2016 április 26., kedd

2016. április 19-én  az  E-Galériában került megrendezésre  Kádár Tibor – festőművész és tanítványai című kiállítása a művész 70. születésnapja alkalmából.
Megnyitotta: Ladányi István – író, kritikus egyetemi tanár
Közreműködött: Faragó Laura – énekművész

 

8d02f880-06a6-45e1-91e4-600d045f899f 4ca27d7a-47cc-427f-b240-6fbe629cdba6

Kádár Tibor nem viccel

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kádár Tibornak és festészetének tisztelői!

Három dologról szeretnék beszélni a mai ünnepünkön. Először is, némiképp illetlenül, magamról néhány szóban, hogy láttassam azt a pozíciót, amelyből a témára – vagyis Kádárra tekintek. Másodszor egy kimeríthetetlen kérdéskörről, helyről, mondhatnám, hogy Erdélyről beszélnék, de csak a magam a legutóbbi években fölsejleni kezdő Erdély-képének néhány vonásáról fogok szólni. Mindezt természetesen a kiállítás központi témája, fogalma és személye kapcsán, vagyis harmadszor arról szólok majd, hogy mit látok most abból a szintén összetett és kimeríthetetlen problémakomplexumból, amit egyszerűen csak Tibornak, a Kádárnak, Kádár Tibor festőművésznek hívunk, Kádár Tibor festészetének nevezünk.

Első egyszerű, jól védhető mondatom, hogy huszonöt éve ismerem Kádár Tibort, azóta, hogy Veszprémbe költöztünk, ahová Kádárék is költöztek néhány évvel korábban. Mi a Vajdaságból költöztünk oda, ők Erdélyből. Mi azért költöztünk Veszprémbe, mert a Vajdaságban nincsenek hegyek, Veszprém pedig vadul hegyes-völgyes város. Kádárék azért költöztek Veszprémbe, mert a vadul hegyes-völgyes Erdélyből nem tudtak máshová költözni, mint egy mérsékelten ugyan, de mégiscsak hegyes-völgyes városba. Mindez persze nem igaz, csak jól hangzik utólagos magyarázatként. Sem ők, sem mi nem a vágyainkat kergetve költöztünk oda, ahol találkoztunk, hanem mert a rajtunk elég kevéssé múló körülményeink úgy hozták, hogy valahová költözni kellett. Kelletett.

Irodalmár vagyok, a régi magyarországi irodalom, a kortárs magyar irodalom, a határon túli magyar irodalmak kutatója és oktatója a veszprémi Pannon Egyetemen. Ahol, ezt csak kitérőleg mondom, ha kari tanácson vagy más hivatalos alkalmakkor az egyetemi nagy tanácsteremben ülök, akkor Kádár Tibor festményeit nézegethetem – az egyetem volt rektorairól. Mert ki másra is bízhatták volna Veszprémben azt a felelősségteljes feladatot, hogy művészi igénnyel s egyúttal a reprezentatív portréfestés követelményeinek is megfelelve elkészítse ezeket a képeket? Eredeti festményt, korszerű festményt, ún. kortárs alkotást mások is tudtak volna készíteni. De hogy egyedi, művészileg is értékelhető alkotás legyen, meg még hasonlítson is, ehhez a legtanácsosabb volt Kádárhoz fordulni.

Veszprémbe költözve az első és magától értetődő kapcsolataink a már ott lévő erdélyiekkel alakultak ki. Kialakultak, tiszteletteljessé, szeretetteljessé váltak, de bizonyos, nehezen pontosítható határt nem léptek át. Az erdélyiek azok valahogy erdélyiek. Jó, ha az ember, amikor a sajátjai között van, akkor mondhat ilyen semmitmondó mondatokat, és a többiek értik. Az egészről a semmitmondáson túl sokkal többet most sem fogok mondani, de egy nagyon erőteljesen megmutatkozó vonatkozásról bátorkodnék beszélni Erdély s Kádár kapcsán.

Azt, hogy az erdélyiek másképp határon túliak, mint a vajdaságiak, és megint másképp, mint pl. a felvidékiek; hogy egyszerűen mások, és aztán most a többiekről ne is beszéljünk, ezt elég gyorsan beláttam. Sejtelmeim is voltak arról, hogy ebben ott vannak az Erdélyi Fejedelemség, az önálló, saját kulturális hagyományokat létrehozó közösség történelmi előzményei, ott lehetnek a hegyek, a székelység sajátos civilizációja, az erdélyi városodás, városiasság, polgárosodás régre nyúló előzményei, a szászokkal, románokkal való együttélés, a hozzájuk képest történő önmeghatározások, hogy ilyen finoman fogalmazzak.

Néhány éve, amikor erdélyi kulturális napokat szerveztünk az egyetemen, és a hosszú előkészületek után mintegy tíz napig töményen együtt munkálkodtunk, konferenciáztunk, irodalmárkodtunk, színházaztunk, kiállításokat rendeztünk és nyitottunk meg – s ettünk-ittunk erdélyi barátainkkal, végül, az egész elmúltával a legerőteljesebben az oktatás és a képzés, a nevelődés mássága, az egésznek a felelősségteljessége maradt meg bennem leszűrt tapasztalatként; az erőteljes hagyománytisztelet és az újra, nemcsak a már látható másra mint újra, hanem a még nem létező, most kialakítandó újra való nyitottság olyan töménysége vált számomra egészen nyilvánvalóvá, amit korábban ennyire világosan nem tapasztaltam. Azt, hogy az erdélyiség nemcsak hagyomány, megtanulandó tudás, másrészt nemcsak a Magyarországon belülitől eltérő érdeklődések jellemzik, hanem a nagyon komoly hagyománytiszteletnek és a már meglévőtől, ismerttől való kreatív elrugaszkodásnak olyan együttes kultusza, ami máshol nincs így együtt.

És ez jelen van az erdélyi képzésben és önképzésben, az önművelésről is szóló baráti körökben, ennek kötelezettsége közvetítődött a kontrollálni kívánt romániai intézményes oktatásban is a tanáregyéniségek révén, és az intézményeken kívül, a régi megtanulásának és az új keresésének családi és baráti közösségekben továbbörökített éthoszában. A magam szűkebb környezetében is látom, hogy az áttelepült erdélyiek nagyon komoly szakmai tudással és minimum három, de inkább négy vagy öt nyelv ismeretével érkeztek meg Magyarországra, és állnak helyt a legkülönbözőbb területeken.

Mi, vajdaságiak, erőteljes saját hagyományok híján az újítás, a szabályozatlan kreativitás bűvöletében éltünk, nekünk tulajdonképpen ez lett a hagyományunk. Az erdélyieknek önmagukhoz, a saját művészi, irodalmi, tudományos tevékenységükhöz való viszonyában mindig érzékeltem egy számomra ismeretlen komolyságot – egy határt, amin túl nem lehet viccelni.

Mi, vajdaságiak, ha úgy adódik, bármilyen határt át tudunk lépni a dolgok komolyan nem vételében. Tudunk dolgozni, beleállunk a munkába, nem kíméljük magunkat, vásárra visszük a bőrünket – aztán egyik pillanatról a másikra kiröhögjük a magunk komolyságát, és belátjuk, hogy az egésznek az égvilágon semmi értelme, hiszen – úgyis, és úgysem. És belefogunk valami másba.

Az erdélyi kollégák ugyancsak tudnak dolgozni, beleállnak a munkába, nem kímélik magukat, vásárra viszik a bőrüket – ki is nevetik magukat, a maguk komolyságát is, talán azt is megállapítják, hogy az egésznek semmi értelme, és aztán csinálják tovább; komolyan, következetesen, elszántan. Hogy most ne a tudományokról és ne a művészetekről beszéljek, mert azok nagyon bonyolultak – én olyan halálos komolysággal, elhivatottsággal és elszántsággal senkit nem láttam inni, ahogy az erdélyiek tudnak. Mintha az életük múlna rajta.

Egyszer, egy Kádár Tibornál tett látogatást követően elkezdtem írni Tibor dolgairól és művészi habitusáról. Az írás sosem készült el – csak saját ötlet volt, nem állt mögötte ihlető határidő –, a címére emlékszem: Kádár nem viccel.

Ezt a komolyságot, hagyománynak és az újra való érzékenységnek együttállását látom ezen a körülöttünk lévő anyagon is. Ott van rajtuk a modernség erdélyi hagyományait továbbvivő és a kortárs képzőművészeti keresésekben részes Kádár is, a széles, magabiztos ecsetvonásokkal dolgozó nonfiguratív művész, és ott van bennük a modernizmusnak, mármint a hagyományos modernizmusnak a népi kultúrában a megújulást kereső régi tapasztalata, ugyanakkor ezeknek egy olyan sajátos együttállása és ellentéte, amely Kádárnak azt a képzőművészeti gondolkodását láttatja, amely szerint a fent említetteket problémátlanul nem lehet folytatni.

Kádár jól ismeri, sajátjának tudja Bartóknak a népi zenekultúrából építkező örökségét, ennek formanyelvét aktualizálja a maga festői nyelvében. Jól ismeri Dsida Jenő költészetét, láthatólag azonosul annak nemcsak gondolati és érzelmi világával, hanem az erdélyi irodalmiság hagyományaiból táplálkozó modernségével is. Jól ismeri az erdélyi művésztelepek, köztük a nagybányaiak képzőművészeti örökségét. Ott van mindezekhez egy vállaló, továbbvivő, és nem csupán tiszteletteljes viszonyulás. De ott van ezeknek a hagyományoknak az értelmezése, szellemi és képzőművészeti továbbgondolása is. És itt most kockáztatni fogok, ingoványos talajon járok ugyanis, de zárásul szeretnék rámutatni néhány, számomra fontosnak látszó vonatkozásra ezeken a zömében új képeken.

Kádár interpretációs, továbbgondoló hozzáállása a számomra legismerősebb témánál, Szindbád irodalmi-művészeti figurájának a használatánál látszik. Szindbád, akit már Krúdy is a hagyományból kimozdítva használt fel, és akit aztán Márai is, Huszárik is a maga módján vitt tovább, Kádárnál a saját tapasztalati világából és művészi nyelvén fogalmazódik újra – Kádár-képpé válva, amelyet Szindbád, Krúdy, Márai, Huszárik és Latinovits inspirált, de „az idő és a tér keresztjére feszíttetés” gondolata nem csak az olvasó és művészetkedvelő Kádár tudása, hanem saját emberi és képzőművészeti tapasztalat is.

Látom Kalotaszeget, a tájat és a tájban benne élő embert, emellett látom a szétmállott modernitás hátterét is, és látom a mindenestül mai lányokat a modernitás széthulló díszletei és a kalotaszegi hagyománytisztelő viselet kettős idegenségében. Én nem a népi kultúrával azonosuló, reményt adó áhítatot látom itt, hanem, ha van valami áhítat, akkor az a pusztulás, az eltűnés szépsége előtti áhítat és az ezek között a díszletek között a mai életüket egyedi értékében megélő lányok életteli szépsége, mai szépsége előtti áhítat. Erre a nehezen kezelhető, nehezen értelmezhető kontrasztra van Kádárnak szeme és a megfestésére művészi bátorsága. Nem a múltba révedés gyönyörűségét vagy az etnográfiai megilletődöttséget látom, hanem – a szépség szemlélésében és megfestésében, ettől elválaszthatatlanul – az együttérző aggodalmat. Kádár színei, a megképzett terek széttagoltsága, a figurák tekintetei, ahogy kinéznek a képből – mindezek nem beleringatnak bennünket valamibe, hanem kiragadnak és felzaklatnak. Azt látom, hogy magukra próbálgatják ezek a lányok ezeket a gyönyörű viseleteket, és ugyanúgy vonulnak benne, mintha a múltban vonulnának, és olyan szépségesen maiak ezek a lányok, és olyan gyönyörűen lépegetnek vagy szemlélődnek ezek között a biztos kézzel megfestett, karakteres hátterek előtt, mintha ez a régóta és örökké tartó ma is már visszahozhatatlanul elmúlt volna.

Ez hangzatos zárómondat lehetne. Mégsem ezzel a mondattal zárom a megnyitót, hanem egy nyitó gondolattal. A figurativitáshoz való visszatérés jelentését a most látható anyagnál, többek között a Dsida-képek esetében is ezeknek az emberfiguráknak, embertesteknek és emberarcoknak az életességében látom, abban a mai fiúban például, aki Dsida lenne ugyebár egy ábrázoló képzőművészeti felfogásban. Én azt a fiút látom, aki most néz, nézi, hogy mit kellene csinálni, mert hisz itt van, és valamit tennie kell.

Hölgyeim és Uraim, köszönöm a figyelmüket, a kiállítást megnyitom.

 

IMG_5212