2009 július 17., péntek

Gy. Szabó Béla emlékére összeállított kiállítás a Vármegye Galériában  1992. június 24-én nyílt meg 25 fametsző művész alkotásaiból. Megnyitót mondott Halász Péter.

Erdélyi metszőművészek

A fa- és linómetszet műfajban megálmodott művészeti alkotások megkülönböztetett helyet foglalnak el az erdélyi képzőművészeti életben. Hagyományuk távoli időkre nyúlik vissza. Egyidős a nyomdászattal. A Honterus alapította brassói nyomdában már 1542-től készítettek fametszet-díszítésű könyveket, melyeket német, magyar és a kor tudományos nyelvén latinul nyomtattak. A neves szász reformátor, aki Bázelből hozta Erdélybe a tipográfia friss tudományát, maga is művelte ezt a műfajt, több metszete maradt fönn az utókor számára. A világhírű betűmetsző és nyomdász, Tótfalusi Kis Miklós, a magyar nyomdászat erdélyi klasszikusa pedig századának jeles fametszőművészei közé tartozott. Neki is köszönhető, hogy amikor elterjedt, virágzásnak indult a nyomdászat a három részre szakadt hazában, egyre gyakoribbakká váltak a fametszettel illusztrált könyvek. Erdélyben, kivált Szamosújváron és környékén, meg Csíksomlyón, a csíki székelyek körében, működtek népi fametsző mesterek is, akik az ismert bibliai eseményeket, a szentek személyét vésték fába, sokszorosították a búcsúra összesereglett hívők lelki épülésére.
A Trianon utáni elszakítottság, amely teljes szellemi elszigetelődéssel is járt, rövid időre megbénította az erdélyi magyarság művészeti életét. A románok bizánci kultúrája, művészeti orientációja távol állt és mindmáig elkülönül a magyar szellemiségtől. Ezért az elszakadást követő kritikus időszak – Vásárhelyi Z. Emil szavaival – kialakította a “remeteművész” sajátos típusát, akik elszigetelve, önmagukba visszahúzódva, megkettőzött kínnal vajúdva fejezték ki magukat, teremtették meg művészetüket. Sokszor évtizedekig kísérletezve-kallódva találták meg egyéni látásmódjukat, a szükséges technikát. Kettős kényszer béklyójában vergődve dolgoztak. Banner Zoltán mindezekről így ír: “Képzőművészetünk a (szellemi) létért, a nemzetiségi tudat tisztulásáért, entitásunk megőrzéséért folytatott küzdelem szerves alkotóeleme, kibontakozásában nem a mindenkori nyugat-európai modellhez való feltétlen alkalmazkodás a tipikus, hanem – a mostoha tájékozódási-szellemi körülmények, a vidékiesség és bezártság, befelé fordulás összes előnytelenségével, illetve azok ellenében – kivívott formai, kifejezésbeli gazdagsága, vitalitása.”
A nemzeti megmaradásért folytatott – napjainkig tartó – gigászi küzdelem hatalmas belső erőt adott a magára maradt erdélyi magyar képzőművészetnek. Ennek sodrában újult meg a termékeny hagyományokra támaszkodó fa- és linómetszés művelése is, szinte egy időben a művészeti ág európai újravirágzásával. A festőként világhírűvé vált Zsögödi Nagy Imre kezdeti éveiben ugyancsak nagy szeretettel vette kezébe a metszővésőt és használta önkifejezési eszköznek. Önvallomásában írja ezekről az évekről: “Majdnem minden képemet először megmetszettem, s csak ezután festettem meg… – így könnyebben ment a festés tudtam majdnem pontosan, hogy mit akarok csinálni…” Ebben az időben, 1924 és 1936 között, a fekete-fehér kontrasztjával is képes volt gazdag lelki-érzelmi állapotok árnyalt ábrázolására, olyan művészi színvonalon, mint ahogy később színpompás festményein sikerült. Kivált metszettechnikával készült arcképei vetekednek a kor legjelesebb expresszionista fametsző-művészeinek alkotásaival.
Linómetszésben az erdélyi polihisztor, Kós Károly teremtett példát, technikát, és csakhamar számos követőre talált. Hatása, miként az építészetben, könyvművészetben és egyéb területeken gyorsan kisugárzott. Habár stílusa követhetetlenül egyéni maradt, így iskolát nem teremtett, de a nemzeti hagyományokra építkező, mégis modern utakat kereső képzőművészek nem maradhattak érintetlenül alkotó törekvéseitől.
Amikor Budai György, majd Gy. Szabó Béla – korunk e két világhírre emelkedett, egyetemes emberi kultúrát gyarapító fametszőművésze – elindult pályáján, a hagyományok ösztönző ereje mellett, Zsögödi Nagy Imre és Kós Károly példájára, segítő-buzdító eredményeire már biztosan támaszkodhattak.
Gy. Szabó Béla művészi munkásságának elismert rangja, kivételes alkotóereje, “remeteművész” életszemlélete és nemzetközi sikere – virágzásnak indította az erdélyi fametszőművészetet. Hatása mindmáig felmérhetetlen. Rangot adott a műfajnak. Alkotókat és műértőket nevelt, nagy számban. Művészi célokon túli lehetőségeket ismert fel és használt ki Gy. Szabó Béla. Még pályája elején nyilatkozta egy ízben: “A fametszet szociális művészet. Széles rétegekhez szól.” A felismerés súlyát növeli, hogy a művész egy nemzeti kisebbségbe taszított népcsoport, az erdélyi magyarság lelkét kifejezve emelkedett világcsodává. Úgy, hogy közben – tudatosan – remekművei tartalmával is nemzetközi önérzetet táplált, hitet, lelkierőt árasztott. Ezt vitatni nem lehet.
A művészi példa nyomán megújult a népi fa- és linómetszés művelése is. Az Erdély Művészetéért Alapítvány által elmúlt év őszén meghirdetett emlékpályázatra huszonöt erdélyi művész küldte el munkáját, tisztelegve Gy. Szabó Béla emléke előtt. Művészeti főiskolát végzett grafikusok, akik elsődlegesen és hivatásszerűen művelik ezt a technikát (Gál Éva Emese, Kovács Géza, Mátyás József, Molnár Dénes, Szabó Vilmos) mellett magas szinten alkotó, művészileg elismert autodidakták (Imets László, Jorga Ferenc, Portik Sándor, Torró Vilmos, Vecserka Zsolt) egyaránt pályáztak. A beküldött művek anyagából kiállítás született: a napjainkban Erdélyben élő fa- és linómetszők gazdag seregszemléje.

Hajdú Demeter Dénes
Új Magyarország 1992. augusztus 8.

Címkék: