Az Erdélyi Színfoltok című kiállítás a Vármegye Galériában 2001. február 1-én nyílt meg 12 művész alkotásait bemutatva. Megnyitót mondott Hajdú Demeter Dénes.

Az Erdélyi Színfoltok című kiállítás a Vármegye Galériában 1993. március 18-án nyílt meg. Megnyitót mondott Kányádi Sándor.

A megnyitón-1993.

Az Erdélyi Színfoltok című kiállítás Budapesten 1989. december 9-én nyílt meg.  Megnyitót mondott: Csurka István.

Az Erdélyi Színfoltok című kiállítás Münsterben 1989. szeptember 9-én nyílt meg. Megnyitót mondott Hubert Steinhaus.

Erdélyi Színfoltok

Az Erdély Művészetéért Alapítvány Budapesten alakult 1988. március havában. Áldozatkész hazafiakat tömörít, akik felelősséget éreznek az egyetemes magyar kultúra megőrzéséért. Elsősorban a határainkon kívűl élő képző-, ipar- és népművészeket támogatjuk, olyan tehetséges alkotókat, akik hűséggel megőrzik és továbbhagyományozzák a magyar lelkiség századokon át felhalmozott értékeit. Segítő közösséget vállalunk az erdélyi szász népcsoporttal is, akiknek hagyományos kultúráját ugyancsak veszély fenyegeti. A két nép művészeit ösztöndíjban részesítjük, számukra kiállításokat szervezünk magángyűjteményekben fellelhető alkotásokból. Arra törekszünk: minél szélesebb körben váljék ismertté elpusztításra ítélt művészetük. Az alapítványt kuratórium működteti, tagjai: Csurka István, Domokos Pál Péter, Demeter Ervin, Hajdú Demeter Dénes és Kulcsár Edit.
Eddig Budapesten, Szegeden, Kecskeméten, Kőszegen és Kaposváron nyílt lehetőség kiállítást rendezni. 1989. szeptember 9-től 24-ig, Erdélyi Színfoltok címen, az NSZK-beli Münster városa adott otthont sikeres tárlatunknak, melyet Demeter Ervin és Kulcsár Edit rendezett. A kiállítás alkalmából német nyelven kiadott katalógusunk nemcsak a művészeket mutatja be, de megismertette Erdély népeinek vázlatos történetével is a Hanza-város polgárait.
A színes képekkel illusztrált katalógus magyar szövegét közöljük.
Az első világháborút lezáró békediktátumok megpecsételték az osztrák-magyar kettős államszövetség jövőjét. Felbomlasztották a birodalmat, mely hosszú időn át biztosította a politikai egyensúlyt Kelet-Közép-Európában, a nyugati kultúra határvidékén. A legnagyobb veszteség a magyar nemzetet érte. Ellenségei olyan súlyos csapást mértek rá, melyet máig sem hevert ki. Elvesztette korábbi területeinek kétharmadát. Igaz, e területek néhány peremvidékén már korábban is parázslottak nemzetiségi gondok. A török hódoltság százötven éves néppusztítása, majd a Habsburg-ház magyarellenes telepítéspolitikája következtében megbomlott az etnikai egyensúly, megszaporodott a nem magyar ajkú népesség. Főleg a Balkánról indult meg erős betelepedés. A magyarság azonban – sem akkor, sem azóta – nem a vegyes lakosságú peremvidék elvesztését fájlalta. A nemzet sebét saját etnikumának súlyos megcsonkítása okozta. A békediktátumok asztalánál – ahová a magyarok képviselőit nem engedték leülni – úgy húzták meg az új országhatárokat, hogy figyelmen kívül hagyták az etnikai elveket, megsértették a népek önrendelkezési jogát. Minden harmadik magyar kívül rekedt az új határokon; idegen állam fennhatósága alá került. Az új térkép készítői szétszóródásra kárhoztatták a magyarságot. Az idegenbe szakadt Európa legnagyobb és legmostohább kisebbségei lettek. Önigazgatás nélkül, teljes kiszolgáltatottságban élnek.
