2009 július 21., kedd

Maszelka János festőművész (1929. Máramarossziget – 2003. Székelyudvarhely)

Maszelka János könyvbemutató és emlékkiállítás a Vármegye Szalonban 2004. január 23-án nyílt meg. Megnyitót mondott Nagy Miklós Kund, a könyv szerzője. Közreműködött Dévai Nagy Kamilla. A kiállítás 2004. március 10-ig volt látogatható.
A Pallas-Akadémia Könyvkiadó és Könyvkereskedés adta ki a Műterem sorozatban a Maszelka János albumot. A kiállítás és a könyv több erdélyi városban is bemutatásra került.
Maszelka János 2003-ban hosszas betegség után december 19-én hunyt el.

„Megkülönböztetett bátorság kell ahhoz, hogy napjaink tűzijátékos – halálugrásos művészeti kultúrája, közhangulata közepette valaki hűséges maradjon a tájhoz, tájképhez, egy-két alakos tájkompozícióhoz… – aki Maszelka képet függeszt a falra, nem egy darab természeti festői valóságot lopott be az otthonába, hanem ellenkezőleg: maga is teremtő, újrateremtő részesévé válik annak az örök pillanatnak, amikor környezetünk vagy akár egy távoli táj felölti saját arcvonásainkat.”

Banner Zoltán: Erdélyi Magyar Művészet a XX. században c. könyvéből

Maszelka Jánosról
2003. december 30-án

  

Berek

Berek

A Teremtő ad és elvesz, Maszelka János kapott egy életet, amit hittel és hivatástudattal végigjárt, elkötelezett napszámosa volt közösségünknek. Tisztességgel, becsületes munkájával szolgálta az egy ló két nyereg cselekvési képletet. Alkotói tevékenysége a nagy templomhoz, a természethez kötötte, a tisztaság, a jelenségek ezerarcúsága alázatossá tette a nagy teremtmény előtt és ezt meggyőződéssel szolgálta alkotói pályáján kezdetektől a végig. Naponta fejet hajtva a felkínált lehetőségek előtt, hogy ezekből képi igéket teremtsen hitéhez, elvéve vagy hozzátéve a lélek legbelső szolgálatának hullámhosszán. Képi üzeneteiben megismerteti a nézőt az őt körülvevő jelenségekkel, felhívja figyelmét szűk pátriánk sokféleségére, lelkeket nyugtató szépségére ebben a felgyorsult időben. A nagy templom maradt, a napórát sötét felhő borítja, megállt az idő, nincs nézelődés, csak emlékezés! A napként ragyogó, szellemet és lelket visszaszólították, a kép eltűnt, csak egy üres kert maradt tér és idő végtelen falán.

Márton Árpád

Maszelka János kiállítása a Vármegye Galériában 1998. december 2-án nyílt meg. Megnyitót mondott: Banner Zoltán. Közreműködött: Dévai Nagy Kamilla.

A kilencvenes évek pasztelljei Maszelka Jánostól

Elkésett naturalistának ajtó mögött a helye – mondják, akik nem értenek egyet Maszelka János művészetével. Figyelmük (és ízlésük) azonban felületes, mert nem kívánják, vagy képtelenek észrevenni, hogy az az ajtó, századunk művészetének ajtaja lassan bezárul, s a mögéje állított festőt nem takarja árnyék.
Mert hogy először is: ő nem a múlt századi, akadémiai naturalizmus értelmében valóságtisztelő, hanem az 1908-ban alakult Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre (a MIÉNK), tehát például Szinyei Merse Pál, Csók István, Rippl-Rónai József, Márffy Ödön, Ferenczy Károly, Vaszary János és a többiek által hitelesített, tipikusan magyar természetelvűség folytatójaként, márpedig e mesterek műveinek értéke (és ára) éppen napjainkban közelíti meg a csillagos ég magasságát. Másodszor pedig annyira másként, sokféleképpen szövődik életformánkba a művészet az új évezred küszöbén, hogy a festői ösztönösségnek és a mesterségbeli minőség tudatosságának olyan fokon megőrzött kiegyenlítettsége, amely Maszelkát pályája csúcsán jellemzi, minden időkben hozzátartozhat szem és lélek higiéniájához.
A kilencvenes évek pasztelljeiben a legszembetűnőbb az a megmagyarázhatatlan ( az elemzésben elillanó) egyszerűség és varázslat, ahogyan banális tájelemekből vagy ezerszer lejáratott „fenségességekből” a természeti formákban rejlő mitikus erőre utal. Ha nem tudnánk, hogy ma is kijár tájképezni, feltételezhetnénk, hogy tulajdonképpen már csupán automatikus írásként, jelekre redukált motívumokkal dolgozik, vagyis olyan tájakat fest, amelyek a valóságban nem léteznek, tehát akár absztrakt kompozíciókat is festhetne helyettük. Kétségtelen, hogy vannak bizonyos leitmotívumai, amelyek rendszeresen ismétlődnek, de bízvást egymás mellé rakhatsz belőlük akármennyit, mégsem a motívum tűnik ismerősnek, hanem az a bizonyos rejtelmes belső ragyogás, mi örökké új, más közegnek fogja mutatni az azonos kivágást.
De hát végül is ez a műalkotás igazi titka, tartozzon a mű bármely század vagy irányzat krétaköréhez. Ezért nem állíthatja senki sem ajtó mögé elkésett naturalistaként a hegyi táj s a transzilván életérzés romantikusát, aki nem szakmai felkészületlenség, hanem született szerénysége és humanizmusa okán választotta a progresszív művészet személyiség-érvényesítése helyett az otthonteremtő festészet intimitását.

Banner Zoltán
Maszelka János kiállítás megnyitó 1998. december 2.

Székely föld és székely ember

A kettő elválaszthatatlan. Mikor a Székelyföldet emlegetjük: nemcsak egy tájegységre gondolunk, hanem arra is, ahogyan berendezkedett ott a magyarság egyik legjellegzetesebb, legérdekesebb, saját közösségteremtő erőkben leggazdagabb belső fajtája. Mikor tehát azt mondjuk: Székelyföld, nemcsak fenyvesek jelennek meg előttünk, nemcsak borvízforrások, s nem is csak templomok és székely kapuk, hanem feledhetetlen arcok, tekintetek, hangsúlyok és figurák is. Valós vagy a valóságból szublimált, sokszor az élőknél is élőbb alakok.
Ám ahogy nincs székely föld székely ember nélkül, ugyanúgy a székely ember sem igen képes székelyként létezni máshol, mint Székelyföldön. Mihelyst kiszakad saját szűkebb közösségéből, árvává válik, akinek azonnal –ha mostohára is, de- új apára és anyára van szüksége. Ez magyarázza azt a paradoxont, hogy a székely ember, a legmarkánsabb autonóm értékvilág teremtője és hordozója oly védtelenné válik, ha e világon kívülre kerül, pl. Pesten rövid időn belül pesti magyarrá lesz. Amit aztán viszont sokan nem hajlandóak tudomásul venni, az a következő: Bukarestben a székely cselédlány, vagy ácslegény hihetetlenül rövid idő alatt asszimilálódik és románná lesz. Olyanná, aki a nagy aldunai olvasztótégelyben töri még ugyan a románt –s mindig is törni fogja-, de már szívfájdalom őt megszólalni hallani saját egykori anyanyelvén is.
A legnagyobbak, a székelység teremtő géniuszai, mint Orbán Balázs vagy Tamási Áron, vagy legjobb műveiben –ne féljünk leírni a nevét a legnagyobbak közt-: Nyírő József, képesek voltak magukkal vinni, megőrizni, és újra fogalmazni székelységüket Konstantinápolyban éppúgy, mint Amerikában vagy Spanyolországban, vagy Budapesten. Ők, ha földrajzilag –ideig-óráig vagy végleg- távol is kerültek a Székelyföldtől, képesek voltak a székely pátriát magukkal vinni, mint egy lelki hazát, mint a csiga a házát.
Igen ám, de a székelyek –bármilyen elragadtatással ír róluk Jókai Mór, már-már természetfölötti magyarokként ábrázolva őket- sajnos nem mind Orbán Balázsokból és Tamási Áronokból, vagy Márton Áronokból, vagy Gábor Áronokból állnak. A székely ember és a székely közösség, ha vezetésében valami megzavarodik, saját földjén is észbontó ostobaságokat képes elkövetni. Képes idegen zászlók alatt fegyvert rántani sajátjai ellen; képes az erdélyi történelem két bíboros-gyilkossága közül az egyiket elkövetni (ami egyben királygyilkossággal ért fel); vagy képes saját szülőföldjén megbuktatni az országgyűlési követválasztáson Orbán Balázst. (Na és –mondhatná valaki- ez még mindig semmi ahhoz képest, hogy mondjuk az athéni polgárok szépen, demokratikusan, annak rendje és módja szerint halálra ítélték például Szókratészt is. Akinek halála –a másik ókori bölcs Seneca tanulságaival összevetve- csak azt bizonyítja, hogy amilyen gazságot és ostobaságot képes elkövetni az imperátori önkény egyedül, ugyanarra képes sok ostoba ember közösen is.)
Mindezek után világos: a székely ember akkor képes magasrendű közösségi életet élni, a maga megható és magától értetődő módján, ha békén hagyják élni a Székelyföldön – szerencsés esetben saját bölcs vezetői irányításával. Ám manapság történelme legnagyobb veszedelme fenyegeti a székelységet; miután peremvidékei mindinkább elfogynak, miután lemorzsolódott róla Aranyosszék, miután vegyessé vált Marosszék és a Barcaság is, most legbelsőbb szerkezete került végveszélybe. Az, amit nem elérni sem tatár, sem török, sem osztrák, sem a román fasiszta kormányzatok, de még Ceausescu sem, az most –a székelység belső megroppantása és szétzilálása-küszöbön áll.
A magyarázat erre, amilyen világos, éppolyan fájdalmas. A székelység, amelyet váratlanul ért az ország demokratizálódása, nemhogy nem volt képes élni az új korszak lehetőségeivel, nemhogy nem találta meg a választ ennek kihívásaira, de nem tudta saját létérdekeit sem megfogalmazni; vagy ha ezt mégis meg tudta, ezek érvényesítésére már nem futotta erejéből. Mi több: legjobb embereit, legjobb politikusait leváltotta, megbuktatta, félreállította: s bár az utolsó mohikánok még itt-ott megyei tanácselnökként vagy polgármesterként egyelőre talpon maradtak, lassan kibontakozik a Székelyföld nagy drámája. A régió tébolyult ütemű betelepítésével, militarizálásával, apácás-csendőrös-laktanyás-pópás gyarmatosításával párhuzamosan beindult egy olyan folyamat, amely ellen nem is lehet tiltakozni, mert  a székelyek maguk is felelősek érte. E folyamat és a felelősség egyik pontján a székely tulajdonfelvásárlása áll; a székely kisember, aki portáját, kis erdejét annak adja el, aki többet kínál érte. A felelősség-görbe csúcsain viszont azok a –székely választók által közvetlenül vagy közvetve- megválasztott vagy kinevezett, mindenesetre elfogadott, tehát legitimált politikusok és kormánytisztviselők állnak, akiknek cinkosságával a székelység gazdasági erejének, autonómiája hátterének tönkretétele, elherdálása, kilopása zajlik. Hogy csak egyetlen példát említsünk: az erdélyi magyarság vagyonának legjelentősebb darabja nem valamely ingatlan, vagy erdő, vagy pénzintézet, hanem a borszéki ásványvíz-palackozó. Ennek jövedelméből kényelmesen fenntartható lenne például egy egyetem. No és mi történt ezzel a palackozóval? Egy szép napon arra ébredtünk, hogy a vállalat több mint hetven százaléka bukaresti –a Ceausescu-féle hadsereghez közel álló- mindenféle tábornokok és ezredesek kezébe került. És ez ellen nem is lehet tiltakozni, mert ez saját politikusaink részvételével –mit részvételével. Cinkosságával- történt, azalatt, amíg az RMDSZ kormányon volt, amíg a megye élén magyar prefektus állt és az állami privatizációs hivatalban magyar emberek is ott ültek.
A fentiek után az is érthető, hogy ennek az –illedelmesen szólva- érdekszövetkezetnek a szószólói verdesik legjobban az asztalt és csattogtatják leghangosabban a fogsorukat, ha megtudják, hogy bármilyen forrásból bármilyen erdélyi célt úgy finanszíroz valaki, hogy nekik ezekhez az összegekhez nincs hozzáférésük. Ilyenkor az a szokásuk, hogy tolvajt kiáltanak; ők, az erdélyi magyar közösség vagyonának szétherdálói, a tékozlás, pazarlás, felelőtlenség, önzés s mohóság gladiátorai.
Ezeket a magyar –részben székely- politikusokat székely emberek választották meg, s választották meg újra; székely emberek tapsolnak nekik, miközben ők luxusautóikból kifelé integetnek, és felavatnak egy-egy szobrot.
S miközben felrémlik előttünk egy már nem is székelyek lakta, letarolt táj, mely kincseivel nem azokat gazdagítja, akik e földet ezer éven át védelmezték –elnézést a közhelyért, de ez így igaz-, legalább annyi vigaszuk lesz, hogy néhány festményt –amilyenek Maszelka Jánosé is- falukra akasztanak, mint emlékképet egy mesés és elsüllyedt tartományról.

Szőcs Géza

Maszelka János kiállítása a Vármegye Galériában 1994. november 30-án nyílt meg. Megnyitót mondott: Banner Zoltán. Közreműködött: Petrás Mária.

Maszelka János

a kortárs erdélyi magyar festészet „művészettörténeti” alakja; nem világraszóló új irányzat alapítása jogán, mégcsak amiatt sem, hogy nélküle negyven esztendeje nem történhetett meg Székelyudvarhelyen egyetlen művészeti esemény sem (sőt, valahogy véletlenül?! mindig úgy adódott, hogy a város valamennyi művészvendége legelőször az Ő „karjaiba omolhatott” a szép népművészeti–neoklasszicista Művelődési Ház lépcsőházában), hanem azért, mert alapító tagja volt a háború utáni első erdélyi művésztelepi kísérletnek, majd miután ez a kísérlet nem sikerülhetett, az Északról, Máramarosból jött festő a mindinkább terebélyesedő székely festőiskola egyik legjellegzetesebb képviselőjeként igazolta a Nagy István-i hagyomány máig ható és gyümölcsöztethető érvényét.
     Idejében áttette műfaji székhelyét is: az olajfestészetből a pasztellbe.
     Erdélyben persze mindenre rátelepedett a végzet árnya: Nagy István és kései követői, például Kusztos Endre, Sövér Elek, Sükösd Ferenc, Gaál András, Márton Árpád és mások kezében a színes kréta nem lágyította, hanem tekintetet fölsebző élességgel exponálta a földomlás szakadékait. Maszelka teljesítménye: az ellentmondás, a lélek vak rendíthetetlensége, sőt stentori kacaja, amivel a szakadék fölött átjárható függőhidat szőtt lila fákból, vörös csúcsokból, kék telekből, sárga egekből – a játéknak és a reménynek, mert tudva tudja: a művésznek nemcsak az a dolga, hogy elsőként riasszon, hanem az is, hogy utolsóként fütyürésszen.
     Megkülönböztetett bátorság kell ahhoz, hogy napjaink tűzijátékos–halálugrásos művészeti kultúrája, közhangulata közepette valaki hűséges maradjon a tájhoz, tájképhez, egy–két alakos tájkompozícióhoz, amellyel ma már jószerével csak a „zöldek”, a környezetvédők foglalkoznak. Maszelka János egyszerűen benne felejtette magát ebben a „tilos” műfajban, s még ha az utóbbi években az Ő motívumain is tragikus sajgások nyilallnak át, – aki Maszelka képet függeszt a falra, nem egy darab természeti festői valóságot lopott be az otthonába, hanem ellenkezőleg: maga is teremtő, újrateremtő részesévé válik annak az örök pillanatnak, amikor környezetünk vagy akár egy távoli táj felölti saját arcvonásainkat.

Banner Zoltán 1994.

Címkék: