Cimke archivum » Péterfy László «

2009. július 21., kedd 

Péterfy László szobrászművész (1936. Nyárádselye)

Péterfy László

Péterfy László

Gaál András festőművész és Péterfy László szobrászművész kiállítása 2006. január 17-én nyílt meg a Vármegye Galériában. A tárlat megrendezésével a művészeket 70. születésnapjuk alkalmából köszöntöttük. A kiállítást megnyitotta Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, Közreműködött Kobzos Kiss Tamás előadóművész. A tárlat 2006. március 15-ig volt látogatható.

Péterfy László 1936-ban született Nyárádselyén. Tanulmányait a marosvásárhelyi Művészeti Középiskolában és a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán folytatta. Mesterei Bordy András és Miklóssy Gábor. 1966-ig Marosvásárhelyen élt és dolgozott, azután Magyarországra költözött, Budapesten és Visegrádon tevékenykedik. Első műveivel – még festményekkel – 1960-ban lépett nyilvánosság elé, a 60-as évek közepén már a szobrászat felé fordult. Ezektől az évektől a népművészeti mozgalom aktív résztvevője, faragótáborok szervezője és vezetője. 1996-tól a Magyar Művészeti akadémia tagja. Alkotásaival rendszeresen bemutatkozik a pécsi országos kisplasztikai biennálén. 1967 óta több egyéni kiállítása volt. A mintegy 25 köztéri szobra közül a főbb alkotások:
Sárospatak, Művelődési Ház – Csodaszarvas, Égberagadás, 1986.
Budapest, Kispest – Kós Károly 1987., 1956-os emlékmű, 1993.
Paks – Krisztus és angyalok, 1991-92.
Tatabánya – Szent Borbála, 1994., Magyar életfa, 2000., 1956-os emlékmű, 2004.
Budapest – Mementó: 1945-56 között kivégzettek emlékműve, 1997.
Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem – Szent István, 2001.

peterfyszobor1

 

„Úgy vélem, hogy a hely emléke, ahol születtünk és nevelkedtünk, felejthetetlenül jelen van életünk során, befolyásolja, lehet, hogy meg is határozza sorsunk alakulását. A vén görög – a Tamási regényéből – aki a mennyekben a szellemeket pásztorolja, és a lelkeket a földre irányítja, engem (is) egy székely faluba delegált. Itt tanult szemem látni, fülem hallani, érzékelni, ami körülvesz, szeretni embereket, soha el nem felejthető lejtését szavunknak, mozdulatuknak.
Azóta sok idő elmúlt. Megtanultam másként is nézni, más hangokat és mozdulatokat megismerni. Mintha az idő, melynek múlását hajlandók vagyunk egyenes vonalként elképzelni, az évtizedek során észrevétlenül meghajló ívként visszatérne a régi táj fölé, mind erősebb bennem a szülőföld félig álom – félig valóság emléke.”
Péterfy László
„Péterfy László ikonszerű dekoratív, kontúros, elemzett portréinak a hieratikussága, a legegyszerűbbre törekvése, tömegeket takaró síkszerűsége talán már a hatvanas években – a nyolcvanas évek szobrászát, a kispesti Kós Károly-emlékmű készítőjét vetítették előre.” Banner Zoltán

 

csontszobrok1Gaál András festőművész ma Pannonhalmán, Péterfy László szobrászművész pedig már negyven éve Budapesten, újabban pedig leginkább Visegrádon él. Mégis számomra, és gondolom sokunk számára továbbra is erdélyi képzőművészek (is) maradnak.
Még kisiskolásként, a hatvanas években láthattam munkáikat először Marosvásárhelyen, a Maros Magyar Autonóm Tartomány képzőművészeti kiállításain. Maros Magyar Autonóm Tartomány – ugye milyen különös csengése van e szavaknak – nosztalgiával is teljes, de tragikus küzdelmű aktualitásúak. Bár akkor és ott a sztálinista Romániában, rövid életű és álságos képződmény volt egy magyar tartomány, de én gyerekként szépnek, élhetőnek láttam.
Jól emlékszem akkori, harmadik elemis földrajzkönyvemre. Az volt ráírva, hogy „A Maros Magyar Autonóm Tartomány földrajza”. Volt bele ragasztva egy soha nem felejthető formájú kihajtható tartományi térkép, amelyen ott voltak a felső Maros-mente és a Székelyföld, a történelmi megyékhez képest megnyirbáltan bár, de ott magasodtak sötét barnával domborulatai, és kacérkodtak kékkel a Maros, az Olt, a Küküllő és a Nyárád vizei, a Szent Anna-tava valamint piroslott számos, akkor még nagy részben magyarok lakta, település sokszöge Marosvásárhelytől Csíkszerdáig.
Ez volt az a keret, amelyben felnőttünk mi ötvenesek, és kiforrott az erdélyi művészeknek egy nagy nemzedéke, amelynek két jeles reprezentánsát a kiállítókban Önökkel együtt tisztelettel köszönthetem, abból az alkalomból, hogy mindketten hetvenedik évük küszöbére értek. Bár töretlen lendülettel dolgoznak ma is az erdélyi és összmagyar művészet jó hírnevéért és tisztességéért, ebből az alakalomból azt hiszem illik feleleveníteni életük és munkásságuk néhány érdemi állomását.
Mindenek előtt képzeljék el, ha számomra a hatvanas évek elejei romániai magyar autonómia politikai-kulturális környezete felejthetetlen gyerekkori élményként maradt meg, akkor mennyire kitörölhetetlen lehet az övék, a negyvenes évek eleji, a Magyarországhoz újra visszatért erdélyi magyarság eufóriájáé. Akarva akaratlanul az a szűk négy év, mint ahogy bizonyára a háború borzalma és az új román berendezkedés visszavágója is alapvetően meghatározta szemléletüket. De meghatározta művésszé érésük ama néhány éve is, amely a főiskola után egy magát magyarnak hirdető autonómiában teljesedett ki, igaz csak viszonylagos szabadságban, de annál tetterősebb közösségi – akkori kifejezéssel – nemzetiségi tenni akarásban. És ha közösséget említek, itt harminc-negyven kitűnő magyar művészt és egy-két román társuk nevét kéne felsorolnom, olyanokét, akik évről-évre Marosvásárhelyen állítottak ki, a valamikori székely „fővárosban”, az ízig-vérig magyar környezetet biztosító Kultúr-Palotában.
Gaál András a Gyergyó medencei Ditróban született, 1936-ban. A Kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán többek között a kiváló Rudnay tanítvány, Miklóssy Gábor volt a tanára. Nemcsak festészetének színvilágán, de a csíkszeredai tanári működésén is mély nyomokat hagyott Miklóssy transzilván jegyeket kidomborító iskolateremtő elkötelezettsége.
Ennek az elkötelezettségnek ad nyomatékot a zsögödi Nagy Imrével való emberi és alkotói találkozás, amely a vállalás szintjén is érvényesített művészi folytonosságának megalapozója. Képeinek színes égi és földi látomásokban gazdag, varázslatos és kápráztató, balladisztikus sejtelmeket előhívó természetábrázolása, a zsögödi mester szellemében is fogant folytatás. Tájlátásában ugyanakkor egy másik székely festőóriásnak, Nagy Istvánnak csaknem függőlegesre feszített szabad terei is visszaköszönnek.
Mindez persze Gaál András sűrű temperamentumához szabottan és a korhoz igazodó újszerűséggel. Éppen e nemzedék székelyföldi festőinek ecsete nyomán, a hatvanas, hetvenes években kialakult, a néplelket a tájlélekkel azonosító transzilván hagyományt követő tájképfestői gyakorlatnak megfelelően, miszerint a táj átírásával elvontabbá, kifejezőbbé tételével, a tájkép műfaja a formai kísérletezés, az izmusokat próbálgató önkeresés eszközének ideális terepévé tehető. Gaál András többek között a tájképfestészet Erdélyben leginkább kanonizálódott műfaját, az akvarellt választotta a kísérletezése alanyául.
A konkrét és absztrakt határán mozgó vízfestményei hol erőteljes expresszionizmusukkal, hol fegyelmezett konstruktívizmusukkal próbálták megragadni a Székelyföld domborzati és településszerkezeti jellegzetességeit. Olajfestményeink sodró gesztusokkal alakított foltjai, meredek görbéjű vonalai, kontrasztokban tobzódó színei a művész dinamikus, életerővel telített markáns egyéniségének összetéveszthetetlen személyes lenyomatai.
Képeinek mesterkéletlen, őszinte üzeneteivel és megformálásában elemi erőket idéző megzabolázhatatlanságával egyfelől, de másfelől színtónusainak és ecsetkezelésének néhol sajátosan rafináltan alakított könnyedségével valamint a szinte észrevétlenül be-belopott lazúrjainak érzékenyfelhangjaival Gaál András a székelyföldi táj és lélek képi koncentrátumát kínálja.
Gaál András érdemeinek sorolásakor semmiképp sem feledkezhetünk meg áldozatos művészetszervező munkájáról. Legfőképpen arról, hogy az 1974-ben megalakult Barátság Képzőművészeti Alkotótábor egyik szervezőjeként képes volt Gyergyószárhegyre vonzani az erdélyi és romániai festők, grafikusok és szobrászok színe-javát. Ugyanott, a Lázár család pártázatos reneszánsz kastélyának történelmi keretei között Erdély huszadik századi képzőművészetének egyik legfontosabb gyűjteményét hozta létre. Kitűnő szervezőkészségét az utóbbi években magyarországi alkotótáborok szolgálatába állította.
Péterfy László szobrászművész a székelyföldi Nyárádselyén született. A Művészeti Gimnáziumban érettségizett, majd a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán végzett, mint festő, rajztanár. Mestere akárcsak Gaál Andrásnak Miklóssy Gábor volt.
Pályáját Nagybányán kezdte, majd kis kerülővel Marosvásárhelyre került festészetet tanítani a „művészetibe”, első mesterének Bordy Andrásnak a helyére. Első műveivel, a trecento lelki tisztaságát és intimitását idéző festményeivel a hatvanas évek első felében lépett a nyilvánosság elé. 1966-ban költözött Budapestre, amikor az otthoniak nem kis meglepetésére, felhagyott a festészettel és a szobrászat felé fordult. 1968 óta a népművészeti mozgalom aktív résztvevője. Fafaragó táborok szervezője és vezetője. A Népművészeti Egyesület alapítója és első elnöke. 1992 és 1996 között a Magyar Művelődési Intézet igazgatóhelyettese. Első szobrászi megbízását 1969-ben kapta, majd ezt követően több pályázaton is sikeresen szerepelt. Szobrászata országosan ismertté akkor vált, amikor Makovecz Imre sárospataki, siófoki és paksi épületeihez faragott szobrokat. Sokak által kedvelt köztéri művei még a kispesti 1956-os emlékmű, a tatabányai Szent Borbála szobor, a Petőfi híd budai hídfőjénél az 1945-56 között kivégzettekre emlékező Mementó, vagy a tokaji Szent István szobor. Szobrászatával folytatja az erdélyi középkori és reneszánsz művészet, valamint a népi kő- és fafaragás hagyományait, ötvözve a huszadik század eleji historikus szobrászat stílusjegyeivel, ahogy a kortárs lexikon szócikke fogalmaz: munkái emlékező és emlékeztető szobrok.
Mint a népi kultúrának maga is kutatója – szülőföldje régi kapuinak és sírjeleinek értékmentő publikálója, tudja, hogy a régi falusi ember életét a beláthatatlan múltból öröklött hagyományok szabták meg. A tradíció világában a múlt emlékei átírják, átgyúrják a jelent, átfaragják a valóság egyszer tömbszerűen amorfnak, máskor átláthatatlanul tág és kaotikus szerkezetűnek érzékelt körvonalait. A hagyományban a dolgok lényegivé, emberi lélekkel felfogható minőségekké válnak.
Az itt kiállított plasztikáiról egy vele készített interjúban így nyilatkozott: Az Isten megteremtette az alapformát, a természet elkezdett rajta munkálni, én továbbviszem azt. Péterfy László csontokból született kisplasztikáinak belső lényege talán éppen az adott és a teremtett tisztelete. Az alkotói szándéka pedig a testbe zárt lélek kihívásaira válaszoló belső lehetőség és késztetés lelkiismerettel fegyelmezett ősi ösztöne.
Mindkettőjüknek további sok-sok szép évet, és ha egy kicsit önzően is, hadd kívánjak a közönség nevében is, sok boldog, alkotásban és a teremtő lélek emelkedettségében teljes pillanatot, további jó munkát!

Vécsi Nagy Zoltán
Elhangzott Gaál András festőművész és Péterfy László szobrászművész 70. születésnapja alkalmából rendezett kiállítás megnyitóján, 2006. január 17.