2009 július 22., szerda

Salló István szobrászművész (1932. Csíkszereda – 2004. Tatabánya)

Salló István Árpádházi királyok című kiállítása a Győri Galériában 2000. augusztus 18-án nyílt meg. Megnyitót mondott Nagy Gergelyné.

Salló István Árpádházi királyok című kiállítása a Vármegye Galériában 2000. március 21-én nyílt meg. Megnyitót mondott Dr. Nemeskürty István, közreműködött Kovács Gergelyné.

Rege a csodaszarvasról
Rege a csodaszarvasról

Múltunk mélysége

Amikor elmúló félben lévő XX. századi nemzetfojtogatás legbefolyásosabb és legtöbb kért okozó idegen szívű szellemi vezére, Aczél-Appel György már a végóráit élte, még mindig azt tartotta legfontosabb feladatának, hogy harsányan kijelentse: már pedig a magyarságnak semmi köze nincs a hunokhoz, annak dicső királyához, Attilához. Miért tartotta hatalmának még utolsó perceiben is ezt ilyen fontosnak ez a diktátor?
Az internacionalista népbutítás konok helytartója, aki egyaránt szolgálta a kozmopolitizmus és a bolsevizmus nemzetgyilkos mételyét, nagyon jól tudta, a magyarság nemzetmegtartó történelme, ősi misztériumai, kizárólag Árpádházi királyainkon és azok vitathatatlan ősén, Attilán keresztül vezetnek vissza eltagadhatatlan múltunk mélységébe. Ez a mi valódi őstörténeti utunk, melyet következetesen járnunk, kutatnunk kell, mert ebből erőt és hitet meríthetünk a jövőnkhöz.
Ez a magasztos magyar királyi dinasztia, mely Kárpát-medencei történelmünk legfényesebb időszakát írta –nem csak a magyar, de az európai történelem lapjaira is-, genetikai vérvonala segítségével a beláthatatlan messzeség titkát tárja fel előttünk. Ha végig követjük ezt a szálat, Árpádházi királyaink származását, miként megvesztegethetetlen kiváló tudósaink is tették – az Ókor kútjának mélységébe pillanthatunk vissza. Nemcsak Attila népéhez, a hunokhoz juthatunk így el, de az Arsakidák dinasztiáján keresztül, a Partus birodalomig; Hunor és Magor szkíta mondájának, a Csodaszarvas ősi mítoszkincsének vezérfonalán pedig egészen a bibliai Nimródig jutunk el. A mezopotámiai sumir őskultúra alapjaihoz, melynek csodálatos, büszkeséggel eltöltő történeti bizonysága még csak napjainkban bontakozik ki, régészek – történészek – írásszakértők értő keze alatt.
A nemzethalálon munkálkodó megszállók, a Habsburg-korban és azóta napjainkig ugyancsak, tökéletesen tisztában voltak vele: a történettudomány és a nemzet létérdeke szorosan összefügg. Jaj, annak a nemzetnek, ahol e kettőt elválasztják egymástól. Igaz, valóságos nemzeti múlt, hitet és öntudatot tápláló őstörténet megismerése nélkül nem lehet nemzeti jövő sem. Csak szolganépként vegetálás; megalázott és kihasznált munkaerő és lakosság létezik. Csupán.
A felemelkedés, a nemzeti önbecsülés visszanyerése ellopott múltunk visszaszerzésében rejlik. Ehhez két ösvény vezet: Árpádházi királyaink kultusza, valódi nagyságuk megismerése és a Szent Korona misztériumának felújítása. Hogy ez a helyes út és ez vezet a jövőhöz, mi sem bizonyítja jobban, mint a „svájci-sapkás” idegen szívűek félelemtől telített sopánkodása, ha ezekről hallanak. Számukra ez a két nemzeti kincs olyan, mint ördögnek a tömjénfüst.
Szent István személyét és életművét is csak torzítva, meghamisítva tudják elfogadni. Téves és tudatosan hazug az az állítás, miszerint első királyunk Intelmeiben, fiához intézett uralkodói tanácsaiban a soknyelvű ország dicséretéről tenne említést. Nem, egészen másról van ebben szó. István korántsem arról beszél, hogy az ország legyen soknyelvű, befogadott idegenektől hangos – hanem csupán a királyi udvarban legyenek külhoni tanácsadók. A király ismerje meg a külföldről, más tájakról érkezett lovagok, papok tanácsait, tudja meg, miként él Európa. És csak, ha úgy ítéli meg, az ősi múlt évezredes tapasztalatainak birtokában, hogy valamit át kellene venni, bele lehetne olvasztani, ötvözni a magyar kultúra és lélek kincsestárába – csak akkor értékes, ami idegen. Ehhez azonban egészséges és öntudatos, büszkén ápolt nemzeti kultúra és bölcs király szükséges. Olyan király, aki a hazát, annak vérrel szerzett földjét, munkával teremtett nemzeti kincseit nem kiárusítani, hanem megtartani és gazdagítani kívánja. Árpádházi királyaink ugyanis ezt tették uralkodásuk alatt. Ezért maradhattak példaképeink ezer esztendő óta.
A honfoglaló magyar nép –mely három nagyobb ágból vált egységes nemzetté: hun-szkíta/pártus/finn-ugor és török fajú- magasabb kultúrával rendelkezett, mint az akkori Nyugat-Európa. Különösen az államvezető ág, a hun-szkíta törzsek révén. Különben elképzelhetetlen lett volna, hogy annyira rövid idő alatt kialakuljon egy magas fejlettségű állami- és társadalmi rend, amilyen már Szent István idejében létrejött. Ez a példás rend, Szent István európai birodalma, a hun és pártus birodalom mintájára szerveződött, – és már a betelepedéskor is működő – ősi intézményeken alapult.
Ezért volt lehetséges, hogy első királyunk rövid idő alatt egy olyan keresztény nemzeti államot alkotott, mely a későbbiekben példaképül szolgált a nyugati népeknek is. az újabb történelmi kutatásokból az is kiderül –még ha az idegen szívűek nem is vesznek róla tudomást-, a szkíta ág már a honfoglalást megelőzően is keresztény volt, ám nem a római vagy a bizánci hitelveket követte, hanem a pártus-kereszténységet, amely nem tekintette dogmájának az Ószövetséget. Csak Jézus Krisztus tanítását fogadta el. A kereszténységnek ez az ága, nyomaiban ma is fellelhető az őshaza tájain, de elterjedését előbb a Római Birodalom, később a mohamedán terjeszkedés megsemmisítette.
Türelmetlenül reménykedünk, hogy a hazai történettudomány ismét visszatér arra az útra, melyről a Habsburg-hatalom egykoron erőszakkal elterelte. Napjainkban már több jeles kutató előtt nyilvánvaló: a Budenz és Hunfalvy (Hunsdorfer) által, osztrák ösztönzésre mesterségesen kiagyalt egyoldalú és tudománytalan finn-ugor nyelvrokonság –és az erre épített őstörténet- elfogadhatatlan, tovább már tarthatatlan. A nemzet emlékezetében újra visszatért, most már új, nemzetközi tudományos eredményekkel is alátámasztva a Pártus-őshaza elmélete. Horváth István, Besse János, Rencz József, Dankovszky Gergely, Podhorszky Lajos, Jerney János, Bartal György, Fáy Elek, Pongrácz Sándor, Lukácsy Kristóf és még oly sok tudós által is megsejtett régi igazság. De kivált Kőrösi Csoma Sándor tudományos igazsága, amit mindmáig méltatlanul és félremagyarázva említenek, ha ritkán szó esik róla.
Németh László, a magyarság XX. századi lelkiismerete, egyik tanulmányában írta: „Hát el lehet a múltat veszíteni? Nem őrzi azt meg az írott emlékezet: a történelem? Valamit megőriz, csak mit? Adatokat nagyon sokféleképpen lehet csoportosítani. Följegyezhetnek rólam száz igaz tényt, s egy ellenségem mégis a leghazugabb élettörténetet készíti belőle. Egy néppel is meg lehet ezt tenni. Mert egy néphez is sok múlt fabrikálható – de csak egy az, amelyik hozzátartozik; amelyikből ösztönzést, tanulságot és lelket meríthet. Jaj neki, ha ebből kiforgatják.”
Salló István Árpádházi királyokról alkotott kitűnő dombormű-sorozata a magyar múlt, a hozzánk tartozó, ellophatatlan magyar múlt megismerése felé irányítják gondolatainkat. Abban segítenek a művészet eszközeivel, hogy megerősítsék nemzeti önbecsülésünket, jövőbe vetett hitünket. Lehet egy művésznek ennél magasztosabb küldetése?
A pártus Jézus, a Fény Fia segítse meg, hogy művészi munkálkodása elérje célját.