Ugyanakkor a kettős államszövetség területén létrejött, vagy annak rovására megnagyobbodott országokban fellobbant a soviniszta ingerültség, a beolvasztást sürgető türelmetlenség, a kisebbséggyötrés. Különösen a keleti magyarságra, köztük a székelymagyarokra irányzott megsemmisítő csapást a román államhatalom. Erdélyben hetven éve folyik a küzdelem a megmaradásért, az etnocidium ellen. Ez a második világháború befejezése óta fokozatosan felerősödött. Napjainkban haláltusává fajult.
A mai Romániához tartozó Erdélyben két nemzetet ítéltek halálra: a magyart és a németet. Mindkét népcsoport évszázadok óta él ezen a tájon, itt alakította ki kultúráját, saját szellemiségét – a bizánci kultúrkör határán. Az erdélyi magyar és a szász kultúra jelenleg haldoklik. Végveszélyben van. Anyanyelvhasználatát, iskolahálózatát, nemzeti azonosságtudatát felszámolásra kárhoztatták.
A román impérium előtt, az 1910-es népszámlálás adatai szerint, Erdélyben a lakosság 31,6%-a magyar, 10,8%-a német (szász és sváb), 53,8%-a román, a további 3,8%-a pedig egyéb nemzetiséghez (szerb,bolgár stb.) tartozott. A magyarság főként a határ menti övezetben, a Kolozsvár környéki Kalotaszegen, a Maros folyó völgyében, meg a Délkelet-Erdélyben fekvő Székelyföldön élt – s él még ma is – nagyobb összefüggő tömbben. Ezeken a tájakon abszolút többséget alkot, aránya meghaladta a 90%-ot is. De a magyarság falvai behálózták egész Erdélyt. (Sőt, egy ősi magyar népcsoport, a csángó magyarok, akik Moldva őstelepesei már a X. század óta élnek lakhelyükön, még a románság moldvai megjelenése előtt telepedtek ott le.) A szászok a dél-erdélyi Királyföldön, valamint Beszterce és Brassó városának környékén, a svábok pedig a török hódoltság után újratelepített Bánságban éltek számbeli többségben. Ezenkívül még a városokban élt jelentős számban a magyar és szász polgárság. Erdély akkori 49 városában a lakosság 62%-ban magyar és 15,9%-ban német volt. A nagyobb városok közül Kolozsvár 83%-a, Nagyvárad 91%-a, Arad 73%-a volt magyar anyanyelvű. Dél-Erdély hangulatos, ősi kisvárosait, Nagyszebent, Segesvárt, Szászvárost, Szászrégent, Medgyest nagy számban lakták szász polgárok. A középkorban a szászok közül kerültek ki a legkiválóbb mesteremberek. Ők voltak Erdély világhírű ötvösei, szorgalmas takácsai, kalaposai, ők készítették a legjobb szekereket, ők adták a tapasztalt kőműveseket és asztalosokat. És terjesztették a kultúrát is: belőlük került ki Erdélyben az első könyvnyomtató és könyvkereskedő.
A híres szász kereskedők bejárták áruikkal a Hanza-városok és Isztambul közötti útvonalakat, s nemcsak árukat cseréltek, de szellemi értékeket is. A reformációt is ők hozták Erdélybe. A Kárpát-medencében, Budapest után, Temesvár volt a legfejlettebb ipari város, lakói közt 44%-ban találunk németeket. Az Órománia határán fekvő Brassó városát, mely kereskedelmével tűnt ki, 43%-ban magyarok, 26%-ban szászok lakták.
A századeleji nemzeti arányok a román impérium első évtizedeiben megváltoztak. A soviniszta román politika tervet dolgozott ki a nemzeti kisebbségek háttérbe szorítására. Elsőként a városok etnikai arculatát formálta át, erőszakos módszerekkel. Óromániából százezreket telepítettek át, különböző kedvezmények biztosításával. Gyökeres változást azonban csak a második világháború befejezése után érhettek el. Kihasználták a háború utáni feszültséget, magyar- és németellenes hangulatot. Mindkét nemzetiség tömegestől esett önkényes vérengzések áldozatául. Tízezrével hurcoltak belföldi koncentrációs táborokba polgári személyeket, férfiakat és nőket egyaránt. Még többen kerültek – román hatóságok intézkedésére – megsemmisítő táborokba a Szovjetunióba.
A diktatórikus hatalom megszilárdulása után az erőszakos asszimiláció még jobban felerősödött. Fokozatosan megszüntették a nemzeti kisebbségek iskoláit, közművelődési intézményhálózatát. Azokat is, melyek a két háború között még megmaradhattak. Felszámolták a vallási szervezeteket, börtönbe hurcolták a papságot.
Jelenleg a falvak elpusztítása, a lakosság széttelepítés folyik.
Friss nemzetiségi statisztikákat nem ismerünk, ilyeneket a hatalom nem hoz nyilvánosságra. Az alkalomszerűen közzé tett adatok megbízhatatlanok, tendenciózusan félrevezetők. Szakemberek becslése szerint jelenleg mintegy két és fél millió magyar és kettőszászötvenezer német él Romániában, többségében Erdélyben. A magyarok tömeges széttelepítése Órománia településeire napirenden van. A fiatalságon kezdték. A bizánci hatalomgyakorlás és szellemiség elérte csonka Magyarország határait…
A magyarság Erdélyben 896-ban telepedett meg, ahol már ott találta a hun testvérnép megmaradt töredékét, a székely-magyarokat, akikkel azonos nyelvet beszélt. Ez utóbbiak a Maros és a Küküllő folyók mentén kiépített szállásterületükön éltek. Az erdők kiirtása, új szállásterület kialakítása, csak az Árpád-házi királyok idején – a XI. században – gyorsult fel. Ezt a munkát együtt végezték az őslakos székely-magyarok és az új honfoglaló magyarok. Együtt fékezték meg a népvándorlás utolsó hullámaként keletről érkezett uz, besenyő, kun végül tatár támadásokat.
Később, a XII-XIII. század folyamán, a határvédelemtől meggyérült lakosság pótlására, II. Géza és II. Endre magyar királyok telepeseket hozattak Flandriából és a Rajna folyásának vidékéről. Ők a szászok ősei. Dél-Erdélyben találtak otthonra, az úgynevezett Királyföldön, mely a magyar királyok birtoka volt. A magyarok és a németek azonos hitvallást, a nyugati keresztény elveket követték. Szent István első magyar király már 1003 körül püspökséget állított fel Erdélyben, Gyulafehérvár székhellyel. 1113-tól ismert az erdélyi püspökök neve is.
A magyar királyság három autonóm egységgé szervezte a tartomány letelepedett népeit. Az őstelepes, hun maradvány, székely-magyarokat a határok védelmével bízták meg; teljes szabadságot és adómentességet élveztek. Önálló közigazgatási egységet alakíthattak ki a szász telepesek is, várakat és városokat építhettek maguknak, majd a reformációt követően – a lutheri hitelveket követve – vallásilag is elkülönültek. A harmadik egységet a királyi vármegyék magyar nemessége és a hozzájuk kapcsolódó jobbágyság képezte. E három autonóm egység alkotta Erdélyt, a magyar királyság tartományát.
1241-42-ben betörtek Erdélybe a tatárok. Feldúlták a lakott településeket. Kivonulásuk után hatalmas területek néptelenedtek el. Ez idő tájban jelentek meg – akkor még kis számban – a nyájaikkal vándorló vlach (román) pásztorok. Királyi és püspöki birtokokra telepedtek le. Erdélyben a románokat csak a tatárjárás után, a XIII.század közepén (1252) említik először oklevelek, addig nem esett szó róluk. Ennek további bizonysága, hogy Erdély földrajzi helyneveinek nagyobb része magyar, kisebb hányada pedig német, szláv és török (blakk) eredetű; a román helynevek egészen friss keletűek.
A román pásztorok a Balkán középső részéről, az Orchidi-tó környékéről indultak útnak. Mint vándorló nép a XIII. században érkeztek el az Al-Duna síkságára és a Kárpátok déli karéjához. Eredetük szerint romanizált illyr pásztorok. A görög-szláv kultúra hatáskörében, az orchidi ortodox érsek fennhatósága alatt éltek. Bizánc eleste után, a török hadak előtt haladva, egyre népesebb számban sodródtak északabbra. Eljutottak Dél-Erdélybe is, először a szászok lakta területre, majd a Kárpátok gerincén végigvonulva elérkeztek a Magyar Királyság fennhatósága alá tartozó Moldvába (Kara-Bogdania), Havasföldre (Ungro-Vlachia) és a Szörényi Bánság területére. Erdély több részén csak később, az önálló erdélyi magyar fejedelemség idején – XVI-XVII. század – szaporodtak el. A magyar fejedelmek befogadták őket Erdélybe, igyekeztek letelepíteni a még mozgásban lévő csoportokat. Ez időben alakult ki – szász és magyar segítséggel – etnikai öntudatuk is.
A nagyszebeni szász polgárok, a protestanizmus szellemében, megteremtették számukra a kulturális fejlődés lehetőségét, az írásbeliséget. 1544-ben kinyomtatták részükre az első román nyelvű könyvet, a Heidelbergi káté változatát, ortodox hagyományuknak megfelelően, cyrill betűkkel. Később Brassóban, a Honterus alapította tipográfiában, tovább folytatták a román nyelvű könyvek kiadását – száz évvel megelőzve az óromániai anyanyelvű könyvkiadást. Erősen pártfogolta anyanyelvük kifejlesztését, hitéletük gyakorlását Bethlen Gábor és I. Rákóczi György erdélyi magyar fejedelem is, mindketten protestáns – kálvinista – uralkodók.
A fejedelmek román nyelvű iskolákat szerveztek részükre, nyomdájukban és költségükre több ízben megjelentették a Bibliát román nyelven, most már latin betűkkel is. Megelőzően a román papság nem rendelkezett anyanyelvű irodalommal, egyházi könyvekkel, ezért hitéletét is görög, illetve szláv nyelven tudta gyakorolni. Csak a magyar fejedelmek jótékony ösztönzésére jutott el hozzájuk – magyar fordítás segítségével – a középkori latin kultúra és himnuszköltészet. A magyar és szász segítséggel megteremtett anyanyelvi írásbeliséget az erdélyi románság továbbadta az Óromániában élő románságnak.
Sehol annyi erőd, vár és várrom Európa-szerte, mint amennyi Erdélyben található. Ez az országrész a művészetek hazája, a vallásszabadság otthona éveken keresztül. Különleges épitészeti ritkasága – talán szimbólumnak is tekinthető: az erődtemplom. A magyar és szász nemzet mindig Istennél keresett oltalmat szorongattatásai közepette, miközben bizakodó szemmel tekintett Nyugat felé. Megmaradt műemlékei, melyek előtt buldózerek szája tátog, európai lélek teremtményei. Valamennyi jelentõsebb művészeti áramlat otthonra talált Erdélyben. A gótika, reneszánsz, barokk – mind remeket teremtett itt, de a genius loci törvényeinek engedelmeskedve: erdélyi formát öltött. Hozzásimult az itt élő népek lelkéhez és a tájhoz.
Maradandó művészi értékek ugyanúgy találhatók az Árpád-házi királyok által emelt várakban, katedrálisokban, mint a királyföldi és barcasági szász polgárok által épített világi építményekben és erődtemplomokban, vagy a természeti szépségekben bővelkedő Székelyföld csodálatos népi remekei között. Különböző lelkiségek találkoztak itt össze, mégis közös bennük az akarat: Erdély szeretete.
Magyarok és a szászok, évszázadokon át, hullajtották vérüket ezen a tájon. Mindig védekeztek. Nemzeti kultúrájukat, identitásukat védték. Ha kellett – és sokszor kellett – vérük árán is. Elõbb a népvándorlás hatalmas túlerejét tartóztatták fel, később az oszmán hadak pusztítását védték ki, majd a bizánci szellemiség térhódításának álltak ellent. Európa határait védték. Erdély mindig, még ma is, a nyugati kultúra keleti őrtornya.
Az Erdély Művészetéért Alapítvány szerény lehetőségekkel rendelkezik. Csak kevés színfoltot tud idevarázsolni, az erdélyi művészet, a magyar és szász alkotóakarat néhány darabját. Csupán ízelitőt tudunk nyújtani. Mindössze életjelet hoztunk. Többre, ma nincs lehetőség. Az itt kiállított képek magyarországi műgyűjtők tulajdonában vannak. Hét alkotót mutatunk be, akik alkotómunkájukhoz az erőt szülőföldjükön, a sokat szenvedett Erdélyben gyűjtötték.
Antal Imre
Székelyföld keleti peremén, a Gyimes völgyében született, Gyimesközéplokon, 1944-ben a második világháború vérzivatarában, amikor ez a terület még Magyarország szerves részét alkotta. Alapiskolai tanulmányait azonban, a párizsi békediktátum határmódosításai következtében, már, mint román állampolgár kezdhette meg.
Gyimes völgyének lakossága – a gyimesi csángók – a magyarság legősibb néprétegéhez tartozik. Ezen a tájon él a magyarság – a tengerszinttől számított – legmagasabb fekvésű településeken, szétszórtan a havasokon. Földrajzi elzártságuk következtében napjainkig megőrizték népi hagyományaikat, ősi díszítőművészetüket, az idősebb emberek még a népviseletet is. Folklórban gazdag táj. Nemzeti hagyománykincsünket, etnikai örökségünket népmesékben, balladákban, népi imádságokban őrzik. A kis tájnak mintegy harmincezer lakója van, többségében havasi pásztorok, favágók. Római katolikusok, vallásukhoz erősen ragaszkodnak, mely szorosan kapcsolódik etnikai öntudatukhoz.
A marosvásárhelyi művészeti szakközépiskola és a kolozsvári Képzőművészeti Főiskola elvégzése után Antal Imre visszatért szülőföldjére. Gyimesközéplokon lett rajztanár. Korszerű tanítási módszerével és őszinte lelkesedésével kitűnő eredményeket ért el. Tanítványaiban kifejlesztette a természet szeretetét és az alkotás iránti vágyat. Növendékei rendszeresen díjakat nyertek romániai és nemzetközi gyermekrajzpályázatokon. Állásából elbocsátották.
A havasi táj, az ott élő és a természettel birkózó egyszerű székely emberek lelkiségének eredeti stílusú kifejezője. Képeiből sejtelmesség, meseszerű titokzatosság árad. Szereti munkáit egy alapszínből, a finom árnyalatok variálásával megalkotni. Kísérletező művész. Képeit balladai tömörséggel szerkeszti. Több műfajban alkot, fölényes mesterségbeli tudásról győznek meg grafikai lapjai is.
Incze János
A festőiskolájáról nevezetes Erdély széli kisváros, Nagybánya tőszomszédságában született, Szinérváralján, 1909-ben, kálvinista kézműves családban. Iskoláit Nagybányán és Szatmáron végezte. Volt kertész, kereskedő inas és kézifestő a kolozsvári porcelángyárban. Később Nagyenyeden tanítóképzőt végzett. Pedagógusként főleg zenei oktatásban jeleskedett. Festészetet Kolozsvárott és Nagybányán tanult, szabad iskolában. Kiváló művészektől sajátította el a technikai tudnivalókat. Korán kialakította egyéni stílusát. Művészeti fejlődésére az erdélyi magyar szellemiség nyomta rá bélyegét.
Vigasztalan, komor tónusú képeket fest. A kisvárosok életét ábrázolja, költői érzékenységgel. Az utcákon zajló élet kelti fel érdeklődését. Művészetének hangulata a klasszikus mester, Breughel alkotásaival mutat rokonságot, de műveiben nem a technikai, hanem a lelki hasonlóság jeleit fedezhetjük fel. “Utcaportréiban” mindig lényeges életérzést fogalmaz meg. Képei vonzzák, lebilincselik érdeklődésünket.
A komor tónus ellenére vásznai lüktető élettel teltek, belső harmónia árad belőlük.
Önvallomása szerint: “A prózai dolgok költészetét, a dolgos hétköznapok poézisát, harmóniával, érdekességeivel, vagy kisded trágárságaival együtt, ma is nagyon szeretem. Nekem kell az utca, kell a rányitott ablak, kell az ember, a mozgás, ami naponta rajta végbemegy. Az utca maga az élet…”
Művészi látásmódját Olasz- és Franciaországban tökéletesítette. Kolozsvárott, 1941-ben rendezett első kiállítása óta, Marosvásárhelyen, Bukarestben, Nagyváradon, Nagybányán és Székelyföld kisvárosaiban rendezték meg tárlatait. Külföldön Olaszországban, Jugoszláviában és Franciaországban mutathatta be képeit.
Meta Hermann Hornung
Segesváron született, ebben a középkori hangulatú szász kisvárosban, 1930-ban. Tanulmányait Kolozsváron végezte, 1956-ban, a Képzőművészeti Főiskola festőművész szakán. A textilszövés iránt érez elhivatottságot, faliszőnyegeket készít. Textilkompozíciói nagyméretű akvarellek hatását keltik: harsány színeket használ, egybemosódó kontúrokkal. Témáit a szász történelmi múltból, népéletből meríti. Szeretettel és együttérzéssel ábrázolja a szász polgárokat, a dél-erdélyi műemlékeket. Ez utóbbiakat akvarellképei hozzák közel hozzánk. Különösen a szász földművesek mindennapi életét, lelkiségét igyekszik képein kifejezni. Munkái dekoratív hatásúak, élénk foltfelületekből építkezik. Tájképeit mélyről fakadó szülőföldszeretet, múlt iránti nosztalgia jellemzi.
1956-tól állít ki: egyéni tárlata volt Bukarestben, Nagybányán, Segesváron és Szatmárnémetiben. Külföldön, csoportos kiállítás keretében, a Szovjetunióban és Lengyelországban ismerhették meg munkásságát. Elhagyta Romániát, 1986-tól az NSZK-ban él.
Pallos Sch. Jutta
Festő és grafikus. Szászrégenben született 1925-ben. Művészeti tanulmányait a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán végezte 1953-ban, Miklóssy Gábor és Nagy Imre voltak a mesterei.
Képeit realista elemekből építi fel, de a részleteket és formákat oly módon hangsúlyozza, emeli ki, hogy összhatásukból szimbolista értelmet kapnak, időként szürrealista víziókká válnak. Tájképei meseszerű-hangulatot árasztanak, álomvilágot villantanak fel. Nem idillikus tájat varázsol elénk, inkább titokzatos, meglepetéseket sejtető helyzeteket teremt. Festményeit furcsa tartású, álmodozó figurákkal népesíti be, akik szuggesztív erővel hatnak ránk, érdeklődésünket fogva tartják, és félbemaradt mozdulatokkal rejtélyes képzeleteket indítanak meg bennünk. Művészetének lelkisége a Grimm-testvérek mesevilágával rokon: érdekes, vonzó, titokzatos, felkelti kíváncsiságunkat, de enyhe félelmet is ébreszt. Játékos kedvű, gazdag fantáziával megáldott alkotóművész. Színeiben feszültség vibrál, kompozícióit nyugtalanságot kiváltó mozdulatlanság uralja, olyan érzetet keltve a nézőben, mintha a következő pillanatban a vászonra toppanna az ismeretlen végzet.
Alakjaiból sugárzik a szelíd alázat, a jóság, a kiszolgáltatottság. Modern életvitelünket ábrázoló művein is a középkori Erdély kél életre, főként a mozgalmas szász kisvárosokat teremti ecsetjével újjá. Tusrajzain a fények és árnyékok harmonikus arányából Brassó, Segesvár, Kolozsvár sikátorai, történelmi levegőt árasztó utcái tűnnek elő. Nagy kedvvel festi, rajzolja a balladák és népmesék figuráit; tömör vonásokkal jellemzett alakjaiból több kötetnyi mese cselekménye tör elő.
1986-ban elhagyta Erdélyt, az NSZK-ba telepedett át, Karlsruhéban él. Romániában több egyéni és csoportos kiállításon vett részt (Kolozsvár, Nagyenyed, Zilah, Csíkszereda). Gyakorta szerepelt szülőföldjén kívüli országokban is, így Magyarországon, NSZK-ban, Szovjetunióban, Kanadában, Hollandiában, Ausztriában, Olaszországban és Svédországban. Munkáit Európa több múzeuma megvásárolta. Jelenleg bekapcsolódott az NSZK művészeti életébe.
Petkes József
Erdély nyugati peremvidékén, Tasnádon született 1928-ban. Művészeti érdeklődését a kolozsvári művészeti szakközépiskolában alapozta meg, majd a Képzőművészeti Főiskolán kapott festőművész-diplomát 1954-ben. Több évtizeden keresztül pedagógusként működött; rajztanárként dolgozott Moldva és Erdély kisvárosaiban. Eközben csillapíthatatlan érdeklődéssel és szenvedéllyel barangolta be Erdély történelmi hangulatú tájait, ismerkedett szülőföldje természeti szépségeivel. Többnyire tájképeket fest, műfaja lazán kezelt akvarell. Lírai érzékenységű ecsetje segítségével elénk varázsolja Erdély jellegzetes tájait. Műveit talán tájképi portrénak mondhatnánk; teremtett művészi világa dokumentatív hitelességgel is bír. Képein átsüt az izzó hazaszeretet. Bolyongásai során nemcsak vázlatfüzete telt meg, mivel kiváló grafikus is, de gazdag néprajzi és népművészeti anyagot gyűjtött össze. Művészi munkájában gyakorta felhasználja régi falusi temetők, népi famunkák és díszes szőttesek motívumkincsét. Laza tónusú, egybemosódott kontúrú képein az erdélyi múlt jellegzetes formái kelnek életre. A nagybányai festőiskola értékes hagyományain nevelődött, azt folytatja.
1986-ban áttelepült Magyarországra: a Nyíregyház melletti Oroson él. Az elmúlt három évtizedben Romániában több tárlatát rendezték meg, bemutatkozott – többek között – Tasnád, Nagybánya, Bukarest, Marosvásárhely, Kolozsvár, Csíkszereda közönsége előtt. Rendszeresen szerepel külföldi csoportos kiállításokon, képeit megismerhették Hollandiában, Szovjetunióban, NSZK-ban és Franciaországban is.
Erdély Művészetéért Alapítvány
“…Széthullottságunk súlyos lelki sérülést okozott a nemzet életében. Bizonytalanná váltunk önbecsülésünkben, elhanyagoltuk közös múltunk, kulturális hagyományaink ápolását. Az átélt nemzeti tragédiák következménye megoldhatatlanul van jelen közéletünkben. Évtizedek óta háttérbe szorult a nemzetnevelés olyan döntő fontosságú feladata, amely nélkül nincs egészséges alkotó közösség. Hét évtizede keressük a megnyugvást, a mindenki számára egyaránt kielégítő megbékélést, a gyógyír: jó viszony a térség népeivel. Az eredmény nagyon kevés. Pedig megtanultuk, az ifjabb nemzedék már génjeiben örökölte: sérelemre nem sértés a megfelelő válasz. Szívesebben nyújtanánk kezünket mindazok felé, akik elfogadnák a méltányos kiegyezést, a győzőnek kijáró – de tartós megnyugvást nem nyújtó – diktátum helyett. Ennek a méltányos kiegyezésnek a reményében, a nemzet józanul gondolkodó többsége, évtizedeken keresztül következetesen elutasított minden olyan indulatot, mely esetleg irredentizmusnak vélhető. Mégis – úgy érezzük – kezünket érintetlenül, viszonzás nélkül tartjuk a légüres térben. A túlbuzgó, sztálinista szolgalelkűség ennél mindenkor messzebbre ment el. Időnként még az őszinte, tiszta nemzeti érzést – melyre minden nemzetnek szüksége van a fennmaradáshoz -, az egy nyelvet beszélők természetes szolidaritásának szükségét is tagadta, sőt, némelykor hevesen tiltotta is. Szétfejteni szándékozott a közös múlt és azonos kultúra évszázadok során egybesodrott szálait. Miközben felelős, de mellőzött értelmiségünk legjobbjai, élükön Illyés Gyulával – ha szóhoz juthattak -, határozottan megmondták: az elhibázott nagyhatalmi döntés nem jelenti, hogy több millió magyar ajkán szűnjön meg a magyar szó, veszítsék el hagyományos műveltségüket, európai magatartásukat. Az új állampolgárság nem változtathatja meg a nemzetiséget. Az marad, annak maradnia kell – határoktól függetlenül…”

Hajdú Demeter Dénes