Az Erdélyi Csillagok című kiállítás Gömörszőlősön 1990. május 27-én volt. Megnyitót mondott Hajdú Demeter Dénes, közreműködött Sellei Zoltán és Faragó Laura.
Az Erdélyi Csillagok című kiállítás Kaposváron 1989. december 4-én volt. Megnyitót mondott Bába Iván, közreműködött Dinnyés József.
Az Erdélyi Csillagok című kiállítás Kőszegen 1989. szeptember 16-án volt. Megnyitót mondott Köteles Pál, közreműködött Dinnyés József, Torday Ferenc.
Az Erdélyi Csillagok című kiállítás Kecskeméten 1989. február 19-én volt. Megnyitót mondott Hajdú Demeter Dénes, közreműködött Forrás Kör és a Csík Zenekar.
Az Erdélyi Csillagok című kiállítás Budapesten 1988. október 11-én volt. Megnyitót mondott Hajdú Demeter Dénes, közreműködött Muzsikás Együttes.
Erdélyi Csillagok
Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaink!
A művészet az emberi élet szerves része. A gondolkodó és tökéletességre törekvő ember olyan lelki tevékenysége, mellyel szüntelenül megváltani szeretné önmagát és a körülötte létező világot. Azt az emberi közösséget, melyet a megváltók hite és akarata tart életben. A mostani kiállításon bemutatásra kerülő képeket is megváltók alkották. Egy közeli országrész, a magyar történelem szerves egységéhez tartozó Erdély kisebbségi sorban élő művészei, akik mindennap azzal a szándékkal veszik kezükbe az ecsetet, hogy képpé formált víziójukkal valami változást idéznek elő a világban. Változást, mert úgy érzik, hogy ami van, amiben jelenleg élnek: az elfogadhatatlan.
Közel hét évtizede már, hogy a nemzetet több ország politikai határai darabolták szét. Az anyaországtól elszakadtak, nagyrészben, az egykori történelmi Magyarország földjén élik – népkisebbségi – életüket, ott, ahol őseink több mint ezer éve megtelepedtek. Illyés Gyula találó megfogalmazása szerint: úgy tapadnak Ők hozzánk, mint kenyérre a héja, közösen képezzük az oszthatatlan Egészet.
A második világháború befejezése óta ez a közelség is veszendőben. Nagy számban kényszerülnek – mindmáig – elhagyni szülőföldjüket, túlsodródnak a Kárpátok karéján, továbbszakadva a magyarság – politikai határok által amúgyis erősen széttagolt – de etnikailag még mindig egységesnek tekinthető tömbjétől. A szülőföld elhagyására késztető kényszer, több helyütt, napjainkban sem szűnik, van, ahol éppen felerősödik. Növekszik, valamennyi magyalakta területről, innen az anyaországból is, a Nyugatra kerülők száma. Ha más pontos adatot nem ismernénk, a hazai szám is torokszorító: 1976 és 1986 között – cáfolhatatlan adat – közel százezer honfitársunk távozott hazánkból. Vajon mi indította őket útnak? Őket és a Kárpát-medencei magyarság szóródásának indult többi részét. Számba vehetjük-e – legalább idehaza – ennek a tragikus folyamatnak minden mélyebb okát és fenyegető következményét? Tudjuk jól: a szétrajzottak, ha meg is ragadnak a nyugati szórványmagyarság valamelyik nyelvszigetén, néhány nemzedék után belevesznek a nagy népek tengerébe. Eközben az anyaországot tovább pusztítja a gyermektelenség, az évtizedek során orvosolatlanul hagyott, nemzetsorvasztó bajok számos súlyos következménye. Porlad a nemzet. Csúcsüzemmel működik az infarktus, a hipertónia, a rák és az öngyilkosság elfajult ösztöne. Vajon még mindig nem tekinthető mindez egy rettenetes kór vészjósló tünetének? Vajon továbbra is bűnnek számít, ha megismételjük: beteg a nemzet, súlyos betegséget hoztak rá, orvos kellene, nem kuruzsló.
Etnikai együvé tartozásunk érzése mélygyökerű, elszakíthatatlan erejű – erkölcsi és kulturális igényből fakad. Minden népnek joga van hozzá. Nekünk is. Erőszakos elfojtása, visszaszorítása korántsem csak a kisebbségbe szakadt néptöredék elleni vétek. Soviniszta indulatok gerjesztése nem lehet valamely ország belügye. Egész Európa békéjét veszélyezteti.
A hét évtizeddel ezelőtti trianoni békeszerződés összetörte a magyar nemzet és a magyar haza korábban egységes fogalmát. Nemzettársaink egyharmadát elszakították az anyaország éltető kebelétől. Elzárták a nemzeti kultúrától. Ennek ellenére, hetven év távlatából tisztán látjuk, szívük mégis együtt dobog a Duna-Tisza táján élő nyelvtestvéreikkel. Szívet cserél, aki hazát cserél – mondja a szólás. Csak hát ez esetben nem erről van szó! Az elszakított magyarság nem önként választott másik államot, hanem új politikai határokat húztak köré, hozzájárulása, megkérdezése nélkül. A szíve tehát maradt a régi, igaz, kissé sebzett lett.
A politikai határokon kívül rekedtek anyanyelvi életét korlátok közé kényszerítették. Meg sem száradt a tinta a szerződés lapjain, máris kilátásba helyezték nemzeti azonosságtudatuk tervszerű elsorvasztását. Az etnocidium reális rémképe azóta is szemünk előtt lebeg. Ennek végzetes formája napjainkban mindenki előtt világossá vált. Illyés gyula figyelmeztetését a mindennapok igazolták, nem most, már nagyon régen: „a kisebbséggyötrő türelmetlenség ellenében sokhelyt hatástalan az a humanizmus is, melyet a szocializmus hirdet”. Szavainak igazságát – ez ügyben is – bizonyára diplomaták is tudnák tanúsítani, akár a közelmúlt tapasztalataiból merítve.
Létezik nagyszámú népcsoportunk, akiket soviniszta, képmutató erők, évtizedek óta, kíméletlen következetességgel, elszigetelnek a magyar kultúra éltető gyökereitől. Elzártságukat már nem csupán farizeus módszerekkel, de kihívó nyíltsággal, napról-napra fokozzák. Véreink, nyelvtestvéreink úgy kényszerülnek élni – mindennapi gondjaikon túl – mint múlt század közepétől a moldvai csángó magyarok: naponta megalázva, mert magyarnak születtek. Anyanyelvhasználatukat, a magyar szót, állami tilalmak béklyózzák. Érettük érzett aggódásunk mélysége csak tehetetlenségre kárhoztatottságunkkal mérhető.
Széthullottságunk súlyos lelki sérülést okozott a nemzet életében. Bizonytalanná váltunk önbecsülésünkben, elhanyagoltuk közös múltunk, kulturális hagyományaink ápolását. Az átélt nemzeti tragédiák következménye megoldatlanul van jelen közéletünkben. Évtizedek óta háttérbe szorul a nemzetnevelés olyan döntő fontosságú feladata, amely nélkül nincs egészséges, alkotó nemzeti közösség. Hét évtizede keressük a megnyugvást, a mindenki számára egyaránt kielégítő megbékélést, a gyógyírt, a térség népeivel való kapcsolatok kialakításának lehetőségét. Az eredmény nagyon kevés. Pedig megtanultuk, az ifjabb nemzedék már génjeiben örökölte: sérelemre nem sértés a megfelelő válasz. Szívesebben nyújtanánk kezünket mindazok felé, akik elfogadnák a méltányos kiegyezést, a győzőknek kijáró – de tartós megnyugvást nem nyújtó – diktátum helyett. Ennek a méltányos kiegyezésnek a reményében, a nemzet józanul gondolkodó többsége évtizedek folyamán következetesen elutasított minden olyan indulatot, mely esetleg irredentizmusnak vélhető. Mégis, úgy érezzük, kezünket érintetlenül, viszonzás nélkül tartjuk a légüres térben. A túlbuzgó, sztálinkövető szolgalelkűség ennél mindenkor messzebbre ment el. Időnként még az őszinte, tiszta nemzeti érzést – melyre minden nemzetnek szüksége van fennmaradásához – az egy nyelvet beszélők természetes szolidaritásának szükségét is tagadta, sőt, némelykor hevesen tiltotta is. Szétfejteni szándékozott a közös múlt és azonos kultúra évezred során egybesodródott szálait. Miközben felelős, de mellőzött értelmiségünk legjobbjai, élükön Illyés Gyulával, ha szóhoz juthattak, határozottan megmondták: az elhibázott nagyhatalmi döntés nem jelentheti azt, hogy több millió magyar ajkán szűnjön meg a magyar szó, veszítsék el hagyományos műveltségüket és európai magatartásukat. Az új állampolgárság nem változtatja meg a nemzetiséget. Az marad, határoktól függetlenül.
Nemzeti múltunkhoz, anyanyelvünkhöz, bárhol éljünk, ragaszkodnunk kell. Kölcsey Ferenc írja egyhelyütt: „Minden nemzet, mely elmúlt kora emlékezetét semmivé teszi, vagy semmivé lenni hagyja, saját nemzetét gyilkolja meg.” mi nem választjuk az öngyilkosok útját. Követeljük: szabadjon magyarnak lenni mindenütt a világon. A józan ész csak azt veheti tudomásul, tekintetbe véve a realitásokat, hogy tollvonással megváltozhatnak országhatárok, az átszabott térképeket gyorsan követhetik új határsorompók, állíthatnak őrbódékat is, ám az etnikai határ marad, annak maradnia kell. Egy népet meg lehet tizedelni, sőt negyedelni is, vélt „kollektív bűnök” ürügyén, de teljesen kiírtani – akár háborúban, akár „békében” – hasztalan fáradozás.
A falra felaggatott képek néma tárgyak, nem tudnak beszélni. Az itt kiállított öt erdélyi magyar képzőművész képei azonban mégis kiáltanak: élünk, kollektív nemzeti kisebbségi jogokat követelünk a trianoni és a párizsi békediktátumok következtében határainkon kívülre rekesztett magyarságnak.
A kiállítást megnyitom.
Hajdú Demeter Dénes
Elhangzott 1988. október 11-én a Fáklya Klubban,
az Erdélyi Csillagok című kiállítás megnyitóján