Hajdú Demeter Dénes

Hit és önérzet

A magyar nép ezer évvel ezelőtt elhatározta, hogy megmarad. Megmarad, mint állam és megmarad, mint nyelv.
Megmaradtunk…
Géza fejedelem bámulatos ügyességgel szőtte be országát az európai unió Nyugatban ő maga megkeresztelkedett, feleségül vette a keresztény Gyula erdélyi fejedelem görög keresztény hitű lányát. Fiát, Istvánt, akit már gyermekként megkereszteltetett, a bajor fejedelem lányával házasította össze. Figyelemre méltó, hogy erre a bajor fejedelem hajlandónak mutatkozott. Ebből a fejedelemből pár év múlva császár lett. Ritkán emlegetjük, hogy Géza Velence felé is tájékozódott: lányát, az akkor tengeri nagyhatalommá fejlődő Velence urához, a dózséhoz adta férjhez.
Beépültünk Európába…
Thomas Moore angol államférfi, népszerűen Morus Szent Tamás 1534-ben, jóval a mohácsi vész után, így nyilatkozott a török hódoltságba betagolódott Magyarországról: „A magyarság mindmáig a kereszténység legbiztosabb kulcsa és őrzője. Hungary has been hitherto a very sure key to Christendom.” Valóban. Érdemes elgondolkoznunk azon, hogy a török hódoltság idején, amikor a meghódított balkáni népek tömegei váltak mohamedánná, Magyarország egyetlen városa és falva se vette föl a mohamedán hitet százötven év alatt. Erre büszkék lehetünk…
Mi adta az erőt? Hiszen történelmünk bizonyítja, hogy általában fél évszázadonként, bizonyos fokig földrajzi helyzetünk miatt is, tragédiákból kellett újra és újra feltápászkodnunk. Hogyan tápászkodtunk föl? A hit és az önbizalom erejével. Legnagyobb királyaink, Szent István, Szent László, III. és IV. Béla, Hunyadi Mátyás nem tudták volna elérni az országgal azt, amit akartak, ha nem támogatja őket feltétel nélkül egy összefogott nemzet. 1241-ben, a tatár pusztítás után, amikor Buda városa porrá égett és romhalmaz volt, a király elhatározta, hogy egy dombra építi az új Budát. Tizenöt év alatt megszületett az új város, Európa talán legelső, központilag szervezett városa. És az 1290-es évek közepén már állt a Domonkos-rendi kolostor, az anyanyelven prédikáló, akkoriban létesült Domonkos-rend központi rendháza, ahol világkongresszusukat tartották a domonkos szerzetesek. Közéjük tartozott, mint tudjuk, Szent Margit is. Nem óhajtom az egész történelmet áttekinteni, de ezekre a mozzanatokra büszkén kell figyelnünk…
Nekünk most, a harmadik évezred kezdetén, egy új évszázad küszöbén az a feladatunk, hogy Szent István és a többi nagy államférfi általrakott alapokon építsünk egy új hazát, mely szebb a réginél.

Nemeskürty István
Salló István Árpádházi királyok album bevezetője, 2000. 01. 03. Operaház

Címkék: