Kopacz Mária 1941. december.21.

Kopacz Mária Marosvásárhelyen született festô, grafikus és író. A Kolozsvári Ion Andreescu Képzômûvészeti Fôiskolán, grafikus szakon végzett. Ezután Kolozsváron élt és alkotott, majd 1996-ban Magyarországra, Szentendrére költözött. Regényeket is írt (pl.; A babiloni karperec, Borika és a padlás manója) melyeket maga illusztrált. Munkáit számos kiállításon ismerhették meg Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Csíkszeredában, Bukarestben, az anyaországban (Budapest, Szentendre, Miskolc, Sopron) és jónéhány európai nagyvárosban is (Bécs, Párizs, Stuttgart, Bázel, Pisa). Legutóbb az idén márciusban “Az én kertem” címû kiállításán mutatta be mesés festôi világát a szentendrei Új Mûhely Galériában.Isten éltesse a mûvésznôt!

Kopacz Mária festőművész

Kopacz Mária festőművész kiállítása 2006. május 25-én nyílt meg a Vármegye Galériában. Megnyitotta Lászlóffy Aladár József Attila- és Kossuth-díjas költő. A tárlat megrendezésével a művésznőt a születésnapja alkalmából köszöntöttük. A kiállítás 2006. június 30-ig volt látogatható.

Forgószél

Kopacz Mária grafikus, festőművész, író Marosvásárhelyen született. Diplomáját Kolozsváron, a Képzőművészeti Egyetemen szerezte. Már főiskolás korától rendszeresen illusztrált, munkáit közölte az Utunk, Igaz Szó, A Hét, Új Élet, Napsugár. A romániai könyvkiadók rendelésére számos fedéltervet, illusztrációt készített. Két kötete is megjelent saját rajzaival, A babiloni karperec című regény és a Borika világkörüli sétája egy szerda délután című gyermekkönyv.
Mint kiállító művész rögtön az egyetemi évek után feltűnt, rendszeresen részt vesz a Romániai Képzőművész Szövetség által rendezett országos és nemzetközi tárlatokon is, egyéni kiállításai voltak már Budapesten, külföldön, Erdélyben, Miskolcon, Hajdúböszörményben, Sopronban. Mély színei, és tragikus témaválasztása tükrözi örmény gyökereit. Különleges egyéni világa, alakjai speciális színfoltot jelentenek az erdélyi kortárs képzőművészetben.

„Sokféleképpen lehet beszélni a világról Némán, egy vállrándítással is. Vagy madárfüttyöt imitálva. Néhány könnyed mozdulatot téve, ha szél fúj. Virágot, madarat, felhőt rajzolva… ám ha arrébb teszek néhány szürke foltot a papír széle felé, a rajz közepébe behúzok néhány vonalat, mondhatja azt is valaki, hogy nem hasonlít a valódihoz. De honnan tudhatnánk, hogy amit pillanatnyilag érzékelünk, az a valóság?”

Kopacz Mária

Ártatlan játszadozások

Határzóna

– tenném a Kopacz Mária képének címét ennek az egész produkciónak megnevezésévé, ha valóban hihetném, hogy a pillanat hozta kihívás ellen elég lesz. Hogyha hinném, hogy amit mögötte, a Vármegye Galériában nyílt legújabb pasztell-kiállítás mögött látok, érzek – valóban benne foglaltatik ebben a könnyed, kedélyes címadásban. Még szívesebben Lászlóffy Csaba Isten utolsó üzenete Ádámnak című verséből venném a textust, miszerint a klasszikumnak ideje volt, a bontásnak nem lesz, célozván a hol kacsalábon, hol késélen, tűhegyen forduló, perdülő állapotára a képző (és más) művészeteknek. Tömör élményt és egységes ciklust ígér, kínál, ajánl figyelmünkbe a művésznő új kiállítása, aki egy pályaíven át, folyton váltott, kipróbált műfajok és módszerek során soha nem akar egyik mellett sem „kikötni” a világ lehetséges láttatásában.
A Vármegye Galéria több stigma révén az erdélyi hátteret sugározza, sugalmazza, Kopacz Mária is maradhatott volna a marosvásárhelyi alkotó, ha nem lenne ambíciója és tehetsége jogán annyira egyetemes, mindig, aktuálisan és Európaian éber. Ahogy a régi jó anekdota mondaná: „Ön szegedi? Hát nagyrészt. Mikor eljöttem onnan 3 kilós voltam, ma hatvan kilós, hatezer öles, hatmilliárdos” – aktualizálhatnám.
Ma a sokoldalú művésznő egy lélegzetnyi (és lélegzetelállításnyi) tisztaságot emel magasba. A pillanat „arspoetikásított” örömét, bármihez nyúl a meszelőtől a sósav vonalat maró eszközéhez, az óriás vörösbegy valósággal belülről világító angyali neonfényeihez. Elvégre tudva tudja, hogy a művészet bizony elsősorban a látvány öröméről szól, annak mesteri tudásáról, birtoklásáról, hogy mely hatás továbbítja a látvány örömeit.
Az ő módszere (ezúttal pasztellben) a lebegtetett angyalok, madarak és más súlyos hangulatok megoldandó hatás-problémái, az angyali látványfokozattal bezárólag. Kordén hozzuk be erre a zöld-lila porondra a dimenziókat, és ott is hagyjuk, le is csapjuk őket, s mintha csak virágot szednénk, arrébb tipegünk, tovább állunk más szögeket keresni, szeretni.
Nincs láthatár, ugyanis, ahol nem egy, de kettő, három, harminc és háromezer hever. Hiszen a mű (és a művészet) önmagáról szól…
És önirónikus, szellemes, csattanós, találékony. Még a szín, a pára, a semmi párája is. Úgy rokona – ebben a pasztellezésben – a pára állapot festőinek, ahogy Turner, a nagy angol is József Attila kötelékében Batu kán pesti (szigligeti, vásárhelyi) rokona. Minden világít – csak „másképp”, és egyedül a művész dönt ezen a szinten a „realizmus” fokáról. A semmi oszlik ég-víz-levegőre, avagy ezek egyesülnek színné, miközben játékos és ironikus és következetes. A tömörítés saját módszereit juttatja diadalra. Hogyhogy csak úgy odavetettek és összhatásban mégis „túlkidolgozottnak” hatnak? Ártatlan játszadozások ugyanis. A teljes forma- és dimenziókészlettel. Valaminek egyre teljesebb megközelítésében. Szintagmái ezek a személyes vívmányok, saját művészete nyelvének, poézisének. A jó művész ezért tud folyamatosan meglepni, mert nála mintha minden előzmény csak felkészülés lett volna. Gyertek, beszéljünk máris másról. A művészet önmagáról szól, abban a világban, ami alapvetően másról. „Hova tettem a kanalam?” Álmodozik a feledékenység? „Hát a fiókba!” És hol van a fiók? Azt nem tudom…

Lászlóffy Aladár
Elhangzott a Vármegye Galériában 2006. 05. 25-én Kopacz Mária kiállításának megnyitóján