege talán éppen az adott és a teremtett tisztelete. Az alkotói szándéka pedig a testbe zárt lélek kihívásaira válaszoló belső lehetőség és késztetés lelkiismerettel fegyelmezett ősi ösztöne.
Mindkettőjüknek további sok-sok szép évet, és ha egy kicsit önzően is, hadd kívánjak a közönség nevében is, sok boldog, alkotásban és a teremtő lélek emelkedettségében teljes pillanatot, további jó munkát!

Vécsi Nagy Zoltán
Elhangzott Gaál András festőművész és Péterfy László szobrászművész 70. születésnapja alkalmából rendezett kiállítás megnyitóján, 2006. január 17.

Gaál András festőművész (1936. Gyergyóditró)

Gaál András

Gaál András festőművész és Péterfy László szobrászművész kiállítása 2006. január 17-én nyílt meg a Vármegye Galériában. A tárlat megrendezésével a művészeket 70. születésnapjuk alkalmából köszöntöttük. A kiállítást megnyitotta Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, Közreműködött Kobzos Kiss Tamás előadóművész. A tárlat 2006. március 15-ig volt látogatható.

Gaál András 1936. március 9-én született Gyergyóditróban. 1950 – 1954 között a Marosvásárhelyi Zene és Képzőművészeti Középiskola tanulója, majd 1954 – 1959 között a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémia festészet-pedagógia szakán tanult. 1959 és 1999 között rajztanár Csíkszeredán. 1966 óta tagja a Romániai Képzőművészek Országos Szövetségének, 1989-ig a megyei fiók elnöke. 2002-től MAOE tag. Az 1974-ben alakult gyergyószárhegyi Barátság Művésztelep egyik alapítója, művészeti irányítója 1995-ig, majd 1998-tól 2004-ig.
2001-ben áttelepült Magyarországra.
1962-től részt vett minden tartományi, majd megyei tárlaton és országos grafikai tárlatokon 1963 és 1978 között. Szerepelt csoportos kiállításokon, Magyarországon és külföldön is. A számos gyűjteményes kiállítás mellett egyéni kiállításai is voltak Erdély több városában, Debrecenben, Sopronban, Budapesten, Mosonmagyaróváron és Békéscsabán is.
Művei megtalálhatók számos erdélyi múzeumban, valamint magángyűjteményekben Magyarországon és külföldön egyaránt. Monumentális munkái megtalálhatók Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Tusnádfürdőn, Hajdúhadházán valamint Debrecenben.
Díjai: 1972. és 1973. Káplár Miklós-díj, 1996. Pro Urbe Díj, 1999. Boromisza Tibor emlékérem, Magyar Vízfestők Társasága Díj, Szárhegyi Alkotótáborért emlékérem, EMKE Szolnay Sándor–díj, 2000. Kriterion Koszorú, 2001. Tőkés Sándor-díj, 2002. Cívis Nemzetközi Művésztelep nívódíja, 2003. Életmű Díj, Hargita Megyéért Díj.
2004. június 19-én állandó kiállítása nyílt a gyergyóditrói Idősek Klubjában.

Elhagyott táj

„Szeretem és szenvedéllyel járom a természetet, képeim nagy részén ezek az élmények jelennek meg, legtöbbször nem fizikai valóságukban, hanem egy-egy táj hangulati elemei villannak meg. Az ég és a föld feszített ívei között játszom a ritmusok és harmóniák bennem visszhangzó rezzenéseivel. Szeretem az embert, az arcok barázdáit, a szemekből sugárzó emlékekkel kacérkodom, miközben portrét festek. Még a televízió képernyője is az arcok megörökítésére ingerel.”  Gaál András

„A természet és az élet – véges. A képzelet – végtelen. Gaál András festményein aszerint feszül, rokkan meg vagy szívódik fel a „kéregalattiba” a Teremtés Íve, világosodik, sötétül, szabdalódik, kéklik vagy vöröslik az Űr, és sugall életet, halált, poklot, mennyet, lávát vagy jégmezőt a belülről kivetített Lélek (a színek) lobogása, hogy a festő álmai éppen milyen üzenetet továbbítanak a láthatatlan sorsról – a látható világ jövőéig. Elhordhatják immár a köveket, kivághatják az erdőket, lebonthatják a házakat, pusztíthatja vagy alakíthatja immár bármilyen apokalipszis a maga arculatára a szülőföldet. Gaál András eszményi tájaiban az marad meg, ami ronthatatlan, mert kizárólag általunk van, és velünk marad mindörökre.”  Banner Zoltán

Gaál András festőművész ma Pannonhalmán, Péterfy László szobrászművész pedig már negyven éve Budapesten, újabban pedig leginkább Visegrádon él. Mégis számomra, és gondolom sokunk számára továbbra is erdélyi képzőművészek (is) maradnak.
Még kisiskolásként, a hatvanas években láthattam munkáikat először Marosvásárhelyen, a Maros Magyar Autonóm Tartomány képzőművészeti kiállításain. Maros Magyar Autonóm Tartomány – ugye milyen különös csengése van e szavaknak – nosztalgiával is teljes, de tragikus küzdelmű aktualitásúak. Bár akkor és ott a sztálinista Romániában, rövid életű és álságos képződmény volt egy magyar tartomány, de én gyerekként szépnek, élhetőnek láttam.
Jól emlékszem akkori, harmadik elemis földrajzkönyvemre. Az volt ráírva, hogy „A Maros Magyar Autonóm Tartomány földrajza”. Volt bele ragasztva egy soha nem felejthető formájú kihajtható tartományi térkép, amelyen ott voltak a felső Maros-mente és a Székelyföld, a történelmi megyékhez képest megnyirbáltan bár, de ott magasodtak sötét barnával domborulatai, és kacérkodtak kékkel a Maros, az Olt, a Küküllő és a Nyárád vizei, a Szent Anna-tava valamint piroslott számos, akkor még nagy részben magyarok lakta, település sokszöge Marosvásárhelytől Csíkszerdáig.
Ez volt az a keret, amelyben felnőttünk mi ötvenesek, és kiforrott az erdélyi művészeknek egy nagy nemzedéke, amelynek két jeles reprezentánsát a kiállítókban Önökkel együtt tisztelettel köszönthetem, abból az alkalomból, hogy mindketten hetvenedik évük küszöbére értek. Bár töretlen lendülettel dolgoznak ma is az erdélyi és összmagyar művészet jó hírnevéért és tisztességéért, ebből az alakalomból azt hiszem illik feleleveníteni életük és munkásságuk néhány érdemi állomását.
Mindenek előtt képzeljék el, ha számomra a hatvanas évek elejei romániai magyar autonómia politikai-kulturális környezete felejthetetlen gyerekkori élményként maradt meg, akkor mennyire kitörölhetetlen lehet az övék, a negyvenes évek eleji, a Magyarországhoz újra visszatért erdélyi magyarság eufóriájáé. Akarva akaratlanul az a szűk négy év, mint ahogy bizonyára a háború borzalma és az új román berendezkedés visszavágója is alapvetően meghatározta szemléletüket. De meghatározta művésszé érésük ama néhány éve is, amely a főiskola után egy magát magyarnak hirdető autonómiában teljesedett ki, igaz csak viszonylagos szabadságban, de annál tetterősebb közösségi – akkori kifejezéssel – nemzetiségi tenni akarásban. És ha közösséget említek, itt harminc-negyven kitűnő magyar művészt és egy-két román társuk nevét kéne felsorolnom, olyanokét, akik évről-évre Marosvásárhelyen állítottak ki, a valamikori székely „fővárosban”, az ízig-vérig magyar környezetet biztosító Kultúr-Palotában.
Gaál András a Gyergyó medencei Ditróban született, 1936-ban. A Kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán többek között a kiváló Rudnay tanítvány, Miklóssy Gábor volt a tanára. Nemcsak festészetének színvilágán, de a csíkszeredai tanári működésén is mély nyomokat hagyott Miklóssy transzilván jegyeket kidomborító iskolateremtő elkötelezettsége.
Ennek az elkötelezettségnek ad nyomatékot a zsögödi Nagy Imrével való emberi és alkotói találkozás, amely a vállalás szintjén is érvényesített művészi folytonosságának megalapozója. Képeinek színes égi és földi látomásokban gazdag, varázslatos és kápráztató, balladisztikus sejtelmeket előhívó természetábrázolása, a zsögödi mester szellemében is fogant folytatás. Tájlátásában ugyanakkor egy másik székely festőóriásnak, Nagy Istvánnak csaknem függőlegesre feszített szabad terei is visszaköszönnek.
Mindez persze Gaál András sűrű temperamentumához szabottan és a korhoz igazodó újszerűséggel. Éppen e nemzedék székelyföldi festőinek ecsete nyomán, a hatvanas, hetvenes években kialakult, a néplelket a tájlélekkel azonosító transzilván hagyományt követő tájképfestői gyakorlatnak megfelelően, miszerint a táj átírásával elvontabbá, kifejezőbbé tételével, a tájkép műfaja a formai kísérletezés, az izmusokat próbálgató önkeresés eszközének ideális terepévé tehető. Gaál András többek között a tájképfestészet Erdélyben leginkább kanonizálódott műfaját, az akvarellt választotta a kísérletezése alanyául.
A konkrét és absztrakt határán mozgó vízfestményei hol erőteljes expresszionizmusukkal, hol fegyelmezett konstruktívizmusukkal próbálták megragadni a Székelyföld domborzati és településszerkezeti jellegzetességeit. Olajfestményeink sodró gesztusokkal alakított foltjai, meredek görbéjű vonalai, kontrasztokban tobzódó színei a művész dinamikus, életerővel telített markáns egyéniségének összetéveszthetetlen személyes lenyomatai.
Képeinek mesterkéletlen, őszinte üzeneteivel és megformálásában elemi erőket idéző megzabolázhatatlanságával egyfelől, de másfelől színtónusainak és ecsetkezelésének néhol sajátosan rafináltan alakított könnyedségével valamint a szinte észrevétlenül be-belopott lazúrjainak érzékenyfelhangjaival Gaál András a székelyföldi táj és lélek képi koncentrátumát kínálja.
Gaál András érdemeinek sorolásakor semmiképp sem feledkezhetünk meg áldozatos művészetszervező munkájáról. Legfőképpen arról, hogy az 1974-ben megalakult Barátság Képzőművészeti Alkotótábor egyik szervezőjeként képes volt Gyergyószárhegyre vonzani az erdélyi és romániai festők, grafikusok és szobrászok színe-javát. Ugyanott, a Lázár család pártázatos reneszánsz kastélyának történelmi keretei között Erdély huszadik századi képzőművészetének egyik legfontosabb gyűjteményét hozta létre. Kitűnő szervezőkészségét az utóbbi években magyarországi alkotótáborok szolgálatába állította.
Péterfy László szobrászművész a székelyföldi Nyárádselyén született. A Művészeti Gimnáziumban érettségizett, majd a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán végzett, mint festő, rajztanár. Mestere akárcsak Gaál Andrásnak Miklóssy Gábor volt.
Pályáját Nagybányán kezdte, majd kis kerülővel Marosvásárhelyre került festészetet tanítani a „művészetibe”, első mesterének Bordy Andrásnak a helyére. Első műveivel, a trecento lelki tisztaságát és intimitását idéző festményeivel a hatvanas évek első felében lépett a nyilvánosság elé. 1966-ban költözött Budapestre, amikor az otthoniak nem kis meglepetésére, felhagyott a festészettel és a szobrászat felé fordult. 1968 óta a népművészeti mozgalom aktív résztvevője. Fafaragó táborok szervezője és vezetője. A Népművészeti Egyesület alapítója és első elnöke. 1992 és 1996 között a Magyar Művelődési Intézet igazgatóhelyettese. Első szobrászi megbízását 1969-ben kapta, majd ezt követően több pályázaton is sikeresen szerepelt. Szobrászata országosan ismertté akkor vált, amikor Makovecz Imre sárospataki, siófoki és paksi épületeihez faragott szobrokat. Sokak által kedvelt köztéri művei még a kispesti 1956-os emlékmű, a tatabányai Szent Borbála szobor, a Petőfi híd budai hídfőjénél az 1945-56 között kivégzettekre emlékező Mementó, vagy a tokaji Szent István szobor. Szobrászatával folytatja az erdélyi középkori és reneszánsz művészet, valamint a népi kő- és fafaragás hagyományait, ötvözve a huszadik század eleji historikus szobrászat stílusjegyeivel, ahogy a kortárs lexikon szócikke fogalmaz: munkái emlékező és emlékeztető szobrok.
Mint a népi kultúrának maga is kutatója – szülőföldje régi kapuinak és sírjeleinek értékmentő publikálója, tudja, hogy a régi falusi ember életét a beláthatatlan múltból öröklött hagyományok szabták meg. A tradíció világában a múlt emlékei átírják, átgyúrják a jelent, átfaragják a valóság egyszer tömbszerűen amorfnak, máskor átláthatatlanul tág és kaotikus szerkezetűnek érzékelt körvonalait. A hagyományban a dolgok lényegivé, emberi lélekkel felfogható minőségekké válnak.
Az itt kiállított plasztikáiról egy vele készített interjúban így nyilatkozott: Az Isten megteremtette az alapformát, a természet elkezdett rajta munkálni, én továbbviszem azt. Péterfy László csontokból született kisplasztikáinak belső lényege talán éppen az adott és a teremtett tisztelete. Az alkotói szándéka pedig a testbe zárt lélek kihívásaira válaszoló belső lehetőség és késztetés lelkiismerettel fegyelmezett ősi ösztöne.
Mindkettőjüknek további sok-sok szép évet, és ha egy kicsit önzően is, hadd kívánjak a közönség nevében is, sok boldog, alkotásban és a teremtő lélek emelkedettségében teljes pillanatot, további jó munkát!

Vécsi Nagy Zoltán
Elhangzott Gaál András festőművész és Péterfy László szobrászművész 70. születésnapja alkalmából rendezett kiállítás megnyitóján, 2006. január 17.

Botár Edit festőművész (1930. Marosújváros)

Botár Edit Bolyongásaim Erdélyben és a világban című akvarell kiállítása az Egri Polgári Szalonban 2006. május 24-én nyílt meg. A tárlatot megnyitotta Dr. Lisztóczky László irodalomtörténész.

Barangolásaim Erdélyben és a világban

Ősz Erdélyben

Az erdélyi magyarság élő lelkiismerete, Reményik Sándor az 1920-as években versek sorát írta, amelyekben azon töprengett, hogy mi szolgálhatja a leghívebben és a leghatékonyabban megmaradásunk ügyét. Ezek közül a programversek közül való a Toll és ecset. Válasz ez az alkotás Trianonra: azt a hitet szólaltatja meg, amelyet ugyanebben az időben, az anyaországban Klebelsberg Kunó is vallott s művelődéspolitikusként meg is valósított: kultúránk ápolása, gazdagítása segítheti leginkább továbbélésünket, új öntudatra ébredésünket. A kis népek kultúrájuk révén egyenrangúvá válhatnak a nagyokkal, a kisebbség műveltsége révén a többség fölé kerekedhetik, felül maradhat „e vértelen harc”-ban. Ez a gondolat az akkor kibontakozó erdélyi világnézet, a transzszilvanizmus egyik vezéreszméje is volt. A verset egy fiatal, pályakezdő erdélyi festőművésznőnek, Szőcsné Szilágyi Piroskának dedikálta a költő:
Testvér, a mi háborúnk elveszett,
És a mi népünk test szerint halott.
Eltört a kopja, eltörött a kard, –
De Isten nekünk más fegyvert adott.
Kifele, testvér, nincs számunkra út,
De befele még sok ösvény vezet.
A magyar lélek kincse labirint.
Művész-testvérem, fogd az ecsetet!
Keményen fogd meg, mintha dárdát fognál,
Én is úgy fogom tollam: kardomat.
Kapcsolja össze sajgó sebeinket
Egy néma, szörnyű élet-akarat!
Ha Reményik Sándor később élt volna – játsszunk el a gondolattal –, az idézett verset ajánlhatta volna akár Botár Editnek is. Az pedig egészen biztos, hogy az Erdélyben Trianon után fellépő „honfoglaló, nagy írónemzedék” egyik legtehetségesebb és legnépszerűbb tagja mélységes rokonszenvvel figyelte volna pályafutását. A rokon hivatáson és közös eszméiken kívül egymáshoz kapcsolta volna őket Kolozsvár. Reményik a kincses városban született és ott is halt meg, annak szerelmese, szószólója volt egész életében, kötetnyi szebbnél szebb verset írt róla.
Botár Edit ugyan Marosújváron született, de Kolozsvárt fejezte be középiskolai tanulmányait, az ottani Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán szerzett diplomát 1956-ban, majd a Kolozsvári Bábszínház díszlet- és bábtervezője volt 1986-ig. Banner Zoltán egyik kiállítási megnyitójában külön is kiemeli a bábszínháznál szerzett művészi tapasztalatait. 80 bemutató mintegy 250 színpadképét s több mint 700 bábuját tervezte meg. Eközben igen sokoldalú, eredeti, fantázia-felszabadító, konvenciókkal szembeszegülő, az idevágó hagyományok és konvenciók határait átlépő és kitágító kapcsolatba került a képzőművészetek lehetséges anyagaival, az ún. homogén médiumokkal. Készített bábukat fából, vesszőből, szalmából, csuhéból, rafiából, textil- és selyemmaradékokból vagy éppen rongyokból. Felsorolhatatlan, hogy a bábszínház iparművészeként – és azon kívül is – hányfajta selymet, szövetet, vásznat festett, batikolt, applikált, hányfajta anyagból szőtt, font, varrt, kalapált, hajlított, kötözgetett maga álmodta tárgyakat, művészeti ágak és műfajok határmezsgyéjén egyensúlyozva, mint a kötéltáncos.
A hasonlatot Banner Zoltántól idéztem. Szerinte Botár Edit annak a művésztípusnak a képviselője, amelynek talán Cézanne volt az első képviselője, aki szintén ipaművészből lett festővé: az ilyen művészek előbb megsimogatják, kitapogatják, gondosan tanulmányozzák, miből is van teremtve a földi valóság, hogy megismerve természetüket, szerkezetüket, alakítási lehetőségeiket és korlátaikat, teljesen hozzájuk idomulva, újraálmodják és újjáteremtsék a világot.
A kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán avatott tanártól tanulta meg a vízfestő technikát, az akvarellfestészet titkait is, ezt az ősrégi, egyszerű és szűkebb hazájában is oly divatos festői eljárást, amely talán a legadekvátabb módon tudja bemutatni a valaha Tündérkertnek nevezett országrész, Erdély csodaszép tájait. Az erdélyi tájak – Reményik egyik verse szerint – az égi tökéletesség mását, az Isten alkotta túlvilági szőnyeg visszáját varázsolják a szemünk elé.
Botár Edit akvarellfestőként is elsősorban Kolozsvár szerelmese és krónikása. Bizonyára sok dicsérő szót kapott volna mindezért Reményik Sándortól. Talán ő nyitotta volna meg a Kolozsvár képekben című, 100 képet fölvonultató kiállítását is a közelmúltban, s talán ő írt volna előszót a kiállítás anyagából készült, gyönyörű albumhoz. Bizonyára megnyerte volna a tetszését ez az újabb kiállítás is, a Barangolásaim Erdélyben és a világban, mely szerves folytatása és kiegészítése a másiknak: Kolozsvár iránti szeretetét itt Erdély és a nagyvilág szeretetévé fokozza. Mint ahogyan a régi falusi asszonyok magukkal vitték otthoni fonnivalójukat, ha idegenbe távoztak, hogy ne unatkozzanak, és ne mulassák az időt dologtalanul, Botár Edit is magával vitte – talán csak képzeletében – ecsetjét, jegyzetfüzetét, amikor bejárta a kerek világot, hogy hazavihesse magával Kolozsvárra, ami fontos volt számára az őt ért impressziók tömegéből. Így kapcsolja össze, szinte észrevétlen természetességgel, a magyarság és az egyetemesség eszméjét, Erdélyt a másik hazával, Magyarországgal, a két hazát pedig a nagyvilággal.
Természetesen a maga teremtette univerzumnak továbbra is Kolozsvár maradt a közepe és az archimedesi pontja. Az itt látható kiállításon is Kolozsvárt ábrázolja a legtöbb kép. Megcsodálhatjuk ezeken a képeken az anyag iránti tiszteletet és alázatot, a tökéletes hozzáidomulást az anyag természetéhez, az egynemű közegben rejlő alakítási lehetőségek totális kibontakoztatását. Manapság ritkán tapasztalható szintézis tanúi lehetünk. Botár Edit festményein – erről Reményik Sándor minden bizonnyal az enyémnél avatottabb nyelven tudott volna beszélni – először az ábrázolt valóság pontos, hiteles körvonalai tűnnek föl, a vonalvezetés gondossága, precizitása ragad meg. Ragaszkodik ő is az ún. festői hitelhez, mint ahogyan Arany János ragaszkodott elbeszélő költeményeiben az „epikai hitel”-hez. Ezt a pontosan és hitelesen ábrázolt, fölismerhető, tapintható valóságot átlényegíti, légiesíti, hozzáadja a tündéri képzelet játékait, hozzáadja a tiszta lírát, női lelkének finom rezdüléseit, vonallá, színné varázsolja a bemutatott tárgy iránt érzett szeretetét is. S ott rejtőzik ezeken a képeken még valami: egy soha el nem múló, mindig megújuló kamaszos ámulat, csodálat és áhítat, mellyel a világ szépsége, tökéletessége tölti el a lelkét.
Botár Editben Assisi Szent Ferenc-i lényegességélmény és megragadottság munkál, mely minden művészet és minden tudás alapvető feltétele és kiindulópontja. Ez a kiállítás új epizóddal gazdagítja az Eger és Kolozsvár között létrejött, régi keletű kapcsolatot is. Hogy milyen jelentős múltra tekinthet vissza ez a kapcsolat, két történettel szeretném illusztrálni.
Eger irodalmi múltjának egyik legnagyobb büszkeségét, Bródy Sándort 1888 őszén Kolozsvárra hívta az Erdélyi Híradó főszerkesztője, hogy tudósítson egy EMKE-bálról. Közel három évig ott marasztotta őt a város szépsége és az a szerelem, amely a kolozsvári Nemzeti Színház színésznője, Hunyady Margit iránt lobbant föl a szívében. 1889 januárjában az említett újság segédszerkesztője lett. A Hunyady Margit iránt érzett szerelmének mesés ajándék volt a jutalma: ebből a szerelemből született, „művészek ágyából, művésznek”, ahogyan Szentimrei Jenő fogalmazott, Hunyady Sándor, a kiváló író. Hogy Bródyra milyen maradandó hatást gyakorolt Kolozsvár, az is bizonyítja, hogy fiát visszaküldte a kincses városba, mert azt szerette volna, hogy alaposan megismerje, és ott fejezze be tanulmányait. 1922-ben, már Trianon után, pályakezdő íróként Hunyady Sándor harmadszor is visszatért Kolozsvárra, ott élt egy jó évtizedig, bekapcsolódott a város és Erdély irodalmi életébe. A transzszilvanizmus eszméjét hirdető Helikon-mozgalomhoz csatlakozott, művei az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában láttak napvilágot. Közös albérletben lakott Kuncz Aladárral a Fürdő utcában, ahol, nem messze tőlük, a Dsida-család otthona is volt az idő tájt. Kuncz Aladár, Hunyady Sándor és Dsida Jenő nemegyszer együtt töltötték az éjszakát, hajnalig beszélgettek, vitatkoztak valamelyik kolozsvári kávéházban.
A másik nevezetes eseményre, mely gazdagítja Eger és Kolozsvár kapcsolatait, 1934-ben került sor: március 4-én Egerbe látogatott négy kiváló erdélyi író, Bánffy Miklós, Dsida Jenő, Kemény János és Kós Károly. Mind a négyen Kolozsvárt éltek. Az Erdélyi Helikon című folyóiratot és az Erdélyi Szépmíves Céh nevű könyvkiadót képviselték: mindkét intézménynek Kolozsvár volt a székhelye. A Városi Színházban találkoztak az egri közönséggel, amelynek a nézőtere zsúfolásig megtelt. A színpadra lépő írókat percekig tartó, szűnni nem akaró taps fogadta.
Botár Edit személyében immár a harmadik erdélyi képzőművész mutatkozik be az Egri Polgári Szalonban. Kezdte a bemutatkozást a megnyitó alkalmából Paulovics László, aki Szatmárnémetiből érkezett, s népi irodalmunk nagyjairól készült alkotásait hozta magával. Őt követte Korond kiváló költője és festője, Páll Lajos, aki metaforát tud csiholni a falusi szekér és az utca kövének a találkozásából is. Ehhez a három kiállításhoz csupán néhány, fél kézen megszámolhatónál is kevesebb hónapra volt szükség. E tény önmagában is azt jelzi, hogy az Egri Polgári Szalon – összefogva az Erdély Művészetéért Alapítvánnyal – igen értékes új színnel gazdagítja Eger kulturális életét. Méltó folytatója egy másik, a két világháború között létrejött egri közösségnek, az 1925-ben alakult Egri Polgári Asztaltársaságnak, mely a város korabeli értelmiségének a színe-javát tömörítette, s azért jött létre, hogy enyhítsen, amennyit csak tud, Trianon tragikus következményein, hozzájáruljon a magyar nép lelki, szellemi, kulturális egységének újbóli megteremtéséhez. Ma, amikor a nemzeti eszmét világszerte alantas támadások érik, amikor egyenruhába akarnak öltöztetni minket a globalizáció, az uniformizálás, a kozmopolitizmus agresszív és csaknem korlátlan hatalmú urai, kötelező szabványok közé szorítva még álmainkat és vágyainkat is, nagy szükség van az Egri Polgári Szalonhoz hasonló szervezetekre.
Amikor – Tamási áron szavaival – a hegyeket egyenlővé akarják tenni a sík földdel, hogy magunknak zugot sehol ne találhassunk; amikor földrajzi és spirituális értelemben egyaránt az otthontalanság senkiföldjére kívánnak minket taszítani; amikor akarva-akaratlan azon igyekeznek, hogy partra vetett halként fuldokoljunk egy jéghideg és sivár univerzumban; amikor el akarják venni tőlünk legfőbb kapaszkodóinkat, a szülőföldet, a hazát, az élni segítő és megtartó emberi közösség melegét, és el akarják venni tőlünk Istent is Mammon torzképű vigécei, zsoldosai és bohócai, kell egy hely, ahol – Adyt idézve – „esett, szép, szomorú fejekkel” négy-öt magyar összehajol hogy szemükből kicsorduljon „egy ifjú-ősi könny, magyar könny”: Miért is, miért is, miért is?
Egyre sűrűbben jut eszembe mostanában egy történet, amelyet Ferenczes István, a Csíkszeredán élő kitűnő költő írt meg a nagyapjáról, aki Erdélyben nem sokkal Trianon után elénekelte a Himnuszt, nem az államit, hanem azt a másikat, a vigyázzállásost. Rajtakapták, közcsendháborításért eljárást indítottak ellene, a városba hurcolták, megalázták és megkínozták. Amikor kiengedték, ötliteres demizsonnal a kezében éjnek idején hazaindult Csíkpálfalvára, s útközben csak a vigyázzállásos Himnuszt énekelte, amelyet az éjszakai csendben és sötétségben csak az Isten hallhatott. S olyan szépen, olyan szívből csendült föl és szállt az égig az ének, hogy talán még a Mindenható, Fölséges és Jóságos Úr szemébe is könny szökött. Két éneklés között a konok székely mind csak ezt hajtogatta: „De azét es, de azét es, de azét es Isten áldd meg a magyart!” Befejezésül ezt szeretném mondani én is: „De azét es, de azét es, de azét es Isten áldd meg a magyart!”
És áldja meg Botár Editet, áldja meg az Egri Polgári Szalon létrehozóit is mind a két kezével.

Lisztóczky László
Elhangzott 2006. május 24-én, Egerben, a Polgári Szalonban,
Botár Edit kiállításának megnyitásakor

Botár Edit Bolyongásaim Erdélyben és a világban című akvarell kiállítása a ráckevei Kék Duna Wellness Hotelben 2005. március 18-án nyílt meg. A tárlatot megnyitotta Banner Zoltán művészettörténész. Közreműködtek a ráckevei katolikus iskola növendékei.

Botár Edit Bolyongásaim Erdélyben és a világban című 75. jubileumi akvarell kiállítása a Vármegye Galériában 2005. január 12-én nyílt. Megnyitotta Banner Zoltán művészettörténész, közreműködött Huszár Anita énekesnő. A tárlat 2005. március 20-ig volt látogatható.

Botár Edit 1930. január 12-én Marosújvárosban született. A művész a kolozsvári Ion Andrescu Képzőművészeti Intézetben végzett 1956-ban, majd évtizedekig a Kolozsvári Bábszínház díszlet- és bábtervezője volt 1986-ig. Részt vett számos grafikai, festészeti, iparművészeti és díszlettervezői kiállításon Erdélyben és külföldön is. 1956-ban kapta az országos I. díját, mint textiltervező. 1975-ben kapta meg a Művészeti Érdemrend V. fokozatát is. A Romániai Pomológia III. kötetének 180 illusztrációjáért Ezüst díjat nyert a párizsi könyvkiállításon. 1985-től csak a festészettel foglalkozik. Feladatának érezte a kincses Kolozsvár megörökítését az utókor számára.
Az Erdély Művészetéért Alapítvány 1999-ben, a Vármegye Galériában, majd Erdélyben mutatta be Kolozsvár képekben címmel a Kolozsváron megjelent 100 akvarellt tartalmazó album képanyagából összeállított kiállítást.
A Vármegye Galéria 2001. márciusában bemutatta Botár Edit 100 színes akvarelljét és 100 tusrajzát tartalmazó Kolozsvár képekben című album második kiadása alkalmából a Magyarországon eddig nem látott kolozsvári képeket.
A művésznő aktív tagja a Romániai Képzőművészek Szövetségének, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Vízfestők Társaságának, a Művész Barátok Egyesületének, és az Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesületnek.
1974-től 74 egyéni kiállításon mutatkozott be itthon és külföldön. Magángyűjteményekben 2653 munkája található meg, 25 országban.

Bolyongásaim Erdélyben és a világban

Kalotaszegi harangláb

Szomorúan kell közölnöm Önökkel, kedves Hölgyeim és Uraim, hogy hiába igyekeztek vételi szándékkal Botár Edit jubileumi kiállítására, mert a megnyitás előtt egy órával az Amerikai Űrhajózási Hivatal a tárlat teljes anyagát felvásárolta. Ugyanis az űrhajók legénysége sztrájkkal fenyegetőzött, ha Botár-akvarell nélkül kell felszállniok; mert végre látni kívánják azokat a gyönyörűséges erdélyi és európai tájakat, városokat, amelyeket onnan fentről sohasem láthatnak, idelent, a valóságban pedig rendszerint nem olyan szépek, mint a Botár-akvarelleken. (Persze, ha hallották volna Huszár Anitától a Bujdosó leány balladáját Tamási Áron és Lajtha László feldolgozásában, bizonyára az Ő csodálatos hangjára is igényt tartottak volna, hogy a szférák hűvös zenéjébe belekeverjék „az ember tragédiájának” a drámai melegségét.)
Azért ne veszítsék el minden reményüket, úgy tudom ugyanis, hogy Edit visszatartott két-három akvarellt a „szárazföldi hajósok” számára is…
Egyébként nem a festményeit, hanem személyesen magát a művésznőt kellene magukkal vigyék, hogy berendezze, otthonosabbá varázsolja a bolygóközi Teret a világűrben száguldozó, keringő, eldobott hulladékokból…
Tudniillik: ha Botár Edit az ötvenes-hatvanas-hetvenes években nem Romániában, hanem valamely gazdag nyugati világvárosban élt volna – a leghíresebb világberendezővé vált volna azzal a leleményességgel, találékonysággal, amivel a kolozsvári Bábszínházban 80 bemutató mintegy 250 színpadképét s több mint 700 bábuját megtervezte, elkészítette fából, vesszőből, szalmából, csuhéból, rafiából, különféle textil- és selyemmaradékokból, esetleg éppenséggel rongyokból; szóval MINDENBŐL, ami a keze ügyébe került, s amibe életet lehetett lehelni.
Merthogy Botár Edit is annak a művésztípusnak a képviselője, amelynek talán Cézanne volt az első példája, aki szintén iparművészből lett festővé; az ilyen művészek előbb izgalommal megtapintják, kitapogatják: miből van teremtve ez a földi valóság? S csak amikor már az ujjbegyükben érzik minden anyag természetét, akkor festik meg a világot, immár belülről ismerve, boldogan, könnyedén, egy kicsit átszabva, újjáteremtve…
A kolozsvári művészeti akadémia textilszakán egy kis öreg, szász mestertől, Walter Widmanntól tanulták a vízfestő technikát és a díszlettervezés alapelemeit – ő tanácsolta a bábszínházi munkakört, amit első pillanatban sértőnek érzett, méltánytalannak tartotta az ő felkészültségéhez, kitűnő tanulmányi eredményeihez képest, hogy aztán most már mindörökké hálásan emlegesse azt a három évtizedet, hiszen olyan sokrétű alkotói lehetőségek tárultak fel előtte a bábtervező műhelyben, amelyekkel máshol sohasem találkozott volna.
Felsorolhatatlan például, hogy hány fajta selymet, szövetet, vásznat festett batikolt, applikált, hány fajta természetes (és mű-) anyagból szőtt, font, vart, kalapált, hajlított, kötözgetett, állandóan a különböző művészeti ágak, ágazatok és műfajok határmezsgyéjén egyensúlyozva, mint a kötéltáncos.
De hát mi most az akvarellfestő Botár Edit kiállításán vagyunk, s bolyongásainak állomásain meg-megállva eltűnődhetünk eme ősrégi festői eljárás frissessége, romolhatatlansága, örök megújulása fölött. S ha van olyan pontja a Földnek, amely mágnesként vonzza a művészt az akvarell felé, hát Erdély domborzata, éghajlata, évszakjai, levegő- és fényreflexei, sőt történelme feltétlenül ilyen ihlető táj. S ha vannak hungarikumok – vannak transzilvanikumok is; és akkor ilyen transzilvanikum a vízfestés, amelyet ráadásul nem lehet hamísítani, mint a paprikát vagy a tokajit…
Nos, Botár Edit akvarelljei ilyen hamísítatlan termékei a műfajnak: áttetszők, csillogóak, szfumátosak, titokzatosak.
De mitől ilyenek? Mi rejtőzik e mögött a csoda mögött? – kérdezik azok, akik a saját szemüknek sem hisznek, s főleg nem a műkritikusoknak. Elvárnák, hogy képes legyek a művek mögé nézni és felfedjem a nem láthatót.
Félnék ettől a feladattól, nehogy úgy járjak, mint Botár Edit azon a bizonyos olaszországi nemzetközi bábfesztiválon, ahol óriási sikerrel mutatták be a Fram, a jegesmedve című mesejátékukat. Ehhez az előadáshoz ugyanis többek között „északi fényt” kellett „előállítania”, mert a színház gyengécske reflektorai alkalmatlannak bizonyultak erre a feladatra. Elővett tehát egy jó nagy ugorkás üveget (románul borcan, magyarul borkán), annak a fenekére egy fadugóba szerelt égőt eresztett le, az üveg oldalát pedig beragasztotta különböző színű és árnyalatú celofáncsíkokkal. Az ügyelő, a kezében forgatva az üveget, csodálatos északi fényt vetített a jelenet hátterére. Előadás után az idegenek beözönlöttek a színpadra, hogy közelről is megcsodálhassák a mi északi fényforrásunkat, s egyszerűen nem hitték el, amit tapasztaltak. Egy nyugat-németországi bábszínház vezetője felajánlott egy cserét: adjuk oda neki az egész előadást, bábukkal, díszletekkel együtt, ő pedig nekünk ajándékozza egész színpadját, ami egy remek, fémvázas, összeszerelhető színpad volt, tizennégy reflektorral s egyebekkel. Persze az Elvtársnő, a minisztériumból – nem engedélyezte…
Mi van tehát a Botár-képek ragyogása mögött?
Egy egész élet VARÁZS-KÉNYSZERE. Az a hit és tudat, hogy rajtunk csak a csoda, a varázslat segíthet; s mivel ez mind késett, s már-már úgy tűnt: végleg el is marad – magunk kellett „megrendezzük” magunknak a csodát, mint ama „borkános” északi fényt.
Kedves Edit, Te ezt olyan jól megtanultad, hogy arra kérünk, tanítsd még sokáig az embereket arra, hogy a csodát nem várni, hanem magvalósítani kell. Az a kis 75 év pedig ne zavarjon, hiszen műveidben az örökkévalóság érik.

Banner Zoltán
Elhangzott Botár Edit 75. kiállításának megnyitóján, 2005. január 12-én

A Vármegye Szalon 2001. március 28-tól május 23-ig látható kiállításán bemutatásra kerül Botár Edit 100 színes akvarelljét és 100 tusrajzát tartalmazó Kolozsvár képekben című albuma, melyen közreműködött Jancsó Adrienne Kossuth – díjas előadó-művésznő.

Botár Edit kiállítása a Vármegye Galériában 1999. szeptember 7-én volt. Megnyitót mondott Kányádi Sándor. Közreműködött Jancsó Adrienn.

Bardócz Lajos grafikusművész

Bardócz Lajos grafikusművész Sérült tájak című kiállítása a Vármegye Galériában 2003. július 23-án nyílt meg. Megnyitotta Pap Gábor művészettörténész, közreműködött Dinnyés József daltulajdonos. A tárlat 2003. október 5-ig volt látogatható.

A megnyitón

„Bardócz előbb nagy magyar szellemeket (Ady Endre, Apáczai Csere János, József Attila) és versillusztrációkat metszett fába. Egyszerűsíti ugyanakkor színnel dúsítja a technikát. A hetvenes évek közepétől datálódik az a közérzet-grafikai hangvétel, amely lázgörbeszerűen követi a nemzetiségi lét tragikusan felgyorsult eseményeit, izgalmát, indulat-ingadozásait. Sorozatainak (Agresszió, Idők, Forrás, Bibliai képek, Várakozva, Szorongás, Nyugalom és mozgás, Shakespeare szonettek, Balladák) a technikáit (fametszet, litográfia, linóleummetszet, fekete-fehér és színezett szénrajz, ceruzarajz, tusrajz) ekkor, ebben a másfél évtizedben szinte reflexszerűen váltogatja a témához legadekvátabb jelrendszer természete szerint. Mindig nyitott, befejezetlennek és egy nagyobb egységből kiszakítottnak tűnő kompozícióit az intenzív és kevésbé intenzív vonalak lüktetésével ritmizálja; nem részletező, tökéletes, pontos kinagyítással teszi hitelessé, kifejezővé a jelentést, hanem „rövidítésekkel”, kihagyásokkal, a képi elemek új összefüggéseinek a meghökkentő voltával.”

Banner Zoltán: Erdélyi magyar művészet a XX. században

Kuruckor I.

Szeretettel köszöntök Mindenkit Bardócz Lajos grafikusművész Sérült tájak című kiállításának megnyitóján.
Azt kell, mondjam, hogy itt már a kiállításról mindent elmondtak. Ezek a versek, és ezek a zenék, ez az arckifejezés, ahogyan énekelt Dinnyés József barátunk, ez a lelkesedés, amivel válogatta és előadta az anyagot, minden lényegest elmondott már a kiállítás anyagáról, én csak egy-két reflexióval fogom megtoldani.
Annak idején mindig élvezhettük Fülep Lajosnak, a kiváló esztétának és művészettörténésznek az előadásait az egyetemen. Mi voltunk az utolsó évfolyam, akiket, még tanított. Emlékszem máig egy mondására, amit tudomásom szerint, ő írásban is lefektetett. Az pedig így szól:
„Aki az egyik oldalon látja a tartalmat, a másik oldalon a formát, az a művészetet sehol sem látja.”
Hogy pedig ezt miért mondom el itt?
Nagyon sokan, nagyon fontos dolgokat szeretnének elmondani a hazáról, annak a megmaradt részéről, és annak az ideiglenesen nélkülözött részéről. Tehát belső Magyarországról és a külső Magyarországról, de ezek igen sokszor vergődő kísérletek maradnak. Itt most olyan értékeknek lehetünk tanúi, élvezői, amelyek bármilyen magas mércével mérhetők, és amelyek közül, legalábbis néhány – ezeket megpróbálom majd cím szerint is idézni – egészen biztosan benne van a XX – XXI. századi – most már így kell mondanom – magyar, sőt, zárójelben hozzáteszem, európai grafika élvonalában. Egy-két ilyen művet had idézzek cím szerint.
Talán abban a sorrendben, ahogyan megközelíthetjük őket. A Tatárhalom, az Irtás, és a Sütő Andrásnak. Ezek azok a művek, amelyekkel kapcsolatban, ha az ember rájuk hagyatkozik, egész egyszerűen elkerülhetetlen, hogy egy belső hatalmas katarzist ne éljünk át. Először is azt, hogy ennyire szépen, majdhogynem zeneileg, – nem szoktunk hozzá, hogy – idézni tudják a művészek a tájat, mintha nem is lenne már ildomos. Minthogyha már ezt elzenélték volna korábban, ami egyébként nem igaz. Így ezt soha senki nem zenélte el.
De amikor már az ember teljesen ráhangolódott, és érzi, hogy kavarodik föl benne valami emlék, ami fáj is egy kicsit, meg jóleső érzések is kísérik, már kezdene lenyugodni, amikor egyszer csak észreveszi, hogy egy éles pengehasítás van a képben.
És akkor fölötlik az az emlék, amit gondolom többünk átélt már, amikor Bartók Bélának a Kékszakállú herceg vára című operáját néztük vagy hallgattuk, amikor Judit elkezdene már gyönyörködni egy-egy szobában és akkor egyszer csak, észreveszi, hogy de hiszen mindenütt vér van. Tehát még a virágos kertben is véres a virágok alja, gyökere, és a föld alatt. Tehát egy ilyen hazában élünk most, és ilyenben kell megtalálnunk a helyünket. Ezt érezte az ember akkor is, amikor még nem vette észre a hasítást, hogy valahol bujkál egy fájdalom ezekben a művekben, ez a fájdalomtisztító fájdalom.
És ha az ember tovább nézegeti ezeket a képeket, akkor föltűnik, hogy bizonyos témák variálódnak, jönnek elő újra és újra, és az ember nem érti az első pillanatban, hogy aki ilyen gyönyörű képeket tud festeni, és tájon belül ennyire meg tudja idézni mindazt, ami ma nekünk örömet vagy fájdalmat okoz, az hogy nyúlhat még szinte ugyanazzal a mozdulattal, mondjuk, a sámán témához.
Mintha a tájkép meg a sámán téma egymástól idegen lenne. Ezt természetesen csak első közelítésben érezhetjük, s utána, amikor így végignézzük, ezeket is had idézzem cím szerint. Érdemes megjegyezni a címeket, nekem a legnagyobb élményt a Sámán álarcban című grafika jelentette, egészen döbbenetes volt a hatása. De mondhatnám a Révület I.-t, II.-t is, az egyik került rá a meghívóra. Aztán a Jóslatot, aztán a Sámán síremlékét, és én bizony ide sorolnám egy részről a Ködlovast, amelyik már átvezet a múltat közvetlenebbül idéző, tehát nemcsak a sámánizmus keretében múltat idéző képek sorába, hiszen ott már Ezüstkirályként Attila is megidéződik, Aranykirályként Géza megidéződik, és megidéződik a Vészharang címen Csaba királyfi.
Tehát egyre másra jönnek ezek a témák, és egyszer csak, beleütközik szabályszerűen az ember az In memoriam Páskándi Géza című grafikába. És ott zárul egy kör, mert ott kezdjük érezni, hogy ezek a sámán tulajdonságokat megidéző művek, ezek mind készítik elő a talajt ahhoz, hogy ráismerjünk, ez az a tulajdonság, amelyet vissza kellene nyernünk, illetve, ha már megjelent köztünk, akkor föl kéne ismernünk, és nem lenne szabad hagynunk, hogy önemésztő és mások által fölemésztett életpályává váljon. Az egyik csúcsa a jelenkori grafikáknak ez az In memoriam Páskándi Géza című grafika.
Amit én zárszóként elmondanék az az, hogy elég sokan foglalkoznak ma már a sámán témával. Azt gondolom, tudjuk, hogy a 60-as évek második felétől a 70-es évek második feléig divat téma volt a sámánizmus, nem nálunk, hanem a világban.
Egy olyan művészre utalok, akit általában ismerni szoktak, nyugat-európai német volt, de kiment Amerikába, és aki ezt a sámán magatartást, mint a művész alapmagatartását tettekkel, művekkel próbálta népszerűsíteni a világban és egy időre sikerült is neki.
És az ember gondolkozott rajta, hogy tudják ezek egyáltalán, mit jelent sámánnak lenni.
A sámán akkor lép be egy társadalom életébe, ha valami elveszett, tehát ha elbitangolt a szarvasmarha – ez keleten, északkeleten általában rénszarvast jelent. Akkor, ha az akár 100 km-ekre barangolt el, akkor is pontosan meg tudja mondani, egészen pontosan kijelöli az utat is, hogy lehet elérni ezt az eltévedt jószágot, és a gazdája nyugodtan rábízhatja az életét erre a tudósításra, elindulhat bele a tajgába, akár hóba, fagyba, egész biztos lehet benne, hogy a sámán nem vezette félre.
De mi van akkor, ha a hazánk veszett el?
Tökéletesen érti az ember, hogy igen, elveszett értékek nyomában indul el a sámán és ahhoz, hogy az ember rá merje bízni az életét, és el tudjon indulni azon az úton, amelyet ebben az esetben Bardócz Lajos mutat nekünk, hát ahhoz bizony olyan szinten kell produkálni. Tehát a bizalmat meg kell nyerni.
Ezért kellett levezetésül jeleznem, ezek itt remekművek, ennek a sámánnak én hiszek, mert megtapasztaltam, hogy lehet neki hinni, azt az utat, amin elindít bennünket, hitelesnek érzem és meg fogjuk találni a hazánkat.

Pap Gábor beszéde Bardócz Lajos Sérült tájak című kiállításának megnyitóján, 2003. 07. 23.

Andrássy Kurta János szobrászművész (1911. Kiskóh -2008. Budapest)

Andrássy Kurta János szobrászművész kiállítása a Vármegye Galériában 2002. november 22-én nyílt. Megnyitotta Püski Sándor, Varga Viktória színművésznő közreműködésével. A tárlat 2003. január 24-ig volt látogatható.

1911. november 23-án született a Bihar megyei Kiskóh községben. Erdélyben töltött gyermekkora, környezete határozták meg egy életre; őt is, művészetét is.
Jól ismert kettős nevét Szabó Dezső javaslatára vette fel. De nemcsak nevét kapta Szabó Dezsőtől. Az író nagyon lényeges dologra hívta fel figyelmét a művészettel kapcsolatban: a tanulásra, a műveltségre. Véleménye szerint a műveletlen ember sohasem lehet igazán jó művész.
Andrássy Kurta János: szobrászművész, kiemelkedően jeles mestere a plasztikai műfajoknak, szakmai érdemeit jelzi, hogy tagja a művészeti akadémiának; sokrétű intellektuális tevékenysége mellett mindenekelőtt szobrászata tükrözi hitelesen a személyiségét, tehetségének egyediségét, észjárásának egyértelműségét. Körplasztikáiban, domborműveiben, érmeiben jelen van mindaz, ami közügyekben, mestersége gyakorlatában foglalkoztatja, s így formába foglalva érzékelhetők élményei, igazságkereső töprengései, harmóniát teremtő készségei.
Életét a munka tölti ki tartalommal, nagyszámú művészi alkotásai között festmények, rajzok, grafikák is találhatók a plasztikák mellett.
A hagyomány és az újítás esélyeinek a mérlegelése közben következetesen haladt a maga útján, azt rajzolta, mintázta, faragta, amiben kifejezte gyermekkori emlékeinek légkörét, művészi fejlődésének menetét, s amiben egyúttal megválaszolta a művészkortársak előtt felmerülő problémákat. A kozmopolita izgágaság, a sznob helyezkedés ellenében a regionális folyamatosság sajátságainak a figyelembevételét ajánlotta, a klasszikusok szaktudása mellett az ősi örökség jelenlétének az okait kutatta, azt, hogy miként lett például a nép zenéje a XX. század jeles komponistáinak az ihletője.
Műtárgyelemzéssel, folklorisztikával indokolja, hogy a magyar képzőművészetből ne hiányozzék a népi-nemzeti jellegzetesség.
Andrássy Kurta János 1944-ben megfogalmazott és századok válságai során igazolt álláspontját nekünk magyaroknak ma és a jövőben is érvényesnek kell tartanunk: „A mi fennmaradásunk záloga: a népből sarjadó kultúránk.”
A művész jelentős gyűjteményt adományozott a Sárospataki Képtárnak, a Vármegye Galéria kiállításán bemutatott alkotások egy része a gyűjtemény részét képezi.
Andrássy Kurta János kiemelkedő alakja a magyar nemzeti művészetnek.

Magyar Savonarola?

Andrássy Kurta Jánost sokan prófétának tekintik, amolyan hitvallónak, aki hivatása teljesítéséhez nélkülözhetetlennek tartja az eszmei indítékok tisztázását. A művészetek története folyamán az efféle szándék sem volt ritka századunkban azért tűnik ez szokatlannak, mert a l’art pour l’art félreértése csapdába ejtette az esztétikusokat, a műkritikusokat és – óhatatlanul – sokakat a művészek közül is. Pedig, ha meg lehet szabadulni a szólamoktól, az elvek, nézetek elgépiesedéséről, dogmává merevítésétől, kiderülhet, hogy a „művészet a művészetért” jelszavát nem kellett volna az öncélúság híveinek átengedni, mert ez a mozgalom alkalmas volt az alkotó elme felelősségérzetének tudatosítására feladatai vállalásakor. A műalkotás maradéktalanul akkor felel meg ősi rendeltetésének, ha eleget tesz és a világ viszonylatában érvényes törvényszerű kapcsolatok megismerése iránti igénynek, s tud valamit közölni a lét és sors lényegéről.
A jelentős művek – ugyanis – az ismeretek gyarapíthatják, a humán tudatot fejlesztik érvekkel és sugallattal tájékoztattak az élet értelméről, a szellemi szépség, az érző szív adományairól, arról, hogy az ember társas lény, a művész pedig szűkebb-tágabb környezetének, személyes megérzéseinek, az egyetemes értékeknek a szószólója. Andrássy Kurta János tér ki ezeknek az alapvető művelődéstörténeti meghatározottságoknak a követelményei elől, plasztikában csakúgy, mint írásaiban tulajdonképpen elvégzi azt, ami elsődleges tennivalója, vagyis a művészet művelése. Amikor szövegben is közli elképzeléseit, nem programot közöl, nem magyarázkodik, inkább eszmetörténeti kutatásainak az eredményeit publikálja, a munkásságával összefüggő elvi következtetéseit rendszerezi. Hangsúlyozni kell, hogy közreadott vagy kéziratban lévő fejtegetéseit nem kívánják kiegészíteni művészi teljesítményeit, esetleg helyettesíteni a sok írnivaló miatt el-nem-készült szobrokat. Életművét nem szabad mégoly helyénvaló teóriák illusztrációjának venni. Andrássy Kurta János –ugyanis –szobrászművész, kiemelkedő jeles mestere a plasztikai műfajoknak, szakmai érdemeit jelzi, hogy tagja a művészeti akadémiának, sokrétű intellektuális tevékenysége mellett mindenekelőtt szobrászata tükrözi hitelesen a személyiségét, tehetségének egyediségét, észjárásának egyértelműségét. Körplasztikában, domborműveiben, érmeiben jelen van mindaz, ami közügyekben, mestersége gyakorlatában foglalkoztatja, s így formába foglalva érzékelhetők élményei, igazságkereső töprengései, harmóniát teremtő készségei.
Életét a munka tölti ki tartalommal, nagyszámú művészi alkotása között festmények, rajzok grafikák is találhatók a plasztikák mellett, ami azt bizonyítja, hogy a vérbeli képzőművész nem von határt az egyes ágazatok közé. Rajztudás nélkül szobrot is nehéz elképzelni, aki anyagszerűen valósítja meg plasztikai terveit – kőben, márványban , andezitben, trachitban, bronzban terrakottában annak a színérzékenysége is segíthet. a szobrászatnak a térhez való viszonyát meghatározni csupán rendkívül bonyolult képzettársítással lehet, amink abszolválására a tárgyalkotó művész többirányú stúdiumokkal kell, felkészüljön. Ifjúsága hajnalától Andrássy Kurta János hol ösztönösen, hol tudatosan ezt tette, biztos és sokféle ágazó mesterségbeli tudás birtokában készült fel szobrászművészi pályára. Bizonyos, hogy a készülődés, a kibontakozás szakaszában az elméleti tájékozódás, a széleskörű műveltség, a hagyományok értékelése, a korszerűség kérdése számottevő szerepet kapott, s ebben az összefüggésben népművelő előadásai, szakirodalmi dolgozatai, vitacikkek is a plasztikák alkotóelemeivé váltak.
A hagyomány és az újítás esélyeinek a mérlegelés közben következetesen halad a maga útján, azt rajzolta, mintázta, faragta, amiben kifejezte gyermekkori emlékeinek légkörét, művészi fejlődésének a menetét, s amiben egyúttal megválaszolta a művészkortársak előtt felmerülő problémákat.
Kitartott amellett, hogy az időszerű történelemfilozófiai körültekintés közepette az általánosságok helyett a helyi konkrétumok kínálnak megoldást az érzékeny lelkületű, hazájáért aggódó művésznek. A kozmopolita izgágaság, a sznob helyezkedés ellentétben a regionális folyamatosság sajátosságainak a figyelembevételét ajánlotta, a klasszikusok szaktudása mellett és az ősi örökség jelenlétének az okait kutatta, azt, hogy miként lett például a nép zenéje a XX. század jeles komponistáinak az ihletője.
Amikor analógként a népi faragásokban a korszerű szobrászat forrásait kereste, ráeszmélt arra, hogy vizsgálatai megkezdése előtt ő már ebben a szellemben alakította reliefjeit, figurális kompozícióit. S ez nem a falusi szociográfia módszerével történt, mert a szobrász stílusteremtő képessége nyomán a magyar nép atavisztikus karaktervonásai térnek vissza műveibe. Ehhez nem elegendő magyarázat Szabó Dezsőhöz, a népi írókhoz fűződő barátsága, vagy az, hogy Medgyessy Ferenc lelki rokonának nevezte őt. A monumentális tömbökbe zárt vaskos alakok, arcmások, kétkezűek anyák, menyecskék, lázadó jobbágyok egyfajta plasztikai fonetika hangsora szerint idézik vizuális fantáziáját. Ezt a nemzeti önismeretre utaló formanyelvet az avantgardista teoretizálók, nacionalista eltévelyedésének, provinciális zsákutcának bélyegezték, amiből keserű polémia keletkezett. Andrássy Kurta János szenvedélyesen védte igazát, hatásosan fogalmazott esszékben utasította vissza az inszinuációt. A vita hevében egyik tisztelője részéről az is elhangzott, hogy Andrássy Kurta „Biharból jött paraszt-Savonarola” lenne. S ekkor még expresszív hevülettel mintázott bronz-Savonarolája is megjelent az egyik kiállításon, amiért azután az az őszinte hite, miszerint a magyarság boldogulása a genius loci, a honi lelkület művészi tudatosítása, a műalkotásokból áradó nemzeti bizodalom nélkül aligha szolgálható, a közvélemény elleni lázadásának minősült. Persze, ez a „közlemény” – a médiumok egyoldalúságának köszönhetően – mindössze a szűk körű hangoskodók, az előkelősködő világpolgárok ízlésdiktatúráját, csoportérdekeit képviselte.
Andrássy Kurta János elmélkedéseiben nyoma sincs a hatalmaskodásnak. Műtárgyelemzéssel, folklorisztikával indokolja elvárásait a tekintetben, hogy a magyar képzőművészetről ne hiányozzék a népi-nemzeti jellegzetesség. Fel se merül benne és elvbarátaiban, hogy Padre Girolamo firenzei dominikánus szerzetes fanatizmusával máglyára küldje a másvallásúakat. Hiszen Savonarolájának gótikusan elnyúlt alakja éppen hogy a szobrászat stirális gazdagságát példázza, a feszültség, a szerkezetesség eszközeit, ugyanakkor a körültekintően kiérlelt sziluetthatást, a képzőművészet mozdulatlanságának a feloldását. Mindig is a plasztikai értékek gyarapításáért, szobrai szellemiségének igazolásáért fáradozott, de közben nem vonult vissza az önhitt specialisták elefántcsonttornyába, az oppurtunista szekták kiváltságosainak ötcsillagos klubjába. Nyíltan hangoztatta, hogy a magyarság érdekei vezérlik, nem vágyakozik olümposzi megdicsőülés után. Tisztában van azzal, hogy a szobrászat nehéz mesterség, szakmai készültségével sohase lehet elégedett. Szívesen tanulmányozta századunk törekvéseinek az eredményeit, voltak, akik csodálkoztak, amikor bemutatta légies bronz kompozícióit, a figurák beállításának, a végtagok körvonalainak, a térkapcsolások meglepetéseinek játékos ötleteit, a struktív szoborépítés mintadarabjait. Kísérletei nem öncélúak, nem keverednek a formarombolás önkényeskedésének ákombákomjai közé. A szépség nélkülözhetetlensége érvényesül nála ilyenkor is, a befogadó tetszésére számít továbbra is.
Szabó Lilla monográfiája végigkíséri Andrássy Kurta János munkálkodását, plasztikai anyagának változatait csakúgy, mint művészetbölcseleti írásainak eszmei indokait. Sikerült a nagyszabású életműről áttekintést adni, jól kiválasztott idézetekkel a művelődéstörténeti egyetemességben a nemzeti, regionális értékek esztétikai feltételeit megértetni. A dolgozat szerzője hozzájárul ahhoz, hogy Andrássy Kurta János 1944-ben megfogalmazott és századok válságai során igazolt álláspontját mi magyarok ma és a jövőben is érvényesnek tartsuk: „A mi fennmaradásunk záloga: a népből sarjadó kultúránk.”

Pogány Ö. Gábor,  Szabó Lilla: Andrássy Kurta János szobrászművész albuma Előszó
1996. november

Az ember kirekeszthető – a mű viszont nem

Ritka az a művész, aki túl a kilencvenen is aktív. Andrássy Kurta János szobrászként, festőként, íróként ma is folyamatosan alkot. A budapesti Vármegye Galériában látható kiállítása a bemutatott szobrok, érmek, festmények és grafikák révén igényes, tartalmas ízelítőt ad a 91 éves alkotó életpályájának jellemző korszakaiból.
A kortalan, derűs, jó humorú szobrászt nem kényeztette el, hanem inkább keményen megedzette az élet. Arisztokratikusan csengő neve ellenére szegény erdélyi családból származik. Négyévesen fogadta örökbe egy kőműves, az ő nevét vette fel családneve elé induló művészként. Rendkívüli hallgató lett a Képzőművészeti Főiskolán, hat elemivel.
– Én erre a pályára születtem. Szerencsére olyan tanárom volt a főiskolán, akitől nem lehetett tanulni, mégis minden műfajban boldogultam: tudok formázni, festeni, írni. Tisztában voltam azzal, hogy rengeteget kell olvasnom, tanulnom, hogy olyan művész lehessek, amilyennek elképzeltem.
Andrássy Kurta János sikeresen indult, hamar kialakította sajátos, zárt kompozíciójú műveit. Kisméretű plasztikáira is a monumentalitás a jellemző, de persze a jó szobor nem gigantikus méreteivel hat. Amikor 1940-ben felállították Széchenyi-szobrát, a kultuszminiszter Hóman Bálint azzal méltatta, hogy „egész Balatonfüred lelke benne van”. Életerőt sugárzó figurái, a Vazul, a Nomád lovas, a Savanarola, az Öregség, a Táncoló parasztasszony, a szociális érzékenységről tanúskodó Zsákoló munkás, Proletár anya, Utcaseprő asszony örök emberi érzelmeket és életsorsokat ábrázolnak drámai erővel. A követ – azt ma is pontozógép nélkül faragja! – és a márványt éppúgy szívesen formálja, mint a bronzot vagy a rézdomborítást.
Letisztult formavilágú, lényeget kiemelő, tömbszerű alakjai nyugalmat, erőt árasztanak. Országszerte legalább ötven köztéri szobra áll, Szolnoktól Dalmandig, Veszprémtől Kazincbarcikáig. Sárospataknak ajándékozta háromszáz szoborból, kétszáz festményből és grafikából, domborművekből és érmekből álló életműve egy részét, ott van állandó kiállítása. Vagy fél évszázadon keresztül hallgatás és mellőzés lett az osztályrésze.
– Nagy adag kortársi és szakmai irigység játszott közre abban, hogy a nevemet sem volt szabad leírni. 1945 után koholt vádak alapján csaknem halálra ítéltek. Az ötvenes években tilos volt kiállítanom. Tönkre akartak tenni, de nem sikerült. Nyomorogtam rengeteget, dolgoztam művezetőként a Halászbástyán és tervezőirodában, de az alkotást nem hagytam abban.
Kemény fából faragták, sem megalázni, sem megtörni nem tudták. A hatvanas években a zárt, nemesen egyszerű formákból légiesen karcsú, nyúlánk, ifjúságot, szépséget, modern életérzést kifejező alakok váltak. A szerkezetileg mívesen megkomponált, költőien karcsú sziluettek új korszakot nyitottak.
– Művészetfelfogásom nem változott, a stílus lett modernebb, korszerűbb, ahogyan a kor is. A kifejező erejű arcok, portrék után a modern vonalú szobrok fejét nem formáltam meg jellegzetesre. A tömegemberek korában nem érdekes a fej karaktere. Minden korszakomban a magyarságom, a népies látásmódom vezérelt. Ezért sem fogadtam el fiatalon a római ösztöndíjat: én magyar szobrászatot művelek, azt pedig nem tanulhatom külföldön. A tiszta forrás vonzott, ezért, ahogyan Bartók és Kodály a zenében, én a szobrászatban a népi hagyományt kutattam, s annak letisztult formavilága hatott rám művészként. A harmincas-negyvenes években a néger plasztika, mint modern alkotás igen divatosnak számított. Úgy gondoltam, miért ne hozhatnék létre akkor magyar nemzeti szobrászatot a népi hatás alapján. Egy paraszti fafaragás után készítettem a Tehenes asszony című kisplasztikámat, mint a népi formák és témák átfogalmazását. Vallottam, hogy fennmaradásunk záloga a népből sarjadó kultúránk.
Így vált a népi ihletésű magyar nemzeti szobrászat egyik legjelesebb képviselőjévé. Hite és igényessége olyan tartást adott neki, amellyel öntörvényű alkotóként, ismert szobrászok mestereként saját belső értékrendje szerint él ma is.
– Nem a sikereknek, hanem a művészetnek éltem. A legnagyobb kirekesztettségben is tudtam, hogy a művek akkor is megmaradnak, ha én nem leszek. Jön olyan kor, amely majd felfedezi őket…

Lovass Ildikó
Szabad Föld, 2003. január 17.