2014 július 18., péntek

Botár Edit 1930.január.12.

Botár Edit (Marosújvár, 1930 – Budapest, 2014.06.28.) festô, grafikus, báb- és díszlettervezô. Középiskolai tanulmányait Nagyszebenben, Marosvásárhelyen és Kolozsváron folytatta, majd 1950-56 között a Kolozsvári Ion Andreescu Képzômûvészeti Fôiskolán végezte Bene József és Kádár Tibor mesterek irányításával. A fôiskola elvégzését követôen harminc évig a Kolozsvári Állami Bábszínház díszlettervezôje. 1993-ban áttelepul Magyarországra, Budapestre. Jelentôsebb kiállításai az erdélyi városok után eljutottak az anyaországba Budapestre, Sopronba és Leányfaluba is. Kolozsvárról a Glória Kiadó gondozásába 101 akvarell és 101 tusrajzot bemutató kiadványt jelentet meg “A történelmi Kolozsvár” címmel.

http://www.varmegyegaleria.hu/evfordulosok/

Botár Edit festőművész (1930. Marosújváros- 2014 Budapest)

Botár Edit Bolyongásaim Erdélyben és a világban című akvarell kiállítása az Egri Polgári Szalonban 2006. május 24-én nyílt meg. A tárlatot megnyitotta Dr. Lisztóczky László irodalomtörténész.

Barangolásaim Erdélyben és a világban

Ősz Erdélyben

Az erdélyi magyarság élő lelkiismerete, Reményik Sándor az 1920-as években versek sorát írta, amelyekben azon töprengett, hogy mi szolgálhatja a leghívebben és a leghatékonyabban megmaradásunk ügyét. Ezek közül a programversek közül való a Toll és ecset. Válasz ez az alkotás Trianonra: azt a hitet szólaltatja meg, amelyet ugyanebben az időben, az anyaországban Klebelsberg Kunó is vallott s művelődéspolitikusként meg is valósított: kultúránk ápolása, gazdagítása segítheti leginkább továbbélésünket, új öntudatra ébredésünket. A kis népek kultúrájuk révén egyenrangúvá válhatnak a nagyokkal, a kisebbség műveltsége révén a többség fölé kerekedhetik, felül maradhat „e vértelen harc”-ban. Ez a gondolat az akkor kibontakozó erdélyi világnézet, a transzszilvanizmus egyik vezéreszméje is volt. A verset egy fiatal, pályakezdő erdélyi festőművésznőnek, Szőcsné Szilágyi Piroskának dedikálta a költő: Testvér, a mi háborúnk elveszett, És a mi népünk test szerint halott. Eltört a kopja, eltörött a kard, – De Isten nekünk más fegyvert adott. Kifele, testvér, nincs számunkra út, De befele még sok ösvény vezet. A magyar lélek kincse labirint. Művész-testvérem, fogd az ecsetet! Keményen fogd meg, mintha dárdát fognál, Én is úgy fogom tollam: kardomat. Kapcsolja össze sajgó sebeinket Egy néma, szörnyű élet-akarat! Ha Reményik Sándor később élt volna – játsszunk el a gondolattal –, az idézett verset ajánlhatta volna akár Botár Editnek is. Az pedig egészen biztos, hogy az Erdélyben Trianon után fellépő „honfoglaló, nagy írónemzedék” egyik legtehetségesebb és legnépszerűbb tagja mélységes rokonszenvvel figyelte volna pályafutását. A rokon hivatáson és közös eszméiken kívül egymáshoz kapcsolta volna őket Kolozsvár. Reményik a kincses városban született és ott is halt meg, annak szerelmese, szószólója volt egész életében, kötetnyi szebbnél szebb verset írt róla. Botár Edit ugyan Marosújváron született, de Kolozsvárt fejezte be középiskolai tanulmányait, az ottani Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán szerzett diplomát 1956-ban, majd a Kolozsvári Bábszínház díszlet- és bábtervezője volt 1986-ig. Banner Zoltán egyik kiállítási megnyitójában külön is kiemeli a bábszínháznál szerzett művészi tapasztalatait. 80 bemutató mintegy 250 színpadképét s több mint 700 bábuját tervezte meg. Eközben igen sokoldalú, eredeti, fantázia-felszabadító, konvenciókkal szembeszegülő, az idevágó hagyományok és konvenciók határait átlépő és kitágító kapcsolatba került a képzőművészetek lehetséges anyagaival, az ún. homogén médiumokkal. Készített bábukat fából, vesszőből, szalmából, csuhéból, rafiából, textil- és selyemmaradékokból vagy éppen rongyokból. Felsorolhatatlan, hogy a bábszínház iparművészeként – és azon kívül is – hányfajta selymet, szövetet, vásznat festett, batikolt, applikált, hányfajta anyagból szőtt, font, varrt, kalapált, hajlított, kötözgetett maga álmodta tárgyakat, művészeti ágak és műfajok határmezsgyéjén egyensúlyozva, mint a kötéltáncos. A hasonlatot Banner Zoltántól idéztem. Szerinte Botár Edit annak a művésztípusnak a képviselője, amelynek talán Cézanne volt az első képviselője, aki szintén ipaművészből lett festővé: az ilyen művészek előbb megsimogatják, kitapogatják, gondosan tanulmányozzák, miből is van teremtve a földi valóság, hogy megismerve természetüket, szerkezetüket, alakítási lehetőségeiket és korlátaikat, teljesen hozzájuk idomulva, újraálmodják és újjáteremtsék a világot. A kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán avatott tanártól tanulta meg a vízfestő technikát, az akvarellfestészet titkait is, ezt az ősrégi, egyszerű és szűkebb hazájában is oly divatos festői eljárást, amely talán a legadekvátabb módon tudja bemutatni a valaha Tündérkertnek nevezett országrész, Erdély csodaszép tájait. Az erdélyi tájak – Reményik egyik verse szerint – az égi tökéletesség mását, az Isten alkotta túlvilági szőnyeg visszáját varázsolják a szemünk elé. Botár Edit akvarellfestőként is elsősorban Kolozsvár szerelmese és krónikása. Bizonyára sok dicsérő szót kapott volna mindezért Reményik Sándortól. Talán ő nyitotta volna meg a Kolozsvár képekben című, 100 képet fölvonultató kiállítását is a közelmúltban, s talán ő írt volna előszót a kiállítás anyagából készült, gyönyörű albumhoz. Bizonyára megnyerte volna a tetszését ez az újabb kiállítás is, a Barangolásaim Erdélyben és a világban, mely szerves folytatása és kiegészítése a másiknak: Kolozsvár iránti szeretetét itt Erdély és a nagyvilág szeretetévé fokozza. Mint ahogyan a régi falusi asszonyok magukkal vitték otthoni fonnivalójukat, ha idegenbe távoztak, hogy ne unatkozzanak, és ne mulassák az időt dologtalanul, Botár Edit is magával vitte – talán csak képzeletében – ecsetjét, jegyzetfüzetét, amikor bejárta a kerek világot, hogy hazavihesse magával Kolozsvárra, ami fontos volt számára az őt ért impressziók tömegéből. Így kapcsolja össze, szinte észrevétlen természetességgel, a magyarság és az egyetemesség eszméjét, Erdélyt a másik hazával, Magyarországgal, a két hazát pedig a nagyvilággal. Természetesen a maga teremtette univerzumnak továbbra is Kolozsvár maradt a közepe és az archimedesi pontja. Az itt látható kiállításon is Kolozsvárt ábrázolja a legtöbb kép. Megcsodálhatjuk ezeken a képeken az anyag iránti tiszteletet és alázatot, a tökéletes hozzáidomulást az anyag természetéhez, az egynemű közegben rejlő alakítási lehetőségek totális kibontakoztatását. Manapság ritkán tapasztalható szintézis tanúi lehetünk. Botár Edit festményein – erről Reményik Sándor minden bizonnyal az enyémnél avatottabb nyelven tudott volna beszélni – először az ábrázolt valóság pontos, hiteles körvonalai tűnnek föl, a vonalvezetés gondossága, precizitása ragad meg. Ragaszkodik ő is az ún. festői hitelhez, mint ahogyan Arany János ragaszkodott elbeszélő költeményeiben az „epikai hitel”-hez. Ezt a pontosan és hitelesen ábrázolt, fölismerhető, tapintható valóságot átlényegíti, légiesíti, hozzáadja a tündéri képzelet játékait, hozzáadja a tiszta lírát, női lelkének finom rezdüléseit, vonallá, színné varázsolja a bemutatott tárgy iránt érzett szeretetét is. S ott rejtőzik ezeken a képeken még valami: egy soha el nem múló, mindig megújuló kamaszos ámulat, csodálat és áhítat, mellyel a világ szépsége, tökéletessége tölti el a lelkét. Botár Editben Assisi Szent Ferenc-i lényegességélmény és megragadottság munkál, mely minden művészet és minden tudás alapvető feltétele és kiindulópontja. Ez a kiállítás új epizóddal gazdagítja az Eger és Kolozsvár között létrejött, régi keletű kapcsolatot is. Hogy milyen jelentős múltra tekinthet vissza ez a kapcsolat, két történettel szeretném illusztrálni. Eger irodalmi múltjának egyik legnagyobb büszkeségét, Bródy Sándort 1888 őszén Kolozsvárra hívta az Erdélyi Híradó főszerkesztője, hogy tudósítson egy EMKE-bálról. Közel három évig ott marasztotta őt a város szépsége és az a szerelem, amely a kolozsvári Nemzeti Színház színésznője, Hunyady Margit iránt lobbant föl a szívében. 1889 januárjában az említett újság segédszerkesztője lett. A Hunyady Margit iránt érzett szerelmének mesés ajándék volt a jutalma: ebből a szerelemből született, „művészek ágyából, művésznek”, ahogyan Szentimrei Jenő fogalmazott, Hunyady Sándor, a kiváló író. Hogy Bródyra milyen maradandó hatást gyakorolt Kolozsvár, az is bizonyítja, hogy fiát visszaküldte a kincses városba, mert azt szerette volna, hogy alaposan megismerje, és ott fejezze be tanulmányait. 1922-ben, már Trianon után, pályakezdő íróként Hunyady Sándor harmadszor is visszatért Kolozsvárra, ott élt egy jó évtizedig, bekapcsolódott a város és Erdély irodalmi életébe. A transzszilvanizmus eszméjét hirdető Helikon-mozgalomhoz csatlakozott, művei az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában láttak napvilágot. Közös albérletben lakott Kuncz Aladárral a Fürdő utcában, ahol, nem messze tőlük, a Dsida-család otthona is volt az idő tájt. Kuncz Aladár, Hunyady Sándor és Dsida Jenő nemegyszer együtt töltötték az éjszakát, hajnalig beszélgettek, vitatkoztak valamelyik kolozsvári kávéházban. A másik nevezetes eseményre, mely gazdagítja Eger és Kolozsvár kapcsolatait, 1934-ben került sor: március 4-én Egerbe látogatott négy kiváló erdélyi író, Bánffy Miklós, Dsida Jenő, Kemény János és Kós Károly. Mind a négyen Kolozsvárt éltek. Az Erdélyi Helikon című folyóiratot és az Erdélyi Szépmíves Céh nevű könyvkiadót képviselték: mindkét intézménynek Kolozsvár volt a székhelye. A Városi Színházban találkoztak az egri közönséggel, amelynek a nézőtere zsúfolásig megtelt. A színpadra lépő írókat percekig tartó, szűnni nem akaró taps fogadta. Botár Edit személyében immár a harmadik erdélyi képzőművész mutatkozik be az Egri Polgári Szalonban. Kezdte a bemutatkozást a megnyitó alkalmából Paulovics László, aki Szatmárnémetiből érkezett, s népi irodalmunk nagyjairól készült alkotásait hozta magával. Őt követte Korond kiváló költője és festője, Páll Lajos, aki metaforát tud csiholni a falusi szekér és az utca kövének a találkozásából is. Ehhez a három kiállításhoz csupán néhány, fél kézen megszámolhatónál is kevesebb hónapra volt szükség. E tény önmagában is azt jelzi, hogy az Egri Polgári Szalon – összefogva az Erdély Művészetéért Alapítvánnyal – igen értékes új színnel gazdagítja Eger kulturális életét. Méltó folytatója egy másik, a két világháború között létrejött egri közösségnek, az 1925-ben alakult Egri Polgári Asztaltársaságnak, mely a város korabeli értelmiségének a színe-javát tömörítette, s azért jött létre, hogy enyhítsen, amennyit csak tud, Trianon tragikus következményein, hozzájáruljon a magyar nép lelki, szellemi, kulturális egységének újbóli megteremtéséhez. Ma, amikor a nemzeti eszmét világszerte alantas támadások érik, amikor egyenruhába akarnak öltöztetni minket a globalizáció, az uniformizálás, a kozmopolitizmus agresszív és csaknem korlátlan hatalmú urai, kötelező szabványok közé szorítva még álmainkat és vágyainkat is, nagy szükség van az Egri Polgári Szalonhoz hasonló szervezetekre. Amikor – Tamási áron szavaival – a hegyeket egyenlővé akarják tenni a sík földdel, hogy magunknak zugot sehol ne találhassunk; amikor földrajzi és spirituális értelemben egyaránt az otthontalanság senkiföldjére kívánnak minket taszítani; amikor akarva-akaratlan azon igyekeznek, hogy partra vetett halként fuldokoljunk egy jéghideg és sivár univerzumban; amikor el akarják venni tőlünk legfőbb kapaszkodóinkat, a szülőföldet, a hazát, az élni segítő és megtartó emberi közösség melegét, és el akarják venni tőlünk Istent is Mammon torzképű vigécei, zsoldosai és bohócai, kell egy hely, ahol – Adyt idézve – „esett, szép, szomorú fejekkel” négy-öt magyar összehajol hogy szemükből kicsorduljon „egy ifjú-ősi könny, magyar könny”: Miért is, miért is, miért is? Egyre sűrűbben jut eszembe mostanában egy történet, amelyet Ferenczes István, a Csíkszeredán élő kitűnő költő írt meg a nagyapjáról, aki Erdélyben nem sokkal Trianon után elénekelte a Himnuszt, nem az államit, hanem azt a másikat, a vigyázzállásost. Rajtakapták, közcsendháborításért eljárást indítottak ellene, a városba hurcolták, megalázták és megkínozták. Amikor kiengedték, ötliteres demizsonnal a kezében éjnek idején hazaindult Csíkpálfalvára, s útközben csak a vigyázzállásos Himnuszt énekelte, amelyet az éjszakai csendben és sötétségben csak az Isten hallhatott. S olyan szépen, olyan szívből csendült föl és szállt az égig az ének, hogy talán még a Mindenható, Fölséges és Jóságos Úr szemébe is könny szökött. Két éneklés között a konok székely mind csak ezt hajtogatta: „De azét es, de azét es, de azét es Isten áldd meg a magyart!” Befejezésül ezt szeretném mondani én is: „De azét es, de azét es, de azét es Isten áldd meg a magyart!” És áldja meg Botár Editet, áldja meg az Egri Polgári Szalon létrehozóit is mind a két kezével.

Lisztóczky László
Elhangzott 2006. május 24-én, Egerben, a Polgári Szalonban,

Botár Edit Bolyongásaim Erdélyben és a világban című akvarell kiállítása a ráckevei Kék Duna Wellness Hotelben 2005. március 18-án nyílt meg. A tárlatot megnyitotta Banner Zoltán művészettörténész. Közreműködtek a ráckevei katolikus iskola növendékei.

Botár Edit Bolyongásaim Erdélyben és a világban című 75. jubileumi akvarell kiállítása a Vármegye Galériában 2005. január 12-én nyílt. Megnyitotta Banner Zoltán művészettörténész, közreműködött Huszár Anita énekesnő. A tárlat 2005. március 20-ig volt látogatható.

Botár Edit 1930. január 12-én Marosújvárosban született. A művész a kolozsvári Ion Andrescu Képzőművészeti Intézetben végzett 1956-ban, majd évtizedekig a Kolozsvári Bábszínház díszlet- és bábtervezője volt 1986-ig. Részt vett számos grafikai, festészeti, iparművészeti és díszlettervezői kiállításon Erdélyben és külföldön is. 1956-ban kapta az országos I. díját, mint textiltervező. 1975-ben kapta meg a Művészeti Érdemrend V. fokozatát is. A Romániai Pomológia III. kötetének 180 illusztrációjáért Ezüst díjat nyert a párizsi könyvkiállításon. 1985-től csak a festészettel foglalkozik. Feladatának érezte a kincses Kolozsvár megörökítését az utókor számára.
Az Erdély Művészetéért Alapítvány 1999-ben, a Vármegye Galériában, majd Erdélyben mutatta be Kolozsvár képekben címmel a Kolozsváron megjelent 100 akvarellt tartalmazó album képanyagából összeállított kiállítást.
A Vármegye Galéria 2001. márciusában bemutatta Botár Edit 100 színes akvarelljét és 100 tusrajzát tartalmazó Kolozsvár képekben című album második kiadása alkalmából a Magyarországon eddig nem látott kolozsvári képeket.
A művésznő aktív tagja a Romániai Képzőművészek Szövetségének, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Vízfestők Társaságának, a Művész Barátok Egyesületének, és az Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesületnek.
1974-től 74 egyéni kiállításon mutatkozott be itthon és külföldön. Magángyűjteményekben 2653 munkája található meg, 25 országban.

Bolyongásaim Erdélyben és a világban

Kalotaszegi harangláb

Szomorúan kell közölnöm Önökkel, kedves Hölgyeim és Uraim, hogy hiába igyekeztek vételi szándékkal Botár Edit jubileumi kiállítására, mert a megnyitás előtt egy órával az Amerikai Űrhajózási Hivatal a tárlat teljes anyagát felvásárolta. Ugyanis az űrhajók legénysége sztrájkkal fenyegetőzött, ha Botár-akvarell nélkül kell felszállniok; mert végre látni kívánják azokat a gyönyörűséges erdélyi és európai tájakat, városokat, amelyeket onnan fentről sohasem láthatnak, idelent, a valóságban pedig rendszerint nem olyan szépek, mint a Botár-akvarelleken. (Persze, ha hallották volna Huszár Anitától a Bujdosó leány balladáját Tamási Áron és Lajtha László feldolgozásában, bizonyára az Ő csodálatos hangjára is igényt tartottak volna, hogy a szférák hűvös zenéjébe belekeverjék „az ember tragédiájának” a drámai melegségét.) Azért ne veszítsék el minden reményüket, úgy tudom ugyanis, hogy Edit visszatartott két-három akvarellt a „szárazföldi hajósok” számára is… Egyébként nem a festményeit, hanem személyesen magát a művésznőt kellene magukkal vigyék, hogy berendezze, otthonosabbá varázsolja a bolygóközi Teret a világűrben száguldozó, keringő, eldobott hulladékokból… Tudniillik: ha Botár Edit az ötvenes-hatvanas-hetvenes években nem Romániában, hanem valamely gazdag nyugati világvárosban élt volna – a leghíresebb világberendezővé vált volna azzal a leleményességgel, találékonysággal, amivel a kolozsvári Bábszínházban 80 bemutató mintegy 250 színpadképét s több mint 700 bábuját megtervezte, elkészítette fából, vesszőből, szalmából, csuhéból, rafiából, különféle textil- és selyemmaradékokból, esetleg éppenséggel rongyokból; szóval MINDENBŐL, ami a keze ügyébe került, s amibe életet lehetett lehelni. Merthogy Botár Edit is annak a művésztípusnak a képviselője, amelynek talán Cézanne volt az első példája, aki szintén iparművészből lett festővé; az ilyen művészek előbb izgalommal megtapintják, kitapogatják: miből van teremtve ez a földi valóság? S csak amikor már az ujjbegyükben érzik minden anyag természetét, akkor festik meg a világot, immár belülről ismerve, boldogan, könnyedén, egy kicsit átszabva, újjáteremtve… A kolozsvári művészeti akadémia textilszakán egy kis öreg, szász mestertől, Walter Widmanntól tanulták a vízfestő technikát és a díszlettervezés alapelemeit – ő tanácsolta a bábszínházi munkakört, amit első pillanatban sértőnek érzett, méltánytalannak tartotta az ő felkészültségéhez, kitűnő tanulmányi eredményeihez képest, hogy aztán most már mindörökké hálásan emlegesse azt a három évtizedet, hiszen olyan sokrétű alkotói lehetőségek tárultak fel előtte a bábtervező műhelyben, amelyekkel máshol sohasem találkozott volna. Felsorolhatatlan például, hogy hány fajta selymet, szövetet, vásznat festett batikolt, applikált, hány fajta természetes (és mű-) anyagból szőtt, font, vart, kalapált, hajlított, kötözgetett, állandóan a különböző művészeti ágak, ágazatok és műfajok határmezsgyéjén egyensúlyozva, mint a kötéltáncos. De hát mi most az akvarellfestő Botár Edit kiállításán vagyunk, s bolyongásainak állomásain meg-megállva eltűnődhetünk eme ősrégi festői eljárás frissessége, romolhatatlansága, örök megújulása fölött. S ha van olyan pontja a Földnek, amely mágnesként vonzza a művészt az akvarell felé, hát Erdély domborzata, éghajlata, évszakjai, levegő- és fényreflexei, sőt történelme feltétlenül ilyen ihlető táj. S ha vannak hungarikumok – vannak transzilvanikumok is; és akkor ilyen transzilvanikum a vízfestés, amelyet ráadásul nem lehet hamísítani, mint a paprikát vagy a tokajit… Nos, Botár Edit akvarelljei ilyen hamísítatlan termékei a műfajnak: áttetszők, csillogóak, szfumátosak, titokzatosak. De mitől ilyenek? Mi rejtőzik e mögött a csoda mögött? – kérdezik azok, akik a saját szemüknek sem hisznek, s főleg nem a műkritikusoknak. Elvárnák, hogy képes legyek a művek mögé nézni és felfedjem a nem láthatót. Félnék ettől a feladattól, nehogy úgy járjak, mint Botár Edit azon a bizonyos olaszországi nemzetközi bábfesztiválon, ahol óriási sikerrel mutatták be a Fram, a jegesmedve című mesejátékukat. Ehhez az előadáshoz ugyanis többek között „északi fényt” kellett „előállítania”, mert a színház gyengécske reflektorai alkalmatlannak bizonyultak erre a feladatra. Elővett tehát egy jó nagy ugorkás üveget (románul borcan, magyarul borkán), annak a fenekére egy fadugóba szerelt égőt eresztett le, az üveg oldalát pedig beragasztotta különböző színű és árnyalatú celofáncsíkokkal. Az ügyelő, a kezében forgatva az üveget, csodálatos északi fényt vetített a jelenet hátterére. Előadás után az idegenek beözönlöttek a színpadra, hogy közelről is megcsodálhassák a mi északi fényforrásunkat, s egyszerűen nem hitték el, amit tapasztaltak. Egy nyugat-németországi bábszínház vezetője felajánlott egy cserét: adjuk oda neki az egész előadást, bábukkal, díszletekkel együtt, ő pedig nekünk ajándékozza egész színpadját, ami egy remek, fémvázas, összeszerelhető színpad volt, tizennégy reflektorral s egyebekkel. Persze az Elvtársnő, a minisztériumból – nem engedélyezte… Mi van tehát a Botár-képek ragyogása mögött? Egy egész élet VARÁZS-KÉNYSZERE. Az a hit és tudat, hogy rajtunk csak a csoda, a varázslat segíthet; s mivel ez mind késett, s már-már úgy tűnt: végleg el is marad – magunk kellett „megrendezzük” magunknak a csodát, mint ama „borkános” északi fényt. Kedves Edit, Te ezt olyan jól megtanultad, hogy arra kérünk, tanítsd még sokáig az embereket arra, hogy a csodát nem várni, hanem magvalósítani kell. Az a kis 75 év pedig ne zavarjon, hiszen műveidben az örökkévalóság érik.

Banner Zoltán Elhangzott Botár Edit 75. kiállításának megnyitóján, 2005. január 12-én

A Vármegye Szalon 2001. március 28-tól május 23-ig látható kiállításán bemutatásra kerül Botár Edit 100 színes akvarelljét és 100 tusrajzát tartalmazó Kolozsvár képekben című albuma, melyen közreműködött Jancsó Adrienne Kossuth – díjas előadó-művésznő.

Botár Edit kiállítása a Vármegye Galériában 1999. szeptember 7-én volt. Megnyitót mondott Kányádi Sándor. Közreműködött Jancsó Adrienn.

Botár Edit kiállítás Egerben!


botar-eger

Botár Edit kiállítás megnyitó az Egri Polgári Szalonban

2006. május 24-én.

 

Botár Edit utolsó kiállításmegnyitóján Egerben Lisztóczky tanár úr és Demeter Ervin országgyűlési képviselővel.

image004

image003

Címkék: