2009 július 21., kedd

Márton Árpád festőművész (1940. Gyergyóalfalu)

Márton Árpád festőművész és Györfi Sándor szobrászművész kiállítása 2005. május 31-én nyílt meg a Vármegye Galériában. A tárlat fővédnöke Szervátiusz Tibor szobrászművész volt, megnyitotta Cselényi László a Duna Tv elnöke, közreműködött Juhász Zoltán népzenész. Az Erdély Művészetéért Alapítvány Vármegye Galériája a Szervátiusz Alapítvány két díjazottjának, 65 éves Márton Árpádnak és Győrfi Sándornak rendezett kiállítást. A tárlat 2005. július 30-ig volt látogatható.

Ébredés

Ébredés

A Szervátiusz Alapítványt és a díjat Szervátiusz Tibor 2003-ban, édesapja születésének századik évfordulója alkalmából hozta létre. Az elismerést minden évben egy, a nemzeti kultúráért elkötelezett képzőművésznek ítélik oda.
Első alkalommal az elismerésben Győrfi Sándor szobrászművész részesült.
2004-ben Márton Árpád csíkszeredai festőművész vehette át a díjat Szervátiusz Tibortól.

 

 

„…Ezek a drámai, többnyire egyalakos sorsképletek a figurális ábrázolás ma is kimeríthetetlen tartalékjait szemléltetik; expresszivitásukban a posztimpresszionizmus s részben az avantgárd első hullámából a magyar festészetben meghonosodott vívmányait hasznosítja, de a merész rövidülések, a forma-összevonások, a vörösek-zöldek-kékek feketébe hajló, vad titokzatossága annak a vesztésre álló küzdelemnek már-már a mitológia szférájába emelését szolgálja, amelyet a rendtartó székely falu vívott a földért, a kenyérért, az erkölcsi tartásért, az akkor már amúgyis megrendült közösségi életforma és hagyományok megtartó erejét…”
Banner Zoltán

Márton Árpád festőművész 1940. október 6-án született Gyergyóalfaluban. Középiskolai tanulmányait a marosvásárhelyi művészeti középiskolában végezte; Kolozsvárt a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festészeti karán szerzett oklevelet 1964-ben. A csíkszeredai Matematika-Fizika Líceum (1990-től Márton Áron Gimnázium), a Petőfi Sándor Általános Iskola és a Nagy István Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskola tanára. Az öt évvel korábban Csíkszeredában megtelepült Gaál Andrással vállvetve szervezi meg Csíkszereda, majd az új megye képzőművészeti intézményrendszerét. Gaál Andrással és Pálffy Árpáddal közösen 1967-ben készíti a csíkszeredai Városi Művelődési Ház színpada fölé a Cantata Profana kerámiamozaikot, s Aurel Nadellel közösen az épület samottégla díszítését. Ugyancsak Gaál Andrással közösen tervezte az 1974-ben kivitelezett színes csempemozaikot a gyegyószentmiklósi új művelődési ház homlokzatára. A gyergyószárhegyi (1974-1977, 1979-1990, 1993, 1999, 2000), paczkowi (1977), hortobágyi (1990, 1991, 1993, 1994, 2000), munkácsi (1991), rezi (1991), makói (1992) alkotótáborokban dolgozott. 1968-tól tagja a Romániai Képzőművészek Országos Szövetségének, 1968-1989 között a szövetség megyei fiókjának alelnöke, 1990-től pedig elnöke. 1993-tól a Magyarok Világszövetsége égisze alatt működő Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társaságának és vezetőtestületének tagja. 1990-ben a budapesti Szülőföldem Erdély pályázat I. díját, 1993-ban a Makói művésztelep II. díját, a kovásznai Körösi Csoma Sándor Emlékkiállítás III. díját, 1999-ben a Gyergyószárhegyért Emlékérmet, 2000-ben a Boromisza Tibor-díjat, és 2004-ben a Szervátiusz Jenő díjat kapta meg.

Kapcsolatépítés Székelyföld és az anyaország között
Márton Árpád képei a Vármegye Galériában

Lámpások

Lámpások

A hatvanas éveit taposó Márton Árpád gyergyói származású ugyan, de a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festőszakán szerzett diplomájával már a csíki medence kulturális életének egyik lelkes alakítója lett. Miközben csíkszeredai rajztanárként kereste mindennapi kenyerét, műtermében is fáradhatatlanul festett vagy művészkollégáival monumentális épületdíszítő munkákat kivitelezett és a szakmai szervezetekben is vezető pozíciót töltött be: előbb alelnöke, majd elnöke lett a Romániai Képzőművészek Országos Szövetsége megyei filiáléjának.
Még a diktatúra éveiben elkezdte a székelyföldi kapcsolatépítést az anyaországgal is, amely aztán az 1989-es temesvári „véres karácsony” és a magyarországi békés rendszerváltás után teljesedhetett ki igazán. A nyolcvanas évek első felében háromszor is vendégszerepelt a magyar fővárosban csoportos tárlatokon, de a lista a kilencvenes évek elejétől vált hosszúvá: előbb a Budavári Palotában erdélyi társaival állított ki 1990-ben, aztán 1993-ban Gyulán csíkszeredaiakkal, majd 1994-ben Székesfehérvárott székelyföldi kollégáival. A magyarországi nemzetközi alkotótáborok közül Reziben, Makón és a Hortobágyon dolgozott ismételten, amelynek nyomán a keszthelyi, nyíregyházi, debreceni, hatvani, gödöllői vagy kaposvári közönség is megismerkedhetett munkáival. Már 1990-ben elnyerte Budapesten a Szülőföldem Erdély elnevezésű pályázat első díját, 1993-ban Makón második helyezett és ugyanabban az évben a Magyarok Világszövetsége által alapított Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társaságának vezetőségi tagja lett, 2000-ben Boromissza Tibor díjat, tavaly pedig Szervátiusz Jenő díjat kapott.
Most ez utóbbi minőségében hívta meg az Erdély Művészetéért Alapítvány a budapesti Vármegye Galériába. Június és július folyamán tucatnyi válogatott olajfestménye tulajdonképp egész életművének keresztmetszetét nyújtja az alagsori termekben. Miközben festői stílusa időnként átalakult és ennek megfelelően színvilága is változott, az ábrázolt téma indulásától fogva mindmáig azonos maradt: szűkebb pátriája, a Székelyföld őserejű természeti szépségei mellett az emberkéz-alakította kultúr táj, és annak keményen dolgozó lakói tűnnek fel ismételten, akár kis méretekben is monumentális hatású, mert lényegre törően megfogalmazott formarendben. Bár erősen szűkszavú ember, minderről így vall a művész: „Gyermekkorom egyszerű munkás-hétköznapjai megtöltötték a tarisznyámat… Munkával-munkában éltünk, nőttünk és észrevétlenül részeseivé váltunk a hétköznapok gondjainak. Ugyanúgy elfáradtam szüleim mellett, mint ők, a rám kirótt munkát is olyan komolyan és felelősségteljesen kellett végeznem. Persze, játékra is jutott idő, de a lényeg: korán, munkában értünk tudatos emberekké. Minden kis mozdulatnak megvolt a jelentése. Szeretni kellett a munkát, tisztelni a pihenést, becsülni az ételt… Új erőt adott a tisztálkodás, hogy utána asztalhoz ülj és a kemencében sült gabonakenyérből egy sarkolatot szelj, a házi szalonnából egy szeletet vágj, a finom piroshagymát felaprítsd a lapítón, hogy aztán elfogyaszd a lehető legtökéletesebb étvággyal a vacsorád. Nyomatékul persze egy jó csésze savanyútej… Számomra ez volt a világ legszentebb eledele és itala, a tisztaság és a béke, a munka hétköznapjaiban. Beleszülettem, benne éltem, s ha sorsom egy adott pillanatban más fordulatot is vett, erről vallok, és ezt vallom ma is munkámban…”
Amikor piktúrájában is radikális fordulat állott be – mert szervezete már nem bírta az olajfestészetben használatos hígítót elviselni -, a tőle megszokott teljes vehemenciájával áttért az akvarellezésre. De ő ezt a lavírozott eljárást sem finomkodva műveli! A Vármegye Galéria magasföldszinti szalonjának falait most ezek a vadnak mondható, kolorit-gazdag lapok töltik be, lendületes ecsetvonásokkal és oldott színfoltokkal, a havasi táj hirtelenül támadó viharairól és utána annál lángolóbb napsütéséről, haragoszöld fenyvesekről és gerendákból összerótt esztenákról vagy az ablakba helyezett egyetlen szál virágról.

Wagner István

Címkék: