2009 július 22., szerda

Molnár Dénes grafikusművész (1947. Vadasd – 2000. Marosvásárhely)

A megnyitón

A megnyitón

Molnár Dénes kiállítása Debrecenben 2000. december 3-án volt. Megnyitót mondott Demeter Ervin, közreműködött Bölcskei Gusztáv.

Az európai lélek teremtményei

Sehol annyi erőd, vár és várrom Európa-szerte, mint amennyi Erdélyben található. Ez a vidék egyúttal a művészetek hazája, és a vallásszabadság otthona is immáron évszázadok óta. Különleges építészeti ritkasága – talán szimbólumnak is tekinthető – az erődtemplom.
Az itt élő emberek mindig Istennél kerestek oltalmat szorongatásaik közepette, miközben bizakodó szemmel tekintettek a Nyugat felé. Megmaradt épületei, műemlékei, az európai lélek teremtményei. Ha jól megnézzük a megmaradt alkotásokat, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy valamennyi jelentősebb művészeti áramlat otthonra talált Erdélyben. A gótika, a reneszánsz, a barokk – mind remeket teremtett itt, de a „genius loci” törtvényeinek engedelmeskedve: erdélyi formát öltött. Hozzásimult az itt élő népek lelkéhez és a tájhoz. A művészeti értékek ugyanúgy megtalálhatók az Árpád-házi királyok által emelt várakban, katedrálisokban, mint a királyföldi és barcasági szász polgárok által épített világi építményekben és erődtemplomokban, vagy a természeti szépségben bővelkedő Székelyföld csodálatos nép-remekei között. Különböző lelkiségek találkoztak itt össze, és mégis közös bennük az akarat: Erdély szeretete. A magyarok és a szászok évszázadokon át hullajtották vérüket ezen a tájon. Védekeztek. Nemzeti kultúrájukat, identitásukat védték. Ha kellett – és sokszor kellett – vérük árán is. Előbb a népvándorlás hatalmas túlerejét tartóztatták fel. Később az oszmán hadak pusztításait védték ki, majd a bizánci szellemiség térhódításának álltak ellen. Európa határait védték. Erdély mindig, (még ma is!) a nyugati kultúra keleti őrtornya. Ide invitálom most Önöket templomnézőbe. Nézzük meg együtt Erdély műemlék – templomait.
Molnár Dénes székelyföldi grafikusművész két évtizeddel ezelőtt indult vándorútra ceruzával, ecsettel templomot menteni, azaz átmenteni az Árpádkor óta felhalmozott értékeinket a művészet dimenziójába.
Ha valaha szobrot emelnek az élni akarásnak, a gyilkos és kegyetlen kór legyőzési kísértetének, akkor ezt a szobrot mindenképpen Molnár Dénesről a végvári grafikusról kell megmintázni! Élete utolsó éveiben is, ekkor már csonttá és bőrré aszottan, huszadik század végi Prométheuszként készítette az egyetemes magyar művészetben egyedülálló sorozatát az erdélyi templomokról. Ez a sorozat az ő szívszorító jajkiáltása: „Emberek, a teremtés koronái! Pótolhatatlan értékek, páratlan épület remekek pusztulnak a szemünk láttára! Nem csak a szászföldön, hanem Erdély minden részében! A megszentelt köveknek nincs már felezési idejük, mindent maga alá temet ez a balkáni mocsár!”
És ő elénk varázsolta a templomokat. Közöttük például az egyik legszebb román kori templomot, a felső-őraljaboldogfalvi református istenházat is. Ezek a templomok, kastélyok, udvarházak voltak Molnár Dénes jajkiáltásai. Esőben, sárban, csikorgó hidegben rajzolta Európában is egyedülálló értékeinket. Néha odafagyott a térde a földhöz, máskor kátyúba ragadt az autója, de Molnár Dénest – mint a mesebeli hőst – nem lehetett megállítani. Minél előbb be akarta fejezni az erdélyi magyar festészet talán legnagyobb méretű sorozatát. Jajkiáltásait agótikus falakra, az elhagyott, széthordott, lerombolt kastélyok, udvarházak, műemlék épületek falaira bízta, hátha a kétségbeesést tovább rezonálják a nagyvilág felé. Szinte a vérével rajzolta, metszette az utolsó templomokat. Még megérhette, hogy a budapesti Vármegye Galériában egy egész ország figyelt fel arra: itt valami csoda történt, a művészet nyelvén szól hozzánk Erdély, Európa leghuzatosabb régiója!
Molnár Dénes a legtermékenyebb alkotók közé tartozott. Minden műfajban alkotott. Ő volt talán az egyetlen képzőművész, aki bármikor, bárhol kiállítást tudott rendezni a műveiből. Több mint 80 egyéni kiállítás, albumok tucatjai jelzik, agyonhajszolta magát. A „belső parancs” űzte, ösztökélte: dolgozni kell, mert oly rövid az idő, mint a reggeli harmat felszáradása.
Fiatal korunkban (a 70-es, 80-as években) amikor csak tehettük Erdélybe kirándultunk. Élveztük – és talán nem túlzás mondani – habzsoltuk az ott tapasztaltakat. Az összetartozás ereje, a nehéz sorsban élő nemzettestvéreink szeretete mágnesként vonzott vissza. A források tiszta, friss vize mindig üdítően hatott, erővel töltött fel.
A rendszerváltozást megelőző tárgyalások alkalmával, – amikor a kádári diktatúra haszonélvezői a politikai hatalom pénzzé történő átalakítására összpontosítottak – a nemzeti erők, az Alkotmány módosítását érték el. Ennek eredményeként került be az alaptörvényünkbe: a Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja az anyaországgal való kapcsolatok ápolását. Erre alapozva mondhatta az első szabadon választott miniszterelnökünk, hogy lélekben tizenöt millió magyar miniszterelnöke kíván lenni.
Ma Magyarországnak újra olyan kormánya van, aki nem csak üres deklarációnak tekinti az Alkotmány szavait. Most, a millenniumi esztendőben a cél nem kevesebb, mint segíteni a magyarság megmaradását, gyarapodását, a magyar nemzet határokon átívelő szellemi újraegyesítését. Ez közös feladatunk, és ebben végez már tíz éve fontos munkát az Erdély Művészetéért Alapítvány. Ezzel a kiállítással is. Fogadják szeretettel.

Demeter Ervin, 2000. december 3.
Debreceni Nagytemplom, Molnár Dénes kiállításának megnyitója

Molnár Dénes kiállítása a Hajdúdorogi Művelődési Házban 2000. június 26-án volt. Megnyitót mondott Hajdú Demeter Dénes, közreműködött Holbáné Imre Katalin, Szathmári Annamária.

Molnár Dénes kiállítása a Hajdúhadházi Dr. Földi János Általános Iskolában 2000. május 18-án volt. Megnyitót mondott Demeter Ervin, közreműködött Dánielffy Zsolt.

Molnár Dénes kiállítása a Vármegye Galériában 1999. december 2-án nyílt meg. Megnyitót mondott Dr. Kövér László miniszter, közreműködött Sebestyén Márta.

Ne hagyjátok a templomot!
Magyar Millennium – Molnár Dénes Erdélyi templomok

Az Úrnak 1301-ik évében III. Endre halálával megszakad az Árpád-ház férfiága. A trón betöltésének drámai küzdelmekkel terhes kora kezdődik el és csapolja erejét, vérét a nemzetnek. Kihalt a honfoglaló és országépítő Árpád-ház, de fennmaradt és rossz századok viharzónáin küzdötte keresztül magát napjainkig a magyarság.
Millenniumi emlékezéseink vezérmotívumaként hangzik el gyakorta, hogy megannyi kihalt vándor nép között csodával határos történelmi tény a magyar állam létrejötte a Kárpát-medencében. A csodának persze magyarázata van. Szent István által megtartó erőnkké lett, vén Európának fiatal, erős népévé növesztett minket a kereszténység felvétele.
Indulhatunk máris – templomnézőbe. Erről kell ugyanis röviden szólnom: Erdély műemlék-templomairól, amelyeket Molnár Dénes grafikusművész örökített meg – hogyan is? Mi végett? Különös művészi indítékról adok hírt, felebarátaim! Az első tatárjárás óta, megannyi borzalmas pusztítás, hungarocídium és templomdúlás, rablás, omlasztás, fölégetés után; a mohácsi tragédiánál is nagyobb veszteséggel járó trianoni országdarabolás után újabb tatárjárás veszedelmeként sújtott le ránk a 80-as években a falurombolás híre: Románia hírhedett diktátorának az a terve, hogy az ország tizenötezer falujából háromezret hagy meg, a többit eltörli a föld színéről. Templomostúl persze! Tájékozódásait ilyenformán, akár Batu kánét hajdan, karcsú, fehéren messze világító templomtornyaink is meghatározták. A magyarfóbiában szenvedő államelnök-pártfőtitkárt kiváltképp a Székelyföld magyarságának kompakt mivolta, nemzeti szellemiségének ereje nyugtalanította. Rángógörcsös indulat fogta el olyan fogalmak hallatán, mint: Árpádkori templom, ezeréves magyar műemlék Erdélyben. Ezt tudván, hallván Molnár Dénes: művészként, magyarként, székelyföldi születésű grafikusként indult vándorútra ceruzával, ecsettel templomot menteni, azaz átmenteni Árpád-kori értékeinket romboló szándék elől a művészet dimenziójába. Így született híressé vált sorozata, nevezvén magát újból sorozatok emberének. Epitheton ornansa lenne ez a művésznek, aki csillagképekben is elidőzik emberlétünk titkait fürkészve? Annyi bizonyos, hogy múzsáink sugallata sajátos nemzeti sorsot is jelez. Honfoglaló népét Árpád nem Árkádiába vezette. Lepkefogásból, idilltől virányos, csalogánydalos mezőkön a magyar művésznek jutott mindétig a legcsekélyebb lehetőség. Hisz gyakorta tűzből, vérzivatarból, halál csontkezéből kellett a Szépséget kimentenie. Erdélyi magyar festő,- és grafikusművésznek így lehet szellemőseként a várvédő, kardos poéta Balassi Bálintot is megnevezni. Változó időkben – úgy tűnik föl – változatlan vonása ez a magyar esztétikumnak. Németh László úgy hívta: sorsnyomás. Törvénye Molnár Dénesnek is.

Sütő András
A Vármegye Galéria Molnár Dénes kiállításának katalógusa elé, 1999.

Molnár Dénes templomai

Bevallom őszintén, hogy hetek óta szorongva készülök e mai megnyitóra. A felkérés nem csupán megtiszteltetés számomra, de elvállalnom egyben baráti kötelesség is volt, mellyel Kulcsár Editnek és Demeter Ervinnek tartoztam. Ugyanakkor egy kicsit nyomasztó feladat is: mit keres egy politikus a művészetek világában, mit keres egy miniszter – ráadásul a kultúrától meglehetősen távol eső szakterülettel – egy galéria kiállításának megnyitóján? Mi közük van ezeknek a képeknek, s a rajtuk szereplő csodálatos, ősi váraknak és templomoknak a politikához?
Aztán elolvastam Sütő András szép ajánlását e kiállítás katalógusának elején, és – egyáltalán nem nagy örömmel – beláttam: ahogy eddig volt, Magyarországon, Erdélyben, Kelet-Közép-Európában a jövőben is, még jó darabig minden „politika” lesz – a szó jó és rossz értelmében egyaránt.
Rossz értelemben: mint a mindennapi embertől elidegenedett, föléje telepedő, illetve nehezedő Hatalom játszmáiban kalkulált tényező. E Hatalom számára a kultúra – a templomok, a várromok, a képzőművészeti alkotások, a versek, a dalok, az ősök fejfáinak feliratai mind-mind – izgató tartalmú, ellenséges agitációs propagandaanyag. Fegyver, amellyel a materialista Világszellem által homogenizálásra ítélt személyiség és a kollektivista rémálmok útjában álló közösségek rendelkezhetnek. Fegyver, melyet hatástalanítani, megsemmisíteni a győzelem előfeltétele.
És jó értelemben: a politikát a „polisz”, a Köz ügyeiként felfogva, minden, ami érték, az egyúttal politikai tett is.
Valódi emberi értéket létrehozni, a közösség által létrehozott értékeket megőrizni, megmenteni és felmutatni egyúttal a közösségért vállalt áldozat is.
Molnár Dénes grafikusművész majd két évtizede folytatja dokumentumértékű munkásságát, mellyel Erdély építészetének történeti emlékeit örökíti meg.
Vajon ez az esztétikum, mely Molnár Dénes metszeteit is jellemzi, veszített-e politikumából? Szeretnénk a kérdésre egyértelmű igennel válaszolni. De vajon biztosak lehetünk-e abban, hogy a Conducator Drakula szelleme többé nem tér vissza soha e tájra? Vajon nyugodtak lehetünk-e, hogy e várfalakat, templomokat nem úgy csodálják majd egykoron a látogatók, mint a maja piramisokat, a Machu Picchut vagy Stonehenge köveit? Vajon néhány évtized távlatában mi lesz Magyarországhoz képest Erdély: a nyomor rezervátuma, a Nagy Fehér Civilizáció csodái után vágyakozó, reménytelenül asszimilálódni akaró bennszülöttekkel; vagy már a shopping centerek, plazák, night clubok által pacifikált terrénum, melyen az emberi degenerálódás beton- és üveg emlékművei, a hülyeség kultikus építményei minden falurombolásnál alattomosabban és egyben hatásosabban törlik el, ha nem is feltétlenül a föld színéről, de gondolataink, a lelkünk mélyéről e várakat és templomokat, melyek az őseink után nekünk is menedékül szolgálhatnának?
Ne haragudjanak meg a személyes példáért, de el kell, hogy mondjam: még a Meciar-i éra teljében, az előző parlamenti ciklus emberjogi, kisebbségi és vallásügyi bizottsága delegációjának tagjaként Érsek-Komáromban jártam.  A vita, melyet szlovák partnereinkkel folytattunk udvarias volt, de nem feszültségmentes. A vita egy pontján azt találtam mondani, hogy akár tetszik ez valakinek, akár nem, én itt Komáromban otthon vagyok, s ezt az érzést semmilyen kormány, semmilyen nemzetközi szerződés sem veheti el tőlem.
Legkedvesebb irodalmi idézetem Tamási Árontól való, aki szerint azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.
Nem tudom, feltűnt-e Önöknek, hogy milyen sokan vannak nemcsak a világon, de itt a Kárpát-medencében, itt Magyarországon is, akik otthontalanok. S amiért otthontalanok, azért boldogtalanok is. Boldogtalanok, rosszkedvűek és frusztráltak, s ezért fokról-fokra rosszak és gonoszok is lesznek. Nem tudom, feltűnt-e Önöknek, hogy ezek a szegény szellemi-lelki hajléktalanok milyen eszelős vandál dühvel tudnak nekitámadni mindennek, ami mások otthona, mindennek, ami a mi itthon-létünk jele, bizonyítéka. Ha lehet, kisajátítják, ha lehet lekicsinylik, lealázzák. De ha elveszik, akkor is idegenül érzik benne magukat, ezért hát le kell rombolniuk, el kell tüntetniük, ki kell törölniük mindenhonnan. Uralkodni csak akkor lehet rajtuk, ha mi is otthontalanok leszünk. Amíg a templomaink állnak, és mi felismerjük őket, addig mi vagyunk fölényben. Ezért követeli Sütő András, ezért kérik Molnár Dénes képei, hogy „ne hagyjátok a templomot!”
Magyarországnak ma olyan kormánya van, amely az Alkotmány szavait nem tekinti üres deklarációnak, amely tisztában van azzal, hogy abból a tényből, mely szerint Magyarország határai és a magyar nemzet határai nem esnek egybe, történelmi felelősség nehezedik a vállára.
Néhány nap, és magunk mögött hagyjuk a XX. századot, amely a török időket felülmúló gyötrelmeket hozott ránk. Mégis, úgy lépjük át az új évezred küszöbét, hogy immár újra elmondhatjuk: ezer évvel a Szt. István-i államalapítás után emelkedő nemzet lettünk. Túléltük mindazt, amit a Sors az elmúlt 85 évben ránk mért, és bizakodóbban nézhetünk a jövőbe, mint 1914 óta bármikor. Magyarország a világ egyik legfejlettebb régióját alkotó Európai Unió kapujában áll, mint jogos helyére igényt tartó gyarapodó, erősödő ország. E feletti örömünkben azonban nem feledkezhetünk meg arról, hogy nem csupán Magyarország Európába integrálása a feladatunk, hanem a határain kívül rekedt magyarság újra integrálása is, az európai adottságok figyelembe vételével.
S ahogy az orvos sem tudja meggyógyítani a beteget annak akarata, közreműködése nélkül, úgy semmilyen kormány sem képes összeforrasztani azt, ami szétszakadt, a szétszakított részek egységes életereje nélkül. Ezért van jelentősége annak, hogy az Erdély Művészetéért Alapítvány több mint tíz éve lankadatlan szorgalommal teremt esélyt az Erdélyben élő, alkotó művészeknek az anyaországi bemutatkozásra, arra, hogy Erdélyt – ahol Demeter Ervin barátom szerint 1000 lakosra a legtöbb művész jut a világon – mint az európai kultúra részét a figyelem központjába állítani. Ezért tekinthetjük joggal ezt a kiállítást is úgy, mint egy, a közügyeiért vállalt tettet, mint a magyar nemzet újraintegrálása irányába tett kis lépést.

Dr. Kövér László
Elhangzott Molnár Dénes kiállításának megnyitóján, 1999. december 2-án

Címkék: