2009 július 22., szerda

Szécsi András festőművész (1934. Bukarest – 1991. Marosvásárhely)

Szécsi András festőművész születésének 70. évfordulója alkalmából megrendezett emlékkiállítás 2004. október 26-án a Vármegye Szalonban nyílt. A megnyitón Fülöp G. Dénes szövegét felolvasta fia, Fülöp G András, közreműködtek Dévai Nagy Kamilla Krónikás Ének-zene Iskolájának diplomás növendékei Szabó Gyula Győző és Győri József Attila. A tárlat 2004. november 20-ig volt látogatható.

Ha köztünk lehetne most Szécsi András, akkor életében a gondviselés hetvenedik esztendejét ünnepelhetnénk tisztelettel.
A művész léte soha nem tűnik el nyomtalanul. Szécsi Bandi a világ közérthető, egyszerű ábrázolását élte… Az itáliai reneszánsz mestere az ihletettség pillanatainak szimbolikus mérhetőségét fejezte ki azáltal, hogy megjelenítette az Isten ujjának érintését. Amíg ez az érintettség be nem következik addig minden érthetetlen, széthulló. Isten és ember, sors és életút nem tud egységbe jutni, minden külön keresi mindenben a csak önmagában való értéket. Az érintettség állapota a létharmónia állapota. Egyfajta bizonyosság arról, hogy a táj – esetünkben az erdélyi táj – művészi megjelenítésében is teljes harmóniába hozható.
A Szécsi művek nem adnak okot nagy esztétikai és létfilozófiai eszmefuttatásokra… 70. születésnapján, szótlan jelenlétében nem is illene semmit művészetére erőszakolni. Nála minden olyan fenségesen egyszerű, mint ahogy a nagy dolgok fennkölt nagyszerűségét egyértelműségük rejti: megölelsz, hát tudom, hogy szeretsz. Ez elég is, akár a freskón az érintettség misztériumában fogant léthelyzet. Együtt vagyunk! – Nemcsak az van, amit Sartre egzisztencialista panasza emleget arról, hogy az együttlétben mindig valaki másnak a magányához társulhatok. Ez az együttlét azt jelenti, hogy együtt lehetek valaki egészen más emberrel a gondviselésszerűen számomra is adatott összhang átélésében. Ez az összhang a létezés közös élményéből születő barátság ember és ember között. Akár két idegen között is. Az erdélyi táj másik szülötte Kemény Katalin mondja, hogy nem idegen az, akiről első találkozásotok pillanatában érzed, hogy együtt voltatok már a paradicsomban…
Ma is az időt, teret leküzdő együttlétet és az erdélyi tájjal harmonizáló Szécsi András lelkét ünnepeljük! Küzdelmes életút, megharcolt művészeti életmű előtt állunk. Erdély tere nem egy művészeti élettér, az alkotás szabadságának tenyérnyi, műteremnyi meghitt tere, mely leválasztható volna az őt keretező világtól… hatalmak önkényuralmak áskálódások többszázados színtere Erdély a szülőföld. Amikor Ő az ihlet csendjére vágyott éppen a félelemkeltő hangoskodások, a csendesen gyilkoló besúgások és a koholt vádak nyomán lesújtó ítéletek korát éltük. Nem véletlen, hogy az ő sorsát is meghatározó módon érintette 1956 őszén a Mátyás kolozsvári szülőházában esett találkozás. Bandi egyetlen nyilvános mondata a zsarnokságról akkor csak a diákoknak nagyobb nyilvánosságot és mozgásteret kérő kiáltás volt. A börtönt megúszta, ám a főiskolát sohasem fejezhette be. Megmaradt viszont Erdélyben!
Művészetének egyszerű mértéke az Isteni érintettség hitele. Mindehhez számára elegendő egy törött kerítés, a messzi táj a nagy végtelenség képzetével… erdőrengeteg egy kicsi házzal, mondjuk Ábel kunyhójával… Ég, erdő, föld s a kicsi házikó. Színei a tépázott fenyők lombjáról és a vörös egekről kerülnek elő, keretet-feszítő vonalai a lombtalan törzsek kontúrjai baljós előestékről tanúskodnak, a legsúlyosabb személyes és közösségi tragédiák, a legteljesebb katarzisok néma díszleteként.
Egyszerű témák tiszta és egyértelmű művészi felfogásban… Nem másolta a manieristákat, a barbizoni tájon is csak átutazott egyetlen párizsi útja alkalmából.
„Dacia dat Tumulum!” mondta Apáczai Csere János Gyulafehérvárra jött tanítója: Opitz Márton. A latinos nagyvonalúsággal kimondott sommázat értelme: „Ez a táj sírhantot ád!”. A keresztúri földben fekszik, ő is abban a földben, azon a tájon, mely erős színeivel most itt lobog a teremben…
A paradicsombéli „idegeneknek” műveiben, barátainak emlékezetében is tovább él Szécsi András. Legyünk boldogok, hogy együtt lehetünk és örvendezhetünk e szép kiállítás felett. Köszönet Demeterné Kulcsár Edit asszonynak a szervezésért és az Erdély Művészetéért Alapítvány meghívásáért. Egy udvarhelyszéki köszönéssel búcsúzom Önöktől: Adjon Isten jó találkozást!

Fülöp G. Dénes, 2004. október 26. Szécsi András emlékkiállításán a megnyitó beszéd

Hargita

Hargita

Szécsi András kiállítása a Vármegye Galériában 1992. december 3-án nyílt meg.  Megnyitót mondott: Demeter Ervin. Közreműködött: Sinkovits Imre.

Szécsi András kiállítás megnyitó

A két világháború közötti évtizedekben Budapest után – megelőzve számtalan hazai kisvárost – Bukarestben élt a legtöbb magyar. Munkaalkalomban reménykedve hagyták oda végvárukat, szülőföldjüket. Moldva mellett – ahol a csángó magyarok őstelepesek – Bukarest a magyar szó, a magyar kultúra legnagyobb temetője.
Jelenleg mintegy kétszázezer magyar anyanyelvűt kényszerített a román kisebbségi politika a román fővárosba.
Bukarestbe szakadt székely családban született Szécsi András is 1934-ben. Iskoláit azonban már ismét odahaza, székelyföldön végezhette, a székelykeresztúri gimnáziumban, Orbán Balázs nyomaiba lépve. Innen került 1953-ban a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolára, a festészeti szakra. Csak három évet tölthetett Mátyás király reneszánsz szülőházának falai között, ahol Szervátiusz Jenő és Kádár Tibor voltak – többek között feledhetetlen tanítómesterei. 1956-ban kizárták az intézetből, s szabadságától is megfosztották. Később hazaköltözött Székelykeresztúrra, majd családalapítást követően Marosvásárhelyen lakott egészen haláláig.
Mióta egy székelykeresztúri szűk utcácskában eszméletre ébredt, és a mindig malterszagú szobafestő-kőműves nagyapja feltárta előtte Székelyföld csodálatos szépségeit, azóta ez a történelmi légkörű székely kisváros és a Festék – meg a segítségével teremtett személyes világa – örökös bódulatában él. Kijózanodás nélkül. S e kettőn kívül nem létezik számára más.
Festékszagban ébredt és nyugodott, ezzel telítődve szíve, idegei, agysejtjei. Ilyen színmámoros hangulattal járt-kelt „pót-szülővárosa”, a Nyikó-menti Székelykeresztú sikátoraiban, a fehéregyházi csatatéren, Hargita félelmetes vadonjaiban, a Szent Anna tó mélykék villózású víztükrénél, a gyimesi csángók havasi szállásán az esztenák félhomályában.
Csak ebben a világban, ezen a tájon érezte otthonosan magát, itt hasított bele beteg szívébe a szúró fájdalom, mely újabb remekművek alkotására késztette. Minden testrészében elvághatatlan hajszálgyökerekkel kapaszkodott székelyföldhöz, mert jól tudta, egyedül innen kaphat csak erőt a megmaradáshoz.

Demeter Ervin 1992. december 3.

Szécsi András kiállítása Egerben 1991. április 12-én nyílt meg.  Megnyitót mondott: Hajdú Demeter Dénes.

Szécsi András kiállítása Hatvanban 1991. március 14-én nyílt meg. Megnyitót mondott: Demeter Ervin.

Szécsi András kiállítása Bonyhádon 1990. április 2-án nyílt meg.  Megnyitót mondott: Vékás Domokos. Közreműködött: Szélkerék Együttes.

Szécsi András kiállítása Budapesten az Országos Széchenyi Könyvtárban 1990. január 25-én nyílt meg. Megnyitót mondott: Páskándi Géza.  Közreműködött: Budai Ilona, Sinkovits Imre.

Kettős szerelem szorításában

Szécsi András rögös életútját kettős szerelem szála fonja körül: a Festék és szűkebb pátriája, gyermekkorának színtere, Székelykeresztúr e holtig hevítő szerelem tárgya. Nem viszonzatlan, nem boldogság nélküli érzelem rabja lett a művész, mégis szüntelenül gyötrődik, kínzó gyönyörök áldozatává vált. Fájó, ám mégis éltető szerelmek hálójában vergődik. Megingathatatlanul, állhatatosan. Kutyahűségű vonzalmát e kettős szerelem tárgyai iránt sohasem leplezte, nem kívánta visszafojtani, sem szégyenleni. Érzéseit mindenkor nyíltan vállalta, szabadjára engedte a belső sugallatot.
Eközben ahogy peregtek élete homokóráján a porszemek, számtalan szentnek, tisztának tartott érzés –eszme, hit, reménység, családi szeretet- szeme ellőtt züllött cédává. De a kettős szerelem hőfoka a régi maradt. Mindmáig úgy érzi: kenyér és bor nélkül igen, de Festék és Székelyföld hiányában nem tudna tovább létezni. Céltalanná válna egész élete.
Imádja a Festék szagát, színét, ízét, képlékeny formáját, az ősmasszát. Elemésztené magát, ha nem kenhetné minduntalan vászonra a harsány zöld, a lázító vérvörös, a nyugtalanságot keltő sárga buja káprázatait. Mi vajon a múlhatatlan szerelem, ha nem ez a végzetes, mindent betöltő, sírig tartó vonzódás?
Amióta egy székelykeresztúri szűk utcácskában eszméletre ébredt, és a mindig malterszagú szobafestő-kőműves nagyapja feltárta előtte Székelyföld csodálatos szépségeit, azóta ez a történelmi légkörű székely kisváros és a Festék –meg a segítségével teremtett személyes világa- örökös bódulatban él. Kijózanodás nélkül. S e kettőn kívül nem létezik számára más. Festékszagban ébred és nyugszik, ezzel telítődött szíve, idegei, agysejtjei. Ilyen színmámoros hangulattal jár-kel „pótszülővárosa”, a Nyikó-menti Székelykeresztúr sikátoraiban, a fehéregyházi csatatéren, Hargita félelmetes vadonjaiban, a Szent Anna tó mélykék villódzású víztükrénél, a gyimesi csángók havasi szállásán az esztenák félhomályában. Csak ebben a világban, ezen a tájon érzi otthonosan magát, itt hasít bele beteg szívébe a szúró fájdalom, mely újabb remekművek alkotására figyelmeztet. Minden testrészében érzékeli: elvághatatlan hajszálgyökerekkel kapaszkodik Székelyföldhöz, egyedül innen kaphat erőt a megmaradáshoz.
De nem csak a táj élteti. Három személyes példa-csillag világítja meg előtte az egyre inkább sötétbe boruló utat: Petőfi Sándor, Orbán Balázs és Tamási Áron. A hazaszeretet tündöklő állócsillagai. Minden időben, így most is biztos tájékozódási pontok. Fényük messze bevilágít a Hargita legrejtettebb zugaiba, s tisztára világítja a lelkeket. Székelykeresztúr – a szeretett város- szentje mind a három. A pusztulásra kárhoztatott, romosodó Gyárfás-kúria Petőfi Sándor utolsó éjszakájának álmát őrzi omló vakolatú falai között: a zsarnok elleni küzdelemre figyelmeztet, a szabadság vágyát ébreszti. Orbán Balázs, a legnagyobb székely ugyancsak taposta egykoron a kisváros iskolájának lépcsőit, az egyszerű székely szellemi műhely –sok kiváló elme útnak indítója- a vallási türelem, a népszeretet, a magyar művelődés őrtornya volt évszázadokon át. Tamási Áronban pedig Nyikó-mente legnagyobb fiát tiszteljük. Farkaslakai kopjafája –meg hamvai felett a Szervátiuszok síremléke- néhány kilométerre fekszik Szécsi András keresztúri családi fészkétől. Lélekben ennél is rövidebb közöttük a távolság. Érthető tehát, hogy élete vezérgondolatát, az iránymutató igét is tőle, az útmutató csillagtól választotta: „Akármelyik dombon is áll a pásztor, ugyanazon a nyájon a szeme.” Ennek a mondásnak a szellemében él Szécsi András. Kettős szerelmét is ennek az igének szolgálatába állította: nemzetünk legmostohább népcsoportjait, a székelyt és csángót vigyázza minden tettével.
A két világháború közötti évtizedekben Budapest után –megelőzve számtalan hazai kisvárost- Bukarestben élt a legtöbb magyar. Számukat százezernél is többre becsülték. Munkaalkalomban reménykedve hagyták oda végvárukat, szülőföldjüket. Moldva mellett –ahol a csángó-magyarok őstelepesek- Bukarest a magyar szó, a magyar kultúra legnagyobb temetője. Jelenleg mintegy kétszázezer magyar anyanyelvűt kényszeríttet a román kisebbségi politika a román fővárosba. Bukarestbe szakadt székely családban született Szécsi András is 1934-ben. Iskoláit azonban már ismét odahaza, a Székelyföldön végezhette, a székelykeresztúri gimnáziumban, Orbán Balázs nyomaiba lépve. Innen került 1953-ban a kolozsvári Képzőművészeti Főiskola festészeti szakára. Csak három évet tölthetett Mátyás király reneszánsz szülőházának öreg falai között, ahol Szervátiusz Jenő és Kádár Tibor voltak –többek között- feledhetetlen tanítómesterei. 1956-ban kizárták az intézetből, s szabadságától is megfosztották. Később hazaköltözött Székelykeresztúrra, ahol befogadták, s egykori tanárai –Márkos András, Haáz Sándor- segítették továbbfejlődését.
Jelenleg Marosvásárhelyen él. Sokoldalú művész, széles látókörrel, elméleti felkészültséggel. Alapos ismerője az erdélyi magyar irodalomnak. Hosszabb ideig esztétikai munkásságot is folytatott, a marosvásárhelyi Magyar Rádió –amikor még létezett- munkatársaként dolgozott. Elismert művésszé Székelyföld tájait ábrázoló lírai hangulatú képeivel vált. Festményein a Hargita, a Déli-Kárpátok havasain élő székelyek és csángók komor lelkiségét, a zord tájat, annak különleges szépségeit mutatja be. Munkái pesszimista életfelfogásról tanúskodnak. Mélyen átéli népe tragédiáját, pusztulását allegorikus kompozíciókban is vászonra vetette. Visszatérő témái: kihalt paraszti házak, udvarok, természeti csapásoktól megnyomorodott fák és növényzet. Egyre gyakoribbá válik, hogy festményein a csupasz, meggyötört testű fák tehetetlenül merednek az ég felé… a szimbolikusan megnövesztett fakoronákról lehullott a levélzet, napjainkban már csak elhaló ágú, levéltelen koronák töltik be a vásznat. A nyolcvanas években festett munkáin szinte már síremlékké kövültek a megcsavart törzsű fák. Vásznaira vetített víziói egy reménytelen világot tárnak elénk: eltűnt a fény, homályba burkolózott az ég. Sütő András konok és keserű-szemű festőnek nevezte Szécsi Andrást. Találó megállapítás.
Az utóbbi években készített munkáin nemcsak színskálája egyszerűsödött le –képein a szürke és a vörös szín vált egyeduralkodóvá-, de témavilága is erősen beszűkült. A mostani kiállításon bemutatott képei gyógykezelése miatt engedélyezett hosszabb magyarországi tartózkodása alatt készültek. Örvendetes, hogy ezeken a festményeken ismét tapasztalhatjuk a művész régi erényeit: a pompázatos színgazdagságot, az erőteljes hangulat- és feszültségteremtő készséget.

Hajdú Demeter Dénes a Széchenyi Könyvtárban rendezett kiállítás katalógusának szövege

A keserű-szemű festő

Konok és keserű-szemű festőként ismertem meg a marosvásárhelyi Szécsi Andrást. Valamikor nyomorúságos albérleti szobája előtt, földszint alatti szinte, amidőn a fények és a kerti madarak idillikus színekben surrogtak, s verték ki valósággal kezéből az ecsetet, csendéletének tárgyául kopott kacatokat választott: talán épp egy törlőrongyot, seprűmaradványt.
Meg is mosolyogtam akkor ezt a szürkeség-űző derűt kerülgető indulatát. „No persze! –évődtem vele- Így jár az, aki megeszi saját csendéleteit: a szalonnát, vereshagymát, a foglyot, a fácánt.” Valahogy így vágott vissza: „Ne tetézzük a jólét bűneit azzal, hogy még meg is festjük!” Erdőrészleteit, fáit is lehetőleg megkopasztotta a lomjuktól. A tavasz zöldjei, a nyár puha, meleg tónusai csapodár természetűek, már-már illuzórikusak. Az alattuk, mögöttük szenvedő fatörzset, szélben síró ágat lássuk, cicomás fodrokon túl a mostoha sorsú lényeget. Valamit, ami Szécsi életérzésének közeli rokona.
Különben miért zúdítana akkora teleket-fagyokat székely és csángó falvaira! Honnan szivárog föl benne az egymás melege felé dőlingélő házak, zárt kapus, rendszerint néptelen-aprójószágtalan udvarok árvaságos hangulata? Amit mégis azzal old föl, hogy –mintegy önvigasztalásként- még súlyosabb, jégfellegesebb eget rak föléje. A másnál oly könnyű, menekítő magasságot Szécsi elzárja az alant élők tekintete előtt. Mintha hátán hordaná föl a homálynak sűrű cementfellegeit, vérvörös téglahegyeit. Mintegy ezzel is odakényszerítvén a figyelmet – önnön ragaszkodását e kihaltságukban is menedéknyújtó paraszti udvarokra.
Se ki, se föl, tessék csak helyt maradni. Ez a világ nem Kánaán, még csak nem is Tamási Ábel-replikáinak csillagszórós hangulatú játéktere. A hargitai kunyhó súlyos, bazaltos hátterében nem havasi rigók, pintyek énekes hangulata, hanem inkább a száműzetésé leselkedik. Mi végett vajon? Holmi világfájdalmas érzésbe kívánna hajszolni bennünket a festő?
Itt-ott hasadó réseken egy fényesebb világ küldi üzenetét. Szécsi lombtalan vagy jórészt lombjahullott festői világa –csupasz, görcsös, vonagló törzsek mély gyökerű kapaszkodása-, homályba fullasztott ege, sóbányalehelletű erdőrengetege épp arra késztet, hogy néhol kopját ültetve, másutt eget hasogatva, magunk világítsuk ki az ablakainkat.

Sütő András

Megbúvó élet a színekben
Árnyék és fény.

Emlékezés Szécsi András festőművészre.

Micsoda botor gondolat, hogy Szécsi Andás most nincs velünk  a kissé megkésett 80-ik születésnapján, mi akik itt vagyunk majd mind ismertük őt, de elsősorban a munkáit. Rajzait, festményeit, s ha ezt látjuk, érezzük őt is, látjuk színeiben, árnyékaiban és sokszínű fényeiben. Ahogyan felismerjük a kínai tájképfestőket az első pillantásra, ahogyan Siskin képeit látva tudjuk ez az orosz erdő, ahogyan Corot képeit látva tudjuk ez a francia tájfestészet, ugyan így Szécsi Bandi képeit látva tudjuk, érezzük ez a Székelyföld. Ez a föld adta Bandinak mi lényege volt, így tudta saját igazságát megfesteni, hogy látva lássuk is. Sok képén sötét a táj, csupasz fák, sötét folyók és hegyek, az ám csak jobban meg kell nézni, mert mindeniken van egy világító ég, egy fényforrás vagy eltérő árnyék, mi reményt ad, ami oda vonzza a lelket, s így a szemet is. Ezek a fix pontok, a viszonyítás, mert így változik a kép lényege, s válik reménnyé a reménytelennek tűnő. Az Isten adta tálentum kevés, sok és néha keserves munka áll egy életmű mögött. Így volt ez Szécsi Bandinál is, alkotott, dolgozott akár a Bizánc kapujában, Bukarestben vagy székelyföld bármely pontján. Nem véletlen hoztam fel külhoni festők példáját, nem a mi hibánk –talán egy kicsit-, hogy nem ismerik eléggé külhonban a magyar festészetet, holott alkotásaik – az évszázadok bizonyítják-, megállják helyüket a nagyvilágban. Mikes Kelemennek nincs sírja, úgy hozta a sors, hogy még a rodostói temetőt is felszámolták, de Bandi megfestette az ő lelkében volt sírja ott Zágonban. Így kik e képet nézik, hihetik és miért ne hinnék el, hogy ott fehérlik sírja a vörös ég alatt, oltalmat adó vagy tán fenyegető fák tövében –ki mit lát benne-, s mögötte nyugalmat árasztó falú, piros tetős templomával. A Nyikó patak életet adó, de hirtelen haragú is, vigyázni kell vele, így válik szimbólummá a képén, mert az árnyakba és fényekbe rejtette belső indulatait. Ez nála nem kényszer volt, hanem természetes vállalása a művészetnek és az embernek a társadalomban. 1956 október 23-án mikor még semmit sem tudtak a budapesti történésekről, gyűlést hívtak össze képzőművészeti főiskola diákvezetői Tirnován Ari Vid, Balázs Imre és a többiek.  Az egyetemi autonómia kérdése kapcsán pontokat állítottak össze, felolvasásuk után, kérték a kollegákat szóljanak hozzá. Szécsi András elsők között jelentkezett és csak egyetlen mondatot mondott, idézem:”eleget beszéltek tanáraink, most engedjék, hogy mi beszéljünk”. Milyen egyszerűen hangzik most, de ott és akkor ez forradalmi tett volt, hisz az egész épületet már körbe fogta a szekuritáté. Ám Bandi egyetlen mondatát büntetés követte, kitették a főiskoláról az akkor harmad éves diákot, sőt az ország összes intézete bezárult előtte. Egyet nem tudtak, hogy már akkor festő volt és minden tehetséges művész lelke szabad, még ha egy életen át kételyek is gyötrik, hisz minden igazi művészben van alázat, de remény is. Felrémlik bennem egy kép, három fiatal férfi ember áll egy székelykapú előtt, barátok. Egy kiránduláskor készült a kép, Páll Lajos, Fülöp.G.Dénes és Szécsi András, jó barátok voltak, de immár az égi ösvényeket járják együtt. A keresztúri földben nyugszik, de nékem és sokunknak az a Bandikó marad, ki poharát emelve kópésan szemüvege mögül ránk mosolyog. Köszönet Demeterné Kulcsár Edit asszonynak, hogy életben tartja az Erdély Művészetért Alapítványt ezzel lehetőséget teremtve, hogy lássunk, emlékezzünk. Most ez alkalommal Szécsi András képeit újra láthatjuk, ne feledjük őt és munkáit, hogy értelmét megtarthassa, az amiért élt és alkotott.

Páskándiné Sebők Anna kultúra-kutató
Elhangzott 2015. április 28.-án az E-Galériában Budapesten, Szécsi András Fény és Árnyék című emlék kiállítás megnyitóján.

Szécsi András Falu Falu

Szécsi András emlék kiállítás

2015. április 28.-án nyitottuk meg Szécsi András “Fény és Árnyék” című emlék kiállítását az E-Galériában, kapcsolódva a Magyar Nemzeti Galéria “Sors és jelkép” kiállításához.
A tárlat 2015. május 22-ig tekinthető meg.
A tárlatot Páskándiné Sebők Anna kultúrtörténész nyitotta meg.
Közreműködött Ilyés Szabó Anna énekes.
IMG_1499 IMG_1514

Címkék: