Cimke archivum » Andrássy Kurta János «

2009. július 21., kedd 

Andrássy Kurta János szobrászművész (1911. Kiskóh -2008. Budapest)

Andrássy Kurta János szobrászművész kiállítása a Vármegye Galériában 2002. november 22-én nyílt. Megnyitotta Püski Sándor, Varga Viktória színművésznő közreműködésével. A tárlat 2003. január 24-ig volt látogatható.

meghivo-kulso2

 

1911. november 23-án született a Bihar megyei Kiskóh községben. Erdélyben töltött gyermekkora, környezete határozták meg egy életre; őt is, művészetét is.
Jól ismert kettős nevét Szabó Dezső javaslatára vette fel. De nemcsak nevét kapta Szabó Dezsőtől. Az író nagyon lényeges dologra hívta fel figyelmét a művészettel kapcsolatban: a tanulásra, a műveltségre. Véleménye szerint a műveletlen ember sohasem lehet igazán jó művész.
Andrássy Kurta János: szobrászművész, kiemelkedően jeles mestere a plasztikai műfajoknak, szakmai érdemeit jelzi, hogy tagja a művészeti akadémiának; sokrétű intellektuális tevékenysége mellett mindenekelőtt szobrászata tükrözi hitelesen a személyiségét, tehetségének egyediségét, észjárásának egyértelműségét. Körplasztikáiban, domborműveiben, érmeiben jelen van mindaz, ami közügyekben, mestersége gyakorlatában foglalkoztatja, s így formába foglalva érzékelhetők élményei, igazságkereső töprengései, harmóniát teremtő készségei.
Életét a munka tölti ki tartalommal, nagyszámú művészi alkotásai között festmények, rajzok, grafikák is találhatók a plasztikák mellett.
A hagyomány és az újítás esélyeinek a mérlegelése közben következetesen haladt a maga útján, azt rajzolta, mintázta, faragta, amiben kifejezte gyermekkori emlékeinek légkörét, művészi fejlődésének menetét, s amiben egyúttal megválaszolta a művészkortársak előtt felmerülő problémákat. A kozmopolita izgágaság, a sznob helyezkedés ellenében a regionális folyamatosság sajátságainak a figyelembevételét ajánlotta, a klasszikusok szaktudása mellett az ősi örökség jelenlétének az okait kutatta, azt, hogy miként lett például a nép zenéje a XX. század jeles komponistáinak az ihletője.
Műtárgyelemzéssel, folklorisztikával indokolja, hogy a magyar képzőművészetből ne hiányozzék a népi-nemzeti jellegzetesség.
Andrássy Kurta János 1944-ben megfogalmazott és századok válságai során igazolt álláspontját nekünk magyaroknak ma és a jövőben is érvényesnek kell tartanunk: „A mi fennmaradásunk záloga: a népből sarjadó kultúránk.”
A művész jelentős gyűjteményt adományozott a Sárospataki Képtárnak, a Vármegye Galéria kiállításán bemutatott alkotások egy része a gyűjtemény részét képezi.
Andrássy Kurta János kiemelkedő alakja a magyar nemzeti művészetnek.

Magyar Savonarola?

Andrássy Kurta Jánost sokan prófétának tekintik, amolyan hitvallónak, aki hivatása teljesítéséhez nélkülözhetetlennek tartja az eszmei indítékok tisztázását. A művészetek története folyamán az efféle szándék sem volt ritka századunkban azért tűnik ez szokatlannak, mert a l’art pour l’art félreértése csapdába ejtette az esztétikusokat, a műkritikusokat és – óhatatlanul – sokakat a művészek közül is. Pedig, ha meg lehet szabadulni a szólamoktól, az elvek, nézetek elgépiesedéséről, dogmává merevítésétől, kiderülhet, hogy a „művészet a művészetért” jelszavát nem kellett volna az öncélúság híveinek átengedni, mert ez a mozgalom alkalmas volt az alkotó elme felelősségérzetének tudatosítására feladatai vállalásakor. A műalkotás maradéktalanul akkor felel meg ősi rendeltetésének, ha eleget tesz és a világ viszonylatában érvényes törvényszerű kapcsolatok megismerése iránti igénynek, s tud valamit közölni a lét és sors lényegéről.
A jelentős művek – ugyanis – az ismeretek gyarapíthatják, a humán tudatot fejlesztik érvekkel és sugallattal tájékoztattak az élet értelméről, a szellemi szépség, az érző szív adományairól, arról, hogy az ember társas lény, a művész pedig szűkebb-tágabb környezetének, személyes megérzéseinek, az egyetemes értékeknek a szószólója. Andrássy Kurta János tér ki ezeknek az alapvető művelődéstörténeti meghatározottságoknak a követelményei elől, plasztikában csakúgy, mint írásaiban tulajdonképpen elvégzi azt, ami elsődleges tennivalója, vagyis a művészet művelése. Amikor szövegben is közli elképzeléseit, nem programot közöl, nem magyarázkodik, inkább eszmetörténeti kutatásainak az eredményeit publikálja, a munkásságával összefüggő elvi következtetéseit rendszerezi. Hangsúlyozni kell, hogy közreadott vagy kéziratban lévő fejtegetéseit nem kívánják kiegészíteni művészi teljesítményeit, esetleg helyettesíteni a sok írnivaló miatt el-nem-készült szobrokat. Életművét nem szabad mégoly helyénvaló teóriák illusztrációjának venni. Andrássy Kurta János –ugyanis –szobrászművész, kiemelkedő jeles mestere a plasztikai műfajoknak, szakmai érdemeit jelzi, hogy tagja a művészeti akadémiának, sokrétű intellektuális tevékenysége mellett mindenekelőtt szobrászata tükrözi hitelesen a személyiségét, tehetségének egyediségét, észjárásának egyértelműségét. Körplasztikában, domborműveiben, érmeiben jelen van mindaz, ami közügyekben, mestersége gyakorlatában foglalkoztatja, s így formába foglalva érzékelhetők élményei, igazságkereső töprengései, harmóniát teremtő készségei.
Életét a munka tölti ki tartalommal, nagyszámú művészi alkotása között festmények, rajzok grafikák is találhatók a plasztikák mellett, ami azt bizonyítja, hogy a vérbeli képzőművész nem von határt az egyes ágazatok közé. Rajztudás nélkül szobrot is nehéz elképzelni, aki anyagszerűen valósítja meg plasztikai terveit – kőben, márványban , andezitben, trachitban, bronzban terrakottában annak a színérzékenysége is segíthet. a szobrászatnak a térhez való viszonyát meghatározni csupán rendkívül bonyolult képzettársítással lehet, amink abszolválására a tárgyalkotó művész többirányú stúdiumokkal kell, felkészüljön. Ifjúsága hajnalától Andrássy Kurta János hol ösztönösen, hol tudatosan ezt tette, biztos és sokféle ágazó mesterségbeli tudás birtokában készült fel szobrászművészi pályára. Bizonyos, hogy a készülődés, a kibontakozás szakaszában az elméleti tájékozódás, a széleskörű műveltség, a hagyományok értékelése, a korszerűség kérdése számottevő szerepet kapott, s ebben az összefüggésben népművelő előadásai, szakirodalmi dolgozatai, vitacikkek is a plasztikák alkotóelemeivé váltak.
A hagyomány és az újítás esélyeinek a mérlegelés közben következetesen halad a maga útján, azt rajzolta, mintázta, faragta, amiben kifejezte gyermekkori emlékeinek légkörét, művészi fejlődésének a menetét, s amiben egyúttal megválaszolta a művészkortársak előtt felmerülő problémákat.
Kitartott amellett, hogy az időszerű történelemfilozófiai körültekintés közepette az általánosságok helyett a helyi konkrétumok kínálnak megoldást az érzékeny lelkületű, hazájáért aggódó művésznek. A kozmopolita izgágaság, a sznob helyezkedés ellentétben a regionális folyamatosság sajátosságainak a figyelembevételét ajánlotta, a klasszikusok szaktudása mellett és az ősi örökség jelenlétének az okait kutatta, azt, hogy miként lett például a nép zenéje a XX. század jeles komponistáinak az ihletője.
Amikor analógként a népi faragásokban a korszerű szobrászat forrásait kereste, ráeszmélt arra, hogy vizsgálatai megkezdése előtt ő már ebben a szellemben alakította reliefjeit, figurális kompozícióit. S ez nem a falusi szociográfia módszerével történt, mert a szobrász stílusteremtő képessége nyomán a magyar nép atavisztikus karaktervonásai térnek vissza műveibe. Ehhez nem elegendő magyarázat Szabó Dezsőhöz, a népi írókhoz fűződő barátsága, vagy az, hogy Medgyessy Ferenc lelki rokonának nevezte őt. A monumentális tömbökbe zárt vaskos alakok, arcmások, kétkezűek anyák, menyecskék, lázadó jobbágyok egyfajta plasztikai fonetika hangsora szerint idézik vizuális fantáziáját. Ezt a nemzeti önismeretre utaló formanyelvet az avantgardista teoretizálók, nacionalista eltévelyedésének, provinciális zsákutcának bélyegezték, amiből keserű polémia keletkezett. Andrássy Kurta János szenvedélyesen védte igazát, hatásosan fogalmazott esszékben utasította vissza az inszinuációt. A vita hevében egyik tisztelője részéről az is elhangzott, hogy Andrássy Kurta „Biharból jött paraszt-Savonarola” lenne. S ekkor még expresszív hevülettel mintázott bronz-Savonarolája is megjelent az egyik kiállításon, amiért azután az az őszinte hite, miszerint a magyarság boldogulása a genius loci, a honi lelkület művészi tudatosítása, a műalkotásokból áradó nemzeti bizodalom nélkül aligha szolgálható, a közvélemény elleni lázadásának minősült. Persze, ez a „közlemény” – a médiumok egyoldalúságának köszönhetően – mindössze a szűk körű hangoskodók, az előkelősködő világpolgárok ízlésdiktatúráját, csoportérdekeit képviselte.
Andrássy Kurta János elmélkedéseiben nyoma sincs a hatalmaskodásnak. Műtárgyelemzéssel, folklorisztikával indokolja elvárásait a tekintetben, hogy a magyar képzőművészetről ne hiányozzék a népi-nemzeti jellegzetesség. Fel se merül benne és elvbarátaiban, hogy Padre Girolamo firenzei dominikánus szerzetes fanatizmusával máglyára küldje a másvallásúakat. Hiszen Savonarolájának gótikusan elnyúlt alakja éppen hogy a szobrászat stirális gazdagságát példázza, a feszültség, a szerkezetesség eszközeit, ugyanakkor a körültekintően kiérlelt sziluetthatást, a képzőművészet mozdulatlanságának a feloldását. Mindig is a plasztikai értékek gyarapításáért, szobrai szellemiségének igazolásáért fáradozott, de közben nem vonult vissza az önhitt specialisták elefántcsonttornyába, az oppurtunista szekták kiváltságosainak ötcsillagos klubjába. Nyíltan hangoztatta, hogy a magyarság érdekei vezérlik, nem vágyakozik olümposzi megdicsőülés után. Tisztában van azzal, hogy a szobrászat nehéz mesterség, szakmai készültségével sohase lehet elégedett. Szívesen tanulmányozta századunk törekvéseinek az eredményeit, voltak, akik csodálkoztak, amikor bemutatta légies bronz kompozícióit, a figurák beállításának, a végtagok körvonalainak, a térkapcsolások meglepetéseinek játékos ötleteit, a struktív szoborépítés mintadarabjait. Kísérletei nem öncélúak, nem keverednek a formarombolás önkényeskedésének ákombákomjai közé. A szépség nélkülözhetetlensége érvényesül nála ilyenkor is, a befogadó tetszésére számít továbbra is.
Szabó Lilla monográfiája végigkíséri Andrássy Kurta János munkálkodását, plasztikai anyagának változatait csakúgy, mint művészetbölcseleti írásainak eszmei indokait. Sikerült a nagyszabású életműről áttekintést adni, jól kiválasztott idézetekkel a művelődéstörténeti egyetemességben a nemzeti, regionális értékek esztétikai feltételeit megértetni. A dolgozat szerzője hozzájárul ahhoz, hogy Andrássy Kurta János 1944-ben megfogalmazott és századok válságai során igazolt álláspontját mi magyarok ma és a jövőben is érvényesnek tartsuk: „A mi fennmaradásunk záloga: a népből sarjadó kultúránk.”

Pogány Ö. Gábor,  Szabó Lilla: Andrássy Kurta János szobrászművész albuma Előszó
1996. november

Az ember kirekeszthető – a mű viszont nem

Ritka az a művész, aki túl a kilencvenen is aktív. Andrássy Kurta János szobrászként, festőként, íróként ma is folyamatosan alkot. A budapesti Vármegye Galériában látható kiállítása a bemutatott szobrok, érmek, festmények és grafikák révén igényes, tartalmas ízelítőt ad a 91 éves alkotó életpályájának jellemző korszakaiból.
A kortalan, derűs, jó humorú szobrászt nem kényeztette el, hanem inkább keményen megedzette az élet. Arisztokratikusan csengő neve ellenére szegény erdélyi családból származik. Négyévesen fogadta örökbe egy kőműves, az ő nevét vette fel családneve elé induló művészként. Rendkívüli hallgató lett a Képzőművészeti Főiskolán, hat elemivel.
– Én erre a pályára születtem. Szerencsére olyan tanárom volt a főiskolán, akitől nem lehetett tanulni, mégis minden műfajban boldogultam: tudok formázni, festeni, írni. Tisztában voltam azzal, hogy rengeteget kell olvasnom, tanulnom, hogy olyan művész lehessek, amilyennek elképzeltem.
Andrássy Kurta János sikeresen indult, hamar kialakította sajátos, zárt kompozíciójú műveit. Kisméretű plasztikáira is a monumentalitás a jellemző, de persze a jó szobor nem gigantikus méreteivel hat. Amikor 1940-ben felállították Széchenyi-szobrát, a kultuszminiszter Hóman Bálint azzal méltatta, hogy „egész Balatonfüred lelke benne van”. Életerőt sugárzó figurái, a Vazul, a Nomád lovas, a Savanarola, az Öregség, a Táncoló parasztasszony, a szociális érzékenységről tanúskodó Zsákoló munkás, Proletár anya, Utcaseprő asszony örök emberi érzelmeket és életsorsokat ábrázolnak drámai erővel. A követ – azt ma is pontozógép nélkül faragja! – és a márványt éppúgy szívesen formálja, mint a bronzot vagy a rézdomborítást.
Letisztult formavilágú, lényeget kiemelő, tömbszerű alakjai nyugalmat, erőt árasztanak. Országszerte legalább ötven köztéri szobra áll, Szolnoktól Dalmandig, Veszprémtől Kazincbarcikáig. Sárospataknak ajándékozta háromszáz szoborból, kétszáz festményből és grafikából, domborművekből és érmekből álló életműve egy részét, ott van állandó kiállítása. Vagy fél évszázadon keresztül hallgatás és mellőzés lett az osztályrésze.
– Nagy adag kortársi és szakmai irigység játszott közre abban, hogy a nevemet sem volt szabad leírni. 1945 után koholt vádak alapján csaknem halálra ítéltek. Az ötvenes években tilos volt kiállítanom. Tönkre akartak tenni, de nem sikerült. Nyomorogtam rengeteget, dolgoztam művezetőként a Halászbástyán és tervezőirodában, de az alkotást nem hagytam abban.
Kemény fából faragták, sem megalázni, sem megtörni nem tudták. A hatvanas években a zárt, nemesen egyszerű formákból légiesen karcsú, nyúlánk, ifjúságot, szépséget, modern életérzést kifejező alakok váltak. A szerkezetileg mívesen megkomponált, költőien karcsú sziluettek új korszakot nyitottak.
– Művészetfelfogásom nem változott, a stílus lett modernebb, korszerűbb, ahogyan a kor is. A kifejező erejű arcok, portrék után a modern vonalú szobrok fejét nem formáltam meg jellegzetesre. A tömegemberek korában nem érdekes a fej karaktere. Minden korszakomban a magyarságom, a népies látásmódom vezérelt. Ezért sem fogadtam el fiatalon a római ösztöndíjat: én magyar szobrászatot művelek, azt pedig nem tanulhatom külföldön. A tiszta forrás vonzott, ezért, ahogyan Bartók és Kodály a zenében, én a szobrászatban a népi hagyományt kutattam, s annak letisztult formavilága hatott rám művészként. A harmincas-negyvenes években a néger plasztika, mint modern alkotás igen divatosnak számított. Úgy gondoltam, miért ne hozhatnék létre akkor magyar nemzeti szobrászatot a népi hatás alapján. Egy paraszti fafaragás után készítettem a Tehenes asszony című kisplasztikámat, mint a népi formák és témák átfogalmazását. Vallottam, hogy fennmaradásunk záloga a népből sarjadó kultúránk.
Így vált a népi ihletésű magyar nemzeti szobrászat egyik legjelesebb képviselőjévé. Hite és igényessége olyan tartást adott neki, amellyel öntörvényű alkotóként, ismert szobrászok mestereként saját belső értékrendje szerint él ma is.
– Nem a sikereknek, hanem a művészetnek éltem. A legnagyobb kirekesztettségben is tudtam, hogy a művek akkor is megmaradnak, ha én nem leszek. Jön olyan kor, amely majd felfedezi őket…

Lovass Ildikó
Szabad Föld, 2003. január 17.