2009 július 22., szerda

Szervátiusz Jenő szobrászművész (1903. Kolozsvár – 1983. Budapest)

Szervátiusz Jenő emlékkiállítása a Vármegye Szalonban 2003.március 19-én nyílt meg. Megnyitót mondott: Csoóri Sándor. Közreműködött: Juhász Zoltán. A kiállítás 2003. június 30-ig volt látogatható. A tárlatot a Kolozsvári Szervátiusz Múzeummal közösen szerveztük.

Szervátiusz Jenő

Szervátiusz Jenő

 

Szervátiusz, a latinból magyarrá lett családnév azt jelenti: a jótevő, szolgálattevő. Szervátiusz Jenő szobrászata szolgálat, a magyarság szolgálata.
A XX. század erdélyi szobrászatának kiemelkedő személyisége, műveit szemlélve két sajátossággal is találkozunk: tudás és alázat. Szerves részei ezek Szervátiusz Jenő nagy tehetségének.
„…Egyik méltatója önéletíró szobrásznak nevezte Szervátiusz Jenőt, utalva a sok-sok önarcképre s azokra a szobraira, melyekhez egy-egy szóban is elmondható személyes élmény kapcsolódik. (…) S ahogy a magyar szellem világa elképzelhetetlen arany balladái nélkül, ugyanúgy elképzelhetetlen már Szervátiusz Jenő balladaszobrai nélkül is…Volt néhány nagy szobrászunk ebben a században is. Elég, ha csak olyanokat említek, mint Medgyessy Ferenc, Mészáros László, Ferenczy Béni. De ők kivétel nélkül a görög-római mintákból merített európai szobrászat követői voltak. Kortársukként Szervátiusz Jenő volt az első, aki a reneszánsz óta eluralkodott példával és esztétikai világképpel szakítani mert…”


Csoóri Sándor: Szervátiusz Jenő szobrai Sopronban, 1976.

Szervátiusz Jenő 1903. július 4-én született Kolozsvárott Újfalussy Szervátiusz Károly kereskedősegéd és Zattler Berta varrónő harmadik gyermekeként. Mindössze másfél éves volt, amikor tragikus hirtelenséggel elvesztette édesapját.
Édesanyjával a nagyszülőkhöz kerül, ahol már 7-8 évesen megismerkedik a kerekes mesterséggel, bepillantást kap a faanyagok természetének titkaiba, a fafaragás mesterségét már korán elsajátítja.
A Magyar utcai katolikus elemibe jár, majd elvégzi a polgári iskola négy osztályát, miközben nagybátyja szekérgyárában dolgozik. Az üzem bútorgyárrá fejlődik és Szervátiusz Jenő immáron bútorokat farag. 21 éves korában reprodukció alapján megfaragja első szobrát, a Judit és Holofenész című domborművet, ami olyan sikert aratott, hogy az iparos egylet 5000 lejes ösztöndíjat szavaz meg az ifjú művésznek, hogy tudását külföldön tudja gyarapítani.
Így kerül 1925-ben Párizsba, ahol különböző bútorfaragó műhelyekben dolgozik. Vasárnaponként a múzeumokat látogatja, majd beiratkozik egy iparművészeti tanfolyamra, ahol rajzot és mintázást tanul.
Édesanyja betegségének súlyosbodása miatt hazatér Kolozsvárra. Tanulmányainak kiegészítése végett beiratkozik a kolozsvári Képzőművészeti Iskola szobrászati tagozatára. Közben bútorfaragásból tartja fenn magát. 1928-tól szerepel szobraival a nyilvánosság előtt.
1929 tavaszán a Hivatalos Szalon kiállításán díjat nyert.
A kolozsvári művészeti oktatás megszüntetése őt is villámcsapásként érte. Ekkor Szolnay Sándorral közösen szabadiskolát nyitott Kolozsvárott egy Brassai utcai épület padlásterében.
1933 óta rendszeresen kiállított egyéni és csoportos, belföldi és külföldi tárlatokon. Bejárta Erdélyt, élt és dolgozott Nagybányán, Gyergyószentmiklóson, Csíkmenaságon és Csíksomlyón.
A Kolozsvári Művészeti Intézetben mintázást tanított. Műveit múzeumok és magángyűjtemények őrzik. Köztéri szobrai állnak Farkaslakán, Csíkmenaságon, Székelyudvarhelyen, Pápán. Műveinek száma ezernél is többre tehető.
Ehhez Szervátiusz Jenőnek nagy utakat kellett bejárnia. Valóságosan és jelképesen is. Bartókhoz hasonlóan ő is évekre, évtizedekre alámerült a népélet mélységeibe, vállalta népének nemcsak ünnepnapjait, hanem keserűségeit, drámáit is… Nagy társadalmi mozgások, a valóság döbbenetes erejű hatásaiból természetesen el kellett jutnia a balladisztikus megjelenítés sorspillanatokat összefoglaló kompozícióig. Ezért jelképein is elbeszél, megjelenít, értelmez. A fából felderengő női testek sugárzása, a bartóki ihletésű remeklések.
Családi élete felbomlik, nyugtalan természete vándorlásba kezd.
1937 nyarán elindult körbejárni Erdélyt. Hat éven át vándorol fiával együtt, otthontalanul. Ez járult hozzá, hogy munkássága korán kiforrjon, megtalálja nyughatatlan élete rendező elvét. Járja Székelyföld és Kalotaszeg falvait. Vési szívébe a megélt emlékeket. Az egykori kolozsvári kerék- és kocsigyártó-segéd így ismeri fel, hogy művészi kiteljesedését nem pályakezdésének városában, Párizsban kell keresnie. Az emberiség, az egyetemes kultúra szolgálatának lehetőségét, elsősorban a szülőföld sorsának vállalása adja.
Ebben az időben lát hozzá a magyar népi díszítő és ábrázoló faragás hagyományaira épülő új, modern művészeti formanyelvének kialakításához. Új hang ez a magyar szobrászatban, a népi történeti tudat mély rétegeit juttatja kifejezésre. Egy elfeledett világot, érzelem- és gondolkodásmódot. Azt teszi, amit előtte Bartók és Kodály sikeresen művelt a zenében.
Visszanyúl az eredeti tiszta forráshoz, ennek csillapító erejével kíván hatni a magasabb kultúrától elzárt népi tömegekre, az egyszerű székely vagy kalotaszegi parasztra és proletársorba taszított városi emberre egyaránt. Témájában is egyre inkább az erdélyi néplélek múltba gyökerező kulturális hagyományai felé fordul. Olyan kifejezési formára törekszik, mely közérthető művészi megnyilatkozás, ugyanakkor sajátosan magyar. Így jut el a székely és csángó magyar népi kultúra egyik legjellemzőbb értékéhez, a népballadákhoz. A balladák világának megelevenítéséhez új formát talál: a faragott domborművet. Ezek a színes domborművek – amelyeknek gyakran a színdinamikája is tovább fokozza a drámaiságot – félúton vannak a szobrászat és a festészet között.
A választott epikus megjelenítés szinte kibővíti a térművészet lehetőségeit, gazdagítja a tér és idő kölcsönhatását a művön belül. Színes domborműveiben – Szarvasokká vált fiúk, Molnár Anna, Vihar, Menasági ballada, Kokojszaevők – a XX. századi erdélyi magyar szobrászat legrangosabb alkotásait teremti meg.
A tragikus felépítésű balladai eseménysort tömör, zárt kompozíciókban, érzelemgazdag kifejezéssel szakaszolja. A tökéletes harmóniájú képsor szerkesztésében megmutatkozik Szervátiusz határozott elvonatkoztató képessége és mitológiai teremtő ereje. Különösen nőalakjai erőteljes karakterűek, a Molnár Anna balladából ugyanúgy sugárzik valami mélabús dallam, mint korai madonnaszobraiból. A műveiből sugárzó erő – mivel jelképrendszere a közösség bármilyen műveltségi szintű személye számára érthető – egyaránt fogva tartja az egyszerű székelyt vagy a városi értelmiségit. Témája az örök emberi sors: a születés, a munka, a halál – közép-kelet-európai vetületben.
Szikár, középtermetű, munkában edzett, szívós aszkéta ember volt. Szűkszavú, amolyan korán kelő fajta, aki sajnálja alvással tölteni az időt, mikor ahelyett faragni is lehet. Kora reggeltől késő estig képes egyfolytában dolgozni. Kitartóan járja a hegyvidéket, szürkés-zöld szeme fürkészve keresi az embereket, kutatja életüket, munkájukat, örömüket, bánatukat. Naiv, gyermekes rácsodálkozással veszi tudomásul az élet természetes jelenségeit, s az élményt lelkében rohamosan átgyúrva pár nap múlva vagy éppen azonnal szoborrá formálja. Az életből indul ki, ez ihleti művészetét, de hogy mit vesz el onnan és mit ad hozzá, mivel gazdagítja, az már a műalkotás és a művész nehezen megfejthető titka. Szobrait szekérre rakva küldi haza, s mikor összegyűl jó néhány, kiállításon mutatja be.
Komponálása mindig tiszteletben tartja az anyag íratlan törvényeit. Kőszobrai többnyire alakosak, s bennük sommázott egyszerűséggel kelti életre lelkének rezdüléseit. E szobrok a fa növekedési irányát követve mindig klasszikusan függőlegesek, felfelé ívelők, inkább hosszúak, mint szélesek. A belső életet a formák ritmusa tolmácsolja, s a mozgás csak, mint jelkép jelentkezik.
Domborművei frízszerűek, ritmikusan tagoltak vagy a cselekmény plasztikai magját egyetlen szimultán kompozícióba összefogó alkotások.
1980. szeptember 15-én halt meg Budapesten.

 

Az eredetiség természete

reszletKét esztendővel ezelőtt Németh László születésének századik évfordulóját ünnepeltük meg országosan, tavaly pedig az 1902-ben született Illyés Gyuláét.
Ha ez a két évforduló csupán a naptári idő természetes eseménye lett volna, jó lelkiismerettel mondhatnánk, hogy becsületes örökösökként emlékeztünk meg a nemzet két nagy írójáról, ahogyan ez kiművelt, rangos nemzetek szokásrendjében nemcsak illendő, hanem kötelező is.
De valljuk be gyorsan, hogy egyik évforduló se csak a naptári idő eseménye volt, sokkal inkább a lelkiismeret furdalásunké. Ugyanis mindkét író körül már régóta méltatlan és fölháborító volt a csönd, a hallgatás, hallhatatlanságukat látványosan fölverte a gaz és mi, hanyagok vagy erőtlenek voltunk ahhoz, hogy megtisztítsuk körülöttünk a terepet.
Ha nem lép elénk az Idő, a Herkules erejű Századik Év, talán még ma is bénák vagyunk.
De elénk lépett és megrázott minket: „térjetek magatokhoz, és figyeljetek a tieitekre!”
Amit eddig mondtam, hasonlatnak szántam. Példabeszédnek egy újabb, száz éve született alkotó emberünk megünnepléséhez: Szervátiusz Jenőéhez.
Nagyjából vele is az történt, ami Németh Lászlóval és Illyés Gyulával. El kell ismernünk, hogy volt olyan két évtizednyi időszak, amikor megnyomorító évtizedek után Szervátiusz Jenő is kitörhetett a rákényszerített politikai, kisebbségi és művészeti illegalitásból. S ez az időszak elég volt ahhoz, hogy végre megmutathassa magát, megmutathassa szobrait, a fia, Szervátiusz Tibor világával együtt. Erdélyben, természetesen, addig is ismerték őket, de művészetük ott, csak véka alá rejtett gyertyaként világíthatott. Az anyaország ocsúdása, döbbenete, rácsodálkozása, sőt akarata kellett hozzá, hogy a lefojtottság csöndjében épülő két életmű megelevenedjen, és rangjához méltó helyet kaphasson a magyar művészet világában.
Emlékszem, kezdetben sok hazai képzőművész ferde szemmel figyelte mindkét Szervátiusz sikerét, térhódítását. Népszerűségüket mindenféle nemzeti mítosszal s Erdély föltámadó történelmi romantikájával magyarázták.
Mítosz és romantika? Bárcsak ezek emelték volna őket! A romantikusnak és magyarkodásnak gondolt képzetek mögött nem bearanyozott történetek izzottak, hanem a trianoni és a párizsi béke utáni Erdély valóságosnál is valóságosabb tragédiája. A magyartalanítás magabiztos eszméje.
Az Apa és a Fiú testében hordozta ezt a tragédiát. A tartásában, a mozgásában, az öltözetében. És abban is, ahogyan fölnéztek a Hargitára, a Kelemen-havasokra, a Nagyhagymásra; ahogyan megnéztek egy szekéren ülő csíki embert, egy temetőt, egy földre döntött daliás fát. Életem egyik legsűrűbb időszakában sokat voltam együtt velük. Együtt a házukban, munkájuk közben, hegymászás közben, meghányva vetve súlyos gondjaikat, de bármilyen élethelyzetbe sodródtak is bele, viselkedésükből újra és újra azt a tanulságot szűrhettem le, hogy a művészi tehetség legközelebbi viszonyban mégiscsak az erkölccsel van. Követ faragni erkölcstelenül – maga a bukás.
Azt hiszem, négy évtized után ma már dadogás nélkül vallhatom be, hogy azokban az időkben nemcsak mi, magyarországiak segítettünk a két Szervátiusznak, de konokságukkal és emberi tartásukkal ők is nekünk.
Sajnos, a hatvanas-hetvenes évek megtermékenyítő légköre a kilencvenes évekre egyszerűen szétfoszlott. Jól példázza ezt Szervátiusz Jenő sorsa is. A szerény Mester 1983-ban halt meg s halála óta alig hallani róla valamit. Mintha csak vendég lett volna közöttünk. Balladás, furcsa vendég. Tagadhatatlan, hogy balladásnak balladás volt, a különösek között is különös, de nem vendég! Mint ahogy a Prágában látható Szent György lovas szobrát megalkotó Kolozsvári Testvérek sem voltak azok.
Azt gondolom: ennek az évfordulós emlékkiállításnak egyik fő célja épp az, hogy az erdélyi Szervátiusz Jenő végre ugyanolyan otthonos legyen a magyar szobrászat világában, mint Tamási Áron az irodaloméban.
Jean Paul Sartre Tintorettóról szóló könyvében azt írja: Michelangelo lecsúszásnak érezte, hogy a pápának kell dolgoznia. S föltehetően azért érezte ezt, mert ő egyenesen az Istennek szeretett volna dolgozni. Ne tekintse senki szentségtörésnek a hivatkozást, de meggyőződésem, hogy a százszorta mostohább körülmények között élő Szervátiusz Jenőben is hasonló becsvágy munkálhatott: dolgozni ő is a Fennvalónak és saját népének akart.
Erről tanúskodik kezdeti, keresgélő ösztönössége és későbbi tudatossága. Erdélyben, mint tudjuk, volt irodalom, tudomány, teológiai műveltség, színház, festészet, zene, de a föntebb megemlített Kolozsvári Testvérek korszakos jelentőségű művészete óta szobrászat nem volt. Legföljebb csak templomi szobrokat vagy épületdíszeket faragó mesterek voltak. Épp oly személytelenek, mint a kő, mint a megmunkált fa. Kellett valaki, aki a mesterséghez a maga belső világának, egyedi életének a szakralitását hozzáadja: hitét, szenvedéseit, kijátszottságát, ellenállását. Egyszóval: a maga költészetét.
A költészetet nem szakmai elfogultságból emlegetem, hanem a valóság mélyebb megértése miatt, mivelhogy Szervátiusz Jenő minden szobra mögött épp oly történetekkel hitelesíthető élmények parázslanak, mint Petőfi versei mögött. Talán nem véletlen, hogy szobrász létére Szervátiusz Jenő a harmincas években és persze később is, úgy járta Erdélyt, mint ahogy annak idején Petőfi járta az országot. Tudta, hogy Erdély összetéveszthetetlen szelleme, lelkülete nélkül nem születhetik meg Erdély szobrászata. Meg kellett ismernie az Emré bákat, a Kokojzaevő családot, a Bivalyosokat, a hegyi patakokban mosó, sulykoló lányokat, hallgatni énekeiket, elképzelni a balladák szereplőit, akik épp a halál szakadéka felé indulnak el.
Akadtak és sajnos még ma is akadnak fölkent, de ferdeszemű műkritikusok, akik Szervátiusz Jenőt épp a balladás és úgynevezett „népies” tulajdonságai miatt Bartók és Kodály művészetének az illusztrátoraként próbálják meg értelmezni. Mondjuk ki nyersen: az esztétikai provincializmus bélyegét szeretnék a homlokára sütni.
Ideje szembefordulnunk a „napnyugati bölcsek” hazátlan okoskodásával. Már csak azért is, mert a fölényes és hanyag minősítések nem csupán az életrajzi, hanem a művelődéstörténeti tényekkel is hadilábon állnak. Az őstehetségnek számító ifjú szobrászt a húszas évek Párizsában sokféle hatás éri. Az asszír, a sumér, az egyiptomi, a görög művészet mellett a modern művészetek legújabb izmusaira csodálkozhat rá: a futurizmusra, a kubizmusra, az expresszionizmusra, a szürrealizmusra, s ezeken belül olyan alkotókra, mint Modigliani, Picasso, Brancusi, Kandinszkij, a szobrász Archipenko, Barlach és mások. A bartóki modell ekkor még csak eszményi értelemben létezett, jóval később találta meg a maga karakteres formáját és sugalmazó erejét. De létezett valami más, ami hasonlított rá, s mint valami frissítő Golf-áramlat élénkítette meg Európa szellemi életét. Ez pedig, az őskultúrákra, az ős-művészetekre és velük párhuzamosan a népi kultúrákra való rácsodálkozás volt. Elég, ha csak néhány szimbolikus nevet említek: az orosz Jeszenyin, a spanyol Garcia Lorca, és a mi Sinka Istvánunk, aki Csokonai, Petőfi, Arany realista és irodalmi népiessége után olyan soha nem hallott népiséget szólaltatott meg, amely, ha a teljesítményben nem is, de mélységben és eredetiségben méltó társa a bartóki és a kodályi hangnak.
Meggyőződésem, hogy Szervátiusz Jenőt ugyanaz a hang szólította meg, mint Sinka Istvánt. Sőt, ugyanaz, amely valamikor, Körösi Csoma Sándort. Ha nem így lett volna, talán épít magának egy műtermet, ahol a klasszikus vagy a modern Európa ízlése szerint szobrászkodik élete végéig. De az ő műterme: Erdély lett, a helyszíneivel és a sorsával együtt.
Ez, a századik születési évhez kapcsolódó emlékkiállítás, eléggé töredékes, de így is méltóan képviseli Szervátiusz Jenő munkásságát. A fölidézhető élmények és képzetek világából azonban nagyon hiányzik valami: a másik Szervátiusz világa. Szervátiusz Tiboré. A hiányt egyetlen példával tudom érzékeltetni. A két Bolyaiéval. Az Apát és a Fiút, különbözőségük ellenére is csak hideg elmével, illetve agyafúrtsággal lehetne elválasztani egymástól. Ugyanezt gondolom a két Szervátiuszról is.
De miért is kellene őket elválasztanunk? Paul Éluard, a neves francia szürrealista költő egy különös aforizmát fogalmaz meg lírai tapasztalata alapján. Azt állítja, hogy a költő az, aki inkább ihletet ad, mintsem az, aki ihletett. Szervátiusz Jenő egész életének és művészpályájának nemcsak a szobrok a részei, de szerves része az imént emlegetett ihlető erő is.
Ennél a mondatnál azonban meg kell állnunk egy pillanatra, s véglegesen tisztáznunk kell valamit. Ha úgy tetszik filozófiailag. Mégpedig azt, hogy egy fiú sok mindent örökölhet az apjától: hajlamot, érdeklődést, ilyen-olyan képességeket, de eredetiséget soha. Mivelhogy az eredetiség nem szakma, hanem a lét fejleménye. Szervátiusz Tibor Kolozsvári Krisztusa, hegesztett apokaliptikus Dózsa-szobra, andezitbe faragott Ady feje bizonyára nem született volna meg az Apa, Szervátiusz Jenő megtermékenyítő világa nélkül, de a megnevezett szobrok nem az átöröklés eredményei. Miként a bibliai Újszövetség sem egyszerű folytatása az Ószövetségnek.
Természetes, hogy a száz éve született Szervátiusz Jenő emlékkiállításán csakis az ő szobrait látjuk, de azt gondolom, épp ennyire természetes, hogy a sors különlegességét figyelembe véve, az Apa szobrai mögött, egy bensőséges látomás keretében Szervátiusz Tibor műveire is rátekinthessünk.

Csoóri Sándor
Elhangzott a Szervátiusz Jenő emlékkiállítás megnyitóján 2003. március 19.

Mert az teszi az embert,
Hogy alkot emberül,
És többre, jobbra vágyik
Betelhetetlenül,…

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kedves Művészetbarátok, Kolozsváriak, és a világ bármelyik pontjáról érkezett Szervátiusz Jenő tisztelők!

Az imént idézett verssorokat a költő – barát, a marosvásárhelyi Székely János írja „egykori hadifogolytársának, mesterének”, Szervátiusz Jenőnek ajánlott versében. Teszi a dolgát, alkot emberül. Mennyire egyszerű, mennyire kifejező és mennyire találó értékelés ez Kolozsvári Szervátiusz Jenő művészetére.
Alig akad a XX. században olyan erdélyi tollforgató, aki valamiképpen ne került volna kapcsolatba Szervátiusz Jenővel és ne fogalmazta volna meg csodálattal és megbecsüléssel keveredő érzéseit a művész munkásságáról. Nem kizárólag csak a szűken vett írástudók tettek hitet mellette. Méltatta művészetét a két világháború között Kolozsvárott élt Hunyadi Sándor, a polihisztor Kós Károly, a régész-őstörténész (és kiváló festő) László Gyula, a művészettörténész Lyka Károly és az erdélyi műemlékek kiváló értője, a Herder-díjjal jutalmazott Entz Géza is.
Szemet gyönyörködtető alkotásai tisztelgő kritikára inspirálták a megnevezetteken kívül Szász Jánost, Juhász Ferencet, Hervay Gizellát, Gazda Józsefet, Szőcs Istvánt, Csoóri Sándort, Csurka Istvánt és a nem régiben elhunyt Varga Domonkost is. Csodálatos munkásságát emlékalbum kiadásával örökítette meg nemzeti kultúránk legtermékenyebb napszámosa, a kortárs Püski Sándor könyvkiadó is.
Az elsők között ismerte fel Szervátiusz Jenő tehetségét Erdély másik európai hírű és rangú képzőművész alkotója, a fametsző Gy. Szabó Béla is.
Méltó társaság! Aligha kell bizonygatnom, hogy a megemlített névsor egyben értékjelző is. azt hivatott bemutatni, hogy a szakmai kvalitásain kívül Szervátiusz Jenő alkotásai valami inspiráló, művészi többletet is hordoztak és hordoznak magukban. Valami olyan többletet, amivel Szervátiusz Jenő mindenkor felkeltette a magyar, s kiváltképp az erdélyi szellemi élet érdeklődését. S hogy mi ez a többlet? Ez az emberül alkotás művészete. Nézzünk csak körül, például itt a Kolozsvári Szervátiusz Múzeumban. Az alkotások sugárzó, kimondhatatlan szellemi erejét bizonyára mindannyian érezzük. Ha szavakba kell foglalni, ez nem más, mint az erdélyi magyar művészsors tudatos vállalása, az erdélyi népi élet kifejezése.
A trianoni trauma utáni évtizedekben mindkét szó – magyar és művészsors – súlyos életnyomorító tartalmat takart. Kisebbségi sorsban még az anyanyelv és a nemzeti tudat megtartása is komoly próbatételt jelent.
Ebből jutott ki a hányatott sorsú Szervátiusz Jenőnek is, bőven. De állta a próbát. Állta a próbát az alkotó, és állta (és állja ma és még sokáig!) a próbát teremtett művészi világa is.
Ilyen időkben látott hozzá a művész a magyar népi díszítő és ábrázoló faragás hagyományaira épülő új, modern művészeti formanyelvének kialakításához. Új hang volt ez a magyar szobrászatban, ami a népi történeti tudat mély rétegeit juttatta kifejezésre. Egy elfeledett világot, érzelem- és gondolkodásmódot. Azt tette, amit előtte Bartók és Kodály sikeresen művelt a zenében.
Visszanyúlt az eredeti tiszta forráshoz, ennek csillapító erejével kívánt hatni a kultúrától elzárt népi tömegekre, az egyszerű székely vagy kalotaszegi parasztokra és proletársorba taszított városi emberekre. Témájában is egyre inkább az erdélyi néplélek múltba gyökerező kulturális hagyományai felé fordult. Olyan kifejezési formára törekedett, mely közérthető művészi megnyilatkozás, ugyanakkor sajátosan magyar is. Így jutott el a székely és a csángómagyar népi kultúra egyik legjellemzőbb és legbeszédesebb értékéhez, a népballadához.
Olyannyira harmonikusan alkotta meg a balladákat, hogy például a Kőműves Kelemen színes domborműve előtt megállva, a kompozíció nyugtalanító ritmusa, s az ábrázolt karakterek kifejező ereje szinte kántálni kezdi a Kallós Zoltán által gyűjtött klézsei változatot:
Ud rakják, ud rakják
Magas Gyivó várát
Magas Gyivó várát,
Tizenkét kőmijes.
Műveit szemlélve két sajátossággal is találkozunk: tudás és alázat. Szerves részei ezek Szervátiusz Jenő nagy tehetségének. Míg a lélek finomságával megfaragott madonnás szobrai a középkori székely egyházi faszobrászattal mutatnak rokonságot – addig a balladák világának megelevenítéséhez új formát keresett és ezt a faragott domborműben találta meg. Ezek a színes domborművek – amelyeknek például a színdinamikája is tovább fokozza a drámaiságot – félúton vannak a szobrászat és a festészet között.
Ezekben a szobrászi alkotásokban a magyar népi történelem képi világa tárul fel!
A legismertebb színes domborműveiben (Molnár Anna, Vihar, Menasági ballada, Kokojzaevők) a XX. századi erdélyi magyar szobrászat legrangosabb alkotásait teremtette meg. A tragikus felépítésű balladai eseménysort tömör, zárt kompozíciókban, érzelem-gazdag kifejezésekkel határolja. A tökéletes harmóniájú képsorok szerkesztésében megmutatkozik Szervátiusz Jenő határozott elvonatkoztató képessége és mitológia teremtő ereje. Alakjai erőteljes karakterűek, a balladákból valami mélabús dallam sugárzik.
A műveiből kisugárzó erő – mivel jelképrendszere közérthető – egyaránt fogva tartja az egyszerű székelyt, és egyaránt fogva tartja a városi értelmiségit is. Minden témája az örök emberi sors: a születés, a munka, a halál. És ez valamennyi alkotásában egy sajátos, összetéveszthetetlenül magyar vetületben jelenik meg. Mindezek mellett Szervátiusz Jenő egyetemes érvényű műveket alkotott.
Tegnap este – miután megérkeztünk Kolozsvárra – megcsodálhattuk az emberi hit fantasztikus alkotó erejének eredményét is. A Szent Mihály templom mögötti utcában, a prelátus úr jóvoltából és megtisztelő társaságában a vacsoránkat egy olyan helyen költhettük el, ami az emberi alkotóerő szinte határtalanságáról adott bizonyságot. Az újonnan elkészült AGAPE étteremben és szállodában jártunk. Az ott elvégzett hatalmas munka megcsodálását követően, a vacsora alatti beszélgetésben természetesen szó esett nemzeti sorskérdéseinkről is. A prelátus úr ott hallott egyik szuggeszív mondata most is itt cseng a fülemben: „Az a nép, aki ragaszkodik a kultúrájához, az elpusztíthatatlan.”
Megítélésem szerint ennek példázatát adja Kolozsvári Szervátiusz Jenő is, aki az emberiség és az egyetemes kultúra szolgálatát a szülőföld sorsának vállalásával végezte. Alkotott emberül. Nem csak ragaszkodott elődei által felhalmozottakhoz, hanem ápolta, felhasználta és tovább örökítette azt.
És művei a trianoni diktátum szégyenteljes napját 75 esztendővel követve, mintegy válaszként idekerültek, ebbe a szellemi erőközpontba, ebbe a végvárba Czirják Árpád várkapitány prelátus úr gondoskodása és a Teremtő oltalma közé. Most már még erősebbek lehetünk hitünkben, hogy a beszédes művek jó helyre kerültek, és Szervátiusz Jenő alkotásai immáron a XXI. században is, itt Erdélyország ősi fővárosában nemzetünk megmaradását szolgálják.

Demeter Ervin
Elhangzott 2003. július 4-én, Kolozsváron, a Szervátiusz Jenő emlékünnepélyen

Szervátiusz Jenő emlékkiállítása a Vármegye Galériában 2000. szeptember 5-én volt. Megnyitót mondott: Demeter Ervin miniszter. Közreműködött: Juhász Zoltán és a Szervátiusz dédunokák. A tárlat 2000. október 12-ig volt látogatható.

Szervatiusz Jenő szobrászművész kiállítása Kecskeméten

kiállításFából faragott királyfi