2009 július 17., péntek

A Határok nélkül című kiállítás a Vármegye Galériában 2003. október 17-én nyílt. Megnyitotta Szakolczai Lajos József Attila-díjas kritikus, közreműködött Faragó Laura énekművész. A tárlat 2003. november 30–ig volt látogatható.
A kiállító művészek:
Bálint Csaba – Csíkszereda, Beczásy Antal – Csíkszereda, Dudás Gyula – Nagybánya, Feszt László – Kolozsvár, Gaál András – Csíkszereda, Gyurkovics Hunor – Szabadka, Kedei Zoltán – Marosvásárhely, Kopacz Mária – Kolozsvár, Micska Zoltán – Munkács, Moldován Gyula – Székelyudvarhely, Páll Lajos – Korond, Simon Endre – Marosvásárhely, Véső Ágoston – Nagybánya.

Bálint Csaba: Korsó

Bálint Csaba: Korsó

 

Határok nélkül
Tizenhárom művész a Vármegye Galériában

Az egyetemes magyar művészet, jóllehet a trianoni szabdalás óta itt is összekuszálódtak a dolgok, nem ismeri a határokat. A politika és az államalakulat „kerítései” a huszadik században gyakran változhattak – aszerint, hogy a békediktátumban a nagyhatalmak kit, hogyan, miképp jutalmaztak meg -, de irányzatok, iskolák, gondolkodásmódok sosem vágathattak ketté. Ugyanis Nagybánya a térképen, a helyén maradt, ám funkcióját, kibővítve a természetelvű látást, a szentendrei művésztelep vette át. Ez a példa is mutatja a határokon átívelő, mindenfajta fizikai törvényt legyőzni igyekvő folyamatot: az élő élet határtalan erejét. Tehát a magyar művészet csak akkor mutathatja föl a legteljesebb értékvonulatot, ha a határainkon kívül – vagyis Kolozsvárt, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen, Nagybányán, Szabadkán és Munkácson, stb. – élő magyar művészek munkássága is benne foglaltatik.
Bár emez állítás természetességéhez alig férhet kétség, a politika – az anyaországban is és a szomszédainknál is – elég sokáig hadakozott az ellen, hogy egy ilyesféle összegzés elkészüljön. Hiszen az egyetemes tabló az esztétikai megméretésen túl más valamit is közvetített volna: az összetartozás érzését és erejét. Pár évtizeddel ezelőtt még nem lehetett a romániai magyar képzőművészetről, mint entitásról beszélni, hiszen akkor az anyanyelv, a sajátos jelleg (és itt nemcsak Nagybánya hatására gondolok) azonnal kiderült volna. Ma már, szerencsére, más idők járnak. Az évtized előtti, hirtelen jött szabadsággal megélénkült – a művészek lakóhelyére és a különböző irányzatokra való tekintet nélkül –, az a folyamat, ami az értékek összetoborzása mellet egy-egy karakteres alkotó (életmű) kiemelésében csúcsosodik. Magyarán: egyre több alkalom (szakmai konferencia, egyéni és csoportos kiállítás) adódik arra, hogy bebizonyosodjék: a közlekedőedény-szerű közvetítő szerep csupán az eddig jobbára figyelmen kívül hagyott értékekkel teljes.
Ezért is van szükség olyan kiállításokra, amelyek amellett, hogy színesítik a palettát (ezzel az összkép is bővül), bepillantást engednek egy-egy alkotó életszakaszába, műhelyébe. A Vármegye Galéria Határok nélkül című seregszemléje ilyen tárlat.
Érzékeny körkép, helyzetmagyarázat.
Többségében nem a nagy művek jellemzik – azért a falakon ilyen is akad (Feszt László, Kopacz Mária, Micska Zoltán) –, viszont nem szerepel itt egyetlen olyan festmény vagy grafika, amely valamely szempontból ne volna érdekes. Noha a nagybányai Véső Ágostontól, a marosvásárhelyi Kedei Zoltántól és a szabadkai Gyurkovics Hunortól szívesebben láttunk volna több festményt is – ilyen összefoglaló jellegű kiállításokon szerencsésebb, ha a művész nem egyetlen, jóllehet hatásos, művével van jelen –, művészetük érrendszere kitapintható. Talán mindhármukra áll a Páll Lajostól származó – egyik interjúban vallott így –, az alkotóművész etikáját ugyancsak megvilágító mondás: „élni nem muszáj, de festeni igen”.
Ezt a festészettel teli életküzdelmet viszi vászonra, a táj és az ember megtisztítását szolgáló mitológiai felhangokkal, Kedei Terra Mater-ja. A részletezés nélküli expresszív ecsetkezelés – nem tudni, hogy égi vagy földi tájképet látunk-e – a föld (szikla) hasítékát egyúttal különös életfának láttatja. Ez van az olajkép fókuszában, ez sugárzik. Mintha a születés, szülés, anyaság – jelképszerűségével a kozmikus nyitás – öröme mögött valahol ott munkálna a mater dolorosa fájdalma is. Hogy csak a bibliai közegnél maradjunk, Véső Ágoston szerkezetes olajfestményén (Művész az ablakban) szintén fölfedezhető, még ha ablakkeret formájában is, egy hatásos jelkép, kereszt.
Valójában stilizált önportréval van dolgunk (szembenéző félarc, testet fedő drapéria), amelyen az alak, modern Kőmíves Kelemennéként befalazva, egyszerre kint is van és bent is. A művész ecsetjével a kitört ablakszárnyon kinyúl – a semmiben való lebegést az ablakkeretet körülvevő kékesszürke fal faktúrája igencsak szimbolizálja –, hogy egyetlen vonással megteremtse hiányzó másik felét, helyre tolja a kizökkent időt? Még ha Gyurkovics Lapos tája, ez a letisztult szemléletű, inkább foltjellegű építkezésével ható kis olajkép nem lep is meg ilyen összetett tartalommal, érezni a föltolt horizont (lilás ég) alatti földpászmák: sárgás zöld domboldalak, lankák nyugodtan is nyugtalanító hullámzását, feszültségét.
Dudás Gyula festménye, a havas városképet megjelenítő Nagybánya – ne feledjük, a névnek szimbólumértéke van – kilopta a fényt Nagybányából, ezzel szokatlan (szándékoltan visszafogott?) hangulatot teremtett. A kékesszürke, kékeszöld, mert valamiféle illúziót rombol, hidegséget áraszt. Ezzel szemben Beczásy Antal – nem mindig szerencsés módon – a tájat (valószerűtlen erdős hegyoldalak, színekben tobzódó „világszeme” Nap) a szivárvány ezernyi színében megfüröszti, hogy szakrális köröket is érintvén érzelmünkre minél jobban hasson (Dimenziók I.). A zöldeskék rengetegben megbúvó tiszta tó, és a tájba illesztett, valamely szentet ábrázoló fehérmárványszobor olyannyira túl van, akár Nagy Albert rusztikus vagy Nagy Imre lobogó szín (munka) élménye mellett is reális Erdély-szemléletén, hogy a kevesebb itt is több volna; jóllehet a vállalt „szentképnek” egy irányba ható sugarai, a lazúros, színre színt ontó faktúra a nézők egy részét megérinthetik.
A szokatlan képszerkezet – akár testi fogyatékosság az alapja (a Fülöp Antal Andorhoz hasonló, egyik szemével rosszul látó Páll Lajos esetében tapasztalhatni), akár valamely extrém ábrázolási mód (Gaál András képein a „feszített ív, a hegy” szinte fordított színperspektívában jelenik meg) – nem csupán a festménynek, illetve a grafikának (akvarellnek) ad különös, mondhatni látványbeli torzulást, ám a néző elvontságban újat kereső képzeletére is kihat. A jó szem ilyenkor fedezheti föl igazán, hogy mitől kép a kép. Páll Lajosnál, például attól a merészségtől, hogy a festőművész nem átallotta a zöldes-barnás helyvonulatait, zöldeskék rétjét az előtérbe legelésző fehér lóval egyetemben négy darab, álló, száradt kukoricaszár rácsai közé zárni. Furcsa börtönbe a különben patakjaival, fényeivel mindig vibráló, korondi „világmindenséget” (Lovak). Négy vászna közül a mesei, stilizált lírai tájbúcsút közvetítő Kecskék a legszínesebb, a nézőpont szerint a fókuszba a lovas kocsit és terhét állító Szénásszekér a legérdekesebb, de a Lovak visszafogottságával egyik festmény sem ér föl.
Gaál András akvarelljeinek (Tükröződés, Hegyvidék, Vörös szél) meghökkentő szépsége a hegyvonulatok – a „feszített ív”, mint fekete szivárvány – különösségében leledzik. A keskeny, tudatosan ilyen „szikárrá” festett horizont mintha föl akarná szippantani a kemény kontúrú pántjával „égabroncsként” szolgáló, a megfeszítettséggel valaminő csak azért is-t sugalló hegygerinceket. A szokatlan színperspektíva – „ami legtávolabb van, az a legsötétebb” (idézet Nagy Miklós Kundnak adott interjúból – csak növeli a Hargita mély, kék-fekete színvilágát visszaadó akvarellek érzéki voltát.
A tájjal és a benne fölfedezhető – gyakran a benső is fölkavaró – szépséggel birkózik pasztellrajzaiban Simon Endre és Moldován Gyula. Az előbbi – bár alig értem, hogy olaj vásznai miért maradtak távol – talán nagyobb sikerrel. Simon Jégcsapokja villódzó fényeivel fénypászmaszerű villódzó hatást kelt, de számomra sokkal többet jelent visszafogottabb színvilágú kartonjainak (Láposi táj, Fák) tájábrázolata; a lírától sem idegenkedő, de a drámát is bújtató természet-szemlélete. A Magyarok Háza-beli Moldován kiállítást látva állíthatom, hogy a művész a Máréfalvi patak kivételével legjobb pasztelljeit hozta a Vármegye Galériába. A csöppet sem részletező s a színorgiától is mentes Makfalvi almafák zöld-fekete lombkoronája mutathatja a fejlődés útját.
A határon túli művészeket vagy kevésbé érintette meg a nonfiguratív szemlélet, mint a hazai alkotókat, vagy az absztraktok köréből kevesen mutatkozhattak be az Erdély Művészetéért Alapítvány kiállítótermében. Ezért is keltett meglepetést – a Határok nélkül című tárlaton a legnagyobbat – a munkácsi Micska Zoltán két, a vegyes-technika kellékeit is (dörzspapír, homok, vakolat) a kifejezés szolgálatába állító festménye (Templomi ének I. –II.). Micska a kék tengerbe úsztatott kékesfehér, illetve barnás-fehér kolostorfal-töredékekkel, ezekkel a konstruktív lélektérképekkel a szakralitásig nyújtózott úgy, hogy közben színegyszerűségével és képeinek lecsupaszított szerkezeti rendjével sem mondott le a kompozíció zeneiségéről. A vörös dörzspapíron megjelenő kis arany szín utalhat-e a valláson túli égi harmóniára?
Két mester, a kolozsvári grafikus, Feszt László és a kolozsvári-szentendrei festő, Kopacz Mária hangsúlyos jelenléte igencsak meghatározta – pontosabban megemelte – a Határok nélkül című tárlat színvonalát. Nem véletlenül. Aki figyelemmel kíséri a budapesti kiállításokat, az nem is olyan régen találkozhatott egyéni tárlatukkal (Feszt – Galéria IX, Kopacz – Budapest Kiállítóterem). A szám szerint is hatalmas életművök jóllehet csak esszenciaként van jelen, mindennél jobban kitetszik senkivel sem összetéveszthető karakterük. Feszt László álomszép kalligráfiái (anyagnyomatai) – Három király, Felemelkedés – itt is kitűnő rajzi tudásról, átszellemültségről és a nyomólemezt előkészítő-megdolgozó hallatlan mívességről tanúskodnak. A Felemelkedés lírai absztraktja csak a legnagyobbak munkáihoz mérhető.
Kopacz Mária szürreális fogantatású, az égben és a pokolban egyként – egyidejűleg is – játszódó karneválja figuráiban, színeiben, légben úszkáló ember-halainak rejtélyességében egy sosemvolt álomvilág történéseire éppúgy utal, mint a mítoszi (biblikus vagy mitológiai jelképszerűségében is elevenen élő) valóságra (Menyegző a pokolban, Kiűzetve, Napforduló). Ezeken a műveken a harlekini érzékenység és kedély egy boszorkányos szín- és eszmevilágú hölgy káprázatos fantáziájával párosul. Oly erővel, hogy a Róma hét dombján tartott lakoma zenebonája egészen Szentendréig hallik.
A csíkszeredai Bálint Csaba kerámia (dísz) edényei – a vaskosabb Bütykös edény éppúgy, mint a megnyúltabb Madaras (az előbbi fekete, az utóbbi zöld mázas) – palástjaikon különleges, a népi ornamentikára és hitvilágra utaló jeleket, „írásokat” hordoznak. Egy néma, ám beszédes múlt modern hírnökei, akár padlóvázaként állnak valamely sarokban, akár bútorainkat díszítik.

Szakolczay Lajos
Elhangzott 2003. október 17-én a Határok nélkül című kiállítás megnyitóján

A Határok nélkül című kiállítás a Vármegye Galériában 2001. október 24 – én nyílt meg, melyet a Kárpát-medencében élő művészek Hortobágyi Nemzetközi Művésztelepen készült alkotásaiból állítottunk össze. Köszöntőt mondott Tőkés László püspök. A kiállítást megnyitotta Várhegyi Attila államtitkár. Közreműködött Dinnyés József daltulajdonos. A tárlat 2002. február 28–ig volt látogatható.
A kiállító művészek:
Ábrahám Jakab-Brassó, Balázs Ferenc-Vác, Balázs József-Gyergyóalfalu, Barabás Éva-Marosvásárhely, Bartos Jenő-Jasi, Bod László-Budapest, Dudás Gyula-Nagybánya, Duncsák Attila-Kassa, Égerházi Imre-Debrecen, Földessy Péter-Munkács, Gaál András-Csíkszereda, Gyurkovics Hunor-Szabadka, Hézső Ferenc-Hódmezővásárhely, Horváth János-Szombathely, Ilku Marion József-Lemberg, Kákonyi Csilla-Marosvásárhely, Kolozsvári László-Tiszaújlak, Kopacz Mária-Kolozsvár, Kurucz D. István-Budapest, Madarász Gyula-Debrecen, Maghy Zoltán-Hajdúböszörmény, Márton Árpád-Csíkszereda, Mátyás József-Déva, Micska Zoltán-Munkács, Molnár Dénes-Marosvásárhely, Molnár Ilona-Marosvásárhely, Penovác Endre-Bácstopolya, Petkes József-Nyíregyháza, Salamon Árpád-Szlovénia, Simon Endre-Marosvásárhely, Sütő Éva-Déva, Strausz Katalin-Munkács, Szabó Vilmos-Zilah, Szalai Ferenc-Hódmezővásárhely, Székely Géza-Kolozsvár, Tamás Ervin-Budapest, Torok Sándor-Szabadka, Véső Ágoston-Nagybánya, Zsáki István-Bácstopolya, Zsigmond Attila-Marosvásárhely.

Két kiállítás a nosztalgia jegyében

Múltat idéző pillanatok…egy-egy sóhaj, de nem az annyiszor emlegetett nosztalgia jegyében, inkább az adni akarás, a hit, a történelmi múlt idézésével. Az értékek átmentésével, a szépség keresésével. Adni valamit a mának, a következő nemzedékeknek – ez Madarászné Kathy Margit iparművész célja, csodálatos textiljeinek mondanivalója! Elgondolkoztató faliképek, Életfa Bethlen Kata emlékének, az Őseinket felhozád, vagy A Magyarság 1000 éves keresztény életének dicsérete, melyekkel az európai kereszténység és a magyarság 2000. évi jubileuma előtt tiszteleg, mindennél szebben, hitelesebben mutatja be a művésznőt, az embert. Ruhaterveiben, csodálatos öltözékeivel nem a múló divat változatosságát keresi, hanem a nemesi udvarházak, erdélyi kastélyok nagy asszonyainak történelmi levegőt árasztó viseletét menti át. István király és a kereszténység felvételének emlékére készített öltözéksorozata, vagy akár a Reneszánsz idézet címmel jelzett öltözéke méltóságot ad viselőjének is s egy ünnepélyes alkalom fényét növeli.
Madarászné Kathy Margit „Megidézett örökségünk” című selyembe, bársonyba, vagy egyszerű textilbe álmodott műveinek kiállítása december 20-ig tekinthető meg.
A másik kiállítás a „Határok nélkül” – a Hortobágyi Alkotótábor művészeinek sokszínű, gazdag kiállítása 2002. február végéig látogatható. A 2001-től Hortobágyi Nemzetközi Művésztelep elnevezéssel működő alkotó-közösség célja a Kárpát-medencében élő, határon túli magyar alkotók segítése.- 1989-től évente 25-30 művészt hívunk meg, ahol a hazai és a világ sok országából érkező kollégákkal együtt dolgozunk – mondta Égerházi Imre, a művésztelep vezetője. A Kárpát-medencében élő magyar művészek jelentős találkozóhelye az alkotótábor, amelyet művészi programokkal, kirándulásokkal, előadásokkal tesznek emlékezetessé a vendéglátók, ugyanakkor külföldi művésztelepekre történő meghívásra is sor kerül. A művésztelep meghívottainak munkáiból rendezett kiállítás katalógusa is szép beszámoló az együtt munkálkodásról.
 – A hortobágyi Alkotótábor azért vált ilyen népszerűvé, mert célkitűzéseiben folytatni kívánta az alföldi festészet legnemesebb hagyományait, de oly módon, hogy a résztvevő művészek segítségével megteremtette a magyar ajkú alkotók, az európai és a tengeren túli művész-résztvevők segítségével a művészet nemzetközi egységét – mondta dr. Selmeczi Attila. Ennek az egységnek megteremtésére, a művészek közötti tapasztalatcserére gondolt az az öt lelkes ember is, amikor 1988 márciusában az Erdély Művészetéért alapítványt létrehozta a nemzeti összetartozás szolgálatában. A „Minden magyar felelős minden magyarért” (Szabó Dezső) – hitében, kitartó áldozatos munkával egy belvárosi pincehelyiségben megnyitotta a ma már nemcsak Pest-Buda egyik legnépszerűbbé vált kiállítótermét. Országos lett híre és látogatják a határon túlról is; vendégkönyvük tanúskodik erről. Nem egy kiállításukat már vidékre, sőt külföldre elvitték. Tíz év alatt közel hatvan egyéni kiállítást rendeztek és volt, amikor ötven művész alkotásaiban gyönyörködhettek egyszerre a látogatók. Így lett a Kárpát-medence közepén egy kis galéria a magyar kultúra és nemzeti hagyomány hűséges őrzője és terjesztője… Megérdemelten vehette át a napokban a Bethlen Alapítvány kitüntetését, a Vármegye Galériának adományozott Márton Áron érmet Kulcsár Edit, a Galéria lelkes, őszinte szeretettel, elkötelezettséggel dolgozó vezetője. Gratulálunk a Hegyvidék sok-sok látogatója nevében!

Schelken Pálma, Hegyvidék, 2001. december 12.