2009 július 22., szerda

Varga Nándor Lajos grafikus-, festőművész (1895. Losonc – 1978. Budapest)

Varga Nándor Lajos kiállítása a Vármegye Galériában 1995. március 25-én nyílt meg. Megnyitót mondott Hajdú Demeter Dénes.

Magyar múlt metszeteken

Akik ismerik az Erdély Művészetéért Alapítvány elmúlt hét éves tevékenységét, azok minden kiállításunk alkalmával tapasztalhatták: ezt a közösséget, ezt a kis szellemi műhelyt, nem kizárólag a művészetpártolás szép szándéka hozta létre. Az is, de mi ennél mindenkor többet akartunk tenni.
Akkor szerveződtünk meg, léphettünk a nyilvánosság elé a művészet eszközeivel, amikor a Ceausescu–diktatúra, az erdélyi magyar kultúra több évtizedes pusztítása mellett, megkezdte a székelyföldi falvak buldózeres rombolását is. Valamennyien láthattuk – csak az akkori bolsevik kormány nem akart tudomást venni róla –, hogy az erdélyi magyarság végveszélybe került. Ebben vergődik mindmáig. Sorsukban azóta sem történt lényegi változás. Csupán a felszín alakult át. A soviniszta fojtogatás brutalitása maradt a régi.
Az alapítvány 1988 tavaszán kibocsátott felhívásában a következőkben fogalmazta meg feladatát: „A végső veszélybe került erdélyi magyar és szász művészet, képző– és iparművészeti kultúra megsegítése, számukra kiállítások rendezése, ma nem csak művészetpártolás, hanem életmentés is.”
Így gondoljuk ma is. A Vármegye Galéria, az alapítvány kiállító helyisége, azóta otthonává vált az erdélyi magyar képzőművészetnek. Felesleges volna felsorolni azoknak a művészeknek a nevét – hiszen barátaink jól emlékeznek rá –, akiket egyéni kiállítás keretében mutattunk be a hazai közönségnek. Emellett lehetőséget adtunk a kevésbé ismerteknek is, seregszemléket rendeztünk, pályázatokat írtunk ki azok részére, akik elszigetelt magányban eszik a határon túli magyar művész keserű kenyerét.
Rendszerint olyan alkotókat állítottunk ki, akik magatartásukkal is személyes példát mutattak, hűek maradtak szülőföldjükhöz, ma is otthon, Erdélyben élnek, dolgoznak. Néhány esetben azonban kivételt tettünk. Miként ezúttal is, Varga Nándor Lajos esetében, születésének 100. évfordulóján.
Okunk van rá. A kiváló grafikusművész, a Képzőművészeti Főiskola egykori tanszékvezető tanára, élete javát ugyan nem Erdélyben élte le, ám gyökereivel, de kivált művészetének szellemiségével elszakíthatatlanul kötődik Székelyföldhöz. Nyugodtan vélhetjük székely magyarnak, bár ő maga az északi elszakított területen, Losoncon született. Szülei azonban székelyek voltak, és 10. éves korában már visszakerül Erdélybe. Sepsiszentgyörgyön érettségizik, a Székely Mikó Kollégiumban. Innen indítja útjára első mestere, Gyárfás Jenő. Tarsolyában a székely ember szívóssága, művészi tehetsége és hazaszeretete.
Ifjúságát két döntő élmény határozta meg, mindkettő domináns művészetében is. Az első világháború – a galíciai fronton szolgált – és a szabadkőműves–bolsevik nemzetgyilkossági kísérlet, a Trianoni tragédia. Maradandót ugyancsak két területen alkotott: grafikai műveivel, valamint művészpedagógiai munkásságával írta be nevét a magyar művészettörténetébe.
1931 és 1948 között tanított a Képzőművészeti Főiskolán, mint a grafikai tanszékvezető tanára. Természetesen – már ahogy a Rákosi–diktatúrában ez természetesnek tekinthető volt! – 1948-ban eltávolították a Főiskoláról. „Nyugdíjazták” – nyugdíj nélkül.
Aligha meglepő, hogy alapítványunk – vállalt feladatának megfelelően – nem csupán Varga Nándor Lajost, a művészt, de a hazafit is be kívánja mutatni 100. születésnapján. Példaként állítva, bizonyságul, hogy csak e kettő együtt teszi valóban művésszé, maradandóvá ezen a tájon az alkotót meg a művet.
A magyar múltat megidéző 40 fametszetből álló sorozatát még 1934–35-ben készítette. Eddig, leszámítva egy szűk körű és hiányos anyagú kisebb tárlatot, nagy nyilvánosság ezeket a metszeteket még nem láthatta. Igaz, 1941-ben nyomtattak belőle egy kötetet, 500 példányban. A háborús körülmények miatt azonban ez az album nem terjedhetett el, majd a későbbiekben 200 példány megsemmisült. Ki tudja mennyit égettek el, zúztak be az internacionalista uralom alatt? Ma már magán könyvespolcokon alig látható. Ritkaságnak, féltve őrzött kincsnek számít. Az is.
Ezek a metszetek elfeledve, közel hatvan évig szunnyadtak. Vajon mi okból? Mi volt a „bűnük”?
Már a sorozat címe is árulkodik: Magyar múlt. Vajon szabad volt-e az internacionalista diktatúrában őszintén, hazafias hittel az igazi, hamisítatlan magyar múltról beszélni? Még álmodni sem! Vajon nem irritálta – és irritálja még ma is! – az internacionalista–kozmopolita farizeusokat, ha Attiláról, mint hun–magyar ősünkről beszélünk, ha Árpád dicső tettei büszkeséggel töltenek el bennünket, vagy ha országalapító nagy királyunk, Szent István Magyarországáról ejtünk szót? Valamennyien tudjuk a választ, szomorú tapasztalatok okán. A Révai–Aczél emlőkön nevelkedett ellen kultúrpolitika úgy fél az őszinte, tiszta hazafias érzéstől, a nemzeti öntudat minden önérzetes megnyilvánulásától, mint ördög a tömjénfüsttől. Az ellen kultúrpolitika a tisztesség és erkölcs kigúnyolását, a káoszt fokozó zagyvaságot, a brutális erőszakot, a nemzeti szimbólumok gyalázását és a homoszexualitást dicsőítő fabrikálásokat mecénálja. A nemzeti művészet ellenében. Az ellen kultúrpolitikusok számára annak van értéke, ami rombol Isten–hitet, hazát, családot.
Varga Nándor Lajos Magyar múlt című metszetsorozata nemzeti kultúránk olyan kincse, mint a középkori kereszténységnek a Biblia Pauperum. Egyszerű, közérthető, mégis elementáris erővel közvetíti, sugározza a magyar igazságot: helyünk és sorsunk Európában.
Az első metszetlapon csodaszarvast űző őseink mondabeli alakja tűnik elő, majd a vérszerződés, a honfoglalás csodálatos mítosza elevenedik meg. Az a felemelő magyar történelmi múlt vonul végig ezen a kiállításon, a 40 metszetlapon, melyből erőt, igazi hazafiságot meríthetünk. Azáltal, hogy a sorozat felmutatja régmúltunkat – reményt, önbizalmat ad a jövőhöz.
Ez az oka, hogy közel fél évszázadig nem láthattuk ezeket a metszeteket. De annak is, hogy az Erdély Művészetéért Alapítvány ezt a sorozatot választotta Varga Nándor Lajos életművéből.
A metszetsorozat a XX. századi, de talán egész eddigi történelmünk leggyászosabb eseményével, a trianoni nemzetgyilkossági kísérlettel zárul. Az utolsó képen külföldi politikusok arcmását látjuk, a megcsonkított ország körvonalai fölött. A tragédia döntnökei néznek ránk élettelen szemmel. Azok a nemzetközi szabadkőművesek, akik eldöntötték a történelmi Magyarország elpusztítását. Akik elszakították az ország területének kétharmadát, a magyar ajkú lakosság egyharmadát. Nem látjuk azonban a magyarországi ítélet végrehajtók, Károlyi Mihály és Kun Béla figuráját. Ám mi így is tudjuk: nélkülük Trianon nem történhetett volna meg. Ők is részesei a bűnnek. A dátum emlékezetes marad: 1920. június 4. A nemzetközi liberalizmus és az internacionalizmus első közös győzelme Magyarországon. Pontosabban: Magyarország felett.
Mit várhatunk a jövőtől? Nem csüggedhetünk. Még él megmaradásunk reménye: kultúránk és művészetünk. E két kincs jussán, ha elperelni nem hagyjuk, olyan fegyver birtokosai vagyunk, mely biztosítja a nemzet megmaradását és újjászületését. „Hogyha akarunk, ha merünk” – miként Ady mondotta. És soha nem szabad felednünk Kossuth Lajos intelmét: „Eltiport nemzet újjászülethet, de öngyilkos nemzetre nincs feltámadás.”
Varga Nándor Lajos metszetei a nemzet akaratát erősítik és a feltámadás reményét hordozzák.

Hajdú Demeter Dénes
Elhangzott 1995. március 25-én Varga Nándor Lajos születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett emlékkiállítás megnyitóján.