Cimke archivum » Gaál András «

2009. július 21., kedd 

Gaál András festőművész (1936. Gyergyóditró)

Gaál András

Gaál András

Gaál András festőművész és Péterfy László szobrászművész kiállítása 2006. január 17-én nyílt meg a Vármegye Galériában. A tárlat megrendezésével a művészeket 70. születésnapjuk alkalmából köszöntöttük. A kiállítást megnyitotta Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, Közreműködött Kobzos Kiss Tamás előadóművész. A tárlat 2006. március 15-ig volt látogatható.

Gaál András 1936. március 9-én született Gyergyóditróban. 1950 – 1954 között a Marosvásárhelyi Zene és Képzőművészeti Középiskola tanulója, majd 1954 – 1959 között a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémia festészet-pedagógia szakán tanult. 1959 és 1999 között rajztanár Csíkszeredán. 1966 óta tagja a Romániai Képzőművészek Országos Szövetségének, 1989-ig a megyei fiók elnöke. 2002-től MAOE tag. Az 1974-ben alakult gyergyószárhegyi Barátság Művésztelep egyik alapítója, művészeti irányítója 1995-ig, majd 1998-tól 2004-ig.
2001-ben áttelepült Magyarországra.
1962-től részt vett minden tartományi, majd megyei tárlaton és országos grafikai tárlatokon 1963 és 1978 között. Szerepelt csoportos kiállításokon, Magyarországon és külföldön is. A számos gyűjteményes kiállítás mellett egyéni kiállításai is voltak Erdély több városában, Debrecenben, Sopronban, Budapesten, Mosonmagyaróváron és Békéscsabán is.
Művei megtalálhatók számos erdélyi múzeumban, valamint magángyűjteményekben Magyarországon és külföldön egyaránt. Monumentális munkái megtalálhatók Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Tusnádfürdőn, Hajdúhadházán valamint Debrecenben.
Díjai: 1972. és 1973. Káplár Miklós-díj, 1996. Pro Urbe Díj, 1999. Boromisza Tibor emlékérem, Magyar Vízfestők Társasága Díj, Szárhegyi Alkotótáborért emlékérem, EMKE Szolnay Sándor–díj, 2000. Kriterion Koszorú, 2001. Tőkés Sándor-díj, 2002. Cívis Nemzetközi Művésztelep nívódíja, 2003. Életmű Díj, Hargita Megyéért Díj.
2004. június 19-én állandó kiállítása nyílt a gyergyóditrói Idősek Klubjában.

Elhagyott táj

Elhagyott táj

„Szeretem és szenvedéllyel járom a természetet, képeim nagy részén ezek az élmények jelennek meg, legtöbbször nem fizikai valóságukban, hanem egy-egy táj hangulati elemei villannak meg. Az ég és a föld feszített ívei között játszom a ritmusok és harmóniák bennem visszhangzó rezzenéseivel. Szeretem az embert, az arcok barázdáit, a szemekből sugárzó emlékekkel kacérkodom, miközben portrét festek. Még a televízió képernyője is az arcok megörökítésére ingerel.”  Gaál András

„A természet és az élet – véges. A képzelet – végtelen. Gaál András festményein aszerint feszül, rokkan meg vagy szívódik fel a „kéregalattiba” a Teremtés Íve, világosodik, sötétül, szabdalódik, kéklik vagy vöröslik az Űr, és sugall életet, halált, poklot, mennyet, lávát vagy jégmezőt a belülről kivetített Lélek (a színek) lobogása, hogy a festő álmai éppen milyen üzenetet továbbítanak a láthatatlan sorsról – a látható világ jövőéig. Elhordhatják immár a köveket, kivághatják az erdőket, lebonthatják a házakat, pusztíthatja vagy alakíthatja immár bármilyen apokalipszis a maga arculatára a szülőföldet. Gaál András eszményi tájaiban az marad meg, ami ronthatatlan, mert kizárólag általunk van, és velünk marad mindörökre.”  Banner Zoltán

 

gaal-meghivo-kep1Gaál András festőművész ma Pannonhalmán, Péterfy László szobrászművész pedig már negyven éve Budapesten, újabban pedig leginkább Visegrádon él. Mégis számomra, és gondolom sokunk számára továbbra is erdélyi képzőművészek (is) maradnak.
Még kisiskolásként, a hatvanas években láthattam munkáikat először Marosvásárhelyen, a Maros Magyar Autonóm Tartomány képzőművészeti kiállításain. Maros Magyar Autonóm Tartomány – ugye milyen különös csengése van e szavaknak – nosztalgiával is teljes, de tragikus küzdelmű aktualitásúak. Bár akkor és ott a sztálinista Romániában, rövid életű és álságos képződmény volt egy magyar tartomány, de én gyerekként szépnek, élhetőnek láttam.
Jól emlékszem akkori, harmadik elemis földrajzkönyvemre. Az volt ráírva, hogy „A Maros Magyar Autonóm Tartomány földrajza”. Volt bele ragasztva egy soha nem felejthető formájú kihajtható tartományi térkép, amelyen ott voltak a felső Maros-mente és a Székelyföld, a történelmi megyékhez képest megnyirbáltan bár, de ott magasodtak sötét barnával domborulatai, és kacérkodtak kékkel a Maros, az Olt, a Küküllő és a Nyárád vizei, a Szent Anna-tava valamint piroslott számos, akkor még nagy részben magyarok lakta, település sokszöge Marosvásárhelytől Csíkszerdáig.
Ez volt az a keret, amelyben felnőttünk mi ötvenesek, és kiforrott az erdélyi művészeknek egy nagy nemzedéke, amelynek két jeles reprezentánsát a kiállítókban Önökkel együtt tisztelettel köszönthetem, abból az alkalomból, hogy mindketten hetvenedik évük küszöbére értek. Bár töretlen lendülettel dolgoznak ma is az erdélyi és összmagyar művészet jó hírnevéért és tisztességéért, ebből az alakalomból azt hiszem illik feleleveníteni életük és munkásságuk néhány érdemi állomását.
Mindenek előtt képzeljék el, ha számomra a hatvanas évek elejei romániai magyar autonómia politikai-kulturális környezete felejthetetlen gyerekkori élményként maradt meg, akkor mennyire kitörölhetetlen lehet az övék, a negyvenes évek eleji, a Magyarországhoz újra visszatért erdélyi magyarság eufóriájáé. Akarva akaratlanul az a szűk négy év, mint ahogy bizonyára a háború borzalma és az új román berendezkedés visszavágója is alapvetően meghatározta szemléletüket. De meghatározta művésszé érésük ama néhány éve is, amely a főiskola után egy magát magyarnak hirdető autonómiában teljesedett ki, igaz csak viszonylagos szabadságban, de annál tetterősebb közösségi – akkori kifejezéssel – nemzetiségi tenni akarásban. És ha közösséget említek, itt harminc-negyven kitűnő magyar művészt és egy-két román társuk nevét kéne felsorolnom, olyanokét, akik évről-évre Marosvásárhelyen állítottak ki, a valamikori székely „fővárosban”, az ízig-vérig magyar környezetet biztosító Kultúr-Palotában.
Gaál András a Gyergyó medencei Ditróban született, 1936-ban. A Kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán többek között a kiváló Rudnay tanítvány, Miklóssy Gábor volt a tanára. Nemcsak festészetének színvilágán, de a csíkszeredai tanári működésén is mély nyomokat hagyott Miklóssy transzilván jegyeket kidomborító iskolateremtő elkötelezettsége.
Ennek az elkötelezettségnek ad nyomatékot a zsögödi Nagy Imrével való emberi és alkotói találkozás, amely a vállalás szintjén is érvényesített művészi folytonosságának megalapozója. Képeinek színes égi és földi látomásokban gazdag, varázslatos és kápráztató, balladisztikus sejtelmeket előhívó természetábrázolása, a zsögödi mester szellemében is fogant folytatás. Tájlátásában ugyanakkor egy másik székely festőóriásnak, Nagy Istvánnak csaknem függőlegesre feszített szabad terei is visszaköszönnek.
Mindez persze Gaál András sűrű temperamentumához szabottan és a korhoz igazodó újszerűséggel. Éppen e nemzedék székelyföldi festőinek ecsete nyomán, a hatvanas, hetvenes években kialakult, a néplelket a tájlélekkel azonosító transzilván hagyományt követő tájképfestői gyakorlatnak megfelelően, miszerint a táj átírásával elvontabbá, kifejezőbbé tételével, a tájkép műfaja a formai kísérletezés, az izmusokat próbálgató önkeresés eszközének ideális terepévé tehető. Gaál András többek között a tájképfestészet Erdélyben leginkább kanonizálódott műfaját, az akvarellt választotta a kísérletezése alanyául.
A konkrét és absztrakt határán mozgó vízfestményei hol erőteljes expresszionizmusukkal, hol fegyelmezett konstruktívizmusukkal próbálták megragadni a Székelyföld domborzati és településszerkezeti jellegzetességeit. Olajfestményeink sodró gesztusokkal alakított foltjai, meredek görbéjű vonalai, kontrasztokban tobzódó színei a művész dinamikus, életerővel telített markáns egyéniségének összetéveszthetetlen személyes lenyomatai.
Képeinek mesterkéletlen, őszinte üzeneteivel és megformálásában elemi erőket idéző megzabolázhatatlanságával egyfelől, de másfelől színtónusainak és ecsetkezelésének néhol sajátosan rafináltan alakított könnyedségével valamint a szinte észrevétlenül be-belopott lazúrjainak érzékenyfelhangjaival Gaál András a székelyföldi táj és lélek képi koncentrátumát kínálja.
Gaál András érdemeinek sorolásakor semmiképp sem feledkezhetünk meg áldozatos művészetszervező munkájáról. Legfőképpen arról, hogy az 1974-ben megalakult Barátság Képzőművészeti Alkotótábor egyik szervezőjeként képes volt Gyergyószárhegyre vonzani az erdélyi és romániai festők, grafikusok és szobrászok színe-javát. Ugyanott, a Lázár család pártázatos reneszánsz kastélyának történelmi keretei között Erdély huszadik századi képzőművészetének egyik legfontosabb gyűjteményét hozta létre. Kitűnő szervezőkészségét az utóbbi években magyarországi alkotótáborok szolgálatába állította.
Péterfy László szobrászművész a székelyföldi Nyárádselyén született. A Művészeti Gimnáziumban érettségizett, majd a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán végzett, mint festő, rajztanár. Mestere akárcsak Gaál Andrásnak Miklóssy Gábor volt.
Pályáját Nagybányán kezdte, majd kis kerülővel Marosvásárhelyre került festészetet tanítani a „művészetibe”, első mesterének Bordy Andrásnak a helyére. Első műveivel, a trecento lelki tisztaságát és intimitását idéző festményeivel a hatvanas évek első felében lépett a nyilvánosság elé. 1966-ban költözött Budapestre, amikor az otthoniak nem kis meglepetésére, felhagyott a festészettel és a szobrászat felé fordult. 1968 óta a népművészeti mozgalom aktív résztvevője. Fafaragó táborok szervezője és vezetője. A Népművészeti Egyesület alapítója és első elnöke. 1992 és 1996 között a Magyar Művelődési Intézet igazgatóhelyettese. Első szobrászi megbízását 1969-ben kapta, majd ezt követően több pályázaton is sikeresen szerepelt. Szobrászata országosan ismertté akkor vált, amikor Makovecz Imre sárospataki, siófoki és paksi épületeihez faragott szobrokat. Sokak által kedvelt köztéri művei még a kispesti 1956-os emlékmű, a tatabányai Szent Borbála szobor, a Petőfi híd budai hídfőjénél az 1945-56 között kivégzettekre emlékező Mementó, vagy a tokaji Szent István szobor. Szobrászatával folytatja az erdélyi középkori és reneszánsz művészet, valamint a népi kő- és fafaragás hagyományait, ötvözve a huszadik század eleji historikus szobrászat stílusjegyeivel, ahogy a kortárs lexikon szócikke fogalmaz: munkái emlékező és emlékeztető szobrok.
Mint a népi kultúrának maga is kutatója – szülőföldje régi kapuinak és sírjeleinek értékmentő publikálója, tudja, hogy a régi falusi ember életét a beláthatatlan múltból öröklött hagyományok szabták meg. A tradíció világában a múlt emlékei átírják, átgyúrják a jelent, átfaragják a valóság egyszer tömbszerűen amorfnak, máskor átláthatatlanul tág és kaotikus szerkezetűnek érzékelt körvonalait. A hagyományban a dolgok lényegivé, emberi lélekkel felfogható minőségekké válnak.
Az itt kiállított plasztikáiról egy vele készített interjúban így nyilatkozott: Az Isten megteremtette az alapformát, a természet elkezdett rajta munkálni, én továbbviszem azt. Péterfy László csontokból született kisplasztikáinak belső lényege talán éppen az adott és a teremtett tisztelete. Az alkotói szándéka pedig a testbe zárt lélek kihívásaira válaszoló belső lehetőség és késztetés lelkiismerettel fegyelmezett ősi ösztöne.
Mindkettőjüknek további sok-sok szép évet, és ha egy kicsit önzően is, hadd kívánjak a közönség nevében is, sok boldog, alkotásban és a teremtő lélek emelkedettségében teljes pillanatot, további jó munkát!

Vécsi Nagy Zoltán
Elhangzott Gaál András festőművész és Péterfy László szobrászművész 70. születésnapja alkalmából rendezett kiállítás megnyitóján, 2006. január 17.

Kategoria: Nincs kategorizálva  | Cimkek:  | Szoljon hozza