A Szülőföldem, Erdély című kiállítás Dunaföldváron 1992. július 3-án nyílt meg 12 művész munkáit bemutatva. Megnyitót mondott Babik Zoltán.
A Szülőföldem, Erdély című kiállítás Szekszárdon 1992. május 2-án volt. Megnyitót mondott Kincses Előd.
A Szülőföldem, Erdély című kiállítás Hajdúdorogon 1991. augusztus 19-én volt. Megnyitót mondott Hajdú Demeter Dénes, közreműködött a Székelyudvarhelyi Vegyes Kórus.
A Szülőföldem, Erdély című kiállítás Nyíregyházán 1991. június 21-én volt. Megnyitót mondott Hajdú Demeter Dénes, közreműködött Bánszki István és a Bessenyei Színkör.
A Szülőföldem, Erdély című kiállítás Jászberényben 1991. május 31-én volt. Megnyitót mondott Hajdú Demeter Dénes, közreműködött Illyés Kinga.
A Szülőföldem, Erdély című kiállítás 52 művészt bemutatva Budapesten, az Országos Széchenyi Könyvtárban 1991. január 25-én volt. Megnyitót mondott: Tőkés László, közreműködött Faragó Laura, Torday Ferenc.
Szülőföldem, Erdély
“Hogy tételesen mi a nemzet, azt nem csak a bölcselet és a politika, de a törvény könyvei is világosan pontokba foglalták. Hogy mit jelent érzelmileg nemzetben helyesen élni, vagyis mi legyen lelki normája viszonyunknak anyanyelvi társainkhoz: – a körül soha nem volt világszerte akkora – s oly fokozódó – a zavar, mint századunkban.”
Illyés Gyula
Hét évtizede már, hogy a magyarság egyharmada számára mást jelent a sírig feledhetetlen szülőföld és a haza fogalma. Erősen megváltozott – bőrükön érzik naponta – a két szó hajdani összetartozását. Messze távolodott egymástól érzelmi tartalmuk, amióta Erdély XX. századi bölcs polihisztora, Kós Károly papírra vetette a kegyetlen realitást: “Az ítélet végrehajtatott: Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros kétmilliós magyarsága bekebeleztetett Romániába…”
A végzetes trianoni döntés óta, annak szomorú következményeként, napjainkra már ötmillióra tehető azoknak a magyaroknak a száma – szerte a világban -, akik elszakadtak a nemzet egységes tömbjétől, kívül rekedtek megcsonkított hazánk határain, akaratuk ellenére. Ebből, legnagyobb egységként, mintegy hárommillióan Romániában eszik keserű kenyerüket – “buzgornak” (hazátlannak) neveztetve.
Az esztelen, népeket egymás ellen uszító politikai döntés olyan végzetes csapást hozott ránk, magyarokra, melytől csaknem elpusztult ezeréves munkálkodásunk gyümölcse: önálló államiságunk, a független magyar szellem. Legfájdalmasabb: elveszítettük a keleti magyarságot, annak évezredes földjét, Erdélyt, benne ősi értékeinket híven megtartó és mindenkor gazdagító népcsoportunkat, Attila ivadékait: a székelységet.
Kétségtelen, a trianoni döntés csupán területet, ezeréves magyar múltú és kultúrájú területet csatolt Romániához, ígérvén – miként a demokráciában természetes -, hogy az ott élő, szülőföldjén maradó magyarság a kulturális autonómiáját, nemzeti öntudatát megőrizheti, szabadon fejlődhet. A mohó, máig agresszíven nacionalista új impérium azonban nem érte be az elcsatolt területtel, hatalmát a lélekre is szeretné kiterjeszteni, asszimilálni erőszakkal, véres kegyetlenséggel is. Lemondhatunk-e ilyen körülmények között az erdélyi magyar szellem továbbéléséről, a magyar kultúráról Erdélyben? Az elmúlt – jogtipró – évtizedek tanúsíthatják: az erdélyi magyar művelődés minden megtorpanása, fájdalmas sebe ellenére él, s mindaddig élni fog, amíg a magyarság ki nem pusztul a Kárpát-medencében. Mert – tapasztalhattuk – a politikai határok változhatnak (óh, hányszor változtak ebben a században!), de a magyar szótól, a magyar észjárástól nincs jogunk, sem nekünk, sem másoknak, megfosztani azokat a nemzettársainkat, véreinket, akik feje fölött – a történelem mostoha fintoraként – különböző politikai praktikák hatására, erőszakosan “átlépett a határ”. A politikai határok időleges módosításai – sokszor kell még elmondanunk, hogy minden nacionalista tudomásul vegye, – csak állampolgárságot változtatnak meg, lelkeket nem idomítanak teljesen mássá, egy új államhatalom kénye-kedvére. Az anyanyelv és az elsődlegesen anyanyelvből táplálkozó szellem, az egyén önkifejezése állandóbb, mint az államhatár. Az ember nem változik olyan könnyen, mint a politika. Országhatárokat az erőszak módosíthat, de a szellem fölött nincs ilyen könnyű hatalma. Az erős szellem mindenkor ellenáll nemcsak az erőszaknak, de a csábításoknak is.
Él, és szabad kifejezési lehetőséget követel az erdélyi magyar szellem is. Szüntelenül megújul, hosszas rejtőzködés után frissen előtűnik, mint a búvópatak. Hiába üldözik ki – véres dorongokkal, tiltó rendeletekkel, bezáró iskolakapukkal, brutális kínzásokkal – európaivá nemesedett kultúránkat a kolozsvári, marosvásárhelyi, nagyenyedi, zilahi és a többi évszázados műhelyekből, bent a szívekben, a magyar szívekben továbbra is ott él, lüktet és hat a magyar szellem, Európa egyik pótolhatatlan értéke. Van, ami élteti. Erdély ezeréves magyar történelmi múltja, felhalmozott tapasztalata. Szent István és Szent László király, Bethlen Gábor és Bocskai István, a Rákócziak és a Báthoryak államszervező bölcsessége, a Bolyaiak és a Telekiek kultúra- és tudományteremtő ereje éppen úgy benne van az ottani táj levegőjében, miként a székelyek szent hegyének, a Hargita fenyveseinek illata, s a Szent Anna-tó feletti sejtelmes párafelhő.
Századunkban a megmaradás Igéit a “Szent Öreg”, Kós Károly fogalmazta meg először az emlékezetes, 1921-ben megjelentetett Kiáltó Szó című röpiratában: “Nem szabad elfelejteni, hogy mi nem az egységes magyarságból elszakasztott egyszerű lélekszám vagyunk, de külön históriai egység ezer esztendő óta, saját külön erdélyi öntudattal, önálló kultúrával, önérzettel, tudtunk számolni minden helyzettel, tudtunk kormányozni és tudtunk nehéz vereségek után talpra állani. Erőnket ösmerjük, nem becsüljük azt túl, de nem is kicsinyeljük, sokszor próbáltuk, mennyit bírnak”. Ezek a tanulságos mondatok – melyek hozzánk is szólnak! – pontosan maghatározzák, miből táplálkozik, mi is élteti a magyar szellemet Erdélyben ezer esztendeje. Mi nem feledhetjük, nem is fogjuk feledni soha a történelmi tényt: “Erdély időszámításunk utáni 896-tól 1918-ig mindig is osztatlan egységet képezett és a történelmi Magyarország szerves alkotórésze volt!”
A trianoni döntést követően kibocsátott Kós Károly-hitvallás minden szava máig időszerű. Különösen a tanulságokat levonó befejező rész két mondatát ajánlanám mindenki figyelmébe, idehaza és a határon túlra is. A két mondat ekképpen hangzik: “Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája.”
Amikor az Erdély Művészetéért Alapítvány meghirdette pályázatát – miként azt felhívásunkban is megfogalmaztuk -, olyan alkotásokat várt, amelyek művészi eszközökkel mutatják be Erdély természeti szépségeit, hagyománykincsét, az ott élő emberek mindennapi életét és a magyar kultúra évezredes értékeit. Kívánalom volt, hogy a pályaművek segítsék elő az Erdélyben élő népek barátságát és megértését. Úgy véljük, a kiállított művek eleget tettek a támasztott feltételeknek. Magukért beszélnek. Szeretnénk remélni, hogy a megértéshez az is hozzátartozik: megvalósul a Kós Károly által kitűzött cél, az erdélyi magyarság kulturális autonómiája. Ez az egyetlen békés út a harmonikus együttéléshez, a történelmi tények tiszteletben tartásához.
A pályázaton azonos feltételekkel vettek részt hivatásos és amatőr képzőművészek. A beküldött művek alapján nem különíthető el ez a két kategória. Örülünk, hogy sokszínű tárlatot lehetett összeállítani a pályaművekből, és talán arra is alkalmas ez a seregszemle, hogy megismerjük az Erdély-szerte, mostoha körülmények között alkotó magyar képzőművészeket. A kiállított képeken két gondolat mindenképpen közös: alkotójuk szülőföldszeretete és hűséges ragaszkodása a magyar szellemiséghez.
Hajdú Demeter Dénes
a Széchenyi Könyvtárban rendezett Szülőföldem Erdély c. kiállítás katalógusának szövege
megjelent 1991. 01. 27. Katolikus magyarok vasárnapja
Egy kiállítás margójára
Aligha volt eddig rá példa, amit az Erdély Művészetéért Alapítvány most sikeresen megvalósított az Országos Széchenyi Könyvtárban. Félszáz erdélyi magyar képzőművész mutatkozhatott be a hazai közönség előtt. Nevesek és kevésbé ismertek egyaránt. Csaknem a teljes élő romániai magyar képzőművészet képviselteti magát ezen tárlaton. Ha néhány – már idős, klasszikusnak tekinthető – alkotót leszámítunk (Mohy Sándor, Incze János, Bene József), szinte teljes körű a seregszemle. Az idősek távolmaradása is műfaji megkötésnek tulajdonítható – olajképekkel nem lehetett pályázni a Szülőföldem, Erdély képzőművészeti kiállításra.
A naiv műélvező és a határainkon túli magyarságért felelősséget érző honpolgár úgy vélhetné, a hivatalos művészetpolitika intézményei és a szakma szívesen fogadta, a néhány lelkes ember öntevékenységéből megszületett, hézagpótló rendezvényt. Ez csak részben igaz. Kétségtelen, a megnyitón megjelentek száma meghaladta az ezer főt, ott láthattuk Andrásfalvy Bertalan miniszter urat és a kormány több képviselőjét. A kiállításra és az alapítvány eddigi önzetlen munkájára mégis a következő látogatókönyvi bejegyzés a jellemző, melyet a napokban olvastam.
„Nagy örömmel láttam a kiállítást. Köszönet azoknak, akik megszervezték, és helyet adtak neki! Ugyanakkor szégyenletesnek tartom, hogy nem egy jobban látogatott helyre (Műcsarnok, Nemzeti Galéria…) került. Ifj. Németh Géza”
A kiállítás megszervezése, sokak segítő jószándéka mellett, három ember féléves munkájának köszönhető. Ők írták ki a pályázatot, keresték fel Erdélyben a művészeket, gondoskodtak szponzorokról és díjakról. Természetesen kenyérkereső munkájuk mellett tették mindezt, önzetlenül.
Valóban fájó érzés, hogy ezt a szép seregszemlét nem ideális helyen, kiállítási helységben sikerült bemutatni. Ez fáj a kuratóriumnak is. Abban viszont ne reménykedjék Ifj. Németh Géza, hogy emiatt cseppet is szégyenlenék magukat, akiket illet. Ne olyan fából faragták őket. Bárcsak az lenne az egyetlen bűnük, hogy szégyentelenek…
Végezetül: az alapítvány azt tervezte, a mintegy száz képet tartalmazó tárlatot vándorkiállítás keretében eljuttatja az ország nagyobb városaiba, lássa, ismerje meg, akit érdekel, aki tudni akarja, hogyan él, alkot ma az erdélyi magyar képzőművész, távol az anyaország segítő kezétől. Nos, a vándorkiállításra eddig egyetlen lehetőség sincs. A vidéki múzeumok, kiállító helységek – állítólag – már két évre előre foglaltak. Ennél sokkal fontosabb, jelentősebb kiállításokra. Milyenek ezek? Bizonyára Ifj. Németh Géza is látott már afféle „korszerű”, „modern”, lélekformáló tárlatot, ahol az enyhén büdös csirkebél és társai lógnak a maszatos vásznakon.
Hajdú Demeter Dénes 1991.