2009 szeptember 18., péntek

Antal Imre grafikus- és festőművész (1944. Gyimesfelsőlok)

Antal Imre csángó grafikus- és festőművész kiállítása 2009. szeptember 8. és 2009. október 16.  között volt a Vármegye Galériában az Én Istenem hová leszünk… csángó művészek a megmaradásért programsorozat keretében . A kiállítást megnyitotta Szőcs Géza, közreműködött Petrás Mária, Bőzsöny Ferenc.

Kaszások

Kaszások

Gyimesi tél

Gyimesi tél

Antal Imre képeiről

Jó ideje már, hogy az erdélyi magyar költők legtöbbje sérelmesnek érzi, ha erdélyi magyar költőként foglalkoznak velük. A kijelölő jelző mindinkább minősítő jelzőnek kezd hatni, a felértékelő hangsúlyok mindinkább szűkítő értelmet kapnak. Így hát az erdélyi magyar költő önérzetesen egyre inkább magyar költőként határozza meg magát, sőt, egyszerűen csak költőként – ahogyan a perui kovács sem azt mondja magáról, hogy perui kovács vagyok, csak azt, hogy kovács, és a ceyloni gyöngyhalász is csak gyöngyhalászként mutatkozik be.
Nagy kérdés, hogy egy festőről, aki saját szuverén képi világot hozott létre, nem figyelemelterelés-e azzal kezdenünk a bemutatást, hogy származását feszegetjük. Például, hogy portugál, vagy, hogy csángó festő.
Nem tudom, hogyan helyes megválaszolni a fenti dilemmát, s hogy elegáns dolog-e, ha előbb nem a festővel, hanem a csángóval – a csángó lélekkel és a csángó sorssal – foglalkozunk, és onnan közelítünk a képek felé.
A csángók a magyarság olyan elveszett gyermekei, akik soha nem vesztek el, csak mi tartottuk úgy, hogy a történelmi ország határán kívülre kerülve ki is léptek a nagy sorsközösségből. Egy sokszáz évig tartó nagy decemberi népszavazáson a nemzet nemmel szavazott azzal kapcsolatban, hogy közénk valók-e, “mieink-e” a csángók.
Ez az ostoba és erkölcstelen kérdés persze csak az eldurvult, elkérgesedett nemzeti tudatról szolgáltat látleletet. Egyáltalán nem terjed ki a probléma lényegére, vagyis arra, hogy miként élik meg helyzetüket ők maguk, az idegen nyelvi valóságba került csángók.
Nos: ha Sopront a hűség városaként tartjuk számon, és joggal, akkor milyen szóval volna igazságos megneveznünk a csángókat, a legbámulatosabb archaikus magyar értékek kincsőreit, az áldozatos ragaszkodás és önzetlen hűség elöljáróit? És hogyan is ne próbálnók meg, ha a csángó festők szemén át pillantunk rá a világra, megtalálni az érzületnek és lelki minőségeknek azokat a sarokpontjait, amelyek távlataiban érthetővé, feldolgozhatóvá válnak számunkra a látvánnyá szublimált tapasztalatok, jelentések, értelmek?
Néha egy-egy konferencia vagy nagyobb rendezvény meghívottjaként fellépnek, mindig nagy sikert aratva, autentikus csángó énekesek is. Sokszor nem is hivatásos vagy főfoglalkozású énekesek, egyszerűen csak olyan emberek, akik megszokott életformájukból következően, ebből fakadóan, ennek részét képezően, énekelni is tudnak: háziasszonyok, az élet terheit vállukon hordó családapák, világot alig látott gyerekek.
Ilyenkor aztán elnémulnak a termek, mert ezeknek az egyszerű embereknek a hangján nemcsak a havasok gyorsvizű patakjainak vagy az erdők őszi színpompájának vagy a völgyeket átjáró szeleknek a beszéde idéződik fel, nemcsak kézi szőttesek mintázata vagy templomocskák ajtóinak görbe kilincse sejlik át, hanem ezekben a dalokban olykor valóban maga az időtlen szólal meg.
Mi sem volna kézenfekvőbb, mint kimutatni, hogy a legjobb csángó festők, például Antal Imre kompozícióiban a látás szervező elve és egyáltalán, a műalkotás belső mércéje nem lehet más, mint ez az érintetlen világ, s mindenek előtt maga ez az időn kívüli realitás. De vélhető, hogy cinikusabb kommentárok ezt közönséges belemagyarázásnak minősítenék.
Nem marad hát semmilyen egyéb lehetőségünk, nekünk nézőknek, akik elfogulatlanok szeretnénk maradni, mint félretenni minden előzetes ismeretet, minden vonatkozó tudást, minden elfogultságot és személyes érzelmet a csángók iránt, és átadni magunkat a legtisztább, legártatlanabb, legérdekmentesebb tetszésnek, amelyet a szépség élménye vált ki az emberből.

Szőcs Géza
Antal Imre csángó grafikus-, festőművész kiállításának megnyitója
2009. szeptember 8.

Címkék: