2009 július 21., kedd

Madarász Gyula festőművész

Madarász Gyula

Madarász Gyula

Madarász Gyula festőművész 70. születésnapja alkalmából rendezett kiállítás 2005. szeptember 13-án nyílt a Vármegye Galériában. Megnyitotta Antall István. Közreműködött Faragó Laura. A tárlat 2005. október 15-ig volt látogatható.

“Madarász Gyula világa
Madarász Gyula hetven esztendős. A kiállítás nem csupán megilleti, hanem reményt is ébreszt, hogy az országos figyelmet is ráirányítja egy napsugár-nyalábnyi idő és fény erejéig.
Megilleti a bemutató azért is, mert azok közé a művészek közé tartozik, akik szinte pályájuk kezdetétől hallatlan következetességgel építették életművüket. A következetesség érvényesül képei tematikus világában is.
Meggyőződésem, hogy Madarász Gyula képei nem csupán esztétikai mércével mérhetők, hanem etikaival is. Ha azt a szót kimondom, hogy hűség – morálról beszélek –, de az ő esetében ez a fogalom megkerülhetetlen. Hűség a tájhoz, a néphez, a hazához, az alkalmazott technikához. Hűség ahhoz, amit őseitől tanult és hűség ahhoz, amit tanulmányai során mesterektől sajátított el. Hűség az élő természethez, úgy, hogy félti, megőrizni igyekszik azt, amit a történelem és az idő kirostál, de hűség úgy is, hogy felmutatja kivételes szépségeit.”

Bényei József

Feszülő terek
Madarász Gyula belső tájai

 

Ház a pusztán

Ház a pusztán

A látvány csak indok. Az élmény már ok a festésre. Ám Madarász Gyula éppen csak egy pillantást vet a megunhatatlan természetre és a megunható – mert halálra rongyolt – tájra, és onnantól kezdve egészen bizonyosan befelé figyel. Indulatai vezetik és fölényes anyagismerete. Az az anyagismeret, amely a természetből merít, és amely a festék természetét is az egész eleven világ részének tekinti. Nem imitál, hanem megidéz. Pedig amit felmutat, az már egyszer könnyen elsajátítható divattá lett, a magányos tanyák így is, úgy is kiürültek. Egyrészt az enyészet végváraiként haltak ki, s az egybeszántott esztelenség, a nagybirtokot fölváltó nagybirtok (ez a soha el nem évülő elcsalt történelmi jóvátétel) morzsolt fel egy létformát, másrészt a tény tömeges képi közhellyé, giccsé züllesztésével e szociografikus téma drámai tartalékai is majdhogynem elenyésztek. A szériadarabok áradata miatt a tájkép, mint műfaj szenvedett vereséget. S nemcsak azért mert a modernitás szűkkeblű és ideologikus értelmezésében a táblaképfestészeti hagyományok belülről történő megújítása szóra sem érdemes jelenség, de minderre még rávetült a politikai sandaság árnyéka is, mely szerint az úgynevezett alföldi festészet, szociális igazságérzete által szereplője lett volna – az immár szerencsésen mögöttünk maradt – tragikus társadalmi kísérleteknek, mi több elvtelen kiszolgálója lett volna a diktatórikus rendszer látszólagos szabadelvűségét reprezentáló Aczéli kultúrpolitikának. A csapda többszörösen ránk csattant, s ezen már az sem segít, hogy az egykori alkotókra könnyen ráragadt a narodnyik tévelygés, a képi és tematikai konzervativizmus bélyege, hogy a nacionalizmus soha le nem mosható vádjáról már ne is beszéljünk…
Madarász Gyula festészete valóban mélyen gyökerezik az immár múlt század hatvanas éveinek szellemi és technikai megújulásában. Nem véletlen hogy pusztán képein végigtekintve sorolni tudnánk a közösségi eszményeknek és a szakmai igényességnek új tartalmat adó művésztelepi mozgalom helyszíneit. És Madarász Gyula ezekben az évtizedekben annyi művészi és emberi tartalékot, tartást halmozott fel, amely megerősítette benne az újrakezdés napi élményének képességét. Festészetének különös erénye, hogy a bravúros anyagkezelés, technikai tudás nem elfedi, de fölmutatja a képi költészet természetelvű hitelességét. Fojtott koloritja a magyar festészet míves hagyománya, a színgazdagság a földfestékek spektrumában válik teljessé. Pedig ez a fölényes magabiztosság, amely egy korszakban a tájábrázolás stiláris jegyeit nem egyszer meghatározta, számtalan pályát sodort tévútra, de magát a műfajt is hiteltelenítette. Ki ne emlékezne a megélhetési képcsarnokok tájain ezerszer visszaköszönő nádkötegekre, a szántóföldeken megcsillanó kiöntések csillogására, a fújt festék hatásos anyagszerűségére a befagyott téli tavak jégpáncélján. A piaci képzőművészet, a képi divatok ezen akrobatikus mutatványai Madarász Gyulát hidegen hagyták. Már csak azért is, mert őt nem a látvány leképezése, hanem mindig annak lényege, a festészet indulata érdekelte, nem a puszta manualitás, hanem az érzelmi kötődés és az intellektuális igényesség mozgatta. S ezen az sem változtat, hogy dekorativitása megfeszíti a felületeket, ropogóssá érleli a látványt. Itt válik egylényegűvé természetelvű elgondolása, ahol a megjelenítés és annak eszköze azonos elvek alapján működik. Éppen ezért téralakítása nem illúziót, hanem bensőségességet, otthonosságot kínál, levegősségében nyoma sincs az iskolás tartózkodásnak, ez a táj nem színpad és az elemek nem egymás mögé rendezett díszletek. Az élet működik itt, a táj és a festészet élete együtt lüktet. Madarász Gyula nagyvonalúsága nem lehet póz, vagy rutin, hanem hiteles festői módszer. A vidékhez, a tájhoz, az emberi közösséghez, az ország keleti feléhez való ragaszkodása pedig nem külső adaléka ennek a művészetnek, hanem poétikai lényege. Fölemlegetni sem kellene, mert számára a vidék nem egzotikus utazás, az unalmas kényelemből a szervezett kalandba elvivő szafari, hanem a létezés helyszíne, mi több, feltétele. Hogy belülről ismeri ezt a közeget, az nem jelenti azt, hogy nem tud újat, izgalmasat és összetéveszthetetlenül sajátosat mondani róla. És nem arról van itt szó, hogy a Kárpátok karéja, suvadásai képein másként mutatkoznának, mint a síkság eke forgatta hantjai, a legelők nádtorzsái. Éppen ellenkezőleg járatossága az, ami kézen fog bennünket, festészete pedig hitelesít. Mert nem egyszerűen tájábrázoló, vagy éppen „alföldi festő” ő, hanem festő. S ennél aligha mondhatunk többet.

Antall István
Elhangzott Madarász Gyula festőművész kiállításának megnyitóján
2005. szeptember 13. Vármegye Galéria

Címkék: