Szervátiusz Tibor szobrászművész (1930. Kolozsvár)
Szervátiusz Tibor 1956-os szobortervek-kamara-kiállítás a Vármegye Szalonban 2003.november 6-án nyílt meg. Megnyitót mondott Orbán Viktor, közreműködtek Sipos Mihály és Takács Bence.
Szervátiusz Tibor millenniumi kamara-kiállítása és a Millenniumi Emlékhely avatás a Vármegye Galériában 2001.március 20-án volt. Az emlékhelyet avatta Rockenbauer Zoltán miniszter. Megszentelte Horváth Zoltán az Esztergomi Papnevelde prefektusa. Közreműködött Petrás Mária és Juhász Zoltán. A tárlat 2001. május 20-ig volt látogatható.
Trianon
Az 1977-ben Kolozsvárról áttelepült szobrászművész az anyaországi szellemi légkörben – megtartva erős magyarságtudatát és a nemzeti szobrászművészet hagyományaihoz kötődését – a század második felének legjelentősebb művészévé fejlődött. Munkásságát nemcsak a hazai közvélemény, de az európai művészetkedvelő közönség és a szakma is elismeréssel fogadta. Kiemelkedő alkotásai közterekre és múzeumokba kerültek. Nem öncélú művész, munkáságával – különösen pályája első szakaszában – a kisebbségi élethelyzetbe került magyarság sorsélményét is igyekezett kifejezni, művészi eszközökkel. Olyan kifejező stílust alakított ki magának, melyben egyetemes érvényűen sikerült ábrázolni a század második felének uralkodó érzéseit, a diktatúra évtizedeiben. Példaként a magyar történelem tragikus sorsú alakjait (Dózsa György, Petőfi Sándor) és egyszerű népi hősöket önt formába. Művészi alkotásai erőt és reményt sugallnak. „Lüktetés faragódik /jajdulás faragódik / de forgács sikolyából / amellyel te is játszol / zeng a megtartó hit” – írja róla Kiss Dénes találó megfogalmazással.
Emberi magatartása és művészi szemlélete annyira etikus és példamutató, hogy műveiből is kiárad, erkölcsi tartást és hitet sugároz. Témáival esetenként visszanyúlik az emberiség nagy misztériumaihoz. A megváltó című mahagóniból faragott domborműve, a Kolozsvári Piéta mészkőből formált alkotása, miként a szárazajtai embertelen mészárlást megidéző munkája, az európai képzőművészet egyetemes értékei közé emelkedtek, dicsérve nem csupán Szervátiusz Tibor művészetének határokon átívelő értékeit, de érdemeket szerezve a magyar népnek is. A Gellérthegyen felállított Szabó Dezső szoborfeje, andezitből megformált Móricz Zsigmond portréja, Bartók Béláról készített szobrai magas szintű erkölcsiséget hirdetnek sajátosan egyedi, rendkívül szuggesztív formákkal. Az általa kialakított művészi forma nagy emberi kérdéseket és érzéseket – a XX. század második felének emberi érzéseit – képes megszólaltatni. Munkáiból kiérezni emelkedett szellemiségét és azt a rendkívül művészi képességét, hogy nagyfokú mesterségbeli tudása mellett felismeri az emberi élet, a társadalom belső logikai rendszerét. Nagyobb alkotásaiban kozmikus viszonylatokban lát és gondolkodik. Mindezt azonban magyar érzésvilággal teszi, határozottan és elszakíthatatlanul kötődve ahhoz a szűkebb táji közösséghez, ahol született, Erdélyhez.
Maradandó emlékművet készített az 1956-os magyar tragédia emlékére, és a főváros Kőbánya kerületében került felállításra, 1996. augusztus 18-án, a honfoglalás 1100. évfordulója alkalmára készített Magyar Oltár című szoborkompozíciója.
Mindkét mű a XX. századi magyar szobrászat kiemelkedő művészi alkotása.
Hajdú Demeter Dénes
Szervátiusz Tibor kiállítása a Vármegye Galériában 1992. október 9-én volt. Megnyitót mondott Csurka István. Közreműködött: Petrás Mária.
Harc életre-halálra
Joó Tibor írja „A magyar nemzeteszme” című alapvető munkájában: „Magyarnak lenni nem könnyű és természetes dolog. Nem olyan állapot, amit ingyen lehet nyerni. Nem elég annak születni. Bátran mondhatjuk, annak nem is lehet egyszerűen születni. Azzá válni kell. A magyarság nem boldogság. Nem előnyt, biztonságot, ajándékot jelent. Örökös szorongás és egy elhanyatlott múlt keserű önérzete: ez a magyar állapot. A méltatlanság örökös lélekemésztő érzése. A magyarságot vállalni kell, s csak vállalni lehet.”
Ezek a mondatok a kuruckori magyar önazonosítást jellemzik. Azt a döntést, amely a legnagyobbak – egy Bocskai és egy Rákóczi – sorsválasztásának példájának nyomán a kor minden egyes magyarjának életében, életének minden órájában és percében jelen volt.
De hát vajon nem életünk legközvetlenebb valósága-e ez a kuruc-labanc vagy-vagy, nincs e ma is egy hatalmas dúlás utáni állapotban az ország, amikor a vállalás nélkülözést, harcot és esetleg halált jelent, míg az árulás nemcsak jóléttel kecsegtet, hanem még a másként használás, a korszerűbbnek látszó életformák behozatalának önigazolásával is felvértez.
A magyarság minden korfordulóján új nemzeteszményt teremtett. A szabadságharcokat leverték, a seregeket szétszórták, megtizedelték, a vezéreket kivégezték vagy száműzték, a győztesek berendezkedtek, palotákat emeltek, de az elárvult mezőkről, a száműzöttek leveleiből, a gazzal benőtt temetőkből felszivárgott a libertásos eszme, a szabadságharcban megszületett hűségszerződés, és újrateremtette a megváltozott összetételű nemzetet.
Ami ma történik velünk, az is korforduló. Nevezhetjük akár békés átmenetnek, akár rendszerváltozásnak, a történés alapkérdése most is az, hogy sikerül-e új nemzeteszményt teremtenünk. Milyen alapelvek, összetartozásunknak milyen Aranybullája fogja megszervezni a jövendő Magyarországot. A helyzetünk nem könnyebb attól, hogy most, ebben a fordulatban nincs szabadságharc és nincsenek fizikailag és fegyveresen is szembenálló frontok, a kurucoknak nem kell letenniök a fegyvert Nagymajtény síkján, mert most a harcot az új nemzetért közvetlenül az eszmék és a képek ütközeteiben kell megvívni. A harc most is életre-halálra megy, csak ez most ráadásul még a résztvevők nagy része számára sem világos, és csak kevesek számára átélhető. Több millió ember él ma ebben az országban, akinek fogalma sincs arról, hogy merre megy vele az a csuklós busz, amelynek az utasa. Valamennyien szorongunk, mert nem tudjuk, hová lesz a megérkezésünk.
Szervátiusz Tibornak igen komoly hozzászólása van az utasokhoz. A lényeget tárja elénkbe. Minden térbe kiáltott alakja azt kérdezi tőlünk: nem látod, hogy az életedről van szó.
Nemzeti létezésünk több mint négy évtizedig szünetelt. Annak a két hétnyi csodának a kivételével nemzetből lakosság lettünk. A lakossági létezési forma ugyan elviselhető, de az alkotásra és a történelemben való részvételre alkalmatlan. Márpedig az az embercsoport, amelyik tartósan nem alkot és nem teremt, az kizáróik, azt alávetik és kinézik a történelemből. Ma a harcot ebben a kérdésben kell megvívni. Maradjunk-e meg a lakossági állapot vegetatív nemtörődömségében, és engedjük-e át szobáink falát, meg az összes többi lakossági felületet – mint például a képernyő – idegen poszterragasztóknak és tánckomikusoknak, vagy pedig negyven évnyi szünet után álljunk vissza történelmünk szabadságharcos, mindig megújuló zászlós seregébe, és teremtsünk új nemzeteszményt, ami a fogyatkozó lakosságból újra közösséget teremt.
Szervátiusz Tibor hozzájárulása ehhez a küzdelemhez nélkülözhetetlen. Ő azt mutatja fel nekünk, mi az, ami nélkül nem élhetünk. Magunkat látjuk itt azokban a formákban, amikor még voltunk. Voltunk hősök, szenvedésben diadalmasok, hűségben felmagasztosultak, szelídek és bátrak. Ilyenek voltunk mai önmagunk előtti állapotunkban. De mert egyszer már voltunk ilyenek, megtöltekezve Szervátiusz üzenetével, újra lehetünk másként ugyanilyenek.
Az intő szót, a tragikus figyelmeztetést meg kell hallani és vissza kell igazolni. Szervátiusz Tibor magányának feloldása mindannyiónk bénultságának a feloldása. Lépnünk, tennünk, cselekednünk együtt – nemcsak kötelesség, hanem egyetlen lehetőség. Itt körülöttünk minden arc, minden test, minden megteremtett lélek ezt mondja nekünk.
Csurka István
Elhangzott Szervátiusz Tibor kiállításának megnyitóján, 1992. október 9-én
Szervátiusz Tibor 80 éves!
Köszöntjük a 80. éves Szervátiusz Tibort!
Jó egészséget és munkakedvet kívánunk!
http://tdyweb2.wbteam.com/TF_Estek_138.htm